Összegzés

Miután szerencsésen hazaértünk, készítettünk egy kis összegzést (így fél év távlatából).
A négy és fél hónap alatt:
- SP-ban szembesülünk először azzal, hogy nem minden úgy van, ahogy mondják (lásd, a csomagjaid végig mennek Rio-ig, de SP-ban fel kellett venned).
- Rio-ban felkészültünk a nagy rablási és támadási lehetőségekre, de semmi baj nem ért minket, még akkor sem, amikor pár km-re tőlünk hatalmas összecsapás volt a kábítószer maffia és a rendőrség között, többen meghaltak (17-en). Éjjel fegyverropogásra ébredtünk, ami a mellettünk lévő utcából szólt. Szerencsénk volt…
- Itaiaia-ban találkoztunk először az igazi Atlanti Esőerdővel, ami valami megdöbbentő élmény volt mindkettőnknek, én (Csilla) itt láttam életem legszebb panorámáját, ha becsukom a szemem, akkor most is mintha ott lennék.
- Három hónapot töltöttünk Pantanalban, ahol láttuk a száraz és a nedves évszak szépségeit, valamint a kettő közötti döbbenetes átmenetet, megismertük a vidéki élet szépségeit és hátrányait, valamint megtanultuk azt, hogyan kell trankilónak lenni (ha nem teszed, belehülyülsz az ottani életritmusba), felépítettünk jó pár lest, szétmartunk magunkon pár száz szúnyogcsípést, szafariztunk szárazon és vízen, csónakáztunk, és ettünk nagyon finom helyi ételeket meg kutyakaját is, láttunk jácintkék arákat (veszélyeztetett faj) és jabirut, viszont NEM LÁTTUNK JAGUÁRT!
- Alta Florestában és Cristalino-ban sétáltunk először az igazi esőerdőben, amiben macsetével kell vágni az utat, valamint átéltük azt az érzést, milyen találkoznod a világ egyik legmérgesebb kígyójával! A helyi vezetők arcán látni a félelmet és rettegést ettől az állattól borzasztó volt. András pedig idegösszeroppanásig tudott volna madarászni.
- Ponta Pora-ban megtapasztaltuk, milyen az, mikor az utca egyik oldala Brazília a másik pedig Paraguay, és azt is, amikor úgy beszélnek veled a helyi erők, mintha kutya lennél.
- Foz do Iguacu életünk egyik legszebb élménye volt, valami döbbenet, hogy milyen erők munkálkodnak a Föld felszínén, és ezt a mi kis hazánkban nem nagyon érezzük meg.
- Curitiba mindenki szerint nagyon szép város, nekünk nem jött be.
- Viszont Morretes és Marumbi annál inkább. Morettesből visszafelé a kis vasút valami eszméletlen helyeken jön vissza, alattunk csak a szakadék látszik az ablakból kinézve!
- Ilha do Superagui nagyon jó választás volt, a Papagáj-sziget egyedi, ezer papagáj hangja pedig fülsiketítő. Az óceán nagyon kellemes, de a nappal óvatosan, mert napokig hámlottunk a 30 faktoros naptej ellenére.
- SP-t nem szeretjük, bolond egy város, mindenki rohan, és senki nem figyel a másikra. Az utcák tele hajléktalanokkal, és fegyveres-golyóálló mellényes rendőrökkel.
- Santosra érdemes egy-két napot pazarolni, mert a történelmi városrész kellemes hely, a Kávé-múzeum érdekes, és vannak nagyon jó tengerpartok a városban és a közelben is.

Utaztunk összesen:
- villamossal: 5 km-t
- vonattal: 70 km-t
- hajóval: 80 km-t az óceánon és valamennyit csónakkal a folyón
- kocsival: 2000 km-t a bérelt kocsival és Pantanalban az igáslóval átlag napi 30 km-t
- busszal: 4600 km-t és a városi tömegközlekedéssel annyit, amit még megbecsülni sem tudunk
- repcsivel: 14.300 km-t (kb)
- gyalog: kiszámolhatatlan km, de nagyon sok, átlag napi 5-6 km-t

Cipeltünk:
- kifelé: 94 kg úti- és 10-10 kg kézipoggyászt
- hazafelé: 60 kg úti- és 10-10 kg kézipoggyászt

Leadtunk fejenként 3-5 kilót és két ruhaméretet.

Életünk egyik legnagyobb élménye volt ez az időszak!

Az utolsó nap

134. nap

2010. február 26.

Az utolsó nap!

Reggel nyolc körül kelünk, majd nézzük a „hadsereg” átvonulását a lakáson. Gabi a rangidős (Bia korán elment), ő itt a hangadó. Irányítja a népet rendesen két telefonhívás között, mert a készülékről lerobbantani nem lehet.
Teljesen bepakolunk, alig férünk be még úgy is, hogy jó pár kiló a papírdobozban landolt. Annak is csinálunk fület, hogy könnyebben lehessen vinni. Az én nagy hátiszákomat körbe-karikába kötözzük, meg lelakatoljuk, mert olyan egy szerencsétlen szerkezet, hogy mindenkinek a lopás jut eszébe róla a reptéren. Hát igen, ebből nyúlták ki érkezésünkkor SP-reptéren az iPod kábeleket és a mellényemet is. Meg lehet még mást is, de azokra még nem jöttem rá. Most talán jó lesz, egyedül a műanyag klumpámat tudják kilopni, de annak meg lyukas már a talpa, éljen vele boldogan, aki magáévá teszi!
Netezünk, én fejből megírom az utolsó három napot, mert nem vittünk laptopot Teresinha-hoz. Reméljük, hogy sikerül feltölteni, és akkor még lesz mit olvasgatni a megérkezésünkig. 
Jelen pillanatban az egyik lány éppen fűvel kínálgat minket, és csak nevet, mikor mondjuk, hogy nem kérünk, mert elég lesz túlélni a tizenegy és fél órás repülőutat, meg a cipekedést.
Kettő körül indulunk Bia lakásáról, a ház előtt buszra szállunk, ami jó esetben húsz perc. Átszállunk a metróra, a negyedik megállónál átszállunk a másik vonalra, ott a harmadik megállónál átszállunk a harmadik vonalra és a hetedik megállónál le. Onnan indul a reptéri busz, ami egy órás út (elméletileg) a harminc km-re lévő nemzetközi reptérre. Este fél nyolckor indul a repcsi, holnap (európai időszámítás szerint) tizenegyre ér be Zürich-be, onnan pedig fél egykor indul Bp-re. Ha minden jól megy, akkor délután kettőkor száll le a gépünk. Ha SP-ban nem indítják egy órával később a gépet, mert itt még az is elképzelhető…

Végre Bonde

133. nap

2010. február 25.

Az utolsó teljes napunk Brazíliában! Szomorúan konstatáljuk, hogy holnap indulunk haza. Úgy elrepült ez a négy és fél hónap, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg Rio-ba.

Reggel nyolc körül kelünk, szakad az eső. Reggeli és beszélgetés, majd elindulunk a Centrumba ismét, rápróbálunk a villamosra.

A buszról megint találomra szállunk le, de most olyan helyen, amiről nem tudjuk, hogy hol van. Kóválygunk a kis boltok között erre-arra, közben szakad az eső. Andrásnak veszünk egy inget ezer forintért, abban megy majd haza. A lábunkon a papucs tiszta víz, az esernyők még bírják, de nem sokáig, mert hatalmas széllökések is vannak.

Szerencsére a villamoson van hely, ráadásul a jobb oldalon, mert ott van majdnem minden látványosság. Idegenvezető is van, de csak portugálul nyomja, ami abból a szempontból furcsa, hogy mindenhol, minden ki van írva angolul is. Kicsit értünk belőle, de csak úgy röpködnek a számok, épült ezer-nyolcszáz ekkor, ez volt benne, ezért alakult, nem igazán tudjuk követni, úgyhogy inkább a látványra koncentrálunk. Apró házak vannak beékelve a modern épületek közé, a legtöbb nagyon szépen helyreállítva. Van kék csempés ház is, ez portugál eredetű burkolási forma. Jól megcsinálták, mert több mint kétszáz éve itt áll, és nem hiányzik belőle egy sem! A háromnegyed órás túra majdnem több mint egy órásra sikerült, mert két bolond leparkolt a kocsival a síneken, és várnunk kellett rájuk. Már a rendőr ordított velük, hogy álljanak el onnan, mire végre sikerült. Mintha otthon lettünk volna.

Eszünk, vásárolgatunk, nézelődünk, majd kibuszozunk a partra, ott is sétálunk, de csak keveset, mert szakad az eső, és fújja ránk a szél a tengervizet is. Jól elázunk. Bemenekülünk a házak közé, ahol meg eltévedünk, csak találomra megyünk. Mondjuk nem túl nehéz tartani az irányt, úgyhogy kikötünk Teresinha házánál.

Ott már várnak minket, megérkezett Olívia tesója is, Denise. Teresinha a kérésünk ellenére halat sütött, a nevét nem tudjuk az ételnek, pedig mondták, de olyan hosszú és bonyolult, hogy nem sikerült megjegyezni. Nagyon finom volt, még én is repetáztam, aki nem szereti a halat. Addig beszélgetünk, hogy a buszt lekéssük, de nem is baj, mert Denise kivisz bennünket a pályaudvarra, ami Teresinha orvosától nincs messze, ő pedig oda megy.

Elérjük a buszt, nézelődnénk, de minden tiszta felhő. A hegyek között jövünk vissza, olyan helyeken, ahol a viaduktok egymás alatt és felett keresztezik egymást. Ilyet sem láttunk még! Sajnos a felhők miatt nem látni be a völgyekbe, úgyhogy elalszunk.

Az egy órás útból másfél lesz, átszállunk a metróra, megint kifogtuk a csúcsforgalmat, dugig van minden. A buszra nem is kell várnunk, pont jön egy, de az a húsz perces utat egy óra alatt teszi meg. Agyrém!

Csak Suéli és Gabi van otthon, de ők is mennek valahova. Nagyon fáznak, mert csak tizenhárom fok van odakinn. SP-ban a lakásokban nincs fűtés, és vastag takarók sincsenek, ráadásul nyitva felejtenek minden ablakot, én csukom be utánuk, hogy éjjel ne fázzanak.

András lemegy a boltba kaját venni, vacsizunk, nezetünk, teszünk-veszünk, majd éjfél körül fekszünk az ágyba. Hajnal kettőkor jön meg a társaság, csak reggel számoljuk, hogy mennyien: Bia és a barátja, Suéli, Gabi, még egy lány, a fiú ismerősünk és még egy srác, azaz velünk együtt kilencen aludtunk egy kétszobás lakásban! Bia igazi Youth Hostel-t nyitott az otthonában. Nem semmi!

Santos, ami kimaradt a Lonelyból

132. nap

2010. február 24.

Reggel későn kelünk annak ellenére, hogy felhúztuk az órát hatra, de az egész éjszakát „átforgolódtuk”, mert olyan fülledt volt a levegő. Mindenki fenn van, reggeli után Olívia angolul, mamája portugálul sorolja a lehetőségeket. A városnézés mellett döntünk, mert a felsorolás alapján van elég látnivaló, ebben a városkában, amiről a Lonely Planet egy sort sem ír. Érdekes… Főként azért, mert ez az ország hatodik legrégebbi városa.
Elsétálunk a parton a kikötő felé, ahol hatalmas teher- és személyhajók érkeznek és indulnak. A víz kellemes, viszonylag nagyok a hullámok, de mégsem akkorák, mint a szigeten. Sokan fürdenek és még többen gyalogolnak a parton. Olívia már tegnap este mondta, hogy figyeljük az emeletes házakat, mert tök vicces, hogy ferdék, egyre másra düledeznek és ez szemmel is jól látható. Azt mondja, azért, mert régen itt csak mangrove erdő volt, és a talaj nem bírja ezeket a hatalmas házakat.
A kikötőnél felszállunk egy buszra, ami a Centrumba visz, itt van a város történelmi negyede. Találomra leszállunk az egyik térnél, pont ott, ahonnan a „Bondzsi” (villamos) indul a történelmi városnéző körre. Úgy döntünk, hogy az még ráér, és elindulunk a Museo do Cafe-ba, aminek egy hatalmas, tekintélyt parancsoló és nagyon pazarul díszített épület ad otthont.
Brazíliában a 18. és a 19. században volt a kávétermesztés aranykora. Az 1870-es évekig rabszolgákat dolgoztattak az ültetvényeken, a felszabadításuk után pedig rengeteg európai és japán települt be a jobb élet reményében. Ekkor hozták azt a törvényt, amely védelmezi a betelepültek szabadságát a kávéültetvényesekkel szemben. Santos volt a központja az egész kávé-mizériának, mivel az itteni kikötőből szállították el Európába és Észak-Amerikába a kávét. Az egyik legnagyobb kávé importőr Franciaország volt, amelynek még a kulturális életét is átformálta a kávézás. Divat lett kiülni a kis teraszokra kávézni, és a párizsi élet egyik jelképévé vált a kávézgatás. Brazíliában a 19. század végén nyitották meg az első kávézókat európai mintára, hol máshol, mint Rio-ban. A hatalmas igény és a meggazdagodás lehetősége rengeteg embert vonzott, 1870 és 1920 között két és fél millió bevándorlót jegyeztek fel csak SP környékén, ebből majdnem egy millió olasz volt. Mindez maga után vonta az infrastrukturális változtatások kényszerűségét, vasutakat építettek, fejlesztették a telekommunikációt, és a legnagyobb problémát csak a 20. század közepére tudták teljesen megoldani, a kikötő megfelelő méretűvé alakítását és korszerűsítését.
Ennek az időszaknak a Kávé-ház volt a fellegvára. Itt döntötték el a napi kávé-kvótát, itt vizsgálták a kávé minőségét és itt bonyolították a legnagyobb üzleteket. A ház méretei és gazdag díszítettsége (rengeteg importált drága nyersanyag található meg a bútorokban, az ablaküvegekben…) mutatja, hogy milyen hatalmas befolyással bírt az akkori „kávé-társaság”.
A múzeum mindezek mellett bemutatja a kávé útját a palántásától a szüretig, és a kávé-bumm történetét egészen addig, míg az 1950-es évek végén a központot áttelepítették SP-ba.
Van egy kis kávézó is a hallban, ahol különlegességeket is lehet inni, na meg hazavinni csomagolt kávé formájában. Megittuk életünk legdrágább kávés-likőrös-jégkrémes különlegességét, ami 1300 forintba került, de ilyen finom kávét még nem kóstoltunk.
Múzeum után felmásztunk a Monte Serrat hegyre, 402 lépcső vitt fel. Tűző napon. A végén már alig bírtam, de sikerült. A látvány elragadó, a szigetre, a tengerre, a környező hegyekre.
Lefelé már kezd beborulni, de még elmegyünk a villamoshoz. Persze dugig van, a következő fél óra múlva megy. Nem baj, addig butikozunk. Veszünk Andrásnak papucsot, brazilosat (már két napja nyavalyog érte), nekem meg szandát (én két hete). Visszamegyünk a vilihez, de mivel csak ketten vagyunk, nem indítják. Nem baj, majd holnap.
Visszabuszozunk, sétalunk a tengerparton, és lassan elballagunk a házhoz.

Igazi szilvásgombóc!

131. nap

2010. február 23.

Reggel viszonylag későn kelünk, kicsit még mászkálunk a lakásban, netezünk, beszélgetünk Bia-val, majd elruccanunk a közeli bevásárlóközpontba. Ott nézelődünk, veszünk még ajándékokat a családnak, barátoknak (jelképes).
Visszaérve Bia-hoz nagyjából bepakolunk, ami azt jelenti, hogy a papírdobozt telepakoljuk, leragasztjuk, becsomagoljuk fekete vastag szemeteszsákba és körberagasztjuk kívül is. Reméljük velünk együtt hazaér. Az én nagy hátizsákomat is bepakoljuk azok a ruhákkal és dolgok kerülnek bele, amiket már egyáltalán nem használunk hazáig.
Délután nekilátunk szilvás és barackos gombócot készíteni, mert Bia, meg a lányok még soha nem ettek magyar kaját. Ez viszonylag egyszerű, és már ebben az országban is bevált recept, sőt a házban még zsemlemorzsa is volt, ami Pantanalban csak mandzsiókával tudtunk helyettesíteni. A végeredmény hatvan gombóc lett, fele barackos és fele szilvás. Mi bekajálunk belőle, majd mire megérkezik Bia (este hét), mi is elindulunk, hogy találkozzunk Olívia-val a város legdélebbi metró állomásán.
Nehezen, de sikerül megtalálnunk Olívia-t, és elcsípnünk egy buszt Santosra. Az út másfél órás, de Santos előtt a kilátás gyönyörű, ugyanis rálátunk a kivilágított városra az azt övező hegyekről. A busz a tengerparton rak le minket, ott bemegyünk egy utcába, és pár perc múlva már Olívia anyukája üdvözöl minket.
Mivel későn érkeztünk, nem főzött vacsorát, „csak” meleg szendvics, gyümölcslé, meg nasi van. Még beszélgetünk egy kicsit, de éjfél felé Olívia unokahúga már nagyon nyűgös, így ágyba tesszük magunkat.

Tíz dolog ami furcsa nekünk Brazíliában

1.) jobb kézben tartják a villát, balban a kést
2.) a távolsági buszokon párna mánia dúl, kinek van szebb-jobb-nagyobb, még a 1,5 órás útra is hurcolják magukkal
3.) mindenhol lehet kapni természetes facsart gyümölcslevet, de a helyiek inkább a cukrozott szénsavas üdítőket isszák
4.) otthon elfelejtik kitenni az indexet a kocsikon, itt, ha néha napján jeleznek, akkor elfelejtik visszavenni
5.) minél gyagyibb a csengőhang a mobilon, annál menőbb a cucc
6.) alapjában véve félnek (főleg a rablástól), ezért nagyon kevés cuccot hordanak az utcán magukkal
7.) a távolsági buszokra nem a célállomás van kiírva, hanem honnan és mikor indult
8.) unalmukban hangosan énekelnek, mindenhol
9.) fordítva folyik le a víz a lefolyón
10.) csak fehér zoknit hordanak, színeset és sötétet soha
+1) a gyalogosokat nem segíti átkelésnél jelzőlámpa, ha van lámpa a zebráknál, olyan, mintha nem is lenne, az autósok is így viszonyulnak a gyalogosokhoz

Ibirapuera Park, Morumbi temeto"

130. nap

2010. február 22.

Reggel Bia „nagyon korán” elmegy, ami azt jelentette, hogy kilenc órakor mászik ki az ágyból. Istenem, ha nekünk is ez jelentené a korán reggelt!
Kicsit teszünk-veszünk, netezünk, én nézem az ablakból a forgalmat. Hétfő reggeli csúcs, a közlekedési lámpa nem elég, hogy levezesse a forgalmat, két rendőr fütyül egyfolytában, így már kezelhetőbb a helyzet. Ugyanabban az útkereszteződésben, ahol tegnap tizenhárom buszt láttam, ma harmincat számoltam meg, és folyamatosan jöttek még. Ilyen forgalmat én még sehol nem láttam eddig és még nem is a legforgalmasabb részen vagyunk.
Összepakolunk és elindulunk először busszal, majd metróval, megnézzük, hogy honnan indul a reptéri busz. Elkapjuk az első buszt, amelyiken látjuk, hogy metró jel van. Teljesen más útvonalon megyünk, mint a megszokott, sokkal nagyobbat kerülünk, de így legalább látjuk a város másik részét is. A metrónál két terminálról indulnak a buszok és mind a két oldalán hatalmas bevásárlóközpont van. Még szerencse, hogy így döntöttünk, mert a metrómegálló mellett egy nagyon hosszú felüljáró van rengeteg lépcsővel, és inkább, most másszuk meg mindet, egy apró hátizsákkal, mint majd az összessel. Persze a rossz terminálnál keressük először a reptéri buszt. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy egy nagy papírdobozt is kértünk a boltban, hogy minden cuccunk beférjen az ajándékokkal együtt. Úgyhogy lesz mit cipelni, de a kilencvenkét kilóba bele fogunk férni.
A buszt megtaláljuk, tíz percenként indul, ami húszat jelent. Találunk olcsó kajáldát is, egy nagy hot-dog és két deci üdcsi százhuszonöt forint. András jól belakmározik, én meg iszok-iszok.
Visszafelé az utunk az Ibirapuera Parkba vezet, ez SP legnagyobb parkja. 1954-ben adták át a közönségnek, a város alapításának a 400. évfordulójára, azóta kulturális központ, múzeumokkal, rendezvényekkel és sportolási lehetőségekkel. Több műalkotás is található itt, az egyik leghíresebb a Monumento Bandeiras, amely a „bandeirantes”-eknek állít emléket. Ők voltak azok, akik a 17. és a 18. században felfedezték és meghódították a mai Brazíliát, főként portugál apától és indián anyától származó férfiak. A hódítás eszközeként mindent bevetettek, szép szavakat, hittérítést, majd aranyat kerestek és később indiánokat rabszolgáknak a kávéültetvényekre.
Keresünk egy buszt ami a következő célpontunk felé tart, de ahová irányítottak minket nem arra megy. A sofőr elvisz a megfelelő sarokig és mutatja, hogy merre kell tovább mennünk. Átszállunk a másikra, amivel több, mint egy órás utazással eljutunk az itteni Rózsadombra (Morumbi). A temetőbe megyünk, mert András szeretné megnézni Ayrton Senna sírját, mivel ő még látta a Hungaroringen versenyezni. A temető nagyon érdekes, mert nincsenek fejfák és keresztek, hanem a földben vannak réztáblák, és azok mellett pedig cserepes virágok. Megtaláljuk a sírt, egy fa tövében, két brazil zászló között. Nézelődünk, majd lassan kiballagunk.
Sikerül felszállnunk egy buszra, amelyik elvisz minket egy másik buszmegállóig, ahonnan állítólag indul Bia lakása melletti egyetemre egy járat. Ingyen vittek minket, fura. Persze egy busz sem jön, egy idő után megunjuk a várakozást, na meg a felhők is jönnek, és elindulunk gyalog, András szerint itt van a közelben a szállásunk. Megyünk hegyen-völgyön, de szó szerint, én már nagyon ideges vagyok, mert végül kiderül, hogy mégsem ott vagyunk, ahol gondolta. És már busz sem jár erre. Szerinte nem kell izgulni, mert az elit negyedben vagyunk, itt aztán nem támad meg minket senki (tény, hogy mi voltunk a legszakadtabbak). Végül is elérünk egy buszmegállóig, ahol egy nő segít, és még a buszosnak is megmondja, hogy hol tegyenek le minket. Érdekesek itt az emberek, alapvetően segítőkészek, de vigyázni kell a hülyék miatt. Soha nem lehet tudni.
A busz tök jó volt, mert az utasok mondták a vezetőnek, hogy merre kell menni. Egyszer el is tévedtünk. Végül is Bia lakása előtt tettek le bennünket, ekkor már szakadt az eső. Gyorsan beszaladtunk a lakás alatti étterembe, ahol egy adag csirkemellből, rizsből, babból és salátából király módjára jóllaktunk, majd fel a szállásra. Mi voltunk az elsők, nem sokkal utánunk érkezett Bia, aki fél óra múlva vissza is ment az egyetemre, órára. Majd jött egy lány, Gabi, aki bevetette magát a konyhába, kaját csinált magának, ráfeküdt a telefonra és a netre, és le nem lehetett robbantani onnan. Mikor megjött Bia, mondta, Gabi üzletasszony (hűha), és volt olyan, hogy egyszerre két telefonon is beszélt. Később megjött az a fiú, akivel az első reggel találkoztunk, majd Bia lakótársa Suéli is. Hát voltunk egy páran, ment a beszélgetés portugálul és angolul.
Éjfélkor estünk ágyba, éjjel egy hatalmas dörrenésre ébredtünk, fogalmunk sem volt mi az. Reggel viszont láttuk a kajáldában a TV-ben, hogy egy kocsi ment bele egy buszba. Hát nagy hangja volt, az biztos!

Sao Paolo te kedves...

129. nap

2010. február 21.

Szerencsésen megérkezünk reggel háromnegyed hétre Sao Paolo-ba. Azért írom, hogy szerencsésen, mert két buszt indítottak egyszerre, de itt már megoldották, hogy az egyiket 00:08-ra, a másikat pedig 00:10-re írták ki. Bár még így is sikerült valakinek a másik buszra felszállni… Azt pedig már csak halkan teszem hozzá, hogy az óra tizes indult előbb, de ebből már mi nem csinálunk ügyet. A Curitiba-Sao Paolo vonalon, több társaság buszai szabályos versenyt rendeztek, a szó szoros értelmében végig versenyeztek a hat és fél órás út alatt, néha egy-egy kamion is beszállt a buliba. Összeszedtük az ország számunkra legfurcsább dolgait, melyet később írunk meg egy bejegyzés formájában, de az közötte van, hogy az összes sofőr Brazíliában Ayton Sennának, de minimum Felipe Massának képzeli magát. Ennek hatására az utazást úgy kell elképzelni, mintha bezárnának egy repülőgép-szimulátorba és egy nagyon intenzív zivatargócba küldenének be, mely folyamatosan dobálja a „gépet”. Folyamatosan előzött mindenki mindenkit, jobbról is nem egyszer. Volt olyan, hogy félig leelőztük „az áldozatot”, de a következő kanyar neki jött ki jobban és így visszaelőzött. Néha lementünk az útról a jobb oldali kerekekkel, erre én is felébredtem abból a másfél órás alvásomból, amit sikerült a kényelmetlen székekben összehozni. András szinte semmit sem aludt, mert ideges volt a verseny miatt.
Olívia két lehetőséget írt Bia lakásának megközelítésére, az egyik az lett volna, hogy ez a busz megáll a háza előtt, a másik, hogy tömegközlekedéssel végigbumlizunk a városon. Persze, hogy az elsőt választottuk, de a kedves sofőr kijelentette, hogy nem hajlandó abban a megállóban kinyitni az alsó csomagteret, a nagy zsákokat meg nem lehet felvinni a buszra, kényszerpálya.
A buszpályaudvaron meglepődve látjuk, hogy minden órán eggyel kevesebb van, nevetünk, hogy itt akkora a trankilóság, hogy elfelejtették októberben átállítani. Délután kiderül, hogy nem, mert már visszaállították téli időszámításra. Nekik a nyár októbertől eddig tart. Nyertünk egy órát. Ebben a „szép” városban.
A buszmegállóhoz tartozó metró rész, és a helyi buszok pályaudvara hatalmas, csak a táblák segítségével, meg Olívia részletes útmutatásával boldogulunk. Beállunk egy irdatlan hosszú sorba, itt lehet jegyet venni a metróra. Negyed óra után sikerül eljutnunk a bejáratig, itt is pörgő kapu van, és benyeli a jegyet a gép. Jön a metró, szerencsére van ülőhelyünk is, utazunk, nézzük az embereket meg a TV-t. Átszállunk, természetesen átmegyünk a rossz oldalra (fel és le vagy húsz lépcsőn, meg egy hosszú folyosón), majd a harmadik megállónál leszállunk.
A felszínre érve egy olyan utca fogad minket, amiben csak felhőkarcolók vannak mindkét oldalon. Persze nem tudjuk merre kell menni, megkérdezzük, mondják, hogy három háztömbnyit kell még gyalogolni és ott tudunk felszállni a buszokra. Nagyszerű.
Megtaláljuk a buszmegállót is, és sikerül jó buszra szállnunk (itt a buszoknak a jelzése: 0000-00, településrész), és sikerül kifognunk egy magát ismét autóversenyzőnek képzelő sofőrt. Mi is élveztük volna az utat, csak nem negyven-valahány kiló plusz súllyal a vörösre leégett hátunkon. (Az arcunk már kezd hámlani.)
Leszállunk Bia házánál, találunk egy olcsó helyet, és megreggelizünk. Fölcuccolunk újra, és a házánál zárt kaput találunk. Portaszolgálat van, a kapus feltelefonál Biának, majd csak ezután engednek be. Lifttel fel a hatodikra, ahol Bia vár minket.
Megmutatja a lakást (nem tart sokáig, mert kicsi), mit tudunk használni és hol fogunk aludni. Érezzük otthon magunkat, és lefekszik még egy kicsit aludni.
Rábukunk a netre, skype a szülőkkel, akiknek elmondjuk, hogy Bia egyedül él, mert nem látunk férfi cuccokat, majd egy óra múlva a másik zárt szobából egy pasi jön elő, később megjelenik egy csaj is.
Kicsi pihi, majd délután nekiindulunk a város történelmi részének, a Lonely útmutatását követve. A felhőkarcolós utcán inkább gyalogolunk, nézelődünk, sok az ember, és sokféle. Kisebb-nagyobb vásárok is vannak, meg antikbazár is. Több standon is találunk régi és új magyar pénzeket.
Miután megunjuk, meg a nap is éget, metróra szállunk és a történelmi résznél kötünk ki. A téren nézelődünk, mert itt is vásár van, meg kis kajálós bódék. Eszünk egy japánt, meg helyi sütiket (isteni). Kiszúrunk két nagyon jól ápolt és jó nőt, akik mellettünk mennek el, és kiderül, hogy férfiak! Utána még látunk egy pár meg nem határozható nemű egyént, meg homoszexuálisokat is. Ez csak nekünk fura, az ittenieknek nem. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz, még egy valami, amit megtanulhatnánk tőlük.
A történelmi negyed nem egy nagy szenzáció, végigsétáljuk, van egy-két szép és érdekes rész, például a tér, ahol SP-ót alapították a 1554-ben, meg a katedrális. Viszont az összképet rontja az a rengeteg hajléktalan, akik szinte csak az autóúton nem élik az életüket, amúgy mindenhol. A katedrális előtti tér hajléktalan szálló is lehetne, egy-egy fa tövére kettő-három is jut belőlük.
Andrással azt beszéljük, mennyire brutális az, hogy minden sarkon kell rendőrnek állnia (nem egy rendőrnek), golyóálló mellényben, és így tudják csak úgy-ahogy fenntartani a rendet.
Bemegyünk a „Kassza-házba”, ami SP pénzügyi központja volt anno, most nyitott a látogatók előtt. A hatodikon jó kis múzeum van, többek között bemutatja a brazil pénz és a lottó történetét is. Az ablakból kitekintve meg éppen azt látjuk, ahogy fegyveres rendőrök több embert állítanak feltartott kézzel egy sorba. Majd hátratett kezekkel kell válaszolniuk a kérdésekre. Visszafelé megállunk a másodikon, mert vannak ballonos vizek, és tikkasztó a hőség. Itt újságokat lehet olvasgatni, mi is leülünk, de szinte kettőt sem lapozunk, amikor a mellettünk levő asztalnál megszólal egy japán (!), hogy „Madzsarok lenni?”. Agyrém!! Soha nem járt Magyarországon, de tud néhány szót, és tudja a nyelvünk eredetét, rajong Magyarországért. Szíve vágya, hogy eljusson az országunkba, na még ilyet sem hallottam eddig. Kicsit beszélgetünk vele, majd indulunk tovább, mert nem szeretnénk a sötétben kolbászolni.
Találunk egy kis vendéglőt, megvacsizunk, majd metrózunk újra, két átszállással. Mire a felszínre érünk, sötét van. Én kezdek ideges lenni. A buszunk is nagy sokára jön, már este kilenc van, mire Bia házához érünk, és tök sötét.
Kis beszélgetés Bia-val és a lakótársával, aki még nálam is alacsonyabb (ez nagy szó). Ők elteszik magukat holnapra, mert suli és munka, mi még netezünk, majd próbálunk aludni, de meleg van és iszonyú hangzavar. Ugyanis egy nagy útkereszteződésben vagyunk mindkét vonalon 2x3 sáv, meg 2 buszsáv. Reggel megszámoltam, egy alkalommal egyszerre tizenhárom busz volt a kereszteződésben. Akkor tudtam aludni a zaj ellenére is, majd most kiderül, hogy este is megy-e?
Holnap parkokat nézünk, ha nyitva lesznek. Ha nem, akkor vásárlóközpontozunk, meg sétálunk a biznisz-negyedben. Valamit úgy is kitalálunk.

Búcsú a szigettől

128. nap

2010. február 20.

Reggel hétkor ébredünk, kicsit meggyötörten. Összepakolunk, reggelizünk, majd kilenckor elindulunk a csónakkal Paranagua-ba. Azért ilyen korán, mert apálykor nyugodtabb a tenger, és így nem ázunk el mi sem.
Elköszönünk Olga-tól, Dalton majd Paranagua-ban vár minket. Nagyon kedves pár, részükről tényleg él az a szándék, hogy ha fizetnek a vendégek, akkor érezzék is jól magukat. Olga meséli, hogy az utóbbi húsz évben nagy változások mentek végbe a szigeten, ’90 óta van áram, és évente mindig jönnek népszámolni, meg adatokat felvenni. Van egyszemélyes postájuk is. Lassan ez a hely sem lesz olyan, mint régen, de ez ellen dolgoznak.
Az út egy órás a csónakkal, a víz összehasonlíthatatlanul nyugodtabb, mint amikor jöttünk. Végig delfinek kísérnek minket. A három nap alatt szerintem száz delfinnel találkoztunk, úgyhogy nekem is teljesült a vágyam, végre egészen közelről is láthattam ezeket a játékos állatokat.
Paranagua-ban beülünk egy netszalonban, skypolunk a szülőkkel. Utána ebédelünk, és az egy órás busszal visszajövünk Curitiba-ba.
András most éppen útban van Bruna-hoz, hogy elhozza a másik nagy táskánkat, majd éjfélig elütjük valahol az időt, ugyanis akkor indul a buszunk Sao Paolo-ba, ahol Olivia rokonánál fogunk lakni.

Papagáj behúzás

127. nap

2010. február 19.

Reggel végre napsütésre ébredünk! Gyors reggeli, összepakoljuk az eső-poncsót, törölközőt, kekszeket és váltó alsóruhát, hogy induljunk újra az ösvényre és ki az óceánra fürdeni. Mire elkészülünk, megint esik az eső. Ilyen nincs!
Kimegyünk a ház elé a partra, onnan nézzük az esőben a delfineket, amik apálykor bejönnek szinte a partig. Nem messze a szállásunktól egy folyó torkollik a tengerbe, és annak a vizében halászgatnak. Lassan a nap is kisüt újra, és gyönyörű erős teli szivárvány kárpótol minket a reggeli esőért.
Lassan nekiindulunk az ösvénynek, lassan megyünk, mert mozognak a madarak. Andrásnak itt is van új faja, pedig csak fél napja jártunk ezen az ösvényen. Igaz akkor esőben…
Kiérünk a Desert Praia-ra (Sivatag-tengerpart), ami hű a nevéhez, végeláthatatlan hosszan nagyon széles fehér homokos part fogad bennünket, ember egy szál sem. Viszont hatalmas hullámok mindenhol! Lepakolunk, András nekiindul fotózni az partimadarat, én bele a vízbe. Mivel senki nincs monokinizek, ami nagy szó, akik ismernek, tudják miért.
András is csatlakozik később, és ketten ugrálunk a hullámok között, amik olyan nagyok, és olyan erős a víz sodrása már a parton is, hogy csak úgy dobál, és csapkod a tengerfenékhez. Alig lehet lábon maradni. Miután kiugráljuk magunkat, leülünk a parton a vízbe, és csak nézzük a tájat. Csodaszép.
Délután kettő körül visszaindulunk, a parton, de csak a pár száz méterrel arrébb lévő folyópartig jutunk (tegnap idáig jöttünk), mert már mindketten rákvörösek vagyunk, és inkább az erdőben folytatjuk az utunkat.
Három után érünk vissza a házhoz, András megbeszéli Olgával az esti papagájos akciót, végül is annyival lejjebb szállították az árat, hogy még nekünk is elfogadható lett.
Ötkor indulunk a Papagáj-szigetre, ami északabbra van Superagüi-től. Útközben még megállunk a szigeten, ahol van egy ösvény és állítólag jól lehet madarászni. No ebből annyi lett, hogy tényleg megálltunk egy olyan településen, ami egy térképen sincs jelölve, és tényleg van ösvény, de mivel itt csak negyven percünk van, nem jutunk messzire rajta.
Fél hétre érünk a Papagáj-szigetre, ami azért egyedülálló, mert állítólag négyezer (4000) papagáj jön minden este és itt töltik az éjszakát. Ráadásul ez a papagáj faj csak itt él, sehol máshol (endemikus). A szigetre nem lehet kiszállni, úgyhogy ülünk a csónakban (mivel ide csak azzal lehet eljutni) és várunk. András madarászik, én nézem a szép tájat, hallgatjuk a hullámok csobogását a csónak oldalán. Fél óra várakozás után számomra elég hihetetlennek tűnik ez a négyezres szám, főként hogy egy darabot sem láttunk még eddig.
Hétkor ismeretlen papagáj hangot hallunk, a sofőr mondja, hogy ez az. Mindjárt jönnek. Rá két percre megindul az áradat, és egy órán keresztül kettesével kisebb-nagyobb (nyolc-harminc fős) csoportokban rikácsolva repülnek be a szigetre. Este nyolckor már akkora a zaj az addig csendes szigeten, hogy alig halljuk egymást. Lassan teljesen besötétedik, úgyhogy indulunk vissza, de a papagájok még mindig folyamatosan húznak. Ezer madarat számoltunk össze, de az a négyezres szám tényleg igaz lehet!!! Ezek a papagájok monogámok, azért jönnek kettesével, ha az egyikük elpusztul, akkor a másik élete végéig egyedül marad.
Kiülünk a tengerparti kis kocsmába, ahol már megy a buli. Egy műanyag asztalon egy laptop és egy nagy hangfal amiből szól a zene. Az emberek iszogatnak, beszélgetnek, néha táncolnak és kergetik a rákokat a homokban. Istenem, nem lehetne ezt az egészet így, ahogy van, hazavinni?!
Este nehezen alszunk el, pedig hullafáradtak vagyunk. Mindketten kétszer fürdünk hideg vízben, mert az picit csillapítja a bőrünk égését, meg magunkra borítjuk a testápolót is. Egész éjjel megy a ventilátor, pedig egyikünk sem bírja, de így is csak háton fekve tudunk aludni. Hihetetlen, nekem még a karom is leégett, pedig október óta kizárólag csak ujjatlanban járok. Nem volt eddig sem fehér!!

Esőnap Superaqüin

126. nap

2010. február 18.

Reggel nyolckor már vár minket a reggeli, sonkás-sajtos szendvicsek, tejeskávé, valami borzasztó gyümilé, banán és alma.
Az eső esik.
Átjön a szomszédból az öreg néni is, és a mellettünk lévő asztalnál reggelizik. Ő Dalton anyukája, akinek még hét gyereke van, Ciritibá-ban és Rio-ban is laknak. Amúgy ő paranaguai.
Kicsit még várunk, hogy elálljon az eső, majd nekiindulunk a tengerpartnak, dél felé az óceánhoz. A falutól nem messze már egy teremtett lélekkel sem találkozunk, András fürdőgatyóban és pólóban, én bikiniben gyalogolok. Kicsit bosszankodok, mert az augusztusban vásárolt bikinim, szörfösöknek való, teljesen kinyúlt, a gumija meghalt és még ki is fogytam belőle, úgyhogy lötyög rajtam mindenhol. Mindegy, úgy sem látja senki és a nap is süt, szeretnék egyenletesre lebarnulni mindenhol.
Jó három kilométer után elérjük az óceánt. Ekkor már sötét felhők vannak előttünk, gyorsan felvesszük az eső-poncsónkat, hogy a hátizsákok ne ázzanak el. Abban van minden ruhánk és cuccunk. Néhány szörfös jön szembe, menekülnek az eső elől, ők fényképeznek le bennünket. Mi megyünk tovább, a folyótorkolat felé, át is megyünk rajta, de már annyira szakad az eső és fújja a szél a szemünkbe, hogy nem bírunk tovább menni.
Visszafordulunk, átmegyünk újra a folyón (combközéig ér) és a partján nekiindulunk az erdőnek. Kicsit még kell gázolnunk a folyóban, azután találunk egy ösvényt, kiderül, ez a sziget egyetlen ösvénye, ráadásul az erdőn keresztül visz.
Az erdő nagyon szép, de nem mozognak a madarak, mert szakad még mindig az eső. Lassan sétálunk, néhány patakszerűségen még átkelünk, majd elérjük a települést. Délután egy óra van, jól elment az idő megint, pedig csak a tengerparton sétáltunk, ami mellesleg teljesen üres volt.
Kicsit pihenünk a verandán, megint megúsztuk, mert most szakad a legjobban. Kártyázunk, majd mikor eláll, elindulunk észak felé a parton. Átgázolunk a folyón, és nem sokkal később ismét vissza kell fordulnunk, mert csak a tengerben tudnánk tovább menni, ami nem baj, de jön a dagály, és nem tudjuk, hogy jutunk vissza.
Egy kis ösvényen bemegyünk az erdő felé, itt még vannak házak. Az egyiknél András megkérdezi, hogy van-e az erdő felé ösvény, de nincs, csak a falu irányába. Kicsit még madarászunk, majd a házak közötti kis ösvényeken visszajutunk a faluba.
Egy kis kocsmában veszünk sört, kiülünk a partra, még a nap is süt, és nézzük a rákokat, hogyan szaladgálnak össze-vissza a parton. András próbálja fotózni, de nagyon gyorsak, és mindig bebújnak valahova.
Megint elered, vissza a szállásra, megírjuk a blogot, és megpróbáljuk feltölteni Olga-nál, mert itt nincs netszalon, vagy ilyesmi.
Reméljük, hogy holnap jobb idő lesz és el tudunk jutni a Papagáj-szigetre is. Állítólag Dalton enged az árból is, ami eléggé borsos jelen pillanatban. András kedvesen közölte vele, hogy mi azt nem tudjuk kifizetni.

Irány Superagüi

125. nap

2010. február 17.

Reggel fél nyolckor kelünk, összepakolunk. Szerencsére most csak egy nagy hátizsákot kell, mert a másik – amiben a jelenleg nem használt ruhák és dolgok vannak – Brunáéknál van. Gyors reggeli az olcsó kajáldában, majd vissza a szállásra, felvesszük a hátizsákokat, és elgyalogolunk a busz-vonat pályaudvarra.
Az idő olyan, mint amikor megérkeztünk Curutubá-ba, esik az eső. Nem baj, mi a tengerpartra megyünk, ahol száz ágra fog sütni nap! Nem sírjuk vissza ezt a várost, bár még huszadikán délután itt leszünk, mert innen indul a buszunk Sao Paolo-ba.
Két busz megy Paranagua-ba, de ezt most okosan megoldották, mert a jegyről a buszosok meg tudják állapítani, hogy melyik a tied. Hamarabb érünk be megint, mint amennyi menetidőt jósoltak, úgyhogy még eszünk-iszunk egy kis sült tésztácskát, meg gyümilevet (otthon nem lesz ilyen), és megkeressük a benzinkutat a parton, mert ott vár ránk a hajó.
Paranagua nagyon szép és hangulatos kikötőváros, 19. századi épületekkel, mindegyik más színű (kék, fehér, narancs és sárga), kis boltokkal és macskakővel. A kikötőben kis hajók és csónakok sorakoznak, amíg a szem ellát.
Kis gyaloglás után megtaláljuk a benzinkutat, majd meglátjuk a hajót is, amire rá van írva, hogy Superagüi. Biztos ez lesz az! De nincs rajta senki. Nem baj, várunk. Közben megérkezik egy férfi, mondja, hogy ő megy a szigetre, meg hogy mennyi a tarifa. András kérdezi, hogy ő Dalton (a szállás tulajdonosa), de nem. Akkor nem ő a mi emberünk. Ezek után megszólal egy mellettünk álló fiatal srác, hogy mi megyünk a Superagüi Posuada-ba? Mert mindjárt jön Dalton, kint van a kikötőben.
András elmegy, és bevásárol kekszekből, mert szerintünk drágaság lesz a szigeten, és legalább nasiból ne legyen hiány (na meg én nem rajongok a halért, már előre félek a kajától). Közben megérkezik Dalton öt vendéggel, és mondja, hogy még tíz perc, mert egy másik csónakkal megyünk.
Csónakkal! A nyílt tengeren!
Felmegyünk addig a benzinkútra, ami összesen egy fejből áll, a hajók és a csónakok tankolnak itt. Közben a szomszédos ponton felől siet a benzinkutas csaj felé egy ember, és gyorsan hadarja, hogy mi történt a pontonon. Nem értjük, csak azt, hogy valaki beverte a fejét. Odamegyek, és látom, hogy egy nő mozdulatlanul fekszik a földön, körötte emberek. Már hívták a mentőt. Kiderül, hogy a nő megcsúszott (vagy a pontonon, vagy a lépcsőn, ami a felső járdáról vezet le a vízhez) és leesett a köves partra, ott ütötte be a fejét. Mire indulunk, a mentők már el is vitték. Hát nem akarok semmit mondani, de a csúszós macskakövön, meg a nyálkás lépcsőkön én nem engedném a „lábujj-bedugós-flipp-flopp” papucsban való szaladgálást, mert ez lesz a vége.
A csomagjainkat szépen betakarják vízálló fóliával, mi felvesszük a vitorlás kabátjainkat, és indulunk is. Alumínium csónak, kb. négy méter hosszú és két méter széles. Motoros. Csak hárman utazunk, András, Dalton és én (meg a csomagok). Az út ki Paranagua-ból nagyon tetszik mindkettőnknek, kis szigetek között megyünk, itt-ott néhány zátonnyal, szembejövő halászhajókkal vagy csónakokkal. Kicsit távolodva kiérünk arra a „csatornára” amin a nagy hajók ki tudnak jutni az Atlanti-óceánra. Hatalmas tengerjárók mellett suhanunk el, a farvizük csak úgy dobál, és köröttünk mindenhol madarak repkednek.
És elered az eső.
Elhúzunk Ilha do Mel (Méz-sziget) mellett, eredeti terv szerint ide jöttünk volna, de mivel nem válaszolt az általunk kinézett szállás, elvetettük az ötletet. A sziget szép, hosszú homokos tengerpartja van, teljes mértékben a vendéglátásra épül minden létesítmény. Bár tegnap volt vége a karneválnak, lehetséges, hogy még mindig sokan vannak.
A sziget észak-keleti részén van egy világítótorony is, azt elhagyva kijutunk a nyílt tengerre. Itt már másfél-két méteres hullámok dobálnak bennünket, mintha szörföznénk, csak csónakban. Néha olyan érzése van az embernek, hogy a jobbról közeledő hatalmas hullám azonnal beteríti, és csónakkal együtt belemorzsolja a tengerfenékbe. De Dalton jól érti a dolgát, nem hiába halász, és minden egyes alkalommal meglovagoljuk a hullámok tetejét, majd nagyot dobbanunk a túloldalán, le a völgybe. De a hullámvölgyekben tövig húzza a gázt, hogy a tornyosuló hullámokat ismét meglovagoljuk. Rajtunk már minden vizes, mert a szél az arcunkba vágja a hullámokat, befolyt a kabát alá is, reméljük, hogy a csomagok nem áznak el. Az ide út megért egy fakultatív programot, csak ezért nem kell pluszba fizetni!
Megkerüljük Ilha dos Pecas-t (valamilyen sziget) a déli részén, majd a sziget és egy zátony között a hullámok segítségével becsorgunk a Superagüi-ra, megérkeztünk. Talán ez a manőver volt a legveszélyesebb, de sikerült. Mellettünk delfinek úsznak el pár méterre, majd kikötünk a parton. Nem éppen könnyen, mert a hullámok minden áron ki akarnak lökni bennünket, és borogatják a csónakot. Kiugrunk, kivesszük a csomagokat, majd hárman, amennyire tudjuk, kihúzzuk a csónakot a partra. Dalton lehorgonyozza, és elindulunk a házhoz, ami harminc méterre van a parttól. Tengerkékre van festve kívül, belül. Olga már vár bennünket, megmutatja a szobánkat, a közös fürdőket (külön fiúk és lányok), a konyhát, és hogy a szomszédos ház az övéké.
Lepakolunk, átöltözünk száraz ruhába, én kiöblítem a vizes dolgokat, és tanácstalanul állunk, hogy mi legyen, mert még mindig esik az eső. A verandán kicsit dominózunk, kártyázunk, majd átjön Dalton, kicsit beszélgetünk vele, kiderül, hogy ő el tud minket vinni a Papagáj-szigetre, ahova esténként több ezer endemikus (csak itt élő) papagáj jön be éjszakázni. De ehhez jó idő is kellene.
Amint eláll az eső, elindulunk a parton először északnak, de ott nem jutunk sokáig, egy folyó miatt. Visszafordulunk délre, és jó sokat gyalogolunk (másfél órányit), de jön megint az eső, elindulunk a szállásra. Már jól esik, mire visszaérünk, sikerült másodjára is eláznunk a mai nap során. Nézzük a verandáról, hogy szakad, és nem is akarja abbahagyni. A mellettünk lévő kocsma nyitott ablakából áthallatszik a zenekar, valami helyi dalt, vagy dalokat énekelnek, de nekünk mind egyformának tűnik. Amúgy jó.
Mindketten alszunk egy kicsit, majd kora este még sétálunk a halászfaluban. Ez tényleg falu, itt nincsenek utcák, hanem kis homok ösvények futnak csak a házak között, esernyős emberek jönnek szembe, kutyák szaladgálnak, néha lovaskocsival (hogy hozták ide a lovat?) vagy biciklivel is mennek az emberek. A házak alacsony lábakra épültek fából. Mindegyik más színű. Nagy eresz van az ablakok felett, soknak nincs üvegtáblája sem csak spalettája. Az udvaron a hálókat varrják vagy igazgatják, de sok itt a posuada és az étterem is. Bár a sziget még mindig nem felkapott a turisták által, valószínű ez nem marad így sokáig, mivel egyre többen szeretnének megélni a vendéglátásból.
A falutól egy ösvény visz a sziget túl felére, ahol már az óceánban lehet fürdeni, ezen kívül csak erdő található mindenhol. Járhatatlan.
Este a két házzal arrébb lévő vendéglőben vacsizunk. Dalton délben megrendelte fél hétre a kaját, de mikor Olga átkísér minket, mintha nem is tudnának a dologról. Dalton átrongyol, majd jön bocsánatot kérve, hogy a karnevál miatt (sok vendég volt) a vendéglősök meghülyültek és elfelejtettek minket, de negyven perc múlva lesz vacsi, ne aggódjunk! Nem aggódtunk különösebben. Ezek után kiderül, hogy Olga cseh származású, Dalton pedig hat évig élt Manausban és a környékén (Amazonas). Ő is kedveli a madarakat.
Egy óra múlva átmegyünk a vendéglőbe, és hozzák is a frissen készített vacsorát: rizs, bab (de isteni finom, kicsit indiás), sült krumpli, zöldségek (pari, ubi és hagyma) és maniókás lisztben kisütött hal. Minden nagyon finom!
Este András kártyázik a számítógépen, célja, hogy tropára verje a gépet fekete macskában, én meg találok egy rakat újságot (Terra), amiben hihetetlen szép helyek vannak. Az egyik cikk arról szól, hogy háromszáz (300) éve hogyan jutottak el az erdőben húzódó ösvényeken a bevándorlók és a kereskedők Curitibá-ból Morretes-ig és Paranagua-ig. Kár, hogy nem értjük, csak a képfeliratokat. Egy fiatalokból álló expedíció újra nekivágott ennek az ösvénynek, amit természetesen már régen újra meghódított az erdő és nem volt egy könnyű vállalkozás. Még a modern technikával sem.
Éjjel meglepnek minket a szúnyogok, András persze üti-vágja őket, meg fújja riasztóval. A szobában most már nem csak benzinszag van (az ablak alatt álló csónakból jön), hanem szúnyogriasztó is. Jó így aludni…
Az eső egész éjjel esett, de keményen.

Morretes és a Serra Verde Express

124. nap

2010. február 16.

Pontosan négy hónapja (október 16-án) indultunk el otthonról Brazíliába.
Reggel hatkor kelünk, hogy elérjük a hét órás buszt Morretes-be. Reggeli a pályaudvaron, a mai nem volt igazán finom. Majdnem pontosan indulunk, a sofőr szerint másfél órás lesz az út. Én még egy kicsit alszok, de András felébreszt, hogy milyen szép a táj, nézzem én is. Valóban, a hegyek között kanyargunk föl-le, és már a tengert is látjuk.
A busz húsz perccel hamarabb ér be az állomásra, mint mondták! Ilyen sem volt még. András eszik még egy kicsit (cosinhát), én inkább szomjas vagyok. Elindulunk Porto de Cima felé, ami egy kis település Morretes mellett. Kiderül, hogy az öt kilométeres utat egy nap csak két busz teszi meg, reggel és este. Egyetlen közlekedési lehetőség a taxi (a gyalogláson kívül). Mivel nincs sok időnk, háromkor indul vissza a vonat Curitiba-ba, taxit fogunk, ami elvisz a kis település szívébe. Egy kis séta még a hídig, ami előtt egy mellékút visz be a hegyek közé. Persze András megcélozza a legmagasabbat, hogy ma csúcsot kell dönteni, nekem meg elmegy a kedvem még az élettől is, mert olyan magas (ez csak vicc, de tényleg magas).
Már reggel kilenckor rengeteg az ember a mellékúton, grilleznek, fürdenek a folyóban, vagy csak ülnek a kis kocsmák teraszán és esznek-isznak. Mi lesz itt még később, ha felébrednek az hétalvók is?
Elindulunk gyalog a hegy felé, közben madarászunk. Rengeteg a madár és sok a kolibri is (11 különböző faj jön össze az út során), szeretik a sok színes virágú növényt. Persze nem ő lenne, ha nem morogna, most éppen azért, mert az út nem a magas hegy felé visz, hanem egy másikhoz, és miért mennek az úton annyian kocsival és motorral. Mert ő az erdőben szeretne gyalogolni kis ösvényeken. Mondom neki, hogy inkább nyugodjon bele, hogy itt olyan nem lesz. Ezeknek a népeknek az kell, hogy a seggüket végig a kocsi vigye, és csak hármat kelljen lépni a folyóig, vagy a kajáig, többet ne.
Jó hosszan gyalogolunk, mikor elérjük a „park” bejáratát, ahol hárman is néznek minket, mert ilyet még nem nagyon láthattak (távcsövek és teleszkóp a két kacsázó nyakába). Az egyikük tud angolul, elmondjuk, hogy madarászni szeretnénk, de már csak egy óránk van és vissza kell fordulnunk a vonat miatt. Beengednek, de még ki kell tölteni egy lapot előtte (itt minden a statisztika körül forog), amit mindenáron a pasas akar megoldani, hogy ő kérdez, én diktálok. Kezdjem a nevemmel, és a várossal, ahol lakok, mondom neki, hogy adja ide azt a papírt, mert a Csilla Szűcs-őt meg a Csömört mire leírja, lemegy a nap. Mikor leírom, akkor csak nézi, és igazat ad. Ezalatt András madarászik.
Nem jutottunk messze a park bejáratától, mert annyi madár és pillangó volt, az úton több lépésnyi hosszan hangya-ösvény-szőnyeg. De nem az otthoni hangyák, hanem az itteni Tigris-hangya, ami a nevéhez méltóan elég nagy, és csak hordában mozognak.
Visszafelé megállunk az egyik kocsmánál, megiszunk egy sört, majd tovább gyalogolva madarászunk. A főúton sikerül fognunk egy taxit (visszafelé nehezebb, mert alig járnak erre), és a történelmi városrésznél kirakatjuk magunkat.
Morretes kis település, de annál hangulatosabb. A Nhundiaquara-folyó két partján fekszik, és a belvárosa a történelmi rész. 1721-ben alapították, de a Nhundiaquara Hotel épülete már a 17. században is állt, ennek írásos bizonyítékai is vannak. Nagyon szép színes kis házak sorakoznak a két-három sétálóutcában, és folyó partján kellemes kis park van, ahol asztalok és székek várják a fáradt utazót. Nagyon híres táj-étele a Barreado, ami valamilyen edényben főtt hús, megkóstolni sajnos nem volt időnk, és még az ára is borsos.
A vonat is majdnem időben indul. Nekünk elsőre hatalmas csalódás, mert háttal megyünk a menetiránynak, a gazdaságos osztályon mindenki így utazik. Ráadásul egy nő állandóan mondja a dolgokat a mikrofonba, csak portugálul, és mivel nem értem, idegesít. Az út négy óra lesz. Az ablakok vastag műanyagból vannak, átláthatósága kb. 40%, szerencsére mi a jó oldalra kaptunk jegyet (visszafelé a jobb oldal a jó), és még az ablakot is el tudtuk rendesen húzni, hogy kilássunk.
Tegnap írtuk, hogy a vonat nagyon híres, Serra Verde Express néven ismert. 1885-ben építették Curitiba és Paranagua között, de vonattal el lehet jutni Morretes-be és Antonia kikötőjébe is. Akkor a fő cél az volt, hogy lerövidítsék a Curitiba és Antonia kikötője közötti két napos utat az erdőn keresztül (75 km), és gyorsítsák az áruk szállítását. A vonal hosszán összesen 67 híd és viadukt található, valamint 13 alagutat is fúrtak a grániton keresztül. Morretes-től egy óra utazással elérjük a fő látványosságot, a sínek több hegy oldalába vájva magasan futnak egy völgy felett. A vonat mellett már szinte csak a szakadék van, és mélyen alattunk a San Jose-folyó rohan a medrében. Leírhatatlanul szép. Innentől a hegyeket és az érintetlen esőredőket látjuk csak a sínek két oldalán. A látvány fantasztikus, minden zöld és színes, körben a hatalmas és magas hegyek, a messzeségben a tenger is látható. Félúton a „vezető” kéri, hogy csukjuk be az ablakokat, mert veszélyes útszakasz következik, szegénynegyed mellett megyünk el, és vannak időszakok, amikor megdobálják a vonatot. Na ezért kell a vastag műanyag ablak! Szerencsésen átvészeljük ezt a szakaszt, szólnak, hogy most már ki lehet nyitni az ablakokat, és rá pár perccel hatalmasat koppan a kő a vonat oldalán. Nem sérült meg senki, szerencsére. Curitiba-tól néhány kilométerre már csak zöld mezőket láthatunk, és három órás utazás után be is döcögünk az állomásra.
Megvesszük holnapra a buszjegyünket Paranagua-ba, ahol várnak ránk csónakkal a Superagüi szállás tulajdonosai. Már mindketten várjuk, egyrészt a nyugalom miatt (nem turistás a környék), másrészt a nemzeti park miatt, harmadrészt pedig azért, hogy fürödhessünk a tengerben!!
Ma még vacsizunk, és el is telt a nap, megint olyan gyorsan, hogy észre sem vettük. Sajnos már csak tíz napig vagyunk Brazíliában és utána megyünk haza a hidegbe. Már előre félünk, hogy meg fogunk fagyni, nekünk itt már a huszon fokok is hidegnek számítanak, hiszen a negyvenhez és a tűző napsütéshez vagyunk szokva. És még a mellényemet is kilopták a Sao Paolo-i reptéren, szuper.

Amikor nem tudsz fizetni a kártyával, és pénzt sem ad ki az ATM

123. nap

2010. február 15.

Mivel este nem tudtuk megnézni a leveleinket, reggel kelünk és hívjuk Brunát, hogy hol találkozunk a városban. Sajnos nem tud jönni, mert elutazik néhány napra. Anyukáját kíséri el. Így teljesen szabaddá vált a napunk, egy kisebb étkezdében kezdjük a napot, reggeli sajtos-sonkás sült tésztácska és narancslé a cukros fajtából.
Szerencsére a busz- és vasútállomás a közelben van, így elmegyünk megvenni a holnapi jegyeket. A terv, hogy elmegyünk Morretesbe, ahol megnézzük a kisvárost és hegyet mászunk. A vasútállomáson kezdünk, mert annak függvényében tudjuk megvenni a jegyeket a buszra. Oda felé már csak a drágább turista osztályon van hely, visszafelé viszont van még hely a fapados osztályra (económica), így megvennénk a jegyet, de nem tudunk kártyával fizetni. A jegy ismét jóval olcsóbb visszafelé, mint odafelé, pedig most nem foghatják arra, hogy többet kell az egyirányú utcák miatt kavarogni a megállóhoz. Lehet azért olcsóbb, mert visszafelé lejt az egész pálya és csak fékezni kell…
A vonat után megkeressük a busztársaságot (a harminc közül) és megvesszük az első jegyet, itt is próbálkozunk a kártyás fizetéssel, de a kisebb összeget sem tudjuk levonatni. Ez már felettébb gyanús, vissza a szállásra, újra átszámolunk mindent. Valami nem stimmel, mert még kellene lenni a számlán pénznek. Több lehetőség közül arra jutunk, hogy a bank rendszere lehet a rossz és később próbálkozunk. A buszpályaudvaron van egy net szalon, nagyon kényelmetlen székekkel és csak az ülhet le, aki használja a netet. Írunk a családnak, hogy minden rendben. Tízkor átmegyek a shoppi-ba, hogy az ATM-nél is próbálkozzak, de meglepetésemre, ma egy órával később nyit… A kérdésemre, hogy miért, az a válasz jön, hogy vasárnap és ünnepekkor csak tizenegy órakor nyit a pláza.
Még szerencse, hogy fél háztömbnyire van a HSBC Bank székháza és ATM is van, itt sem járok sikerrel, azt írja ki az ATM, hogy probléma van a kártyámmal. Egyre jobb a helyzet. Vissza Csilluhoz, megvárjuk a nyitást és bevetjük magunkat a netszalonba, ahol Csilla szüleit érjük el, kérjük, hogy hívják fel Anyut, mert valami nincs rendben a számlánkkal kapcsolatban. Sikerül elérnünk, és bediktálja nekünk a számlán lévő tételeket (nincs netbankunk), majd felhívja a K&H-t, ahol még azt sem hajlandók megmondani, hogy van-e a számlán pénz, vagy nincs, mert lehallgathatják a telefont. Anyu mondja nekik, hogy értsék már meg, hogy a számlatulajdonos nem tudja a brazil esőerdő közepéről felhívni a bankot, és nem tudnak hazajönni, segítsenek már valamit. Erre azt tanácsolják, hogyha befizet pénzt a bankban, akkor megmondják az egyenleget. Anyu mondja, hogy megvan a kód is, de a nőt az sem érdekli. Véleményünk arról, hogy a bankokat hogyan ingatja meg a világgazdasági válság, nem tűr nyomdafestéket, azért nem írjuk ide. Mindesetre egy abszolút önző és embertelen társaság az összes, persze vannak kivételek, de azokkal ritkán találkozunk.
Leülünk a shoppi étkezde részébe, ahol sikerül ingyen wifi-t találnunk. Jó, hogy minden nap próbáltuk, és eddig egyszer sem sikerült. Ráadásul a net Curitiba-ban kétszer annyi, mint eddig bárhol.
Közben csetelünk Csillu apukájával, akik telefonon elérik Anyut, és halljuk, hogy a számlaegyenlegünk 6 forint. Teljesen ledöbbenünk ezen, mert a legrosszabb esetben is kell még minimum negyvenezer (40.000) forintnak lennie a számlán, hiszen minden nap készítünk elszámolást, még a száz forintos tételeket is írjuk, külön a kártyás, külön a készpénzes költést. Anyuék raknak még a számlára pénzt, de nekünk akkor is nagyon furcsa ez a dolog.
Úgy döntünk, hogy a nagy idegeskedésre normálisan ebédelünk, mert a gyomrunknak annyi. A kedvenc helyi étkezdében befizetünk a menüre (hétszáz forint/fő), és dugig esszük magunkat sült csirkemell, zöldségek és saláták, és még desszert is van. Régen ettünk már ennyit.
Ebéd után annyira tele vagyunk, hogy visszamegyünk egy kicsit a szállásra pihenni. Végül is mindketten elalszunk, és csak kora este ébredünk fel, és nézzük a téli olimpiát a TV-ben. A közvetítés megint borzasztó, nem is értem, hol tanultak ezek közvetíteni, de valami botrány, amit művelnek. Azt mondják el minden pillanatban, hogy melyik hegyen van a verseny és hány fok van a pálya alsó és felső szakaszán… Történelmi pillanatnak is szemtanúi vagyunk, látjuk az első brazil női téli olimpiai résztvevőt, aki 66. a befutása pillanatában.
Most visszamegyünk a shoppi-ba, és megpróbálunk megint ingyen wifizni, hátha sikerül.
Holnap reggel hétkor indul a buszunk Morretes-be, sétálgatunk majd a folyóparton és a hegyi ösvényeken. Visszafelé azzal a vonattal jövünk, ami nagyon híres, erről majd holnap írunk. Mindenesetre nagyon szép kilátást ígérnek végig az úton.
Sikerült elintéznünk a holnaputáni programunkat a Superagüi-szigetre. Terveink szerint három éjszakát töltünk ott. Maga az egész sziget egy nemzeti park, és ráadásul világörökség is, egyetlen kis halászfaluval. Turisták előtt alig ismert, ezért nem is felkapott hely. Majd utána éjjel indulunk Sao Paolo-ba (amire már meg van a jegyünk). Reményeink szerint ott tudunk aludni Olívia rokonánál és anyukájánál, az csak nem változik az elkövetkező néhány napban. Sajnos azt kell mondanunk, hogy ebben az országban csak az a biztos, ami már megtörtént. Előre szervezni és számítani lehet, de nagyon nehéz, és rizikós.
Este nagy számolások után rájöttünk, hogy nem könyveltünk be egy pénzfelvételt, ami kb. annyi, mint amennyinek szerintünk lenni kellett volna a számlán.

Curitiba felülről

122. nap

2010. február 14.

Reggel kelünk és indulunk reggelizni, mert ez nincs benne a szoba árába. A kis étkezde, ahol eddig ettünk nincs nyitva, így a buszpályaudvarig kell elsétálnunk. Ugyanaz a minőség, csak kicsit borsosabb áron. Utána visszagyalogolunk egy buszmegállóhoz, ami egy üvegezett cső, itt minden megálló ilyen. Szerencsénk van, ráhibáztunk a vonalra, innen megy a busz Bruna által javasolt parkhoz. Curitibában nem a buszon kell venni a jegyet, hanem a buszmegállóban!
Vasárnap kedvezményesen lehet utazni a helyi tömegközlekedésen, 1 reál/fő (a 2,2 helyett) ebben is szerencsénk van. Gyorsan átérünk a városon, az egyik terminálnál szól a sofőr, hogy innen rövid sétával eljutunk a parkhoz. A park már tele van, rengeteg az ember, de szerencsére a madár is (kacsák, bíbicek, cankók, gólyatöcsök, vízityúkok). Az egész egy hatalmas Margitszigetre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy itt a vizet öleli körbe a park és azt futkossák körbe az emberek. Bruna a lelkünkre bízta, hogy csak diszkréten madarászunk, a távcsövet mindig rakjuk el, ennek ellenére rögtön elővettem az állványt és fotóztam a madarakat.
Körbe jártuk a tavat és a legelső ösvénynél neki indultunk az erdőnek, na itt egy kicsit jobban kellett figyelni, de nem találkoztunk sok emberrel, rossz lelkűvel meg pláne nem. A madármozgás a lehető legzajosabb helyen volt a legjobb. Rezsegtek a madarak, közben repülőmodelleztek, teljes hangerőn szóltak a legújabb pop slágerek. Nekem meg a fejemet kellett kapkodni, annyi madár volt és köztük endemikus új fajok!
Álldogáltunk egy „kicsit”, ami Csillunak lassan telt, csak néhány madarat tudtam neki megmutatni. Nekem pedig nagyon gyorsan eltelt a másfél óra.
A park után célba vesszük a város panoráma kilátóját, sikerült megtalálni a leghosszabb utat. Közben bevásárolunk a boltban, szendvics, joghurt és „tejbomba” a desszert, ilyet többet nem veszünk.
A toronyból 192m magasról láthatunk a városra, lifttel visznek fel, és a belépő csak háromszáz forint!! Fölérve csodálatos panoráma tárul a városra, a hatalmas felhőkarcolókra, a pici házakra és egészen a hegyekig ellátunk. Táblák jelzik, hogy a nevezetességek és a városrészek merre találhatóak, és a padlóm egy térkép mutatja az égtájakat és a környező településeket.
Egyik pillanatban azt látjuk, hogy egy keselyű száll az ablak elé, és ott tollászkodik. Készülnek a képek, háttérben a várossal. Mikor Csillu lefotózna engem a keselyűvel, éppen akkor repül el.
Visszafelé felszállunk egy buszra és elmegyünk a Tiradentes térig, ahol a város alapítóköve van. Aranyos kis tér, a közepén egy hatalmas fa, aminek a töve körül üvegből van a felszín, látni lehet a régi (alapításkori) főútvonalat és az azt övező csatornát.
Elindulunk a régi városnegyedben megnézni a házacskákat, de kirakodóvásár van, mi a végére érünk oda, mindenhol csak üres bódék vannak, amiktől még fényképezni sem lehet. A házak kicsik és színesek, nagyon szépek.
Megiszunk egy sört, közben kinézzük, hogy merre kell menni a „Virágok utcája” felé.
Útközben meglátjuk, hogy a tévés hittérítő és nagyon híres pap pont itt tart istentiszteletet. Na ezt úgy kell elképzelni, hogy minden egyes tiszteleten történik valami csoda, valaki meggyógyul, vagy megtalálja élete értelmét. A tévében borzasztó. Énekelnek és táncolnak a csoda megtörténte után. Mondanom sem kell, hogy mi nem megyünk be.
Kellemes kis sétálóutcákon megyünk, apró bazaltkövekkel van kirakva az utca, mindegyiken más mintákat ad a fekete és a fehér kő.
A virágok utcáján belefutunk egy érdekes karneválba, fiatalok vannak zombiknak öltözve, szakadtak, véresek és fehérek, kiabálnak, sikítoznak és fütyülnek. Néhány gyerek meg ordít, de ők azért meg megijedtek tőlük.
A virágok utcáján szokott lenni a virágvásár, de most éppen nincs. Így is szép, végigültetve pálmákkal és az utca közepén több szökőkút is van. Ez volt Curitiba első fekete-fehér köves utcája, és ez a fő sétáló utca a városban.
Elindulunk a „24 órás utca felé”, de az zárva, most éppen építenek valamit, ami egy újabb felhőkarcolónak tűnik. Mintha nem lenne már most is elég.
Elgyalogolunk a szállásunk melletti egyetlen nyitva lévő kajáldába, mert narancslére szomjazunk. Kiderül, hogy itt még olcsóbb a kaja, úgyhogy holnap idejövünk (csirke vagy marhahússal töltött sült tésztácska és narancslé együtt 220 forint).
A szálláson mindketten elalszunk, elfáradtunk a hat – hét kilométeres gyaloglástól, meg a melegtől. Bruna mondta, hogy másfél hónapja van itt Curitiba-ban, és végig esett az eső. Nekünk ez a harmadik napunk a városban, és tegnap meg ma sikerült újra lepirulnunk. Csillut megcsípte a térdén valami, és úgy be van dagadva meg vörösödve, mintha még egy fél térde nőtt volna, ráadásul ég és minden lépésnél feszül.
A TV-ben minden délután kosztüm-testfestő verseny van (itt fantáziának hívják), és nem tudjuk eldönteni, hogy van-e a nőkön bugyi, vagy nincs (melltartó tuti nincs). Elképesztően szépek!
Esténként közvetítik a Rio-i karnevált, ami tényleg látványos, de rengeteg az ember is. Mire egy szamba iskola felvonul, az több mint másfél óra, és ha jól tudjuk, összesen 24 iskola van a városban.
Holnap is Curitiba-ban vagyunk, ellébecolunk erre-arra a városban.

Vila Velha, a Kőváros

121. nap

2010. február 13.

Tegnap este András már aludt, mikor tizenegykor elkezdődött a Sao Paoloi karnevál közvetítése a TV-ben. Kíváncsian néztem, hogy milyen kosztümök és táncosok lesznek, de a közvetítés valami olyan borzasztó volt, hogy húsz percnél tovább nem bírtam idegekkel és kikapcsoltam. A legtöbbet a riportereket mutatták vagy a stúdiót, a helyszínről pedig szinte csak az énekeseket. Táncosokat vagy beöltözött embereket közelről még véletlenül sem.
Reggel hétre beállítottuk az órát, de a mi folyosónkon lévő egyik szobatárs már fél hétkor nekiállt a fürdőszobájában krahácsolni, meg hangosan köpködni. Mivel a fürdőszoba ablakok a belső, nyitott folyosóra nyílnak, sikerült felébrednünk. Kiderült, hogy ez az igen sok etikettet tanult úriember orosz.
Háromnegyed nyolckor indult a buszunk Vila Velha-ba, a Princessa dos Campos (Mezők hercegnője) társasággal. A Lonely azt írta, hogy óránként jár a busz oda, no, ebből annyi az igaz, hogy három megy naponta, és egy órásra írta az út hosszúságát, amit sikerült két óra alatt megtennünk.
Vila Velha nem település, hanem az út melletti Nemzeti Park neve. A buszmegállótól kicsit kell gyalogolni a látogatóközponthoz, ahol először is egy filmen bemutatják a parkot és a látnivalókat, hogy tudj választani az opciók közül. Mi ezen kicsit ledöbbenünk, meg elég borsos árak vannak, és a Lonely megint félrevezetett bennünket. Egyre inkább kezd használhatatlanná válni az árak tekintetében, pedig 2008 év végi kiadás! Végül is a sziklavárost választjuk, mégis az a fő látványosság, na meg tényleg jól nézett ki a filmen (1500 Ft/fő), megnézhető még a kráter is (1000Ft/fő) és az Arany-tó (nem tudom mennyi). Ha valaki befizet mind a három látványosságra, ki jön egy Foz do Iguazu belépőjegy…
Megvesszük a jegyet, András már megint bosszankodik, mert busszal visznek ki minket a sziklákhoz, nem lehet gyalogolni azon az ötszáz méteren sem. Ráadásul a csaj elkottyint valami olyasmit, hogy negyven percünk van kint, utána vissza kell jönni a busszal. Ezen már én is felmérgelem magam.
Kiérünk a sziklákhoz, ahol kiderül, hogy van ösvény, ami 3 km hosszú, és lehet rajta gyalogolni. A csaj mintha meg akarna várni minket a megállóban, mire visszajövünk, ekkor elővesszük a teleszkópot és a távcsöveket és mondjuk neki, hogy mi még a zárásig visszajövünk, de nagyon lassan fogunk sétálni, mert madarászni szeretnénk, nyugi. Ó, hát persze, annyit maradunk, amennyit akarunk! A fene se érti ezeket…
A Sziklaváros szintén indián eredetű név, de nagyon találó. Bár nem tudom, hogy az indiánok annak idején honnan tudták, hogy napjainkban így fognak kinézni a városban a házak, de a formák olyanok, mintha sok-sok emeletes ház lenne egymás mellett. Persze vannak más alakzatok is, nagyon változatos a tájkép. Egyben egyeznek meg, mind vörös (a vastartalmuk miatt), a tetejüket pedig zöldes-szürkés növényzet borítja.
Maga a sziklaváros úgy 300 millió évvel ezelőtt képződött, amikor még a Dél-Amerikai és az Afrikai kontinens egy volt, Gondwana néven. A szétválást követően a földmozgások és a vulkáni tevékenységek alakították ki ezeket a szilákat. Ekkor a kontinens még közelebb volt a Déli-sarkhoz, így az éghajlat is hidegebb volt, mint most. Az Atlanti-óceán létrejöttével a területet víz árasztotta el, ekkor kezdődött a sziklák mai alakzatának formálása. A víz visszavonulását követően a szél és az eső alakította ki a különböző sziklaformákat. Ma már védett terület az egész Sziklaváros, egyetlen kikövezett ösvény vezet végig főként város körül, egy-egy helyen visz be a kövek közé. A külső erózió ma is dolgozik a köveken, de az idegenforgalom talán nagyobb ellensége ezeknek a szikláknak, mivel 30 év alatt már szemmel láthatóan kopott a régi turista útvonalak talajszintje.
Végiggyalogolunk a három km-es ösvényen, nézegetjük a sziklákat, egyik bumszli, másik pengeéles, harmadik olyan, mintha mindjárt ránk dőlne. Sok magas és nagyon keskeny hasadék is van a sziklák között, hosszan kanyargózva tűnnek el a szemünk elől. Az ösvény egyik fele erdőben visz, itt még lassabban sétálunk, sikerül beszedni pár új fajt (végre már nem nyűgös András sem), és rengeteg új lepkefajt. Ha én lepkész lennénk, szerintem itt már összepisiltem volna magam a gyönyörtől. A kedvencem az a pillangó, ami akkora, hogy a két tenyeremmel nem tudnám letakarni, alul vöröses-barna, felül pedig türkizkék. Ráadásul úgy repül, mint ahogy a Süsü-ben mozgatták a pillangókat fel-le. Tök vicces volt! Annyi forma és szín van itt, hogy meg sem tudtam jegyezni.
Az ösvényt végül is négy óra alatt sikerült végigjárnunk. Visszaérve a központba beülünk a kajáldába, megeszünk két sült tészta-szerűséget, közben figyeljük, hogy a helyieknek igényeik vannak, de hogy maguk után kidobják a szemetet az asztalról, az már nem megy. Egyetlen tiszta asztal van, gyorsan le is csapok rá, az utánunk jövők meg takarítsák honfitársaik szemetét, ha enni szeretnének. Pedig a kukák (szelektív) a kijárat mellett vannak, tehát még plusz utat sem kell megtenni.
Megnézegetjük a kirakott információs táblákat, majd lassan elindulunk a kijárat felé. A busz indulásáig van még két óránk, a parkolóban megnézegetjük a rendszámokat, vajon melyik kocsi jött a legmesszebbről? András madarakat fotózgat, én meg nézem, hogy a másik dombon hogy szakad az eső. András szerint elkerül minket, legyek trankiló. Alig érünk el a parkoló feléhez, amikor látom, hogy a főúton már szakad, az a két domb között van. Én inkább előveszem az esőkabátokat. Mire kipakolom és becsatolom a táskát, már szakad. Gyorsan felvesszük a kabátokat, meg még az esernyőt is kinyitjuk, hogy a táskák se ázzanak el (papírok és laptop), és már ömlik. Nem tart tovább tíz percnél, de a nadrágunkból folyik a víz, nekem meg a bakancsomban is lötyög, mert térdgatyó van rajtam, és befolyt a lábamról. Igazán kellemes!
A nap már nem süt ki, de szerencsére nincs hideg. Lassan sétálunk tovább a kijárat felé, madarászunk, majd leülünk a buszmegállóban, mert húsz perc múlva jön a busz, és ez az utolsó a mai nap (fél négykor, döbbenet). A húsz percből negyvenöt lett, viszont a visszaút olcsóbb hatszáz forinttal.
Visszafelé mindketten elalszunk, majd Curitiba-ban felébredve nézegetjük, hogy hány turistalátványosság mellett megyünk el. Ezek is kipipálva, holnap ide már nem kell jönni. Látjuk a parkot is, amit Bruna is ajánlott, hogy szép hely, Andrásnak is tetszik, mert a tó tele van madarakkal.
Eszünk egy kis helyi kajáldában, közben szamba-verseny van a TV-ben, én teljesen elhűlök, hogy ezek a nők a tűsarkúban hogy ropják! Én még menni sem tudnék benne, de ez az én egyéni szocproblémám.
Kis pihi, mindjárt megyünk a netkávézóba, és megnézzük, hogy milyen e-mailek érkeztek a további tervezéshez.
Holnap Curitiba városnézés a program, megyünk a kilátóba, a parkba, és remélem lesz még idő a történelmi városrészre is, ahol vasárnaponként hatalmas piac is van.

Első nap Curitibában

120. nap

2010. február 12.

Tegnap este negyed órás késéssel indult a buszunk, mert egy család pontosan kilenckor (az indulás pillanatában esett be a busz elé, és annyi dobozuk, meg csomagjuk volt, hogy negyed óráig tartott, mire elindultunk a busszal.
A buszon valami irdatlan erővel nyomatják a jéghideg légkondit, én, aki az ablaknál ülök, már mindent magamra vettem, terítettem, András egy szál vékony ingben nem fázik mellettem, naná, mert oda nem megy a hideg levegő.
Másfél órával a busz indulása után megállunk a semmi közepén, megint rendőri ellenőrzés következik. Feljönnek hárman a buszra és minden egyes csomagba beletúrnak, amelyik gyanús, azt teljesen kipakolják. Szerencsére velünk nem szőröznek, belenéznek a két kis hátizsákba, és békén hagynak. A mellettünk ülő két fiút viszont csontra kipakoltatják, megnézik még a párnahuzatot (itt a hosszú busz utak miatt hatalmas párnákat és takarókat cipelnek magukkal az emberek, már-már divatoznak is vele kinek van szebb, nagyobb, stb.) és kiszedetik a cipőből a talpbetétet is. Ezalatt két másik rendőr a lenti csomagokat kutyával vizsgálja át, valószínűleg drogot és más tiltott dolgot keresve. Egyszer csak feljön az egyik kiabálva, hogy „még egy”, majd leszedik az egyik utast csomagostól, mindenestől. Én végig azon parázok, hogy nehogy valami elmebeteg a hostelben kinézze az úti célunkat és belecsempésszen valami dolgot a táskánkba, míg az értékmegőrzőben van, azzal a szándékkal, hogy majd mi ide elhozzuk, ő meg valami csellel visszaszerzi. András szerint ez nem éppen jellemző, de csak akkor nyugszok meg, amikor több mint fél óra állás után elindul újra a busz.
Az út további része eseménytelen, de aludni szinte semmit sem tudok, olyan hideg van, ömlik rám. Nem is értem, miért, mindenki be van takarózva és fázik, ez tényleg így normális?
A buszunk háromnegyed órás késéssel ér be, úgy, hogy az eredetileg fél órával később indult busz már üresen áll mellettünk a peronon. Curitibaban egybe épült a busz és a vonat pályaudvar, ferrorodoviaria-nak hívják. Hatalmas.
Bruna és az egyik barátja, Douglas, már vár minket a busznál. Szegény lányon nagyon meglátszik az elmúlt napok eseménye, mikor megkérdezem tőle, hogy mi történt, elmeséli, hogy az apukája cukorbeteg volt, és annyira magas volt a vércukorszintje, hogy rosszul lett, a fürdőkádban találták meg. Szívrohama volt. Bevitték a kórházba, ahol még ötször volt rohama, és az utolsónál már nem tudtak segíteni.
Douglas kocsijába ülünk, és három háztömbnyire megállunk egy hotel előtt, ami Bruna szerint nem lehet drága, András már a kocsinál mondja neki, de. Igaza lett. Mennek tovább két háznyit, ahol találnak egy olcsót, naponta 4000 forint a szoba, és tiszta. A falon és a padlón hatalmas fehér és vörös csempék vannak, ahol pedig nincs, oda valamilyen tájképet festettetek, nem éppen szemnyugtató a látvány. De amúgy OK.
A két hátizsákot gyorsan kipakoljuk, kiválogatjuk, hogy mi nem fog kelleni a következő pár napban, ezt Bruna elviszi magához, hogy ne kelljen fizetni a csomagmegőrzésért, és ne kelljen cipelni sem. Mutogatunk képeket Bruna-nak az elöntött Pantanalról, kicsit beszélgetünk, majd elindulnak. Szeretnének meghívni minket reggelire meg városnéző túrára, de kedvesen elutasítjuk, egyrészt, mert Bruna-nak most valószínűleg nem erre van kedve, másrészt, mert biztosan van nekik is más dolguk. Bruna-nak nagy lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy meghívott bennünket, és utána visszakoztak, de mondjuk neki, hogy ne legyen!
Kiderül az is, hogy itt is karnevál van, na nem olyan, mint Rio-ban, hanem csak a zárt klubbokban, de karnevál van. Emiatt ma (péntek) délután bezár minden, és az állami intézmények, bankok csak szerdán délután nyitnak ki leghamarabb. Szuper! Próbáljuk felhívni a szállásunkat Ilha do Mel-en, mivel kauciót kell letennünk, de nem tudjuk a számlaszámukat, viszont senki nem veszi fel a telefont.
A szállással majdnem szemben van a bevásárlóközpont (itt shoppi-nak mondják), ami a régi vasútállomása volt Curitiba-nak. Szépen átalakították, kipofozták, és most West-end szintű plaza lett belőle. A falakon és üvegpolcokon régi fényképek és vasutas tárgyak, régi mozdonyok egy-két megmaradt sínen, jól néz ki.
Megreggeli-ebédelünk, találunk egy netszalont, ami jó drága, gyorsan elintézzük a további utunkkal kapcsolatos legfontosabb dolgokat, és visszamegyünk a szállásra, mert mindketten hullafáradtak vagyunk, én átfáztam az éjjel a buszon, ráadásul itt sincs meleg, esik az eső, elfér rajtunk a hosszú nadrág és pulcsi. Nem erre számítottunk…
Pihi után átmegyünk a buszpályaudvarra, és megvesszük Sao Paolo-ba a jegyeket, nehogy ne legyen hely. Sikerül kiválasztani a legolcsóbbat, ami a legdrágábbnak a harmada. 21-én hajnalban (éjfél után 8 perccel indul) menetrend szerint. Hogy tudták kitalálni ezt a 8 percet, örök rejtély marad. Megvesszük holnapra is a jegyet, Villa Velha-ba, ahol érdekes vörös-homokkő formációk vannak, és egy hatalmas kráter.
A vonatállomáson viszont elgondolkozunk, mert az összes olcsó jegy foglalt a karnevál miatt. Van információs pult is, ahol egy idős emberke ül, persze csak portugálul nyomja, és kapunk tőle (kulccsal elzárt szekrényből!) egy kis információs füzetet a területről.
Leülünk egy helyi gyorskajáldába, és újratervezünk. A végeredmény káosz, mivel kiderül, hogy ahova menni szerettünk volna, valószínűleg minden dugig lesz, szállások csak horribilis áron vannak, és a Lonely Planet (2008) is használhatatlan. Az egész délutánunk ezzel megy el, a végeredmény annyi, hogy holnap megyünk Villa Velha-ba, ez biztos.
Most visszamegyünk a shoppi-ba, és megnézzük az általunk felvázolt lehetőségeket a neten. A helyzet nem annyira borzasztó, mert ez a szállás olcsó, mi kétszer ennyivel kalkuláltunk, itt tudunk maradni, szerencsére a pályaudvar is itt van tíz percre gyalog, a helyi közlekedésre sem költeni, a távolabbi dolgokat pedig nem ott-alvós módon oldjuk meg, hanem reggel megyünk – este jövünk. Egyetlen kritikus pont van, hogy Ilha do Mel-en meglesz–e a kaució nélkül is a szállás? Ez holnapra kiderül.