Az utolsó nap

134. nap

2010. február 26.

Az utolsó nap!

Reggel nyolc körül kelünk, majd nézzük a „hadsereg” átvonulását a lakáson. Gabi a rangidős (Bia korán elment), ő itt a hangadó. Irányítja a népet rendesen két telefonhívás között, mert a készülékről lerobbantani nem lehet.
Teljesen bepakolunk, alig férünk be még úgy is, hogy jó pár kiló a papírdobozban landolt. Annak is csinálunk fület, hogy könnyebben lehessen vinni. Az én nagy hátiszákomat körbe-karikába kötözzük, meg lelakatoljuk, mert olyan egy szerencsétlen szerkezet, hogy mindenkinek a lopás jut eszébe róla a reptéren. Hát igen, ebből nyúlták ki érkezésünkkor SP-reptéren az iPod kábeleket és a mellényemet is. Meg lehet még mást is, de azokra még nem jöttem rá. Most talán jó lesz, egyedül a műanyag klumpámat tudják kilopni, de annak meg lyukas már a talpa, éljen vele boldogan, aki magáévá teszi!
Netezünk, én fejből megírom az utolsó három napot, mert nem vittünk laptopot Teresinha-hoz. Reméljük, hogy sikerül feltölteni, és akkor még lesz mit olvasgatni a megérkezésünkig. 
Jelen pillanatban az egyik lány éppen fűvel kínálgat minket, és csak nevet, mikor mondjuk, hogy nem kérünk, mert elég lesz túlélni a tizenegy és fél órás repülőutat, meg a cipekedést.
Kettő körül indulunk Bia lakásáról, a ház előtt buszra szállunk, ami jó esetben húsz perc. Átszállunk a metróra, a negyedik megállónál átszállunk a másik vonalra, ott a harmadik megállónál átszállunk a harmadik vonalra és a hetedik megállónál le. Onnan indul a reptéri busz, ami egy órás út (elméletileg) a harminc km-re lévő nemzetközi reptérre. Este fél nyolckor indul a repcsi, holnap (európai időszámítás szerint) tizenegyre ér be Zürich-be, onnan pedig fél egykor indul Bp-re. Ha minden jól megy, akkor délután kettőkor száll le a gépünk. Ha SP-ban nem indítják egy órával később a gépet, mert itt még az is elképzelhető…

Végre Bonde

133. nap

2010. február 25.

Az utolsó teljes napunk Brazíliában! Szomorúan konstatáljuk, hogy holnap indulunk haza. Úgy elrepült ez a négy és fél hónap, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg Rio-ba.

Reggel nyolc körül kelünk, szakad az eső. Reggeli és beszélgetés, majd elindulunk a Centrumba ismét, rápróbálunk a villamosra.

A buszról megint találomra szállunk le, de most olyan helyen, amiről nem tudjuk, hogy hol van. Kóválygunk a kis boltok között erre-arra, közben szakad az eső. Andrásnak veszünk egy inget ezer forintért, abban megy majd haza. A lábunkon a papucs tiszta víz, az esernyők még bírják, de nem sokáig, mert hatalmas széllökések is vannak.

Szerencsére a villamoson van hely, ráadásul a jobb oldalon, mert ott van majdnem minden látványosság. Idegenvezető is van, de csak portugálul nyomja, ami abból a szempontból furcsa, hogy mindenhol, minden ki van írva angolul is. Kicsit értünk belőle, de csak úgy röpködnek a számok, épült ezer-nyolcszáz ekkor, ez volt benne, ezért alakult, nem igazán tudjuk követni, úgyhogy inkább a látványra koncentrálunk. Apró házak vannak beékelve a modern épületek közé, a legtöbb nagyon szépen helyreállítva. Van kék csempés ház is, ez portugál eredetű burkolási forma. Jól megcsinálták, mert több mint kétszáz éve itt áll, és nem hiányzik belőle egy sem! A háromnegyed órás túra majdnem több mint egy órásra sikerült, mert két bolond leparkolt a kocsival a síneken, és várnunk kellett rájuk. Már a rendőr ordított velük, hogy álljanak el onnan, mire végre sikerült. Mintha otthon lettünk volna.

Eszünk, vásárolgatunk, nézelődünk, majd kibuszozunk a partra, ott is sétálunk, de csak keveset, mert szakad az eső, és fújja ránk a szél a tengervizet is. Jól elázunk. Bemenekülünk a házak közé, ahol meg eltévedünk, csak találomra megyünk. Mondjuk nem túl nehéz tartani az irányt, úgyhogy kikötünk Teresinha házánál.

Ott már várnak minket, megérkezett Olívia tesója is, Denise. Teresinha a kérésünk ellenére halat sütött, a nevét nem tudjuk az ételnek, pedig mondták, de olyan hosszú és bonyolult, hogy nem sikerült megjegyezni. Nagyon finom volt, még én is repetáztam, aki nem szereti a halat. Addig beszélgetünk, hogy a buszt lekéssük, de nem is baj, mert Denise kivisz bennünket a pályaudvarra, ami Teresinha orvosától nincs messze, ő pedig oda megy.

Elérjük a buszt, nézelődnénk, de minden tiszta felhő. A hegyek között jövünk vissza, olyan helyeken, ahol a viaduktok egymás alatt és felett keresztezik egymást. Ilyet sem láttunk még! Sajnos a felhők miatt nem látni be a völgyekbe, úgyhogy elalszunk.

Az egy órás útból másfél lesz, átszállunk a metróra, megint kifogtuk a csúcsforgalmat, dugig van minden. A buszra nem is kell várnunk, pont jön egy, de az a húsz perces utat egy óra alatt teszi meg. Agyrém!

Csak Suéli és Gabi van otthon, de ők is mennek valahova. Nagyon fáznak, mert csak tizenhárom fok van odakinn. SP-ban a lakásokban nincs fűtés, és vastag takarók sincsenek, ráadásul nyitva felejtenek minden ablakot, én csukom be utánuk, hogy éjjel ne fázzanak.

András lemegy a boltba kaját venni, vacsizunk, nezetünk, teszünk-veszünk, majd éjfél körül fekszünk az ágyba. Hajnal kettőkor jön meg a társaság, csak reggel számoljuk, hogy mennyien: Bia és a barátja, Suéli, Gabi, még egy lány, a fiú ismerősünk és még egy srác, azaz velünk együtt kilencen aludtunk egy kétszobás lakásban! Bia igazi Youth Hostel-t nyitott az otthonában. Nem semmi!

Santos, ami kimaradt a Lonelyból

132. nap

2010. február 24.

Reggel későn kelünk annak ellenére, hogy felhúztuk az órát hatra, de az egész éjszakát „átforgolódtuk”, mert olyan fülledt volt a levegő. Mindenki fenn van, reggeli után Olívia angolul, mamája portugálul sorolja a lehetőségeket. A városnézés mellett döntünk, mert a felsorolás alapján van elég látnivaló, ebben a városkában, amiről a Lonely Planet egy sort sem ír. Érdekes… Főként azért, mert ez az ország hatodik legrégebbi városa.
Elsétálunk a parton a kikötő felé, ahol hatalmas teher- és személyhajók érkeznek és indulnak. A víz kellemes, viszonylag nagyok a hullámok, de mégsem akkorák, mint a szigeten. Sokan fürdenek és még többen gyalogolnak a parton. Olívia már tegnap este mondta, hogy figyeljük az emeletes házakat, mert tök vicces, hogy ferdék, egyre másra düledeznek és ez szemmel is jól látható. Azt mondja, azért, mert régen itt csak mangrove erdő volt, és a talaj nem bírja ezeket a hatalmas házakat.
A kikötőnél felszállunk egy buszra, ami a Centrumba visz, itt van a város történelmi negyede. Találomra leszállunk az egyik térnél, pont ott, ahonnan a „Bondzsi” (villamos) indul a történelmi városnéző körre. Úgy döntünk, hogy az még ráér, és elindulunk a Museo do Cafe-ba, aminek egy hatalmas, tekintélyt parancsoló és nagyon pazarul díszített épület ad otthont.
Brazíliában a 18. és a 19. században volt a kávétermesztés aranykora. Az 1870-es évekig rabszolgákat dolgoztattak az ültetvényeken, a felszabadításuk után pedig rengeteg európai és japán települt be a jobb élet reményében. Ekkor hozták azt a törvényt, amely védelmezi a betelepültek szabadságát a kávéültetvényesekkel szemben. Santos volt a központja az egész kávé-mizériának, mivel az itteni kikötőből szállították el Európába és Észak-Amerikába a kávét. Az egyik legnagyobb kávé importőr Franciaország volt, amelynek még a kulturális életét is átformálta a kávézás. Divat lett kiülni a kis teraszokra kávézni, és a párizsi élet egyik jelképévé vált a kávézgatás. Brazíliában a 19. század végén nyitották meg az első kávézókat európai mintára, hol máshol, mint Rio-ban. A hatalmas igény és a meggazdagodás lehetősége rengeteg embert vonzott, 1870 és 1920 között két és fél millió bevándorlót jegyeztek fel csak SP környékén, ebből majdnem egy millió olasz volt. Mindez maga után vonta az infrastrukturális változtatások kényszerűségét, vasutakat építettek, fejlesztették a telekommunikációt, és a legnagyobb problémát csak a 20. század közepére tudták teljesen megoldani, a kikötő megfelelő méretűvé alakítását és korszerűsítését.
Ennek az időszaknak a Kávé-ház volt a fellegvára. Itt döntötték el a napi kávé-kvótát, itt vizsgálták a kávé minőségét és itt bonyolították a legnagyobb üzleteket. A ház méretei és gazdag díszítettsége (rengeteg importált drága nyersanyag található meg a bútorokban, az ablaküvegekben…) mutatja, hogy milyen hatalmas befolyással bírt az akkori „kávé-társaság”.
A múzeum mindezek mellett bemutatja a kávé útját a palántásától a szüretig, és a kávé-bumm történetét egészen addig, míg az 1950-es évek végén a központot áttelepítették SP-ba.
Van egy kis kávézó is a hallban, ahol különlegességeket is lehet inni, na meg hazavinni csomagolt kávé formájában. Megittuk életünk legdrágább kávés-likőrös-jégkrémes különlegességét, ami 1300 forintba került, de ilyen finom kávét még nem kóstoltunk.
Múzeum után felmásztunk a Monte Serrat hegyre, 402 lépcső vitt fel. Tűző napon. A végén már alig bírtam, de sikerült. A látvány elragadó, a szigetre, a tengerre, a környező hegyekre.
Lefelé már kezd beborulni, de még elmegyünk a villamoshoz. Persze dugig van, a következő fél óra múlva megy. Nem baj, addig butikozunk. Veszünk Andrásnak papucsot, brazilosat (már két napja nyavalyog érte), nekem meg szandát (én két hete). Visszamegyünk a vilihez, de mivel csak ketten vagyunk, nem indítják. Nem baj, majd holnap.
Visszabuszozunk, sétalunk a tengerparton, és lassan elballagunk a házhoz.

Igazi szilvásgombóc!

131. nap

2010. február 23.

Reggel viszonylag későn kelünk, kicsit még mászkálunk a lakásban, netezünk, beszélgetünk Bia-val, majd elruccanunk a közeli bevásárlóközpontba. Ott nézelődünk, veszünk még ajándékokat a családnak, barátoknak (jelképes).
Visszaérve Bia-hoz nagyjából bepakolunk, ami azt jelenti, hogy a papírdobozt telepakoljuk, leragasztjuk, becsomagoljuk fekete vastag szemeteszsákba és körberagasztjuk kívül is. Reméljük velünk együtt hazaér. Az én nagy hátizsákomat is bepakoljuk azok a ruhákkal és dolgok kerülnek bele, amiket már egyáltalán nem használunk hazáig.
Délután nekilátunk szilvás és barackos gombócot készíteni, mert Bia, meg a lányok még soha nem ettek magyar kaját. Ez viszonylag egyszerű, és már ebben az országban is bevált recept, sőt a házban még zsemlemorzsa is volt, ami Pantanalban csak mandzsiókával tudtunk helyettesíteni. A végeredmény hatvan gombóc lett, fele barackos és fele szilvás. Mi bekajálunk belőle, majd mire megérkezik Bia (este hét), mi is elindulunk, hogy találkozzunk Olívia-val a város legdélebbi metró állomásán.
Nehezen, de sikerül megtalálnunk Olívia-t, és elcsípnünk egy buszt Santosra. Az út másfél órás, de Santos előtt a kilátás gyönyörű, ugyanis rálátunk a kivilágított városra az azt övező hegyekről. A busz a tengerparton rak le minket, ott bemegyünk egy utcába, és pár perc múlva már Olívia anyukája üdvözöl minket.
Mivel későn érkeztünk, nem főzött vacsorát, „csak” meleg szendvics, gyümölcslé, meg nasi van. Még beszélgetünk egy kicsit, de éjfél felé Olívia unokahúga már nagyon nyűgös, így ágyba tesszük magunkat.

Tíz dolog ami furcsa nekünk Brazíliában

1.) jobb kézben tartják a villát, balban a kést
2.) a távolsági buszokon párna mánia dúl, kinek van szebb-jobb-nagyobb, még a 1,5 órás útra is hurcolják magukkal
3.) mindenhol lehet kapni természetes facsart gyümölcslevet, de a helyiek inkább a cukrozott szénsavas üdítőket isszák
4.) otthon elfelejtik kitenni az indexet a kocsikon, itt, ha néha napján jeleznek, akkor elfelejtik visszavenni
5.) minél gyagyibb a csengőhang a mobilon, annál menőbb a cucc
6.) alapjában véve félnek (főleg a rablástól), ezért nagyon kevés cuccot hordanak az utcán magukkal
7.) a távolsági buszokra nem a célállomás van kiírva, hanem honnan és mikor indult
8.) unalmukban hangosan énekelnek, mindenhol
9.) fordítva folyik le a víz a lefolyón
10.) csak fehér zoknit hordanak, színeset és sötétet soha
+1) a gyalogosokat nem segíti átkelésnél jelzőlámpa, ha van lámpa a zebráknál, olyan, mintha nem is lenne, az autósok is így viszonyulnak a gyalogosokhoz

Ibirapuera Park, Morumbi temeto"

130. nap

2010. február 22.

Reggel Bia „nagyon korán” elmegy, ami azt jelentette, hogy kilenc órakor mászik ki az ágyból. Istenem, ha nekünk is ez jelentené a korán reggelt!
Kicsit teszünk-veszünk, netezünk, én nézem az ablakból a forgalmat. Hétfő reggeli csúcs, a közlekedési lámpa nem elég, hogy levezesse a forgalmat, két rendőr fütyül egyfolytában, így már kezelhetőbb a helyzet. Ugyanabban az útkereszteződésben, ahol tegnap tizenhárom buszt láttam, ma harmincat számoltam meg, és folyamatosan jöttek még. Ilyen forgalmat én még sehol nem láttam eddig és még nem is a legforgalmasabb részen vagyunk.
Összepakolunk és elindulunk először busszal, majd metróval, megnézzük, hogy honnan indul a reptéri busz. Elkapjuk az első buszt, amelyiken látjuk, hogy metró jel van. Teljesen más útvonalon megyünk, mint a megszokott, sokkal nagyobbat kerülünk, de így legalább látjuk a város másik részét is. A metrónál két terminálról indulnak a buszok és mind a két oldalán hatalmas bevásárlóközpont van. Még szerencse, hogy így döntöttünk, mert a metrómegálló mellett egy nagyon hosszú felüljáró van rengeteg lépcsővel, és inkább, most másszuk meg mindet, egy apró hátizsákkal, mint majd az összessel. Persze a rossz terminálnál keressük először a reptéri buszt. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy egy nagy papírdobozt is kértünk a boltban, hogy minden cuccunk beférjen az ajándékokkal együtt. Úgyhogy lesz mit cipelni, de a kilencvenkét kilóba bele fogunk férni.
A buszt megtaláljuk, tíz percenként indul, ami húszat jelent. Találunk olcsó kajáldát is, egy nagy hot-dog és két deci üdcsi százhuszonöt forint. András jól belakmározik, én meg iszok-iszok.
Visszafelé az utunk az Ibirapuera Parkba vezet, ez SP legnagyobb parkja. 1954-ben adták át a közönségnek, a város alapításának a 400. évfordulójára, azóta kulturális központ, múzeumokkal, rendezvényekkel és sportolási lehetőségekkel. Több műalkotás is található itt, az egyik leghíresebb a Monumento Bandeiras, amely a „bandeirantes”-eknek állít emléket. Ők voltak azok, akik a 17. és a 18. században felfedezték és meghódították a mai Brazíliát, főként portugál apától és indián anyától származó férfiak. A hódítás eszközeként mindent bevetettek, szép szavakat, hittérítést, majd aranyat kerestek és később indiánokat rabszolgáknak a kávéültetvényekre.
Keresünk egy buszt ami a következő célpontunk felé tart, de ahová irányítottak minket nem arra megy. A sofőr elvisz a megfelelő sarokig és mutatja, hogy merre kell tovább mennünk. Átszállunk a másikra, amivel több, mint egy órás utazással eljutunk az itteni Rózsadombra (Morumbi). A temetőbe megyünk, mert András szeretné megnézni Ayrton Senna sírját, mivel ő még látta a Hungaroringen versenyezni. A temető nagyon érdekes, mert nincsenek fejfák és keresztek, hanem a földben vannak réztáblák, és azok mellett pedig cserepes virágok. Megtaláljuk a sírt, egy fa tövében, két brazil zászló között. Nézelődünk, majd lassan kiballagunk.
Sikerül felszállnunk egy buszra, amelyik elvisz minket egy másik buszmegállóig, ahonnan állítólag indul Bia lakása melletti egyetemre egy járat. Ingyen vittek minket, fura. Persze egy busz sem jön, egy idő után megunjuk a várakozást, na meg a felhők is jönnek, és elindulunk gyalog, András szerint itt van a közelben a szállásunk. Megyünk hegyen-völgyön, de szó szerint, én már nagyon ideges vagyok, mert végül kiderül, hogy mégsem ott vagyunk, ahol gondolta. És már busz sem jár erre. Szerinte nem kell izgulni, mert az elit negyedben vagyunk, itt aztán nem támad meg minket senki (tény, hogy mi voltunk a legszakadtabbak). Végül is elérünk egy buszmegállóig, ahol egy nő segít, és még a buszosnak is megmondja, hogy hol tegyenek le minket. Érdekesek itt az emberek, alapvetően segítőkészek, de vigyázni kell a hülyék miatt. Soha nem lehet tudni.
A busz tök jó volt, mert az utasok mondták a vezetőnek, hogy merre kell menni. Egyszer el is tévedtünk. Végül is Bia lakása előtt tettek le bennünket, ekkor már szakadt az eső. Gyorsan beszaladtunk a lakás alatti étterembe, ahol egy adag csirkemellből, rizsből, babból és salátából király módjára jóllaktunk, majd fel a szállásra. Mi voltunk az elsők, nem sokkal utánunk érkezett Bia, aki fél óra múlva vissza is ment az egyetemre, órára. Majd jött egy lány, Gabi, aki bevetette magát a konyhába, kaját csinált magának, ráfeküdt a telefonra és a netre, és le nem lehetett robbantani onnan. Mikor megjött Bia, mondta, Gabi üzletasszony (hűha), és volt olyan, hogy egyszerre két telefonon is beszélt. Később megjött az a fiú, akivel az első reggel találkoztunk, majd Bia lakótársa Suéli is. Hát voltunk egy páran, ment a beszélgetés portugálul és angolul.
Éjfélkor estünk ágyba, éjjel egy hatalmas dörrenésre ébredtünk, fogalmunk sem volt mi az. Reggel viszont láttuk a kajáldában a TV-ben, hogy egy kocsi ment bele egy buszba. Hát nagy hangja volt, az biztos!

Sao Paolo te kedves...

129. nap

2010. február 21.

Szerencsésen megérkezünk reggel háromnegyed hétre Sao Paolo-ba. Azért írom, hogy szerencsésen, mert két buszt indítottak egyszerre, de itt már megoldották, hogy az egyiket 00:08-ra, a másikat pedig 00:10-re írták ki. Bár még így is sikerült valakinek a másik buszra felszállni… Azt pedig már csak halkan teszem hozzá, hogy az óra tizes indult előbb, de ebből már mi nem csinálunk ügyet. A Curitiba-Sao Paolo vonalon, több társaság buszai szabályos versenyt rendeztek, a szó szoros értelmében végig versenyeztek a hat és fél órás út alatt, néha egy-egy kamion is beszállt a buliba. Összeszedtük az ország számunkra legfurcsább dolgait, melyet később írunk meg egy bejegyzés formájában, de az közötte van, hogy az összes sofőr Brazíliában Ayton Sennának, de minimum Felipe Massának képzeli magát. Ennek hatására az utazást úgy kell elképzelni, mintha bezárnának egy repülőgép-szimulátorba és egy nagyon intenzív zivatargócba küldenének be, mely folyamatosan dobálja a „gépet”. Folyamatosan előzött mindenki mindenkit, jobbról is nem egyszer. Volt olyan, hogy félig leelőztük „az áldozatot”, de a következő kanyar neki jött ki jobban és így visszaelőzött. Néha lementünk az útról a jobb oldali kerekekkel, erre én is felébredtem abból a másfél órás alvásomból, amit sikerült a kényelmetlen székekben összehozni. András szinte semmit sem aludt, mert ideges volt a verseny miatt.
Olívia két lehetőséget írt Bia lakásának megközelítésére, az egyik az lett volna, hogy ez a busz megáll a háza előtt, a másik, hogy tömegközlekedéssel végigbumlizunk a városon. Persze, hogy az elsőt választottuk, de a kedves sofőr kijelentette, hogy nem hajlandó abban a megállóban kinyitni az alsó csomagteret, a nagy zsákokat meg nem lehet felvinni a buszra, kényszerpálya.
A buszpályaudvaron meglepődve látjuk, hogy minden órán eggyel kevesebb van, nevetünk, hogy itt akkora a trankilóság, hogy elfelejtették októberben átállítani. Délután kiderül, hogy nem, mert már visszaállították téli időszámításra. Nekik a nyár októbertől eddig tart. Nyertünk egy órát. Ebben a „szép” városban.
A buszmegállóhoz tartozó metró rész, és a helyi buszok pályaudvara hatalmas, csak a táblák segítségével, meg Olívia részletes útmutatásával boldogulunk. Beállunk egy irdatlan hosszú sorba, itt lehet jegyet venni a metróra. Negyed óra után sikerül eljutnunk a bejáratig, itt is pörgő kapu van, és benyeli a jegyet a gép. Jön a metró, szerencsére van ülőhelyünk is, utazunk, nézzük az embereket meg a TV-t. Átszállunk, természetesen átmegyünk a rossz oldalra (fel és le vagy húsz lépcsőn, meg egy hosszú folyosón), majd a harmadik megállónál leszállunk.
A felszínre érve egy olyan utca fogad minket, amiben csak felhőkarcolók vannak mindkét oldalon. Persze nem tudjuk merre kell menni, megkérdezzük, mondják, hogy három háztömbnyit kell még gyalogolni és ott tudunk felszállni a buszokra. Nagyszerű.
Megtaláljuk a buszmegállót is, és sikerül jó buszra szállnunk (itt a buszoknak a jelzése: 0000-00, településrész), és sikerül kifognunk egy magát ismét autóversenyzőnek képzelő sofőrt. Mi is élveztük volna az utat, csak nem negyven-valahány kiló plusz súllyal a vörösre leégett hátunkon. (Az arcunk már kezd hámlani.)
Leszállunk Bia házánál, találunk egy olcsó helyet, és megreggelizünk. Fölcuccolunk újra, és a házánál zárt kaput találunk. Portaszolgálat van, a kapus feltelefonál Biának, majd csak ezután engednek be. Lifttel fel a hatodikra, ahol Bia vár minket.
Megmutatja a lakást (nem tart sokáig, mert kicsi), mit tudunk használni és hol fogunk aludni. Érezzük otthon magunkat, és lefekszik még egy kicsit aludni.
Rábukunk a netre, skype a szülőkkel, akiknek elmondjuk, hogy Bia egyedül él, mert nem látunk férfi cuccokat, majd egy óra múlva a másik zárt szobából egy pasi jön elő, később megjelenik egy csaj is.
Kicsi pihi, majd délután nekiindulunk a város történelmi részének, a Lonely útmutatását követve. A felhőkarcolós utcán inkább gyalogolunk, nézelődünk, sok az ember, és sokféle. Kisebb-nagyobb vásárok is vannak, meg antikbazár is. Több standon is találunk régi és új magyar pénzeket.
Miután megunjuk, meg a nap is éget, metróra szállunk és a történelmi résznél kötünk ki. A téren nézelődünk, mert itt is vásár van, meg kis kajálós bódék. Eszünk egy japánt, meg helyi sütiket (isteni). Kiszúrunk két nagyon jól ápolt és jó nőt, akik mellettünk mennek el, és kiderül, hogy férfiak! Utána még látunk egy pár meg nem határozható nemű egyént, meg homoszexuálisokat is. Ez csak nekünk fura, az ittenieknek nem. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz, még egy valami, amit megtanulhatnánk tőlük.
A történelmi negyed nem egy nagy szenzáció, végigsétáljuk, van egy-két szép és érdekes rész, például a tér, ahol SP-ót alapították a 1554-ben, meg a katedrális. Viszont az összképet rontja az a rengeteg hajléktalan, akik szinte csak az autóúton nem élik az életüket, amúgy mindenhol. A katedrális előtti tér hajléktalan szálló is lehetne, egy-egy fa tövére kettő-három is jut belőlük.
Andrással azt beszéljük, mennyire brutális az, hogy minden sarkon kell rendőrnek állnia (nem egy rendőrnek), golyóálló mellényben, és így tudják csak úgy-ahogy fenntartani a rendet.
Bemegyünk a „Kassza-házba”, ami SP pénzügyi központja volt anno, most nyitott a látogatók előtt. A hatodikon jó kis múzeum van, többek között bemutatja a brazil pénz és a lottó történetét is. Az ablakból kitekintve meg éppen azt látjuk, ahogy fegyveres rendőrök több embert állítanak feltartott kézzel egy sorba. Majd hátratett kezekkel kell válaszolniuk a kérdésekre. Visszafelé megállunk a másodikon, mert vannak ballonos vizek, és tikkasztó a hőség. Itt újságokat lehet olvasgatni, mi is leülünk, de szinte kettőt sem lapozunk, amikor a mellettünk levő asztalnál megszólal egy japán (!), hogy „Madzsarok lenni?”. Agyrém!! Soha nem járt Magyarországon, de tud néhány szót, és tudja a nyelvünk eredetét, rajong Magyarországért. Szíve vágya, hogy eljusson az országunkba, na még ilyet sem hallottam eddig. Kicsit beszélgetünk vele, majd indulunk tovább, mert nem szeretnénk a sötétben kolbászolni.
Találunk egy kis vendéglőt, megvacsizunk, majd metrózunk újra, két átszállással. Mire a felszínre érünk, sötét van. Én kezdek ideges lenni. A buszunk is nagy sokára jön, már este kilenc van, mire Bia házához érünk, és tök sötét.
Kis beszélgetés Bia-val és a lakótársával, aki még nálam is alacsonyabb (ez nagy szó). Ők elteszik magukat holnapra, mert suli és munka, mi még netezünk, majd próbálunk aludni, de meleg van és iszonyú hangzavar. Ugyanis egy nagy útkereszteződésben vagyunk mindkét vonalon 2x3 sáv, meg 2 buszsáv. Reggel megszámoltam, egy alkalommal egyszerre tizenhárom busz volt a kereszteződésben. Akkor tudtam aludni a zaj ellenére is, majd most kiderül, hogy este is megy-e?
Holnap parkokat nézünk, ha nyitva lesznek. Ha nem, akkor vásárlóközpontozunk, meg sétálunk a biznisz-negyedben. Valamit úgy is kitalálunk.