25. nap
2009. november 9.
Hajnal hatkor kelés, tetemes mennyiségű ivóvízkészlet, naptej és szúnyogriasztó bepakolása után irány a hangár. Ott még felpakoltunk egy jó adag sódert és homokot, és a legmesszebbi leshez (kb. 8 km) indultunk.
András és Bence a tegnap kivájt lyukakba függőbe beállítja a les oszlopait, ez alatt Pelikán az asszisztálásommal megkeveri az első betonadagot. Bence odaállítja a talicskát a betonkeverő tálca mellé, nevetve konstatáljuk, hogy a gyerekek homokozó talicskája stabilabb, mint ez. Eléggé nyekereg, nyikorog, lapos a kereke, de végül is kibírta a betonozást, bár mindig fogni kellett, hogy fel ne boruljon a beton ki- és belapátolása közben.
Természetesen a nap végig sütött, pörkölte a bőrünket, hiába kentük magunkat 30-50 faktoros naptejjel, estére szinte fájt minden érintés, minden mozdulat, amikor a ruha hozzáért. Tény, hogy ha így fojtatjuk, egy szoli-szalon sem kelhet versenyre a végeredménnyel.
Ebédre visszajöttünk, majd fél órás pihenő után irány a második les, oszlopok beállítása, és betonozás. Ez már rutinosan ment. A „kellemes” napsütést megtetézte, hogy itt minden lépésnél nagy porfelhőt kavart fel a szél, ami az izzadt bőrünkön egy idő után nagyon szépen mutatott.
Délután 4 körül átmentünk a harmadik, a fazendához legközelebbi leshez, ahol rengeteg citromsárga és almazöld lepke fogadott bennünket, én nem hagyhattam ki, beálltam a lepkefelhő közepébe!
Alig pakoltunk le a kocsiról, amikor az lefulladt. A terep sík, a platón még fent a sóder, a homok és a cement, esélytelen betolni a kocsit. Pelikánnal a tűző napon, egy darab macsetével és fényképezővel elindultunk a fazendára segítséget kérni. Útközben láttunk szarvasokat, Jabirut (ujja végétől a csőre végéig 2 m magas, gólyához hasonlító madár, András szerint felszállási engedélyre lenne szüksége a repüléshez), melyről a képet a www.pel.hu oldalon láthatjátok.
A fazendán egy teremtett lélek nem volt, máskor mindig van valaki. Pelikán leállt az üregi baglyoknál fotózni, én tovább kerestem a segítséget. Már az is nagyon gyanús volt, hogy egy kutya nem szaladt ugatva elénk. Átmentem Joao házához, ott sincs senki. Tovább a konyhához (ez nem az a konyha, ahol mi eszünk), az is üres. Az volt a nagy szerencsénk, hogy egy vendégcsoport épp akkor érkezett a fazendára, és Bruna vezette őket. Gyorsan elindultam Bruna felé, már kb. 3 méterre jártam tőle, mikor eszembe jutott, hogy is nézhetek ki: talpig koszosan (sóder, homok, cement, por és izzadtság keveréke) és a kezemben a kb. 30 cm hosszú pengéjű macseté. Hát sokat nem tudtam segíteni a dolgon, csak annyit, hogy a macsetét beleszúrtam a földbe és odarohantan Brunához (ő beszél angolul is). Szerencsére volt nála rádió, beszólt a központba, hogy mi a probléma, és azt a választ kapta, hogy mindjárt jönnek (ez délután 5 körül történt). Pelikán már kifotózta magát, megültünk a fazendán az árnyékban, elment mellettünk 2 kocsi, tele vendéggel, és már ránk sötétedett, mire jött Joao a kocsival (a nap fél nyolc körül megy le).
Ez idő alatt a fiúk kiásták a gödröket, előkészítettek mindent a holnapi betonozáshoz, és már azon gondolkodtak, hogy fognak ketten aludni a kocsi fülkéjében. A kényelemmel talán nem lett volna nagy gond, de szerintem a szúnyogok megették volna őket, mivel a Toyota ajtók nem éppen légmentesen záródnak.
Este Bencéék meghívtak bennünket a „vendégeknek járó” vacsorára (mi a személyzettel ettünk eddig). Salátahegyek, gyümölcsök, és finom zöldborsós csirkemell, nagyon jól esett mindkettőnknek.
Este még fürödtünk egyet a medencében, majd alvás. Fárasztó nap volt.
Szegény Pelikánnak hatalmas vízhólyag nőtt a nagylábujja végére.
2009. november 9.
Hajnal hatkor kelés, tetemes mennyiségű ivóvízkészlet, naptej és szúnyogriasztó bepakolása után irány a hangár. Ott még felpakoltunk egy jó adag sódert és homokot, és a legmesszebbi leshez (kb. 8 km) indultunk.
András és Bence a tegnap kivájt lyukakba függőbe beállítja a les oszlopait, ez alatt Pelikán az asszisztálásommal megkeveri az első betonadagot. Bence odaállítja a talicskát a betonkeverő tálca mellé, nevetve konstatáljuk, hogy a gyerekek homokozó talicskája stabilabb, mint ez. Eléggé nyekereg, nyikorog, lapos a kereke, de végül is kibírta a betonozást, bár mindig fogni kellett, hogy fel ne boruljon a beton ki- és belapátolása közben.
Természetesen a nap végig sütött, pörkölte a bőrünket, hiába kentük magunkat 30-50 faktoros naptejjel, estére szinte fájt minden érintés, minden mozdulat, amikor a ruha hozzáért. Tény, hogy ha így fojtatjuk, egy szoli-szalon sem kelhet versenyre a végeredménnyel.
Ebédre visszajöttünk, majd fél órás pihenő után irány a második les, oszlopok beállítása, és betonozás. Ez már rutinosan ment. A „kellemes” napsütést megtetézte, hogy itt minden lépésnél nagy porfelhőt kavart fel a szél, ami az izzadt bőrünkön egy idő után nagyon szépen mutatott.
Délután 4 körül átmentünk a harmadik, a fazendához legközelebbi leshez, ahol rengeteg citromsárga és almazöld lepke fogadott bennünket, én nem hagyhattam ki, beálltam a lepkefelhő közepébe!
Alig pakoltunk le a kocsiról, amikor az lefulladt. A terep sík, a platón még fent a sóder, a homok és a cement, esélytelen betolni a kocsit. Pelikánnal a tűző napon, egy darab macsetével és fényképezővel elindultunk a fazendára segítséget kérni. Útközben láttunk szarvasokat, Jabirut (ujja végétől a csőre végéig 2 m magas, gólyához hasonlító madár, András szerint felszállási engedélyre lenne szüksége a repüléshez), melyről a képet a www.pel.hu oldalon láthatjátok.
A fazendán egy teremtett lélek nem volt, máskor mindig van valaki. Pelikán leállt az üregi baglyoknál fotózni, én tovább kerestem a segítséget. Már az is nagyon gyanús volt, hogy egy kutya nem szaladt ugatva elénk. Átmentem Joao házához, ott sincs senki. Tovább a konyhához (ez nem az a konyha, ahol mi eszünk), az is üres. Az volt a nagy szerencsénk, hogy egy vendégcsoport épp akkor érkezett a fazendára, és Bruna vezette őket. Gyorsan elindultam Bruna felé, már kb. 3 méterre jártam tőle, mikor eszembe jutott, hogy is nézhetek ki: talpig koszosan (sóder, homok, cement, por és izzadtság keveréke) és a kezemben a kb. 30 cm hosszú pengéjű macseté. Hát sokat nem tudtam segíteni a dolgon, csak annyit, hogy a macsetét beleszúrtam a földbe és odarohantan Brunához (ő beszél angolul is). Szerencsére volt nála rádió, beszólt a központba, hogy mi a probléma, és azt a választ kapta, hogy mindjárt jönnek (ez délután 5 körül történt). Pelikán már kifotózta magát, megültünk a fazendán az árnyékban, elment mellettünk 2 kocsi, tele vendéggel, és már ránk sötétedett, mire jött Joao a kocsival (a nap fél nyolc körül megy le).
Ez idő alatt a fiúk kiásták a gödröket, előkészítettek mindent a holnapi betonozáshoz, és már azon gondolkodtak, hogy fognak ketten aludni a kocsi fülkéjében. A kényelemmel talán nem lett volna nagy gond, de szerintem a szúnyogok megették volna őket, mivel a Toyota ajtók nem éppen légmentesen záródnak.
Este Bencéék meghívtak bennünket a „vendégeknek járó” vacsorára (mi a személyzettel ettünk eddig). Salátahegyek, gyümölcsök, és finom zöldborsós csirkemell, nagyon jól esett mindkettőnknek.
Este még fürödtünk egyet a medencében, majd alvás. Fárasztó nap volt.
Szegény Pelikánnak hatalmas vízhólyag nőtt a nagylábujja végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése