127. nap
2010. február 19.
Reggel végre napsütésre ébredünk! Gyors reggeli, összepakoljuk az eső-poncsót, törölközőt, kekszeket és váltó alsóruhát, hogy induljunk újra az ösvényre és ki az óceánra fürdeni. Mire elkészülünk, megint esik az eső. Ilyen nincs!
Kimegyünk a ház elé a partra, onnan nézzük az esőben a delfineket, amik apálykor bejönnek szinte a partig. Nem messze a szállásunktól egy folyó torkollik a tengerbe, és annak a vizében halászgatnak. Lassan a nap is kisüt újra, és gyönyörű erős teli szivárvány kárpótol minket a reggeli esőért.
Lassan nekiindulunk az ösvénynek, lassan megyünk, mert mozognak a madarak. Andrásnak itt is van új faja, pedig csak fél napja jártunk ezen az ösvényen. Igaz akkor esőben…
Kiérünk a Desert Praia-ra (Sivatag-tengerpart), ami hű a nevéhez, végeláthatatlan hosszan nagyon széles fehér homokos part fogad bennünket, ember egy szál sem. Viszont hatalmas hullámok mindenhol! Lepakolunk, András nekiindul fotózni az partimadarat, én bele a vízbe. Mivel senki nincs monokinizek, ami nagy szó, akik ismernek, tudják miért.
András is csatlakozik később, és ketten ugrálunk a hullámok között, amik olyan nagyok, és olyan erős a víz sodrása már a parton is, hogy csak úgy dobál, és csapkod a tengerfenékhez. Alig lehet lábon maradni. Miután kiugráljuk magunkat, leülünk a parton a vízbe, és csak nézzük a tájat. Csodaszép.
Délután kettő körül visszaindulunk, a parton, de csak a pár száz méterrel arrébb lévő folyópartig jutunk (tegnap idáig jöttünk), mert már mindketten rákvörösek vagyunk, és inkább az erdőben folytatjuk az utunkat.
Három után érünk vissza a házhoz, András megbeszéli Olgával az esti papagájos akciót, végül is annyival lejjebb szállították az árat, hogy még nekünk is elfogadható lett.
Ötkor indulunk a Papagáj-szigetre, ami északabbra van Superagüi-től. Útközben még megállunk a szigeten, ahol van egy ösvény és állítólag jól lehet madarászni. No ebből annyi lett, hogy tényleg megálltunk egy olyan településen, ami egy térképen sincs jelölve, és tényleg van ösvény, de mivel itt csak negyven percünk van, nem jutunk messzire rajta.
Fél hétre érünk a Papagáj-szigetre, ami azért egyedülálló, mert állítólag négyezer (4000) papagáj jön minden este és itt töltik az éjszakát. Ráadásul ez a papagáj faj csak itt él, sehol máshol (endemikus). A szigetre nem lehet kiszállni, úgyhogy ülünk a csónakban (mivel ide csak azzal lehet eljutni) és várunk. András madarászik, én nézem a szép tájat, hallgatjuk a hullámok csobogását a csónak oldalán. Fél óra várakozás után számomra elég hihetetlennek tűnik ez a négyezres szám, főként hogy egy darabot sem láttunk még eddig.
Hétkor ismeretlen papagáj hangot hallunk, a sofőr mondja, hogy ez az. Mindjárt jönnek. Rá két percre megindul az áradat, és egy órán keresztül kettesével kisebb-nagyobb (nyolc-harminc fős) csoportokban rikácsolva repülnek be a szigetre. Este nyolckor már akkora a zaj az addig csendes szigeten, hogy alig halljuk egymást. Lassan teljesen besötétedik, úgyhogy indulunk vissza, de a papagájok még mindig folyamatosan húznak. Ezer madarat számoltunk össze, de az a négyezres szám tényleg igaz lehet!!! Ezek a papagájok monogámok, azért jönnek kettesével, ha az egyikük elpusztul, akkor a másik élete végéig egyedül marad.
Kiülünk a tengerparti kis kocsmába, ahol már megy a buli. Egy műanyag asztalon egy laptop és egy nagy hangfal amiből szól a zene. Az emberek iszogatnak, beszélgetnek, néha táncolnak és kergetik a rákokat a homokban. Istenem, nem lehetne ezt az egészet így, ahogy van, hazavinni?!
Este nehezen alszunk el, pedig hullafáradtak vagyunk. Mindketten kétszer fürdünk hideg vízben, mert az picit csillapítja a bőrünk égését, meg magunkra borítjuk a testápolót is. Egész éjjel megy a ventilátor, pedig egyikünk sem bírja, de így is csak háton fekve tudunk aludni. Hihetetlen, nekem még a karom is leégett, pedig október óta kizárólag csak ujjatlanban járok. Nem volt eddig sem fehér!!
Kimegyünk a ház elé a partra, onnan nézzük az esőben a delfineket, amik apálykor bejönnek szinte a partig. Nem messze a szállásunktól egy folyó torkollik a tengerbe, és annak a vizében halászgatnak. Lassan a nap is kisüt újra, és gyönyörű erős teli szivárvány kárpótol minket a reggeli esőért.
Lassan nekiindulunk az ösvénynek, lassan megyünk, mert mozognak a madarak. Andrásnak itt is van új faja, pedig csak fél napja jártunk ezen az ösvényen. Igaz akkor esőben…
Kiérünk a Desert Praia-ra (Sivatag-tengerpart), ami hű a nevéhez, végeláthatatlan hosszan nagyon széles fehér homokos part fogad bennünket, ember egy szál sem. Viszont hatalmas hullámok mindenhol! Lepakolunk, András nekiindul fotózni az partimadarat, én bele a vízbe. Mivel senki nincs monokinizek, ami nagy szó, akik ismernek, tudják miért.
András is csatlakozik később, és ketten ugrálunk a hullámok között, amik olyan nagyok, és olyan erős a víz sodrása már a parton is, hogy csak úgy dobál, és csapkod a tengerfenékhez. Alig lehet lábon maradni. Miután kiugráljuk magunkat, leülünk a parton a vízbe, és csak nézzük a tájat. Csodaszép.
Délután kettő körül visszaindulunk, a parton, de csak a pár száz méterrel arrébb lévő folyópartig jutunk (tegnap idáig jöttünk), mert már mindketten rákvörösek vagyunk, és inkább az erdőben folytatjuk az utunkat.
Három után érünk vissza a házhoz, András megbeszéli Olgával az esti papagájos akciót, végül is annyival lejjebb szállították az árat, hogy még nekünk is elfogadható lett.
Ötkor indulunk a Papagáj-szigetre, ami északabbra van Superagüi-től. Útközben még megállunk a szigeten, ahol van egy ösvény és állítólag jól lehet madarászni. No ebből annyi lett, hogy tényleg megálltunk egy olyan településen, ami egy térképen sincs jelölve, és tényleg van ösvény, de mivel itt csak negyven percünk van, nem jutunk messzire rajta.
Fél hétre érünk a Papagáj-szigetre, ami azért egyedülálló, mert állítólag négyezer (4000) papagáj jön minden este és itt töltik az éjszakát. Ráadásul ez a papagáj faj csak itt él, sehol máshol (endemikus). A szigetre nem lehet kiszállni, úgyhogy ülünk a csónakban (mivel ide csak azzal lehet eljutni) és várunk. András madarászik, én nézem a szép tájat, hallgatjuk a hullámok csobogását a csónak oldalán. Fél óra várakozás után számomra elég hihetetlennek tűnik ez a négyezres szám, főként hogy egy darabot sem láttunk még eddig.
Hétkor ismeretlen papagáj hangot hallunk, a sofőr mondja, hogy ez az. Mindjárt jönnek. Rá két percre megindul az áradat, és egy órán keresztül kettesével kisebb-nagyobb (nyolc-harminc fős) csoportokban rikácsolva repülnek be a szigetre. Este nyolckor már akkora a zaj az addig csendes szigeten, hogy alig halljuk egymást. Lassan teljesen besötétedik, úgyhogy indulunk vissza, de a papagájok még mindig folyamatosan húznak. Ezer madarat számoltunk össze, de az a négyezres szám tényleg igaz lehet!!! Ezek a papagájok monogámok, azért jönnek kettesével, ha az egyikük elpusztul, akkor a másik élete végéig egyedül marad.
Kiülünk a tengerparti kis kocsmába, ahol már megy a buli. Egy műanyag asztalon egy laptop és egy nagy hangfal amiből szól a zene. Az emberek iszogatnak, beszélgetnek, néha táncolnak és kergetik a rákokat a homokban. Istenem, nem lehetne ezt az egészet így, ahogy van, hazavinni?!
Este nehezen alszunk el, pedig hullafáradtak vagyunk. Mindketten kétszer fürdünk hideg vízben, mert az picit csillapítja a bőrünk égését, meg magunkra borítjuk a testápolót is. Egész éjjel megy a ventilátor, pedig egyikünk sem bírja, de így is csak háton fekve tudunk aludni. Hihetetlen, nekem még a karom is leégett, pedig október óta kizárólag csak ujjatlanban járok. Nem volt eddig sem fehér!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése