124. nap
2010. február 16.
Pontosan négy hónapja (október 16-án) indultunk el otthonról Brazíliába.
Reggel hatkor kelünk, hogy elérjük a hét órás buszt Morretes-be. Reggeli a pályaudvaron, a mai nem volt igazán finom. Majdnem pontosan indulunk, a sofőr szerint másfél órás lesz az út. Én még egy kicsit alszok, de András felébreszt, hogy milyen szép a táj, nézzem én is. Valóban, a hegyek között kanyargunk föl-le, és már a tengert is látjuk.
A busz húsz perccel hamarabb ér be az állomásra, mint mondták! Ilyen sem volt még. András eszik még egy kicsit (cosinhát), én inkább szomjas vagyok. Elindulunk Porto de Cima felé, ami egy kis település Morretes mellett. Kiderül, hogy az öt kilométeres utat egy nap csak két busz teszi meg, reggel és este. Egyetlen közlekedési lehetőség a taxi (a gyalogláson kívül). Mivel nincs sok időnk, háromkor indul vissza a vonat Curitiba-ba, taxit fogunk, ami elvisz a kis település szívébe. Egy kis séta még a hídig, ami előtt egy mellékút visz be a hegyek közé. Persze András megcélozza a legmagasabbat, hogy ma csúcsot kell dönteni, nekem meg elmegy a kedvem még az élettől is, mert olyan magas (ez csak vicc, de tényleg magas).
Már reggel kilenckor rengeteg az ember a mellékúton, grilleznek, fürdenek a folyóban, vagy csak ülnek a kis kocsmák teraszán és esznek-isznak. Mi lesz itt még később, ha felébrednek az hétalvók is?
Elindulunk gyalog a hegy felé, közben madarászunk. Rengeteg a madár és sok a kolibri is (11 különböző faj jön össze az út során), szeretik a sok színes virágú növényt. Persze nem ő lenne, ha nem morogna, most éppen azért, mert az út nem a magas hegy felé visz, hanem egy másikhoz, és miért mennek az úton annyian kocsival és motorral. Mert ő az erdőben szeretne gyalogolni kis ösvényeken. Mondom neki, hogy inkább nyugodjon bele, hogy itt olyan nem lesz. Ezeknek a népeknek az kell, hogy a seggüket végig a kocsi vigye, és csak hármat kelljen lépni a folyóig, vagy a kajáig, többet ne.
Jó hosszan gyalogolunk, mikor elérjük a „park” bejáratát, ahol hárman is néznek minket, mert ilyet még nem nagyon láthattak (távcsövek és teleszkóp a két kacsázó nyakába). Az egyikük tud angolul, elmondjuk, hogy madarászni szeretnénk, de már csak egy óránk van és vissza kell fordulnunk a vonat miatt. Beengednek, de még ki kell tölteni egy lapot előtte (itt minden a statisztika körül forog), amit mindenáron a pasas akar megoldani, hogy ő kérdez, én diktálok. Kezdjem a nevemmel, és a várossal, ahol lakok, mondom neki, hogy adja ide azt a papírt, mert a Csilla Szűcs-őt meg a Csömört mire leírja, lemegy a nap. Mikor leírom, akkor csak nézi, és igazat ad. Ezalatt András madarászik.
Nem jutottunk messze a park bejáratától, mert annyi madár és pillangó volt, az úton több lépésnyi hosszan hangya-ösvény-szőnyeg. De nem az otthoni hangyák, hanem az itteni Tigris-hangya, ami a nevéhez méltóan elég nagy, és csak hordában mozognak.
Visszafelé megállunk az egyik kocsmánál, megiszunk egy sört, majd tovább gyalogolva madarászunk. A főúton sikerül fognunk egy taxit (visszafelé nehezebb, mert alig járnak erre), és a történelmi városrésznél kirakatjuk magunkat.
Morretes kis település, de annál hangulatosabb. A Nhundiaquara-folyó két partján fekszik, és a belvárosa a történelmi rész. 1721-ben alapították, de a Nhundiaquara Hotel épülete már a 17. században is állt, ennek írásos bizonyítékai is vannak. Nagyon szép színes kis házak sorakoznak a két-három sétálóutcában, és folyó partján kellemes kis park van, ahol asztalok és székek várják a fáradt utazót. Nagyon híres táj-étele a Barreado, ami valamilyen edényben főtt hús, megkóstolni sajnos nem volt időnk, és még az ára is borsos.
A vonat is majdnem időben indul. Nekünk elsőre hatalmas csalódás, mert háttal megyünk a menetiránynak, a gazdaságos osztályon mindenki így utazik. Ráadásul egy nő állandóan mondja a dolgokat a mikrofonba, csak portugálul, és mivel nem értem, idegesít. Az út négy óra lesz. Az ablakok vastag műanyagból vannak, átláthatósága kb. 40%, szerencsére mi a jó oldalra kaptunk jegyet (visszafelé a jobb oldal a jó), és még az ablakot is el tudtuk rendesen húzni, hogy kilássunk.
Tegnap írtuk, hogy a vonat nagyon híres, Serra Verde Express néven ismert. 1885-ben építették Curitiba és Paranagua között, de vonattal el lehet jutni Morretes-be és Antonia kikötőjébe is. Akkor a fő cél az volt, hogy lerövidítsék a Curitiba és Antonia kikötője közötti két napos utat az erdőn keresztül (75 km), és gyorsítsák az áruk szállítását. A vonal hosszán összesen 67 híd és viadukt található, valamint 13 alagutat is fúrtak a grániton keresztül. Morretes-től egy óra utazással elérjük a fő látványosságot, a sínek több hegy oldalába vájva magasan futnak egy völgy felett. A vonat mellett már szinte csak a szakadék van, és mélyen alattunk a San Jose-folyó rohan a medrében. Leírhatatlanul szép. Innentől a hegyeket és az érintetlen esőredőket látjuk csak a sínek két oldalán. A látvány fantasztikus, minden zöld és színes, körben a hatalmas és magas hegyek, a messzeségben a tenger is látható. Félúton a „vezető” kéri, hogy csukjuk be az ablakokat, mert veszélyes útszakasz következik, szegénynegyed mellett megyünk el, és vannak időszakok, amikor megdobálják a vonatot. Na ezért kell a vastag műanyag ablak! Szerencsésen átvészeljük ezt a szakaszt, szólnak, hogy most már ki lehet nyitni az ablakokat, és rá pár perccel hatalmasat koppan a kő a vonat oldalán. Nem sérült meg senki, szerencsére. Curitiba-tól néhány kilométerre már csak zöld mezőket láthatunk, és három órás utazás után be is döcögünk az állomásra.
Megvesszük holnapra a buszjegyünket Paranagua-ba, ahol várnak ránk csónakkal a Superagüi szállás tulajdonosai. Már mindketten várjuk, egyrészt a nyugalom miatt (nem turistás a környék), másrészt a nemzeti park miatt, harmadrészt pedig azért, hogy fürödhessünk a tengerben!!
Ma még vacsizunk, és el is telt a nap, megint olyan gyorsan, hogy észre sem vettük. Sajnos már csak tíz napig vagyunk Brazíliában és utána megyünk haza a hidegbe. Már előre félünk, hogy meg fogunk fagyni, nekünk itt már a huszon fokok is hidegnek számítanak, hiszen a negyvenhez és a tűző napsütéshez vagyunk szokva. És még a mellényemet is kilopták a Sao Paolo-i reptéren, szuper.
Reggel hatkor kelünk, hogy elérjük a hét órás buszt Morretes-be. Reggeli a pályaudvaron, a mai nem volt igazán finom. Majdnem pontosan indulunk, a sofőr szerint másfél órás lesz az út. Én még egy kicsit alszok, de András felébreszt, hogy milyen szép a táj, nézzem én is. Valóban, a hegyek között kanyargunk föl-le, és már a tengert is látjuk.
A busz húsz perccel hamarabb ér be az állomásra, mint mondták! Ilyen sem volt még. András eszik még egy kicsit (cosinhát), én inkább szomjas vagyok. Elindulunk Porto de Cima felé, ami egy kis település Morretes mellett. Kiderül, hogy az öt kilométeres utat egy nap csak két busz teszi meg, reggel és este. Egyetlen közlekedési lehetőség a taxi (a gyalogláson kívül). Mivel nincs sok időnk, háromkor indul vissza a vonat Curitiba-ba, taxit fogunk, ami elvisz a kis település szívébe. Egy kis séta még a hídig, ami előtt egy mellékút visz be a hegyek közé. Persze András megcélozza a legmagasabbat, hogy ma csúcsot kell dönteni, nekem meg elmegy a kedvem még az élettől is, mert olyan magas (ez csak vicc, de tényleg magas).
Már reggel kilenckor rengeteg az ember a mellékúton, grilleznek, fürdenek a folyóban, vagy csak ülnek a kis kocsmák teraszán és esznek-isznak. Mi lesz itt még később, ha felébrednek az hétalvók is?
Elindulunk gyalog a hegy felé, közben madarászunk. Rengeteg a madár és sok a kolibri is (11 különböző faj jön össze az út során), szeretik a sok színes virágú növényt. Persze nem ő lenne, ha nem morogna, most éppen azért, mert az út nem a magas hegy felé visz, hanem egy másikhoz, és miért mennek az úton annyian kocsival és motorral. Mert ő az erdőben szeretne gyalogolni kis ösvényeken. Mondom neki, hogy inkább nyugodjon bele, hogy itt olyan nem lesz. Ezeknek a népeknek az kell, hogy a seggüket végig a kocsi vigye, és csak hármat kelljen lépni a folyóig, vagy a kajáig, többet ne.
Jó hosszan gyalogolunk, mikor elérjük a „park” bejáratát, ahol hárman is néznek minket, mert ilyet még nem nagyon láthattak (távcsövek és teleszkóp a két kacsázó nyakába). Az egyikük tud angolul, elmondjuk, hogy madarászni szeretnénk, de már csak egy óránk van és vissza kell fordulnunk a vonat miatt. Beengednek, de még ki kell tölteni egy lapot előtte (itt minden a statisztika körül forog), amit mindenáron a pasas akar megoldani, hogy ő kérdez, én diktálok. Kezdjem a nevemmel, és a várossal, ahol lakok, mondom neki, hogy adja ide azt a papírt, mert a Csilla Szűcs-őt meg a Csömört mire leírja, lemegy a nap. Mikor leírom, akkor csak nézi, és igazat ad. Ezalatt András madarászik.
Nem jutottunk messze a park bejáratától, mert annyi madár és pillangó volt, az úton több lépésnyi hosszan hangya-ösvény-szőnyeg. De nem az otthoni hangyák, hanem az itteni Tigris-hangya, ami a nevéhez méltóan elég nagy, és csak hordában mozognak.
Visszafelé megállunk az egyik kocsmánál, megiszunk egy sört, majd tovább gyalogolva madarászunk. A főúton sikerül fognunk egy taxit (visszafelé nehezebb, mert alig járnak erre), és a történelmi városrésznél kirakatjuk magunkat.
Morretes kis település, de annál hangulatosabb. A Nhundiaquara-folyó két partján fekszik, és a belvárosa a történelmi rész. 1721-ben alapították, de a Nhundiaquara Hotel épülete már a 17. században is állt, ennek írásos bizonyítékai is vannak. Nagyon szép színes kis házak sorakoznak a két-három sétálóutcában, és folyó partján kellemes kis park van, ahol asztalok és székek várják a fáradt utazót. Nagyon híres táj-étele a Barreado, ami valamilyen edényben főtt hús, megkóstolni sajnos nem volt időnk, és még az ára is borsos.
A vonat is majdnem időben indul. Nekünk elsőre hatalmas csalódás, mert háttal megyünk a menetiránynak, a gazdaságos osztályon mindenki így utazik. Ráadásul egy nő állandóan mondja a dolgokat a mikrofonba, csak portugálul, és mivel nem értem, idegesít. Az út négy óra lesz. Az ablakok vastag műanyagból vannak, átláthatósága kb. 40%, szerencsére mi a jó oldalra kaptunk jegyet (visszafelé a jobb oldal a jó), és még az ablakot is el tudtuk rendesen húzni, hogy kilássunk.
Tegnap írtuk, hogy a vonat nagyon híres, Serra Verde Express néven ismert. 1885-ben építették Curitiba és Paranagua között, de vonattal el lehet jutni Morretes-be és Antonia kikötőjébe is. Akkor a fő cél az volt, hogy lerövidítsék a Curitiba és Antonia kikötője közötti két napos utat az erdőn keresztül (75 km), és gyorsítsák az áruk szállítását. A vonal hosszán összesen 67 híd és viadukt található, valamint 13 alagutat is fúrtak a grániton keresztül. Morretes-től egy óra utazással elérjük a fő látványosságot, a sínek több hegy oldalába vájva magasan futnak egy völgy felett. A vonat mellett már szinte csak a szakadék van, és mélyen alattunk a San Jose-folyó rohan a medrében. Leírhatatlanul szép. Innentől a hegyeket és az érintetlen esőredőket látjuk csak a sínek két oldalán. A látvány fantasztikus, minden zöld és színes, körben a hatalmas és magas hegyek, a messzeségben a tenger is látható. Félúton a „vezető” kéri, hogy csukjuk be az ablakokat, mert veszélyes útszakasz következik, szegénynegyed mellett megyünk el, és vannak időszakok, amikor megdobálják a vonatot. Na ezért kell a vastag műanyag ablak! Szerencsésen átvészeljük ezt a szakaszt, szólnak, hogy most már ki lehet nyitni az ablakokat, és rá pár perccel hatalmasat koppan a kő a vonat oldalán. Nem sérült meg senki, szerencsére. Curitiba-tól néhány kilométerre már csak zöld mezőket láthatunk, és három órás utazás után be is döcögünk az állomásra.
Megvesszük holnapra a buszjegyünket Paranagua-ba, ahol várnak ránk csónakkal a Superagüi szállás tulajdonosai. Már mindketten várjuk, egyrészt a nyugalom miatt (nem turistás a környék), másrészt a nemzeti park miatt, harmadrészt pedig azért, hogy fürödhessünk a tengerben!!
Ma még vacsizunk, és el is telt a nap, megint olyan gyorsan, hogy észre sem vettük. Sajnos már csak tíz napig vagyunk Brazíliában és utána megyünk haza a hidegbe. Már előre félünk, hogy meg fogunk fagyni, nekünk itt már a huszon fokok is hidegnek számítanak, hiszen a negyvenhez és a tűző napsütéshez vagyunk szokva. És még a mellényemet is kilopták a Sao Paolo-i reptéren, szuper.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése