A világ legnagyobb vizierőműve

119. nap

2010. február 11.

Reggel kilenckor kelünk és reggelizünk. Összepakoljuk a nagy táskákat, mert fél tizenegyig el kell hagynunk a szobát. Szerencsére a nagy táskákat nem kell cipelnünk, hanem itt hagyhatjuk, eddig nem tűnt el semmink, pedig a takinő rendszeresen nyitva hagyta a szobánkban az ablakot.
Kigyalogolunk az egyik legközelebbi buszmegállóhoz, várunk majdnem fél órát, mire jön a buszunk, ami elvisz az Itaipú gáthoz. Az út háromnegyed óra, mert először össze-vissza tekergünk a városban, még a paraguayi határig is elmentünk. Mint egy városnéző túra!
A gáthoz érve a busz visszakanyarodik, nincs tovább út tömegközlekedésnek és személyautóknak, csak engedéllyel rendelkezők juthatnak át a szigorúan ellenőrzött kapukon. Itt leszállunk.
A látogatóközpont az út másik oldalán van, több nyelven beszélő „monitor-ok” várnak bennünket, mondjuk azt, hogy ők az idegenvezetők. Többféle programra lehet befizetni, vagy program-kombinációkra: panoráma túra a gáton kívül, speciális túra a gáton kívül és belül, esti túra a kivilágított gáthoz, öko-túra és ezek különféle kombinációja. Mi a panoráma túrára fizettünk be, ami egy órás program.
Emeletes, felül nyitott buszokkal lehet csak bejutni a gát területére, amelyen két „monitor” is jön velünk. az egyikük három nyelven (portugálul, angolul és spanyolul) mondja az információkat, a másik segítkezik a látogatóknak.
Az első megálló egy nagy terasz, ahonnan látni lehet az egész erőművet, és a folyóba lezúduló vízrengeteget. A méretek döbbenetesek, a vízpára hatalmas, a gáton közlekedő buszok pedig kis játékoknak tűnnek az erőmű méreteihez képest. Itt öt percet maradunk.
A második megálló már közelebb visz a gáthoz, innen csak a gát szívét, a turbinaházakat láthatjuk (hatalmas csövek, melyekben szakadatlanul zubog lefelé a víz), és a terasz másik oldaláról a Paraná-folyó lezúduló vizét. A csövek kijáratai 4 méterrel a vízszint alatt vannak. Itt tíz percet maradunk.
Most jön a lényeg! A busz jobb oldalára kell ülni, onnan igazán élvezetes a látvány, ugyanis felmegyünk a gátra! A turbinaházak mellett cammogunk el, majd elérjük a központi épületet (a gáton), innen irányítják és figyelik az erőmű működését, és utána… Isten hozott bennünket Paraguay-ban, átlépjük a határt, mivel átérünk a határfolyó túloldalára. Átmegyünk a folyó vizét elvezető hatalmas „csúszda” alatt, és felkanyarodunk a gát legtetejére. Innen fantasztikus a kilátás a gátra, és a gát előtt elterülő hatalmas felduzzasztott víztömegre.
Lassan kiérünk a látogató központhoz, úgy elrepült az egy óra, hogy észre sem vettük. Egyikünk sem érdekelt az energetikában, vagy mérnöki dolgokban, de ezek az embertelen méretek valami döbbenetesek! Aki itt jár, az ne menjen el anélkül, hogy ide ki nem jön!
A túra közben a „monitor” végig mondja az adatokat, csak röpködnek a kimondhatatlan nagy számok, amelyeket a túra végén egy filmen is újra végighallgatunk, és megnézhetjük, hogy is építették húsz! (20) éven keresztül a gátat többen, mint százezren (100.000)!!
Jöjjenek az adatok:
1973-ban tervezték a gátat, és megállapodást kötött a két szomszédos ország Brazília és Paraguay. Külön nemzetközi törvény is született a gát és a létrehozott energia felhasználásával kapcsolatban. Ez ebben az időben itt Dél-Amerikában egyedülálló eseménynek számított. Ma már több jogszabály és megállapodás létezik, melyek a gát építésével járó környezeti és természeti állapotok visszaállításáról és megóvásáról, az itt élt indiánok kárpótlásáról és életkörülményeik javításáról szól.
A gátat 1974-ben kezdték építeni és 20 éven keresztül több fázison keresztül érte el a mai állapotát. Két ütemben dolgozott az erőmű, 1997-ben a mostani kapacitás felével, majd a szükséges pénzt előteremtve 2008-ban már teljes kapacitással dolgozott.
Jelenleg a termelt elektromos energia Brazília energiakészletének 20%-át, Paraguaynak pedig a 90%-át fedezi! A termelt energiát fele-fele arányban osztja meg egymással a két ország, az erőműben mindkét nemzet képviselteti magát a dolgozók között.
A Parana-folyó a Föld tízedik legnagyobb folyója, mely a gátat követően 6 km hosszan kanyarog és ömlik bele az Iguacu-folyóba, itt található a hármas határ (Brazília, Argentína és Paraguay).
A gát 9 km hosszú és 200 m magas. Az építése 18 milliárd amerikai dollárba került. Az általános kapacitása 12.600 megawatt tiszta energia, negyvenszer akkora a vízhozama, mint a teljes Iguacu-vízesésé. A turbina rotorja a legnehezebb alkatrész, 1760 tonna, 16 x 3,5 méter.
A gát előtt a folyót felduzzasztva 700 km2 esőerdőt árasztottak el, többek között több indián települést is. Ennek a területnek az elárasztása 90 napba tellett. Sok kritikus és gát-ellenző szerint ekkora mértékű pusztítást nem lehet helyreállítani. Az Itaipu Binacional mégis megpróbálja, ültettek 40 millió fát, visszatelepítették szinte az összes itt élő állat és növényfajt, és rendszeresen vizsgálják ezek mellett a víz mennyiségét és minőségét is. A kritikusok szerint ekkora vízmennyiség felalmozása már klímaváltozásokat is okoz, és befolyásolja a rendszeres időjárást is.
Összehasonlító adatok:
1) a gát építéséhez szükséges beton mennyisége 210 Maracana Stadion, vagy egy kétsávos út építésére lenne elég Moszkvától Lisszabonig,
2) a felhasznált vasanyagból 380 darab Eiffel-torony jönne ki,
3) a szükséges föld és kő mozgatása több volt, mint a Franciaország és Anglia közötti Eurotunnel (Csalagút) építésénél, és tizenötször több betonra volt szükség, mint ahhoz,
4) a gát magassága 65 emeletnyi.

A gát neve: Itaipú Binacional, az itaipú indián eredetű szó, jelentése: éneklő kövek.
Még egy érdekesség: az a vihar, amely három napja elkapott bennünket a vízesésnél, olyan mennyiségű csapadékot hozott, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb áradását okozta a térségben!!!
A buszból a gáthoz tartva meglátjuk, hogy van állatkert is a városban, visszafelé ott szállunk le. Kiderül, hogy ingyenes, így ott ütünk el pár órát a délutánból. Kisebb emlősök és a jellegzetes színes madarak kifutói és röpdéi vannak itt, egy kellemes parkban, ahol András még madarászni is tud. (Mellesleg a gátnál beszedett Paragauyra három új fajt.)
Visszagyalogolunk a hostelba, ahol a recepciós unszimpi gyerek le akar lejmolni bennünket egy ezresre, hogy használhassuk a WC-t, majd a tulaj röhögve mondja, hogy bármit használhatunk, ami közös, és ingyen.
Közben András kiszúr egy túramotort a hostel udvarán, albertai rendszámmal (Kanada), majd beszélgetésbe kezd a tulajjal, aki augusztusban indult és 38.000 km-t tett meg eddig. Vannak még fanatikusok! 
Este kilenckor indulunk Curitiba-ba, és reggel hatra ér be a buszunk, ahol a terv szerint Bruna vár minket és segít olcsó szállást találni.

Váratlan fordulat

118. nap

2010. február 10.

A mai napot eredetileg pihenésre szántuk, de sajnos a szervezés jegyében telt.
Reggel kilenckor kelünk, reggelizünk, majd netezünk. Bruna-tól (akinél Curitiba-ban aludtunk volna négy-öt napot) e-mail érkezik, hogy nem tud fogadni bennünket, mert két napja meghalt az apukája. Először ledöbbenünk, majd megijedünk, mert mi ezekre a napokra szálláspénzt nem terveztünk az utunk során. Most újra kell kalkulálnunk az egész hátralévő tizenhat napot.
Olivia-val is felvesszük a kapcsolatot, ő San Paolo-ban van már, valószínűleg tudunk találkozni vele. Elintézte nekünk, hogy három éjszakát az unokatestvérénél SP-ban, két éjszakát pedig az anyukájánál, Santos-on, a tengerparton tudjunk aludni.
Osztunk, szorzunk, végül is arra jutunk, hogyha más extra kiadásunk nem lesz, akkor kijövünk a keretből, maximum kicsit jobban fellendítjük Brazília keksz- és banánfogyasztását.
Sétálunk egy kicsit a városközpontban, elhúz mellettünk egy igét hirdető, mozgó szónok. Visszaváltjuk a megmaradt paraguayi guaraninkat, nézegetjük a kirakatokat, majd a párhuzamos utcán ismét találkozunk a szónokkal, aki most helyben hirdeti az igét, de egyetlen ember sincs körülötte. Visszafelé belecsöppenünk egy tüntetésbe. Az egyik legforgalmasabb útkereszteződésben állnak az emberek táblákkal, dobolnak, énekelve mondják a kifogásaikat, fütyülnek és dudálnak, miközben az autósoknak szórólapot osztogatnak. Mi is kérünk egyet, csak annyit értünk meg belőle, hogy nem megfelelő az egészségügyi ellátás és korlátozni akarják a mentők munkaidejét.
Délután szieszta, netezés, szervezés. Ez a nap is elszaladt.
Holnap kimegyünk a gáthoz, bóklászunk erre-arra. Este kilenckor indul a buszunk Curitibá-ba, reggel hatra érünk oda.

Parque Nacional Iguazu lepkéi és a szajkó

Parque Nacional Iguazu képekben II.

Parque Nacional Iguazu képekben

Az argentin oldal sokkal szebb

116 - 117. nap

2010. február 8-9.

A két napot az argentin oldalon töltöttük, így egy bejegyzéssel töltjük fel a blogra.
Sokkal szebb, mint a brazil oldal, továbbá ha a jegyet az első nap végén lepecsételtjük, akkor a második nap már fél áron van. Lehet madarászni az esőerdőben és arra gyalogolni, amerre szeretnél.
A hostel szervezésében mentünk ki az argentin nemzeti parkba, kisbusszal vittek és hoztak minket a hosteltől a bejáratig, és ez kettőnknek csak ötszáz forinttal került többe, mintha magunk utaztunk volna tömegközlekedéssel és minimum kettő átszállással (ha nem vár meg a busz a brazil határon, akkor hárommal).
Első nap három ausztrál, és egy dán lánnyal, valamint két finnel utaztunk, a második nap pedig egy japán, két spanyol, egy francia jött velünk, és mindenkinek bordó volt az útlevele! 
A kisbusz megállt a brazil határon, ahol mindenkinek magának kellett intézni a kilépést, ami abból állt, hogy elvették a belépő papírt, és lepecsételték az útlevelünkkel együtt. Az argentin határ előtt a sofőr összeszedte az útleveleket és ő intézte a pecsételési ceremóniát. A két határ között szintén egy híd húzódik az Iguacu-folyó felett.
A határtól még 18 km-re van a nemzeti park bejárata, a kocsik az úton felállított kapun tudják megvenni a jegyet. A felnőtteknek 85 argentin peso a belépő (4400 forint), amiben benne van az ingyenes kisvonat, amely a vízesések között szállít és az ingyenes hajó, ami a San Martin szigetre visz ki. Több km-es ösvény van szétszórtan a parkban, a vízesések mentén, a folyón, vagy csak az esőerdőben, ahol egyedül lehet gyalogolni, több helyen leülni, kis ivó kutakból inni, ajándékokat venni, vagy csak beülni kisebb-nagyobb vendéglőkbe és gyors kajáldákba. Be lehet fizetni csónaktúrákra is.
A bejáratnál van egy látogatóközpont, ahol bemutatják a laikusok számára is könnyen megfigyelhető állat és növényfajokat, az érdekességeket, a nemzeti park történetét, és az itt élt indiánok (Guarani-k) történetét és életformájukat.
Nem messze a központtól indul a kisvonat, amire 200-300 ember fér fel egyszerre (nagyon tömött állapotban 300 ember), 15 – 20 percenként. Kis táblával jelzik a következő vonat indulását és a célállomást, mert nem mindegyik megy fel a végállomásig, a Torokig. A központtól 600 méteres Zöld Ösvényen (Green Trail) is el lehet jutni az első állomáshoz, a vízesésekhez, keresztülgyalogolva az esőerdőn, ahol hatalmas pókok függenek a fejünk felett mozdulatlanul, koatik ugrálnak és szaladnak kajára várva és varánuszok sétálnak át előttünk az úton. Madarászni elég nehéz, mert a madarak nem jönnek ki a rengetegből, és sok ember csoszog meg, szaladgál az ösvényen.
Az első állomás a Plaza Circuitos, innen két ösvény indul.
A felső „Circuito Superior, amely a vízesések felett (Ádám, Éva és San Martin vízesések) ível át, a lábunk alatt zubog le az a töménytelen mennyiségű víz, és a legnagyobb, a San Martin pedig a lábfejemtől egy méterre kezdődik! Mindenhol hatalmas a vízpára, az ösvények fém kordonok, melyek fél és egy méterrel a talajszint felett vezetnek, de a korlát csak derékig érő magasságú. Tériszonyosoknak nem éppen leányálom, amikor az átlátszó padló alatt láthatja a huszon méteres mélységbe zuhanó vízesést, de a látvány elfelejtette velem az összes félelmemet! Kisebb-nagyobb teraszok vannak a kordonok mentén, ahonnan félelmetesen gyönyörű a kilátás az esőerdőre és a rengeteg vízesésre!
A felső kört (Circuito Superior) érdemes reggel megnézni, mert a fények ekkor a legszebbek, a nap pont rásüt a vízesésekre.
A térre visszaérve elindultunk az alsó körön, a Circuito Inferior-on. Ez főként az erdőben megy, kicsit zártabb, mint a felső, viszont a kilátás innen csodálatos a Torokra, és az összes vízesésre. Ezen a körön van a csónakkikötő is, a kis teraszokról lehet látni, hogy merre mennek a csónakokkal, egészen be a vízesések közelébe. Ha valaki csónakázni szeretne, akkor érdemes váltóruhát és törölközőt vinni, mert semmi nem marad szárazon. Külön kis táskákat adnak, melyek vízállóak, és megóvják a víztől az értékeket.
A Zöld Ösvény és a két kör kényelmes tempóval négy órás mulatság volt nekünk, mert egyszerűen olyan nehéz elszakadni a látványtól.
Kis vonattal feldöcögünk (7 km/órás sebességgel) a végállomásra, a Torokhoz, a Garganta del Diablo-hoz. Innen egy hosszú fém-ösvény vezet a Torokhoz, keresztül a hatalmas Iguacu-folyón és a rajta fekvő kis szigeteken. Annyi lepkével találkoztunk ezen az ösvényen, és mind más volt, hogy fel sem tudom sorolni őket. Rendszeresen rászállnak az emberre és vitetik magukat egyik szigetről a másikra. A folyóban kis és nagy halak úszkálnak, a legtöbb faj csak itt, az Iguacu felső folyásán fordul elő, teknősök lebegnek az ösvény alatti csendes vízben és szajkók veszik el kézből a kajamaradékokat, miközben röhögnek a fák ágain. Nagy a nyugalom (eltekintve az emberáradattól), és ahogy haladunk a Torok felé, egyre nagyobb a levegő nedvességtartalma, pedig eddig sem volt semmi! A fák ágai közül néha ki-kitekintve már látjuk a Torokból feltörő vízpárát, ami a folyószint felé száll jó 20-30 méterrel.
Első nap délutánra csattogtunk ki a Torokhoz, mert akkor a legjobbak a fények. Természetesen mikor máskor, mint most merült le az összes frissen töltött elemünk! Végül is sikerült néhány képnyi energiát kicsikarni még belőlük, így le tudtuk fotózni a Torkot és a folyót a viharfelhők alatt. Megnézzük a Torkot, leírhatatlan az élmény, a kis terasz mellől zubog le a víz a 80 méteres mélységbe, egy rettenetesen szűk kis torokban. Mivel a sziklák nagyon kis teret engednek a folyónak, a vízpára valami hatalmas itt, nem lehet lelátni a folyó aljára. A szél néha felkapja, és felénk hozza a párát, mire kiérünk, már jó vizesek leszünk. De a ráadás még csak most jön…
András madarászik az ösvényen, én még visszamegyek a torokhoz. Ezt nem lehet otthagyni. Kis idő múlva csatlakozom Andráshoz, hogy indulni kellene, mert jön a második vihar, az első szerencsére elkerült bennünket, de a második felénk tart, hatalmas széllel és villámokkal. Mondom Andrásnak, hogy ha megázunk, az nem baj, de a villámokat nem szeretném a folyó felett egy fém-ösvényen megérni. El is indulunk gyorsan a kis vonat felé. Még félúton sem vagyunk, amikor már ömlik az eső, az esőkabátok a táskában vannak, de nincs értelme kivenni, mert már bőrig áztunk, és beesne az eső a táskában, mindent eláztatva. A hátizsákom oldalából elővesszük az esernyőt, András táskájára tesszük, hogy benne a könyv, meg a papírok ne ázzanak el. A fém-ösvény sima vas felületei pedig veszélyesen csúszóssá válnak, szerencsére megússzuk esés nélkül, azért fogni kell a korlátot.
Az állomáson a kisvonatra, nem fértünk már fel, leülünk egy padra és várunk. Az eső szakad, esnek be az emberek az állomás fedett (de oldalt nyitott) részére, mindenki vizes, és mivel jó húsz fokot hűlt a vihar alatt a levegő, fáznak. Remegő és kék szájú emberek mindenhol. Mi szépen előhúzzuk a vitorlás esőkabátokat a táskából (ezek kabátnak is megfelelnek), levesszük a vizes felsőket, és bebújunk a kabátba. Se perc alatt bemelegítjük a testünk melegével, mi nem fázunk! Mi vagyunk az egyetlenek!
Sajnos csak egy dolgot felejtettünk el, hogy az útlevelek András nadrágjának az oldalzsebében vannak, „kicsit” eláztak. Az enyém vadi új… volt.
A kisvonat már fél órája bent áll, tömve emberekkel, akik kezdenek idegesek lenni, mert az eső oldalról bevág, még ha tető van is a fejük felett. Nem értik meg, hogy amíg ömlik az eső addig nem indul el a vonat.
A következő vonatra már több, mint egy órája várunk, megérkezik, de tele van. Mivel még mindig esik, nem szállnak ki. Az állomás is tele. Andrással megbeszéljük, hogy ő túrja magát, és foglal helyet nekem is. Amint átengedik az embereket a vonathoz, ez a terv már teljesíthetetlen, mert mindenki lökdösődik, és tapossa a másikat. Nekem két kis kölköt kell letrankilóznom, mert a veséimet majd leverték a könyökükkel a nagy igyekezetben. Találok két ülőhelyet, megbeszélem a pasikkal, hogy akkor ketten ideülünk, de mire hátranézek szólni Andrásnak, hogy gyere, addigra ő már eltűnt. Csak remélem, hogy van helye a vonaton. Megyek leülni, mire egy öregasszony a pasikkal szemben mondja, hogy az a családja helye, mert nem akarnak kiszállni az eső miatt, és visszamennek. Nem ülhetek oda. Mondom neki, hogy bocsi, de ez engem nem érdekel, és leülök mellé. Érdekes módon nem hatja meg őket, hogy nem beszélek spanyolul, mert társalognának velem, de mikor kiderül, hogy a férjem a másik kocsiban ül, akkor elapad a társalgás.
Elindul a vonat, valószínűleg most háromszáznál többen ülünk rajta, mert a hatfősre hitelesített padon tízen ülünk.
A látogatóközpontnál leszállok, András négy paddal arrébb ült, de a tömeg miatt nem vettük észre egymást, ő is helyet foglalt nekem.  Megnézzük még a központot, és megyünk a kisbuszunkhoz. A bejáratnál lepecsételtetjük a jegyet holnap már csak 45 peso-ba kerül a belépés.
A kijáratnál állnak már a többiek, a négy lány is teljesen elázott és most úgy fáznak, hogy nézni is rossz. Megérkezik a busz, felcsavarják a fűtést a maximumra, nem hiszem, hogy ezt a kocsi sokszor megérte.
Átsuhanunk a határokon, a brazil oldalon megkérdezik, hogy hány napot maradunk még, mondjuk, hogy húszat, és adnak hatvanhat napra vízumot. Kérdezik, hogy elég lesz? 
Másnap ugyanígy végigjárjuk az útvonalat, csak már nyugodtabban, mert tudjuk, hogy mindenre lesz időnk. A levegő is hűvösebb, mint tegnap, viszont a sok esőnek köszönhetően a vízszint még magasabb, a vízesések még vadabbak. A sziget le van zárva a magas vízszint miatt, meg is értjük, mert a szigeten a kikötő teljesen eltűnt a víz alatt. Pedig onnan milyen kilátás lett volna!!!
A mai egyik busz utasunk, a japán, kicsit életre képtelen, vagy elvarázsolt. Megveteti San Paoloba a buszjegyét este hatra, és jön velünk Argentínába, ahonnan a visszaindulás szintén este hatkor van. Nagy nehezen megérti, hogy ez így nem jó, végül is a hostel megoldja, áttetetik a jegyét hét-húszra, és a találkozónk fél hatkor van a kijáratnál. A határon kiderül, hogy nincs belépő papírja, végül is a sofőr kapcsolatainak köszönhetően átengedik. Ráadásul vastag fekete farmerben és hosszú ujjúban jött ivóvíz nélkül és még csónakázni is megy. A másik utas egy francia lány, akinek hatalmas dumája és mű lelkendezése mögött nulla tudás van. Minden témához hozzászól, de amikor a francia helyzetekkel kapcsolatos kérdések felmerülnek, akkor a válasza mindig az, hogy nem tudom. A két spanyol srác az értelmes, jó kérdéseket tesznek fel, megy a társalgás végig, a parkig.
A nap végére szépen lepirul az arcom és a vádlim. András is vörös lesz, de mivel a madarászás közben állandóan ráncolja homlokát, fehér vízszintes csíkok jelzik, hol vannak a ráncai.
Tanácsunk az, hogy ha valaki idejön és csak egy napja van, akkor az argentin oldalt nézze meg. Ha két napot tud rááldozni, akkor először a brazil, majd az argentin parkba látogasson el, mert a második sokkal szebb.

Foz do Iguacu, a brazil oldal

115. nap

2010. február 7.

Reggel hatra érünk be Ciudad de Este-be a pályaudvarra. Megvárjuk a helyi buszt, ami elvisz minket a határig. Azt gondoltuk, naívan, hogy a határnál a busz automatikusan meg fog állni, hogy a bárgyú turista leszálljon, és kezeltesse az útlevelét. De nem, nem állt meg. Szépen átsuhanunk a híd paraguayi oldalán álló törmelékhalmokon, mert a határt éppen szétverték és most kezdik eltakarítani a romokat, majd át a hídon (Barátság híd, 1965-ben építették) a Paraná-folyón, ami szép széles, kis szigetekkel, és a jelzésünkre megállunk a brazil oldalon. Az immigrációs irodában felvilágosítanak, hogy vissza kell menni a híd másik oldalára és romhalom szélén kell pecsételtetni. Felvesszük az öt hátizsákot (én harmincvalahány, András negyvenvalahány kilóval) és harminc-valahány fokban visszagyalogolunk a Margit-híd hosszúságú úton. Bepecsételnek. Újra átgyalogolunk a folyón a brazil irodába, bepecsételnek (67 napra adnak vízumot), és mi már olyan dög fáradtak vagyunk, és tapad ránk a vizes ruha mindenhol, hogy el sem lehet mondani.
Kicsit még gyalogolunk a brazil oldalon, majd elővesszük a Lonely-t, kiválasztjuk a szerinte legolcsóbb szállást, és egy arra járó taxit leintve bevitetjük magunkat egy nemzetközi hostelbe. Ott kiderül, hogy van többágyas szobájuk, de külön a férfiaknak és külön a nőknek. Árban nem sokkal kevesebb kettőnknek, mint egy kétágyas szoba saját fürdőszobával, így inkább ezt választjuk. A szoba nagyon jó, szép és tiszta, a fürdő is. Légkondi és ventilátor is van, és csak este jövünk rá, hogy mennyire jól választottunk, mert a kinti harmincvalahány fokos iszonyú párás meleg (tropikus) helyett a kellemes huszon fokos hűsben tudunk aludni. A közös szobákban nem mindenhol van légkondi.
Mivel itt már más időzónában vagyunk (az otthonihoz eggyel közelebb), átállítom az órám, majd elindulunk a központba, mert onnan indul minden helyi busz. A gáthoz szeretnénk először kimenni, mivel hullafáradtak vagyunk mindketten, és holnap, kipihenten indulnánk neki a vízeséseknek. Reggeli (boltban vásárolt zsemle és sajt) közben mégis megnézem a Lonely-t, kiderül, ma vasárnap lévén, nincs nyitva a gát. Szuper, akkor menjünk a vízeséshez, a brazil oldalon.
Az Iguacu Nemzeti Parkban az útikönyv szerint 275 különálló vízesés található, amely 3 km hosszan és 80 méter magasságból zúdulva alá az Argentin és a Brazil országhatáron terül el, szélesebb, mint a Viktória és magasabb, mint a Niagara vízesések. A vízesések patkó alakban terülnek el, az argentin oldalon van a patkó hosszabb szára, a brazil oldalról is látható a közepe, a fő látványosság, az Ördög Torka, és még néhány vízesés a patkó rövidebb szárán.
Jön a busz, a mienk után két megállóval már tömve, még útba ejtjük a repteret is, majd végre (50 perces út után) megérkezünk a nemzeti park bejáratához. Ott is nagy a sor. Szerencsére a hostelben leraktuk a nagy táskákat, de a két kis hátizsák (kis=40 literes) és a laptop velünk van, híján az értékmegőrzésnek. András jegyet vesz, addig én vigyázok a cuccokra. Nagy nehezen bejutunk, úgy látszik az egész város itt van, meg még egy csomó turista is, mert rengeteg az ember! Ezt nem szeressük…
A bejáraton átjutva ingyenes buszok szállítják az embereket, az első megálló egy kaland-ösvény, a második egy szafari-ösvény, a harmadik a vízeséshez vezető kilátó-ösvény, a negyedik a kilátó-torony, és a végállomás a folyó még nyugodt része, a vízesések előtt. Mi kibuszozunk a végállomásig, mert ott szállnak le a legkevesebben. Az Iguacu-folyó folyásirányának megfelelően haladunk mi is lefelé. Az első kilátónál még csak egy iszonyúan széles és rettenetesen lassú folyót látunk, kissé jobbra kinézve már hatalmas vízpárát is, ott van az első és a legnagyobb vízesés, az „Ördög Torka”. Látjuk az argentin oldal ösvényét is, az teljesen bevisz a torokba. Holnap ott leszünk!! Nagy a zaj, és már itt is lehet érezni a levegő megnövekedett páratartalmát. Gyilkos meleg van, párologtatni sem tudunk, mert nincs hova.
Kicsit állunk, nézzük, hogyan tör fel a vízpára a vízesések közül (még mindig csak a folyó látszik a fel-feltörő párával), András beszed egy új fajt, és továbbindulunk. Legyalogolunk a következő a buszmegállóig, a kilátótoronyig, és szó szerint lelépünk az útról, és a szikláról is. A torony valójában a sziklafal mellé épített hatalmas lépcső, amelynek a padlózata minden szinten vasrácsból van, és le lehet látni a lentebb lévő szintekre, ahol az emberek állnak és a vízesések legaljáig. Kiérve a korlátig már mindenhol vízesés van körülöttünk, csak a hátunk mögött nincs, és nem is halljuk egymás szavát, akkora a robaj. Sajnos nem tusom leírni azt a látványt, és a látvánnyal járó érzéseket, amiket a vízesés ad! Egy üveglifttel levisznek bennünket a huszonöt méterrel lejjebb levő szintre, ahol már olyan a vízpára, hogy a ruhánk is nedves lesz. Kisebb ösvények vannak, az egyik végéről be lehet(ne) látni az Ördög Torkába, ha nem lenne akkora vízpára, ami mindent eltakar. Felváltva megyünk ki az ösvény végére, nem akarjuk a táskákat és az értékeket kitenni ekkora párának, és mindketten csuromvizesen jövünk vissza. Feldobódva, mert a látvány valami csodálatos! A kis ösvényen folytatjuk tovább az utunkat a harmadik buszmegállóig, csodáljuk a túloldalon lezúduló megszámlálhatatlan kis és nagy vízesést, ahogyan előtörnek az esőerdőből.
Megállunk egy kis vendéglőnél, megiszunk egy üveg vizet, mire végzünk, a lábunknál megjelenik egy koati. Kajáért jött. András kitalálja, hogy maradt még egy szendvicsünk, abból ad neki egy-két falatkát. Előveszem a nejlonba csomagolt elemózsiát, András kicsomagolja, én nekikészülök a fényképezésnek. András lóbálja a falatkát a koati felé, de az rá sem hederít. Mi történt, nem szereti a szenyót? Dehogynem, egy pillanat alatt az asztal tetején terem, kikapja András kezéből a nejlont, és elszalad vele… öt méterrel arrébb. Kicsomagolja a kaját, és eszik. Fotó nulla. Ez elég indiás volt, ott ugyanígy jártunk egy zacskó háztartási keksszel, ahol a majmok tépték ki András kezéből a zacsit. Koati pajtás mellé még megérkezik másik kettő is, és kaja nem lévén a szervesanyag kukákba erőszakolják bele magukat és szednek ki minden ehetőt. Kész kis akrobaták! Mindeközben csicseregnek egymásnak valamit. Imádnivalóak!
Folytatjuk az utunkat, felszállunk a buszra és visszamegyünk a végállomásra, megnézzük újra az egész eddig megtett utat, mert nem lehet a látvánnyal betelni.
Mikor már úgy érezzük, hogy elég, akkor felszállunk egy újabb buszra, és elmegyünk az első megállóig, a kaland-ösvényig. András madarászni szeretne egy kicsit az erdőben. Meglepetésünkre TILOS EGYEDÜL AZ ÖSVÉNYEN TARTÓZKODNI, csak vezetővel és komoly összegért lehet rálépni! András rettenetesen mérges, még csak azt sem engedik neki, hogy látótávolságon belül madarásszon az erdőben.
Leülünk a megállóban, annyi időnk már nincs, hogy újra végigjárjuk a vízeséseket, így várjuk a buszt és visszamegyünk a szállásra. Éhesek, fáradtak és rettenetesen büdösek vagyunk (nem csak mi, teszem hozzá). Iszonyú a meleg, mióta itt vagyunk, én még ilyet nem éreztem. Alig vonszolom már magam. Egyszerűen patakokban folyik a víz az arcomon a szemembe, a hátamon, a combomon. Borzasztó.
A megállóban ülve megtalálnak minket a lila szárnyú, neon-zöld szívó-szájszervű lepkék. Egymást licitáljuk túl, hogy melyikünkre száll rá a több lepke! Nagyon szeretnek bennünket, jönnek a nedvességre. Nekem új hajcsatom lesz, Andrásnak válllapja csillagokkal, a nadrágomon kitűző, és még a táskákra is jut az élő díszekből, és minden lila! Gyorsan elrepül az idő, pedig negyed órát kellett várnunk a buszra.
A busz tele, pont két hely van. András leül, nekem már csak egy iszonyatosan kövér és fiatal lány mellett lenne helyem, aki nem akarja a táskáját elvenni az ülésről. András „kedves” hangnemű magyar szavai, és az én nem éppen aranyos tekintetem láttán végre méltóztatik felvenni az ölébe a táskát és leülhetek. A fél fenekem lelóg az ülésről, de így legalább ülök, mivel az emeletes busz nyitott tetején egyrészt tilos is az állás, másrészt nem is lenne kedvem hozzá, mert a sofőr is repeszt, mint egy állat.
Még megnézzük a látogatóközpontot a bejáratnál. András leül, én végigjárom. Videó mutatja be, hogyan is keletkezett a vízesés-rengeteg, a lényege, hogy sok millió évvel ezelőtt vulkanikus tevékenységek hatására a kiöntött láva megszilárdult, majd újra kitört a vulkán, és a láva lépcsőszerűen szilárdult meg a régin. Emiatt lett több szintes a vízesés. Nem sokkal később (a Föld órájával mérve) elöntötte a területet az Iguacu-folyó, és megjelentek a vízesések. Persze van egy legenda is a vízesés születéséről: az itt élő Tupi indiánok nagy tiszteletben tartották ezt a hatalmas folyó vizet, és minden évben a legszebb szüzet feláldozták a folyó istenének. Egyik évben viszont a feláldozás előtt a lányt kimenekítette a kötelékeiből és elrabolta egy szerelmes harcos, és mindketten csónakkal próbáltak elmenekülni. Az isten viszont mérges lett, kígyóvá változott, és hatalmas hullámokat csapva vízeséseket hozott létre, ami elnyelte a csónakot. A lányból szikla lett, a fiúból pedig pálmafa, így mindig láthatják, de sohasem érhetik el egymást. (sajnos a neveket nem tudtam megjegyezni).
A szálláson kicuccolunk, letusolunk, kis pihi, majd elindulunk vacsizni. Vasárnap lévén minden zárva, mint valami sci-fi filmben, ahol kiirtották a város lakosságát, olyan az utcakép. Végül találunk egy hamburgerest, ahol megeszünk három sajtburgert és két ananászlét hozzá (kemény ezer forintért), majd még megiszunk egy-egy pohár sört, és visszamegyünk a szállásra aludni.
Iszonyú a meleg, még a szobában is, mert csak este nyolctól megy a légkondi. András még vesz másfél liter vizet, ami se perc alatt elfogy. Kiszámolom, hogy ma nyolc liter folyadékot ittunk meg ketten. Kevés. Holnap erre jobban kell figyelnünk.
Bedőlünk az ágyba és rögtön el is alszunk.
Holnap az argentin oldalra megyünk. A hostel szervezésében kisbusszal visznek-hoznak minket, igaz, hogy így kettőnknek háromszáz forinttal drágább, mint a tömegközlekedés, de nem kell háromszor átszállni, és a szegénynegyeden átgyalogolni. Valószínű gyorsabb is lesz.
Álmomban már hajókázok a folyó vízén, és alulról nézegetem a vízeséseket.