38. nap2009. november 22.
Vasárnap. A megbeszéltek szerint napi nyolc órát dolgozunk, ami lassan már jó barátok között is 12 lett, ennek megfelelően a vasárnap pihenőnapnak számít. Mellesleg napi 12 óra munka után a tűző napon és a 35 fokban kell is a pihenés.
Reggel későn kelünk, bár András nyolc óra körül elmegy a folyópartra madarászni, csak ebéd előtt ér vissza. Addig mi lazítunk, ki így, ki úgy.
Délután Bence megjelenik, hogy az egyik turistavezető lerajzolta neki, hogy merre láttak egyszerre 50 jabirut (hatalmas gólya, amelyik állva kb. 160 cm magas), és hogy menjünk, nézzük meg, eddig a maximum 15 volt. András előtte részt vesz a ház melletti folyómederben, nagy adag holland turistával piranya-horgászatban.
Az Ő beszámolója következik: A lényege, hogy gyerekkoromból ismert rövid bambuszbotra, damil, ólomsúly és egy nagy méretű horog van szerelve. Csalinak, marhahúst kockáztak fel. Mivel sok a turista nekem már nem jut bot. Sebaj, majd szervezünk magunknak máskor horgászatot. Rodrigo, aki uruguayi, a programfelelős, gyors talpaló kurzus keretében elmondja, hogyan kell piranyát fogni, a lényeg: A csali bedobása után zajt kell csapni a botvégével a felszínen és a halak oda mennek. Kapáskor (ahogy figyeltem érezni lehet) nagyot kell rántani a boton és máris meg van a hal. Elég hamar horogra akad az első piranya, egy fontos szabályt nem mondtam, ha valaki halat fog, a legfontosabb, hogy ne kezdje el csókolgatni!!! A kollektív megmozdulásra a szomszédos vízfoltból, néhány kajmán (ahol egyébként 100 állat zsúfolódik össze) komótosan átszivárog, a horgászok nagy örömére. A halak gyorsan leeszik a húst, így Rodrigo megkér, hogy idomítsam a kajmánokat, míg Ő hoz utánpótlást. Ez a feladat nagyon tetszik, a botot használom „ostornak”, mivel kemény a bőrük, ezért a szemüket veszem célba. Ez egy ideig hatásos. Közben hallom, hogy visszaért a kocsink a z újabb szervizelésből, Joaoék egy óra alatt kuplungtárcsát cseréltek benne! Így ott hagyom a Nagy Hó-Hó-Hó csapatot, visszamegyek a házba, mert indul a Jabiru Szafarink.
Átdöcögünk mind a négyen Joao területének a másik végére. Andrással arról beszélgetünk, hogy a legtávolabbi les kb. 15 km-re van innen, arra azt hittük, hogy milyen messze van Joao földjén, és csak most látjuk, hogy milyen kis területen mozogtunk.
Megyünk, megyünk, látunk vagy 1200 marhát útközben, szedünk pálmamagot az aráknak, és egyszer csak kikötünk a szomszéd fazendánál, ami már más tulajdonában van. Bence gyorsan visszafordul, vagy nem jó felé jöttünk, vagy túljöttünk. Visszafordulva végül is megtaláljuk a térképen szereplő sózót és nem messze tőle a tavat, amin persze egy jabiru sem volt. Viszont 40 screamer (pulykaszerű, óriás madár)
Megállunk a fazendánál, Bence rápróbál újra baglyokra az új géppel, mi felrakjuk a pálmamagokat. Andrásnak eszébe jut, hogy nem hozott gyógyszert (amit evés előtt fél órával kell bevennie), így lestoppoljuk az éppen arra járó Olíviát és Gvato-t, akik visszavisznek a házhoz. Nem sokkal később Bencéék is megérkeznek.
Lassan már kezdjük megszokni ezt a meleget, az éjjelek sem olyan hosszúak a 30-valahány fokban. Mi lesz velünk, ha hazamegyünk a tél végén?
Reggel későn kelünk, bár András nyolc óra körül elmegy a folyópartra madarászni, csak ebéd előtt ér vissza. Addig mi lazítunk, ki így, ki úgy.
Délután Bence megjelenik, hogy az egyik turistavezető lerajzolta neki, hogy merre láttak egyszerre 50 jabirut (hatalmas gólya, amelyik állva kb. 160 cm magas), és hogy menjünk, nézzük meg, eddig a maximum 15 volt. András előtte részt vesz a ház melletti folyómederben, nagy adag holland turistával piranya-horgászatban.
Az Ő beszámolója következik: A lényege, hogy gyerekkoromból ismert rövid bambuszbotra, damil, ólomsúly és egy nagy méretű horog van szerelve. Csalinak, marhahúst kockáztak fel. Mivel sok a turista nekem már nem jut bot. Sebaj, majd szervezünk magunknak máskor horgászatot. Rodrigo, aki uruguayi, a programfelelős, gyors talpaló kurzus keretében elmondja, hogyan kell piranyát fogni, a lényeg: A csali bedobása után zajt kell csapni a botvégével a felszínen és a halak oda mennek. Kapáskor (ahogy figyeltem érezni lehet) nagyot kell rántani a boton és máris meg van a hal. Elég hamar horogra akad az első piranya, egy fontos szabályt nem mondtam, ha valaki halat fog, a legfontosabb, hogy ne kezdje el csókolgatni!!! A kollektív megmozdulásra a szomszédos vízfoltból, néhány kajmán (ahol egyébként 100 állat zsúfolódik össze) komótosan átszivárog, a horgászok nagy örömére. A halak gyorsan leeszik a húst, így Rodrigo megkér, hogy idomítsam a kajmánokat, míg Ő hoz utánpótlást. Ez a feladat nagyon tetszik, a botot használom „ostornak”, mivel kemény a bőrük, ezért a szemüket veszem célba. Ez egy ideig hatásos. Közben hallom, hogy visszaért a kocsink a z újabb szervizelésből, Joaoék egy óra alatt kuplungtárcsát cseréltek benne! Így ott hagyom a Nagy Hó-Hó-Hó csapatot, visszamegyek a házba, mert indul a Jabiru Szafarink.
Átdöcögünk mind a négyen Joao területének a másik végére. Andrással arról beszélgetünk, hogy a legtávolabbi les kb. 15 km-re van innen, arra azt hittük, hogy milyen messze van Joao földjén, és csak most látjuk, hogy milyen kis területen mozogtunk.
Megyünk, megyünk, látunk vagy 1200 marhát útközben, szedünk pálmamagot az aráknak, és egyszer csak kikötünk a szomszéd fazendánál, ami már más tulajdonában van. Bence gyorsan visszafordul, vagy nem jó felé jöttünk, vagy túljöttünk. Visszafordulva végül is megtaláljuk a térképen szereplő sózót és nem messze tőle a tavat, amin persze egy jabiru sem volt. Viszont 40 screamer (pulykaszerű, óriás madár)
Megállunk a fazendánál, Bence rápróbál újra baglyokra az új géppel, mi felrakjuk a pálmamagokat. Andrásnak eszébe jut, hogy nem hozott gyógyszert (amit evés előtt fél órával kell bevennie), így lestoppoljuk az éppen arra járó Olíviát és Gvato-t, akik visszavisznek a házhoz. Nem sokkal később Bencéék is megérkeznek.
Lassan már kezdjük megszokni ezt a meleget, az éjjelek sem olyan hosszúak a 30-valahány fokban. Mi lesz velünk, ha hazamegyünk a tél végén?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése