109. nap
2010. február 1.
Atyaég, februárt írunk! Mindjárt megyünk haza!
Reggel Andrással kitaláljuk, hogy nem is Cuiaba-ban kellene megszállni, hanem kint Chapada dos Guimaraes-ben, ahol a Nemzeti Park is van. Gyorsan kinézzük a Lonely-ből, hogy ott vannak-e szállások, végül is ráakadunk egyre, aminek tűrhető az ára is, hátizsákosoknak való.
Persze lekéssük a fél kilences buszt, egy óra múlva megy a következő, az alatt megreggelizünk, nézelődünk.
A busz pontosan indul, a 60 km-es utat sikerül másfél óra alatt megtenni, de egyáltalán nem bánjuk, mert a busz jobb oldalára kaptunk jegyet, és a Lonely szerint innen fantasztikus a kilátás. Igaza van! A síkságról kapaszkodunk fel a hegységbe, és ahol a két tájrész találkozik, az döbbenetes. A vörös függőleges sziklafalak leszakadnak a zöld síkságra, hatalmas kanyonok vannak itt, és nagyon érdekes sziklaformációk. Tényleg gyönyörű!
A buszpályaudvar mellett van egy bolt padokkal, én leülök oda a csomagokkal (kettő nagy és három kicsi), András elmegy a térre, megnézni a szálláslehetőségeket. A Hotel Tourist egy vagyon, nem messze tőle megtalálja azt, amit a könyvből kinéztünk. Egyszerű, pici szoba, de tiszta. És ez a lényeg.
Gyorsan átrendezzük a két kis hátizsákot, és elindulunk vissza a buszpályaudvarra, hogy kimenjünk a nemzeti parkba. A hely annyira gyönyörű, de sajnos a látnivalók messze vannak egymástól, így választanunk kell, mire is van időnk megnézni.
A buszt megint lekéstük, most csak háromnegyed órát várunk, ez nem a mi napunk. Belakmározunk kekszből meg banánból, és már indulunk is. A nemzeti parkba nincs belépő, viszont nem léphetsz le a kijelölt útról sem. Andrásnak már a bejáratnál van egy új faja, izgatottan várja, hogy bent mennyi lesz még!
A nap is kisüt, szakad rólunk a víz, mintha bunkóval ütnének fejbe mindkettőnket, annyira nyom a meleg, na meg fáradtak is vagyunk. Azért a buszon alvás nem helyettesíti az ágyat, főként akkor nem, ha a busznak rendszeresen le kell mennie az útról, hogy kikerülje az úthibákat és az esetleges ütközéseket a szembe jövő kamionokkal.
Egyetlen ösvény van, ami látogatható. Az ösvény végére érve hatalmas U alakú leszakadás közepén, egy 86 m magas vízesés zubog alá a vörös-zöld-fekete sziklás-növényes környezetben. Lélegzetelállító a látvány!! Az ösvény folytatódik felfelé, a vízeséstől el, felérünk, a tetején egy kis étterem van, a kanyonra kilátással. Leülünk az árnyékba, András madarászik, csak kapkodjuk a fejünket. Kicsit pihenünk is, mert pont a legmelegebbkor érkeztünk.
Visszabaktatunk, kimegyünk a főútra, ugyanis a buszból láttuk, hogy ötszáz méterre vissza van egy másik vízesés. Odaérve egy kisebb, rendezett kerten kell keresztülmenni a vízeséshez, de már az útról gyanús nekünk, hogy egy kocsi megáll a bejáratnál, ahol valami jegyszerűt mutatnak nekik, és visszakanyarodik. Kiderül, hogy ötszáz forint a belépő per fő. Mivel nem sok időnk van, inkább kihagyjuk. Leülünk az út mellé, várjuk a buszt, ami vagy fél, vagy egy óra múlva fog jönni, mert nem tudtunk eligazodni a menetrenden. Megesszük a maradék kekszet és banánt, majd jön egy nő a lányával, és mondja, hogy három-húszkor jön majd a busz. Tök jó, mert már elmúlt fél négy, meg ilyen buszt nem is írt a menetrend. Egyáltalán nem. Végül is igaza lett, jött. Érdekes.
Majdnem fent maradtunk a buszon, és továbbmentünk, csak azért nem sikerült, mert megerőszakoltam magam és nem aludtam el. Sikerült időben felkeltenem Andrást, és gyorsan leszaladni a buszról. Úgyhogy visszamegyünk a szállodába egy kicsit.
Most éppen pihizünk, kint villámlik, dörög és esik. Várjuk, hogy elmenjen az eső, sétáljunk a téren egyet, meg együnk valami töltött-sült tésztát, amit mindenhol ugyanúgy csinálnak, de a töltelék sehol sem egyforma. Holnap délután megyünk vissza Cuiaba-ba, ahonnan este indul a repcsi Campo Grande-ba.
Reggel Andrással kitaláljuk, hogy nem is Cuiaba-ban kellene megszállni, hanem kint Chapada dos Guimaraes-ben, ahol a Nemzeti Park is van. Gyorsan kinézzük a Lonely-ből, hogy ott vannak-e szállások, végül is ráakadunk egyre, aminek tűrhető az ára is, hátizsákosoknak való.
Persze lekéssük a fél kilences buszt, egy óra múlva megy a következő, az alatt megreggelizünk, nézelődünk.
A busz pontosan indul, a 60 km-es utat sikerül másfél óra alatt megtenni, de egyáltalán nem bánjuk, mert a busz jobb oldalára kaptunk jegyet, és a Lonely szerint innen fantasztikus a kilátás. Igaza van! A síkságról kapaszkodunk fel a hegységbe, és ahol a két tájrész találkozik, az döbbenetes. A vörös függőleges sziklafalak leszakadnak a zöld síkságra, hatalmas kanyonok vannak itt, és nagyon érdekes sziklaformációk. Tényleg gyönyörű!
A buszpályaudvar mellett van egy bolt padokkal, én leülök oda a csomagokkal (kettő nagy és három kicsi), András elmegy a térre, megnézni a szálláslehetőségeket. A Hotel Tourist egy vagyon, nem messze tőle megtalálja azt, amit a könyvből kinéztünk. Egyszerű, pici szoba, de tiszta. És ez a lényeg.
Gyorsan átrendezzük a két kis hátizsákot, és elindulunk vissza a buszpályaudvarra, hogy kimenjünk a nemzeti parkba. A hely annyira gyönyörű, de sajnos a látnivalók messze vannak egymástól, így választanunk kell, mire is van időnk megnézni.
A buszt megint lekéstük, most csak háromnegyed órát várunk, ez nem a mi napunk. Belakmározunk kekszből meg banánból, és már indulunk is. A nemzeti parkba nincs belépő, viszont nem léphetsz le a kijelölt útról sem. Andrásnak már a bejáratnál van egy új faja, izgatottan várja, hogy bent mennyi lesz még!
A nap is kisüt, szakad rólunk a víz, mintha bunkóval ütnének fejbe mindkettőnket, annyira nyom a meleg, na meg fáradtak is vagyunk. Azért a buszon alvás nem helyettesíti az ágyat, főként akkor nem, ha a busznak rendszeresen le kell mennie az útról, hogy kikerülje az úthibákat és az esetleges ütközéseket a szembe jövő kamionokkal.
Egyetlen ösvény van, ami látogatható. Az ösvény végére érve hatalmas U alakú leszakadás közepén, egy 86 m magas vízesés zubog alá a vörös-zöld-fekete sziklás-növényes környezetben. Lélegzetelállító a látvány!! Az ösvény folytatódik felfelé, a vízeséstől el, felérünk, a tetején egy kis étterem van, a kanyonra kilátással. Leülünk az árnyékba, András madarászik, csak kapkodjuk a fejünket. Kicsit pihenünk is, mert pont a legmelegebbkor érkeztünk.
Visszabaktatunk, kimegyünk a főútra, ugyanis a buszból láttuk, hogy ötszáz méterre vissza van egy másik vízesés. Odaérve egy kisebb, rendezett kerten kell keresztülmenni a vízeséshez, de már az útról gyanús nekünk, hogy egy kocsi megáll a bejáratnál, ahol valami jegyszerűt mutatnak nekik, és visszakanyarodik. Kiderül, hogy ötszáz forint a belépő per fő. Mivel nem sok időnk van, inkább kihagyjuk. Leülünk az út mellé, várjuk a buszt, ami vagy fél, vagy egy óra múlva fog jönni, mert nem tudtunk eligazodni a menetrenden. Megesszük a maradék kekszet és banánt, majd jön egy nő a lányával, és mondja, hogy három-húszkor jön majd a busz. Tök jó, mert már elmúlt fél négy, meg ilyen buszt nem is írt a menetrend. Egyáltalán nem. Végül is igaza lett, jött. Érdekes.
Majdnem fent maradtunk a buszon, és továbbmentünk, csak azért nem sikerült, mert megerőszakoltam magam és nem aludtam el. Sikerült időben felkeltenem Andrást, és gyorsan leszaladni a buszról. Úgyhogy visszamegyünk a szállodába egy kicsit.
Most éppen pihizünk, kint villámlik, dörög és esik. Várjuk, hogy elmenjen az eső, sétáljunk a téren egyet, meg együnk valami töltött-sült tésztát, amit mindenhol ugyanúgy csinálnak, de a töltelék sehol sem egyforma. Holnap délután megyünk vissza Cuiaba-ba, ahonnan este indul a repcsi Campo Grande-ba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése