121. nap
2010. február 13.
Tegnap este András már aludt, mikor tizenegykor elkezdődött a Sao Paoloi karnevál közvetítése a TV-ben. Kíváncsian néztem, hogy milyen kosztümök és táncosok lesznek, de a közvetítés valami olyan borzasztó volt, hogy húsz percnél tovább nem bírtam idegekkel és kikapcsoltam. A legtöbbet a riportereket mutatták vagy a stúdiót, a helyszínről pedig szinte csak az énekeseket. Táncosokat vagy beöltözött embereket közelről még véletlenül sem.
Reggel hétre beállítottuk az órát, de a mi folyosónkon lévő egyik szobatárs már fél hétkor nekiállt a fürdőszobájában krahácsolni, meg hangosan köpködni. Mivel a fürdőszoba ablakok a belső, nyitott folyosóra nyílnak, sikerült felébrednünk. Kiderült, hogy ez az igen sok etikettet tanult úriember orosz.
Háromnegyed nyolckor indult a buszunk Vila Velha-ba, a Princessa dos Campos (Mezők hercegnője) társasággal. A Lonely azt írta, hogy óránként jár a busz oda, no, ebből annyi az igaz, hogy három megy naponta, és egy órásra írta az út hosszúságát, amit sikerült két óra alatt megtennünk.
Vila Velha nem település, hanem az út melletti Nemzeti Park neve. A buszmegállótól kicsit kell gyalogolni a látogatóközponthoz, ahol először is egy filmen bemutatják a parkot és a látnivalókat, hogy tudj választani az opciók közül. Mi ezen kicsit ledöbbenünk, meg elég borsos árak vannak, és a Lonely megint félrevezetett bennünket. Egyre inkább kezd használhatatlanná válni az árak tekintetében, pedig 2008 év végi kiadás! Végül is a sziklavárost választjuk, mégis az a fő látványosság, na meg tényleg jól nézett ki a filmen (1500 Ft/fő), megnézhető még a kráter is (1000Ft/fő) és az Arany-tó (nem tudom mennyi). Ha valaki befizet mind a három látványosságra, ki jön egy Foz do Iguazu belépőjegy…
Megvesszük a jegyet, András már megint bosszankodik, mert busszal visznek ki minket a sziklákhoz, nem lehet gyalogolni azon az ötszáz méteren sem. Ráadásul a csaj elkottyint valami olyasmit, hogy negyven percünk van kint, utána vissza kell jönni a busszal. Ezen már én is felmérgelem magam.
Kiérünk a sziklákhoz, ahol kiderül, hogy van ösvény, ami 3 km hosszú, és lehet rajta gyalogolni. A csaj mintha meg akarna várni minket a megállóban, mire visszajövünk, ekkor elővesszük a teleszkópot és a távcsöveket és mondjuk neki, hogy mi még a zárásig visszajövünk, de nagyon lassan fogunk sétálni, mert madarászni szeretnénk, nyugi. Ó, hát persze, annyit maradunk, amennyit akarunk! A fene se érti ezeket…
A Sziklaváros szintén indián eredetű név, de nagyon találó. Bár nem tudom, hogy az indiánok annak idején honnan tudták, hogy napjainkban így fognak kinézni a városban a házak, de a formák olyanok, mintha sok-sok emeletes ház lenne egymás mellett. Persze vannak más alakzatok is, nagyon változatos a tájkép. Egyben egyeznek meg, mind vörös (a vastartalmuk miatt), a tetejüket pedig zöldes-szürkés növényzet borítja.
Maga a sziklaváros úgy 300 millió évvel ezelőtt képződött, amikor még a Dél-Amerikai és az Afrikai kontinens egy volt, Gondwana néven. A szétválást követően a földmozgások és a vulkáni tevékenységek alakították ki ezeket a szilákat. Ekkor a kontinens még közelebb volt a Déli-sarkhoz, így az éghajlat is hidegebb volt, mint most. Az Atlanti-óceán létrejöttével a területet víz árasztotta el, ekkor kezdődött a sziklák mai alakzatának formálása. A víz visszavonulását követően a szél és az eső alakította ki a különböző sziklaformákat. Ma már védett terület az egész Sziklaváros, egyetlen kikövezett ösvény vezet végig főként város körül, egy-egy helyen visz be a kövek közé. A külső erózió ma is dolgozik a köveken, de az idegenforgalom talán nagyobb ellensége ezeknek a szikláknak, mivel 30 év alatt már szemmel láthatóan kopott a régi turista útvonalak talajszintje.
Végiggyalogolunk a három km-es ösvényen, nézegetjük a sziklákat, egyik bumszli, másik pengeéles, harmadik olyan, mintha mindjárt ránk dőlne. Sok magas és nagyon keskeny hasadék is van a sziklák között, hosszan kanyargózva tűnnek el a szemünk elől. Az ösvény egyik fele erdőben visz, itt még lassabban sétálunk, sikerül beszedni pár új fajt (végre már nem nyűgös András sem), és rengeteg új lepkefajt. Ha én lepkész lennénk, szerintem itt már összepisiltem volna magam a gyönyörtől. A kedvencem az a pillangó, ami akkora, hogy a két tenyeremmel nem tudnám letakarni, alul vöröses-barna, felül pedig türkizkék. Ráadásul úgy repül, mint ahogy a Süsü-ben mozgatták a pillangókat fel-le. Tök vicces volt! Annyi forma és szín van itt, hogy meg sem tudtam jegyezni.
Az ösvényt végül is négy óra alatt sikerült végigjárnunk. Visszaérve a központba beülünk a kajáldába, megeszünk két sült tészta-szerűséget, közben figyeljük, hogy a helyieknek igényeik vannak, de hogy maguk után kidobják a szemetet az asztalról, az már nem megy. Egyetlen tiszta asztal van, gyorsan le is csapok rá, az utánunk jövők meg takarítsák honfitársaik szemetét, ha enni szeretnének. Pedig a kukák (szelektív) a kijárat mellett vannak, tehát még plusz utat sem kell megtenni.
Megnézegetjük a kirakott információs táblákat, majd lassan elindulunk a kijárat felé. A busz indulásáig van még két óránk, a parkolóban megnézegetjük a rendszámokat, vajon melyik kocsi jött a legmesszebbről? András madarakat fotózgat, én meg nézem, hogy a másik dombon hogy szakad az eső. András szerint elkerül minket, legyek trankiló. Alig érünk el a parkoló feléhez, amikor látom, hogy a főúton már szakad, az a két domb között van. Én inkább előveszem az esőkabátokat. Mire kipakolom és becsatolom a táskát, már szakad. Gyorsan felvesszük a kabátokat, meg még az esernyőt is kinyitjuk, hogy a táskák se ázzanak el (papírok és laptop), és már ömlik. Nem tart tovább tíz percnél, de a nadrágunkból folyik a víz, nekem meg a bakancsomban is lötyög, mert térdgatyó van rajtam, és befolyt a lábamról. Igazán kellemes!
A nap már nem süt ki, de szerencsére nincs hideg. Lassan sétálunk tovább a kijárat felé, madarászunk, majd leülünk a buszmegállóban, mert húsz perc múlva jön a busz, és ez az utolsó a mai nap (fél négykor, döbbenet). A húsz percből negyvenöt lett, viszont a visszaút olcsóbb hatszáz forinttal.
Visszafelé mindketten elalszunk, majd Curitiba-ban felébredve nézegetjük, hogy hány turistalátványosság mellett megyünk el. Ezek is kipipálva, holnap ide már nem kell jönni. Látjuk a parkot is, amit Bruna is ajánlott, hogy szép hely, Andrásnak is tetszik, mert a tó tele van madarakkal.
Eszünk egy kis helyi kajáldában, közben szamba-verseny van a TV-ben, én teljesen elhűlök, hogy ezek a nők a tűsarkúban hogy ropják! Én még menni sem tudnék benne, de ez az én egyéni szocproblémám.
Kis pihi, mindjárt megyünk a netkávézóba, és megnézzük, hogy milyen e-mailek érkeztek a további tervezéshez.
Holnap Curitiba városnézés a program, megyünk a kilátóba, a parkba, és remélem lesz még idő a történelmi városrészre is, ahol vasárnaponként hatalmas piac is van.
Reggel hétre beállítottuk az órát, de a mi folyosónkon lévő egyik szobatárs már fél hétkor nekiállt a fürdőszobájában krahácsolni, meg hangosan köpködni. Mivel a fürdőszoba ablakok a belső, nyitott folyosóra nyílnak, sikerült felébrednünk. Kiderült, hogy ez az igen sok etikettet tanult úriember orosz.
Háromnegyed nyolckor indult a buszunk Vila Velha-ba, a Princessa dos Campos (Mezők hercegnője) társasággal. A Lonely azt írta, hogy óránként jár a busz oda, no, ebből annyi az igaz, hogy három megy naponta, és egy órásra írta az út hosszúságát, amit sikerült két óra alatt megtennünk.
Vila Velha nem település, hanem az út melletti Nemzeti Park neve. A buszmegállótól kicsit kell gyalogolni a látogatóközponthoz, ahol először is egy filmen bemutatják a parkot és a látnivalókat, hogy tudj választani az opciók közül. Mi ezen kicsit ledöbbenünk, meg elég borsos árak vannak, és a Lonely megint félrevezetett bennünket. Egyre inkább kezd használhatatlanná válni az árak tekintetében, pedig 2008 év végi kiadás! Végül is a sziklavárost választjuk, mégis az a fő látványosság, na meg tényleg jól nézett ki a filmen (1500 Ft/fő), megnézhető még a kráter is (1000Ft/fő) és az Arany-tó (nem tudom mennyi). Ha valaki befizet mind a három látványosságra, ki jön egy Foz do Iguazu belépőjegy…
Megvesszük a jegyet, András már megint bosszankodik, mert busszal visznek ki minket a sziklákhoz, nem lehet gyalogolni azon az ötszáz méteren sem. Ráadásul a csaj elkottyint valami olyasmit, hogy negyven percünk van kint, utána vissza kell jönni a busszal. Ezen már én is felmérgelem magam.
Kiérünk a sziklákhoz, ahol kiderül, hogy van ösvény, ami 3 km hosszú, és lehet rajta gyalogolni. A csaj mintha meg akarna várni minket a megállóban, mire visszajövünk, ekkor elővesszük a teleszkópot és a távcsöveket és mondjuk neki, hogy mi még a zárásig visszajövünk, de nagyon lassan fogunk sétálni, mert madarászni szeretnénk, nyugi. Ó, hát persze, annyit maradunk, amennyit akarunk! A fene se érti ezeket…
A Sziklaváros szintén indián eredetű név, de nagyon találó. Bár nem tudom, hogy az indiánok annak idején honnan tudták, hogy napjainkban így fognak kinézni a városban a házak, de a formák olyanok, mintha sok-sok emeletes ház lenne egymás mellett. Persze vannak más alakzatok is, nagyon változatos a tájkép. Egyben egyeznek meg, mind vörös (a vastartalmuk miatt), a tetejüket pedig zöldes-szürkés növényzet borítja.
Maga a sziklaváros úgy 300 millió évvel ezelőtt képződött, amikor még a Dél-Amerikai és az Afrikai kontinens egy volt, Gondwana néven. A szétválást követően a földmozgások és a vulkáni tevékenységek alakították ki ezeket a szilákat. Ekkor a kontinens még közelebb volt a Déli-sarkhoz, így az éghajlat is hidegebb volt, mint most. Az Atlanti-óceán létrejöttével a területet víz árasztotta el, ekkor kezdődött a sziklák mai alakzatának formálása. A víz visszavonulását követően a szél és az eső alakította ki a különböző sziklaformákat. Ma már védett terület az egész Sziklaváros, egyetlen kikövezett ösvény vezet végig főként város körül, egy-egy helyen visz be a kövek közé. A külső erózió ma is dolgozik a köveken, de az idegenforgalom talán nagyobb ellensége ezeknek a szikláknak, mivel 30 év alatt már szemmel láthatóan kopott a régi turista útvonalak talajszintje.
Végiggyalogolunk a három km-es ösvényen, nézegetjük a sziklákat, egyik bumszli, másik pengeéles, harmadik olyan, mintha mindjárt ránk dőlne. Sok magas és nagyon keskeny hasadék is van a sziklák között, hosszan kanyargózva tűnnek el a szemünk elől. Az ösvény egyik fele erdőben visz, itt még lassabban sétálunk, sikerül beszedni pár új fajt (végre már nem nyűgös András sem), és rengeteg új lepkefajt. Ha én lepkész lennénk, szerintem itt már összepisiltem volna magam a gyönyörtől. A kedvencem az a pillangó, ami akkora, hogy a két tenyeremmel nem tudnám letakarni, alul vöröses-barna, felül pedig türkizkék. Ráadásul úgy repül, mint ahogy a Süsü-ben mozgatták a pillangókat fel-le. Tök vicces volt! Annyi forma és szín van itt, hogy meg sem tudtam jegyezni.
Az ösvényt végül is négy óra alatt sikerült végigjárnunk. Visszaérve a központba beülünk a kajáldába, megeszünk két sült tészta-szerűséget, közben figyeljük, hogy a helyieknek igényeik vannak, de hogy maguk után kidobják a szemetet az asztalról, az már nem megy. Egyetlen tiszta asztal van, gyorsan le is csapok rá, az utánunk jövők meg takarítsák honfitársaik szemetét, ha enni szeretnének. Pedig a kukák (szelektív) a kijárat mellett vannak, tehát még plusz utat sem kell megtenni.
Megnézegetjük a kirakott információs táblákat, majd lassan elindulunk a kijárat felé. A busz indulásáig van még két óránk, a parkolóban megnézegetjük a rendszámokat, vajon melyik kocsi jött a legmesszebbről? András madarakat fotózgat, én meg nézem, hogy a másik dombon hogy szakad az eső. András szerint elkerül minket, legyek trankiló. Alig érünk el a parkoló feléhez, amikor látom, hogy a főúton már szakad, az a két domb között van. Én inkább előveszem az esőkabátokat. Mire kipakolom és becsatolom a táskát, már szakad. Gyorsan felvesszük a kabátokat, meg még az esernyőt is kinyitjuk, hogy a táskák se ázzanak el (papírok és laptop), és már ömlik. Nem tart tovább tíz percnél, de a nadrágunkból folyik a víz, nekem meg a bakancsomban is lötyög, mert térdgatyó van rajtam, és befolyt a lábamról. Igazán kellemes!
A nap már nem süt ki, de szerencsére nincs hideg. Lassan sétálunk tovább a kijárat felé, madarászunk, majd leülünk a buszmegállóban, mert húsz perc múlva jön a busz, és ez az utolsó a mai nap (fél négykor, döbbenet). A húsz percből negyvenöt lett, viszont a visszaút olcsóbb hatszáz forinttal.
Visszafelé mindketten elalszunk, majd Curitiba-ban felébredve nézegetjük, hogy hány turistalátványosság mellett megyünk el. Ezek is kipipálva, holnap ide már nem kell jönni. Látjuk a parkot is, amit Bruna is ajánlott, hogy szép hely, Andrásnak is tetszik, mert a tó tele van madarakkal.
Eszünk egy kis helyi kajáldában, közben szamba-verseny van a TV-ben, én teljesen elhűlök, hogy ezek a nők a tűsarkúban hogy ropják! Én még menni sem tudnék benne, de ez az én egyéni szocproblémám.
Kis pihi, mindjárt megyünk a netkávézóba, és megnézzük, hogy milyen e-mailek érkeztek a további tervezéshez.
Holnap Curitiba városnézés a program, megyünk a kilátóba, a parkba, és remélem lesz még idő a történelmi városrészre is, ahol vasárnaponként hatalmas piac is van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése