115. nap
2010. február 7.
Reggel hatra érünk be Ciudad de Este-be a pályaudvarra. Megvárjuk a helyi buszt, ami elvisz minket a határig. Azt gondoltuk, naívan, hogy a határnál a busz automatikusan meg fog állni, hogy a bárgyú turista leszálljon, és kezeltesse az útlevelét. De nem, nem állt meg. Szépen átsuhanunk a híd paraguayi oldalán álló törmelékhalmokon, mert a határt éppen szétverték és most kezdik eltakarítani a romokat, majd át a hídon (Barátság híd, 1965-ben építették) a Paraná-folyón, ami szép széles, kis szigetekkel, és a jelzésünkre megállunk a brazil oldalon. Az immigrációs irodában felvilágosítanak, hogy vissza kell menni a híd másik oldalára és romhalom szélén kell pecsételtetni. Felvesszük az öt hátizsákot (én harmincvalahány, András negyvenvalahány kilóval) és harminc-valahány fokban visszagyalogolunk a Margit-híd hosszúságú úton. Bepecsételnek. Újra átgyalogolunk a folyón a brazil irodába, bepecsételnek (67 napra adnak vízumot), és mi már olyan dög fáradtak vagyunk, és tapad ránk a vizes ruha mindenhol, hogy el sem lehet mondani.
Kicsit még gyalogolunk a brazil oldalon, majd elővesszük a Lonely-t, kiválasztjuk a szerinte legolcsóbb szállást, és egy arra járó taxit leintve bevitetjük magunkat egy nemzetközi hostelbe. Ott kiderül, hogy van többágyas szobájuk, de külön a férfiaknak és külön a nőknek. Árban nem sokkal kevesebb kettőnknek, mint egy kétágyas szoba saját fürdőszobával, így inkább ezt választjuk. A szoba nagyon jó, szép és tiszta, a fürdő is. Légkondi és ventilátor is van, és csak este jövünk rá, hogy mennyire jól választottunk, mert a kinti harmincvalahány fokos iszonyú párás meleg (tropikus) helyett a kellemes huszon fokos hűsben tudunk aludni. A közös szobákban nem mindenhol van légkondi.
Mivel itt már más időzónában vagyunk (az otthonihoz eggyel közelebb), átállítom az órám, majd elindulunk a központba, mert onnan indul minden helyi busz. A gáthoz szeretnénk először kimenni, mivel hullafáradtak vagyunk mindketten, és holnap, kipihenten indulnánk neki a vízeséseknek. Reggeli (boltban vásárolt zsemle és sajt) közben mégis megnézem a Lonely-t, kiderül, ma vasárnap lévén, nincs nyitva a gát. Szuper, akkor menjünk a vízeséshez, a brazil oldalon.
Az Iguacu Nemzeti Parkban az útikönyv szerint 275 különálló vízesés található, amely 3 km hosszan és 80 méter magasságból zúdulva alá az Argentin és a Brazil országhatáron terül el, szélesebb, mint a Viktória és magasabb, mint a Niagara vízesések. A vízesések patkó alakban terülnek el, az argentin oldalon van a patkó hosszabb szára, a brazil oldalról is látható a közepe, a fő látványosság, az Ördög Torka, és még néhány vízesés a patkó rövidebb szárán.
Jön a busz, a mienk után két megállóval már tömve, még útba ejtjük a repteret is, majd végre (50 perces út után) megérkezünk a nemzeti park bejáratához. Ott is nagy a sor. Szerencsére a hostelben leraktuk a nagy táskákat, de a két kis hátizsák (kis=40 literes) és a laptop velünk van, híján az értékmegőrzésnek. András jegyet vesz, addig én vigyázok a cuccokra. Nagy nehezen bejutunk, úgy látszik az egész város itt van, meg még egy csomó turista is, mert rengeteg az ember! Ezt nem szeressük…
A bejáraton átjutva ingyenes buszok szállítják az embereket, az első megálló egy kaland-ösvény, a második egy szafari-ösvény, a harmadik a vízeséshez vezető kilátó-ösvény, a negyedik a kilátó-torony, és a végállomás a folyó még nyugodt része, a vízesések előtt. Mi kibuszozunk a végállomásig, mert ott szállnak le a legkevesebben. Az Iguacu-folyó folyásirányának megfelelően haladunk mi is lefelé. Az első kilátónál még csak egy iszonyúan széles és rettenetesen lassú folyót látunk, kissé jobbra kinézve már hatalmas vízpárát is, ott van az első és a legnagyobb vízesés, az „Ördög Torka”. Látjuk az argentin oldal ösvényét is, az teljesen bevisz a torokba. Holnap ott leszünk!! Nagy a zaj, és már itt is lehet érezni a levegő megnövekedett páratartalmát. Gyilkos meleg van, párologtatni sem tudunk, mert nincs hova.
Kicsit állunk, nézzük, hogyan tör fel a vízpára a vízesések közül (még mindig csak a folyó látszik a fel-feltörő párával), András beszed egy új fajt, és továbbindulunk. Legyalogolunk a következő a buszmegállóig, a kilátótoronyig, és szó szerint lelépünk az útról, és a szikláról is. A torony valójában a sziklafal mellé épített hatalmas lépcső, amelynek a padlózata minden szinten vasrácsból van, és le lehet látni a lentebb lévő szintekre, ahol az emberek állnak és a vízesések legaljáig. Kiérve a korlátig már mindenhol vízesés van körülöttünk, csak a hátunk mögött nincs, és nem is halljuk egymás szavát, akkora a robaj. Sajnos nem tusom leírni azt a látványt, és a látvánnyal járó érzéseket, amiket a vízesés ad! Egy üveglifttel levisznek bennünket a huszonöt méterrel lejjebb levő szintre, ahol már olyan a vízpára, hogy a ruhánk is nedves lesz. Kisebb ösvények vannak, az egyik végéről be lehet(ne) látni az Ördög Torkába, ha nem lenne akkora vízpára, ami mindent eltakar. Felváltva megyünk ki az ösvény végére, nem akarjuk a táskákat és az értékeket kitenni ekkora párának, és mindketten csuromvizesen jövünk vissza. Feldobódva, mert a látvány valami csodálatos! A kis ösvényen folytatjuk tovább az utunkat a harmadik buszmegállóig, csodáljuk a túloldalon lezúduló megszámlálhatatlan kis és nagy vízesést, ahogyan előtörnek az esőerdőből.
Megállunk egy kis vendéglőnél, megiszunk egy üveg vizet, mire végzünk, a lábunknál megjelenik egy koati. Kajáért jött. András kitalálja, hogy maradt még egy szendvicsünk, abból ad neki egy-két falatkát. Előveszem a nejlonba csomagolt elemózsiát, András kicsomagolja, én nekikészülök a fényképezésnek. András lóbálja a falatkát a koati felé, de az rá sem hederít. Mi történt, nem szereti a szenyót? Dehogynem, egy pillanat alatt az asztal tetején terem, kikapja András kezéből a nejlont, és elszalad vele… öt méterrel arrébb. Kicsomagolja a kaját, és eszik. Fotó nulla. Ez elég indiás volt, ott ugyanígy jártunk egy zacskó háztartási keksszel, ahol a majmok tépték ki András kezéből a zacsit. Koati pajtás mellé még megérkezik másik kettő is, és kaja nem lévén a szervesanyag kukákba erőszakolják bele magukat és szednek ki minden ehetőt. Kész kis akrobaták! Mindeközben csicseregnek egymásnak valamit. Imádnivalóak!
Folytatjuk az utunkat, felszállunk a buszra és visszamegyünk a végállomásra, megnézzük újra az egész eddig megtett utat, mert nem lehet a látvánnyal betelni.
Mikor már úgy érezzük, hogy elég, akkor felszállunk egy újabb buszra, és elmegyünk az első megállóig, a kaland-ösvényig. András madarászni szeretne egy kicsit az erdőben. Meglepetésünkre TILOS EGYEDÜL AZ ÖSVÉNYEN TARTÓZKODNI, csak vezetővel és komoly összegért lehet rálépni! András rettenetesen mérges, még csak azt sem engedik neki, hogy látótávolságon belül madarásszon az erdőben.
Leülünk a megállóban, annyi időnk már nincs, hogy újra végigjárjuk a vízeséseket, így várjuk a buszt és visszamegyünk a szállásra. Éhesek, fáradtak és rettenetesen büdösek vagyunk (nem csak mi, teszem hozzá). Iszonyú a meleg, mióta itt vagyunk, én még ilyet nem éreztem. Alig vonszolom már magam. Egyszerűen patakokban folyik a víz az arcomon a szemembe, a hátamon, a combomon. Borzasztó.
A megállóban ülve megtalálnak minket a lila szárnyú, neon-zöld szívó-szájszervű lepkék. Egymást licitáljuk túl, hogy melyikünkre száll rá a több lepke! Nagyon szeretnek bennünket, jönnek a nedvességre. Nekem új hajcsatom lesz, Andrásnak válllapja csillagokkal, a nadrágomon kitűző, és még a táskákra is jut az élő díszekből, és minden lila! Gyorsan elrepül az idő, pedig negyed órát kellett várnunk a buszra.
A busz tele, pont két hely van. András leül, nekem már csak egy iszonyatosan kövér és fiatal lány mellett lenne helyem, aki nem akarja a táskáját elvenni az ülésről. András „kedves” hangnemű magyar szavai, és az én nem éppen aranyos tekintetem láttán végre méltóztatik felvenni az ölébe a táskát és leülhetek. A fél fenekem lelóg az ülésről, de így legalább ülök, mivel az emeletes busz nyitott tetején egyrészt tilos is az állás, másrészt nem is lenne kedvem hozzá, mert a sofőr is repeszt, mint egy állat.
Még megnézzük a látogatóközpontot a bejáratnál. András leül, én végigjárom. Videó mutatja be, hogyan is keletkezett a vízesés-rengeteg, a lényege, hogy sok millió évvel ezelőtt vulkanikus tevékenységek hatására a kiöntött láva megszilárdult, majd újra kitört a vulkán, és a láva lépcsőszerűen szilárdult meg a régin. Emiatt lett több szintes a vízesés. Nem sokkal később (a Föld órájával mérve) elöntötte a területet az Iguacu-folyó, és megjelentek a vízesések. Persze van egy legenda is a vízesés születéséről: az itt élő Tupi indiánok nagy tiszteletben tartották ezt a hatalmas folyó vizet, és minden évben a legszebb szüzet feláldozták a folyó istenének. Egyik évben viszont a feláldozás előtt a lányt kimenekítette a kötelékeiből és elrabolta egy szerelmes harcos, és mindketten csónakkal próbáltak elmenekülni. Az isten viszont mérges lett, kígyóvá változott, és hatalmas hullámokat csapva vízeséseket hozott létre, ami elnyelte a csónakot. A lányból szikla lett, a fiúból pedig pálmafa, így mindig láthatják, de sohasem érhetik el egymást. (sajnos a neveket nem tudtam megjegyezni).
A szálláson kicuccolunk, letusolunk, kis pihi, majd elindulunk vacsizni. Vasárnap lévén minden zárva, mint valami sci-fi filmben, ahol kiirtották a város lakosságát, olyan az utcakép. Végül találunk egy hamburgerest, ahol megeszünk három sajtburgert és két ananászlét hozzá (kemény ezer forintért), majd még megiszunk egy-egy pohár sört, és visszamegyünk a szállásra aludni.
Iszonyú a meleg, még a szobában is, mert csak este nyolctól megy a légkondi. András még vesz másfél liter vizet, ami se perc alatt elfogy. Kiszámolom, hogy ma nyolc liter folyadékot ittunk meg ketten. Kevés. Holnap erre jobban kell figyelnünk.
Bedőlünk az ágyba és rögtön el is alszunk.
Holnap az argentin oldalra megyünk. A hostel szervezésében kisbusszal visznek-hoznak minket, igaz, hogy így kettőnknek háromszáz forinttal drágább, mint a tömegközlekedés, de nem kell háromszor átszállni, és a szegénynegyeden átgyalogolni. Valószínű gyorsabb is lesz.
Álmomban már hajókázok a folyó vízén, és alulról nézegetem a vízeséseket.
Kicsit még gyalogolunk a brazil oldalon, majd elővesszük a Lonely-t, kiválasztjuk a szerinte legolcsóbb szállást, és egy arra járó taxit leintve bevitetjük magunkat egy nemzetközi hostelbe. Ott kiderül, hogy van többágyas szobájuk, de külön a férfiaknak és külön a nőknek. Árban nem sokkal kevesebb kettőnknek, mint egy kétágyas szoba saját fürdőszobával, így inkább ezt választjuk. A szoba nagyon jó, szép és tiszta, a fürdő is. Légkondi és ventilátor is van, és csak este jövünk rá, hogy mennyire jól választottunk, mert a kinti harmincvalahány fokos iszonyú párás meleg (tropikus) helyett a kellemes huszon fokos hűsben tudunk aludni. A közös szobákban nem mindenhol van légkondi.
Mivel itt már más időzónában vagyunk (az otthonihoz eggyel közelebb), átállítom az órám, majd elindulunk a központba, mert onnan indul minden helyi busz. A gáthoz szeretnénk először kimenni, mivel hullafáradtak vagyunk mindketten, és holnap, kipihenten indulnánk neki a vízeséseknek. Reggeli (boltban vásárolt zsemle és sajt) közben mégis megnézem a Lonely-t, kiderül, ma vasárnap lévén, nincs nyitva a gát. Szuper, akkor menjünk a vízeséshez, a brazil oldalon.
Az Iguacu Nemzeti Parkban az útikönyv szerint 275 különálló vízesés található, amely 3 km hosszan és 80 méter magasságból zúdulva alá az Argentin és a Brazil országhatáron terül el, szélesebb, mint a Viktória és magasabb, mint a Niagara vízesések. A vízesések patkó alakban terülnek el, az argentin oldalon van a patkó hosszabb szára, a brazil oldalról is látható a közepe, a fő látványosság, az Ördög Torka, és még néhány vízesés a patkó rövidebb szárán.
Jön a busz, a mienk után két megállóval már tömve, még útba ejtjük a repteret is, majd végre (50 perces út után) megérkezünk a nemzeti park bejáratához. Ott is nagy a sor. Szerencsére a hostelben leraktuk a nagy táskákat, de a két kis hátizsák (kis=40 literes) és a laptop velünk van, híján az értékmegőrzésnek. András jegyet vesz, addig én vigyázok a cuccokra. Nagy nehezen bejutunk, úgy látszik az egész város itt van, meg még egy csomó turista is, mert rengeteg az ember! Ezt nem szeressük…
A bejáraton átjutva ingyenes buszok szállítják az embereket, az első megálló egy kaland-ösvény, a második egy szafari-ösvény, a harmadik a vízeséshez vezető kilátó-ösvény, a negyedik a kilátó-torony, és a végállomás a folyó még nyugodt része, a vízesések előtt. Mi kibuszozunk a végállomásig, mert ott szállnak le a legkevesebben. Az Iguacu-folyó folyásirányának megfelelően haladunk mi is lefelé. Az első kilátónál még csak egy iszonyúan széles és rettenetesen lassú folyót látunk, kissé jobbra kinézve már hatalmas vízpárát is, ott van az első és a legnagyobb vízesés, az „Ördög Torka”. Látjuk az argentin oldal ösvényét is, az teljesen bevisz a torokba. Holnap ott leszünk!! Nagy a zaj, és már itt is lehet érezni a levegő megnövekedett páratartalmát. Gyilkos meleg van, párologtatni sem tudunk, mert nincs hova.
Kicsit állunk, nézzük, hogyan tör fel a vízpára a vízesések közül (még mindig csak a folyó látszik a fel-feltörő párával), András beszed egy új fajt, és továbbindulunk. Legyalogolunk a következő a buszmegállóig, a kilátótoronyig, és szó szerint lelépünk az útról, és a szikláról is. A torony valójában a sziklafal mellé épített hatalmas lépcső, amelynek a padlózata minden szinten vasrácsból van, és le lehet látni a lentebb lévő szintekre, ahol az emberek állnak és a vízesések legaljáig. Kiérve a korlátig már mindenhol vízesés van körülöttünk, csak a hátunk mögött nincs, és nem is halljuk egymás szavát, akkora a robaj. Sajnos nem tusom leírni azt a látványt, és a látvánnyal járó érzéseket, amiket a vízesés ad! Egy üveglifttel levisznek bennünket a huszonöt méterrel lejjebb levő szintre, ahol már olyan a vízpára, hogy a ruhánk is nedves lesz. Kisebb ösvények vannak, az egyik végéről be lehet(ne) látni az Ördög Torkába, ha nem lenne akkora vízpára, ami mindent eltakar. Felváltva megyünk ki az ösvény végére, nem akarjuk a táskákat és az értékeket kitenni ekkora párának, és mindketten csuromvizesen jövünk vissza. Feldobódva, mert a látvány valami csodálatos! A kis ösvényen folytatjuk tovább az utunkat a harmadik buszmegállóig, csodáljuk a túloldalon lezúduló megszámlálhatatlan kis és nagy vízesést, ahogyan előtörnek az esőerdőből.
Megállunk egy kis vendéglőnél, megiszunk egy üveg vizet, mire végzünk, a lábunknál megjelenik egy koati. Kajáért jött. András kitalálja, hogy maradt még egy szendvicsünk, abból ad neki egy-két falatkát. Előveszem a nejlonba csomagolt elemózsiát, András kicsomagolja, én nekikészülök a fényképezésnek. András lóbálja a falatkát a koati felé, de az rá sem hederít. Mi történt, nem szereti a szenyót? Dehogynem, egy pillanat alatt az asztal tetején terem, kikapja András kezéből a nejlont, és elszalad vele… öt méterrel arrébb. Kicsomagolja a kaját, és eszik. Fotó nulla. Ez elég indiás volt, ott ugyanígy jártunk egy zacskó háztartási keksszel, ahol a majmok tépték ki András kezéből a zacsit. Koati pajtás mellé még megérkezik másik kettő is, és kaja nem lévén a szervesanyag kukákba erőszakolják bele magukat és szednek ki minden ehetőt. Kész kis akrobaták! Mindeközben csicseregnek egymásnak valamit. Imádnivalóak!
Folytatjuk az utunkat, felszállunk a buszra és visszamegyünk a végállomásra, megnézzük újra az egész eddig megtett utat, mert nem lehet a látvánnyal betelni.
Mikor már úgy érezzük, hogy elég, akkor felszállunk egy újabb buszra, és elmegyünk az első megállóig, a kaland-ösvényig. András madarászni szeretne egy kicsit az erdőben. Meglepetésünkre TILOS EGYEDÜL AZ ÖSVÉNYEN TARTÓZKODNI, csak vezetővel és komoly összegért lehet rálépni! András rettenetesen mérges, még csak azt sem engedik neki, hogy látótávolságon belül madarásszon az erdőben.
Leülünk a megállóban, annyi időnk már nincs, hogy újra végigjárjuk a vízeséseket, így várjuk a buszt és visszamegyünk a szállásra. Éhesek, fáradtak és rettenetesen büdösek vagyunk (nem csak mi, teszem hozzá). Iszonyú a meleg, mióta itt vagyunk, én még ilyet nem éreztem. Alig vonszolom már magam. Egyszerűen patakokban folyik a víz az arcomon a szemembe, a hátamon, a combomon. Borzasztó.
A megállóban ülve megtalálnak minket a lila szárnyú, neon-zöld szívó-szájszervű lepkék. Egymást licitáljuk túl, hogy melyikünkre száll rá a több lepke! Nagyon szeretnek bennünket, jönnek a nedvességre. Nekem új hajcsatom lesz, Andrásnak válllapja csillagokkal, a nadrágomon kitűző, és még a táskákra is jut az élő díszekből, és minden lila! Gyorsan elrepül az idő, pedig negyed órát kellett várnunk a buszra.
A busz tele, pont két hely van. András leül, nekem már csak egy iszonyatosan kövér és fiatal lány mellett lenne helyem, aki nem akarja a táskáját elvenni az ülésről. András „kedves” hangnemű magyar szavai, és az én nem éppen aranyos tekintetem láttán végre méltóztatik felvenni az ölébe a táskát és leülhetek. A fél fenekem lelóg az ülésről, de így legalább ülök, mivel az emeletes busz nyitott tetején egyrészt tilos is az állás, másrészt nem is lenne kedvem hozzá, mert a sofőr is repeszt, mint egy állat.
Még megnézzük a látogatóközpontot a bejáratnál. András leül, én végigjárom. Videó mutatja be, hogyan is keletkezett a vízesés-rengeteg, a lényege, hogy sok millió évvel ezelőtt vulkanikus tevékenységek hatására a kiöntött láva megszilárdult, majd újra kitört a vulkán, és a láva lépcsőszerűen szilárdult meg a régin. Emiatt lett több szintes a vízesés. Nem sokkal később (a Föld órájával mérve) elöntötte a területet az Iguacu-folyó, és megjelentek a vízesések. Persze van egy legenda is a vízesés születéséről: az itt élő Tupi indiánok nagy tiszteletben tartották ezt a hatalmas folyó vizet, és minden évben a legszebb szüzet feláldozták a folyó istenének. Egyik évben viszont a feláldozás előtt a lányt kimenekítette a kötelékeiből és elrabolta egy szerelmes harcos, és mindketten csónakkal próbáltak elmenekülni. Az isten viszont mérges lett, kígyóvá változott, és hatalmas hullámokat csapva vízeséseket hozott létre, ami elnyelte a csónakot. A lányból szikla lett, a fiúból pedig pálmafa, így mindig láthatják, de sohasem érhetik el egymást. (sajnos a neveket nem tudtam megjegyezni).
A szálláson kicuccolunk, letusolunk, kis pihi, majd elindulunk vacsizni. Vasárnap lévén minden zárva, mint valami sci-fi filmben, ahol kiirtották a város lakosságát, olyan az utcakép. Végül találunk egy hamburgerest, ahol megeszünk három sajtburgert és két ananászlét hozzá (kemény ezer forintért), majd még megiszunk egy-egy pohár sört, és visszamegyünk a szállásra aludni.
Iszonyú a meleg, még a szobában is, mert csak este nyolctól megy a légkondi. András még vesz másfél liter vizet, ami se perc alatt elfogy. Kiszámolom, hogy ma nyolc liter folyadékot ittunk meg ketten. Kevés. Holnap erre jobban kell figyelnünk.
Bedőlünk az ágyba és rögtön el is alszunk.
Holnap az argentin oldalra megyünk. A hostel szervezésében kisbusszal visznek-hoznak minket, igaz, hogy így kettőnknek háromszáz forinttal drágább, mint a tömegközlekedés, de nem kell háromszor átszállni, és a szegénynegyeden átgyalogolni. Valószínű gyorsabb is lesz.
Álmomban már hajókázok a folyó vízén, és alulról nézegetem a vízeséseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése