130. nap
2010. február 22.
Reggel Bia „nagyon korán” elmegy, ami azt jelentette, hogy kilenc órakor mászik ki az ágyból. Istenem, ha nekünk is ez jelentené a korán reggelt!
Kicsit teszünk-veszünk, netezünk, én nézem az ablakból a forgalmat. Hétfő reggeli csúcs, a közlekedési lámpa nem elég, hogy levezesse a forgalmat, két rendőr fütyül egyfolytában, így már kezelhetőbb a helyzet. Ugyanabban az útkereszteződésben, ahol tegnap tizenhárom buszt láttam, ma harmincat számoltam meg, és folyamatosan jöttek még. Ilyen forgalmat én még sehol nem láttam eddig és még nem is a legforgalmasabb részen vagyunk.
Összepakolunk és elindulunk először busszal, majd metróval, megnézzük, hogy honnan indul a reptéri busz. Elkapjuk az első buszt, amelyiken látjuk, hogy metró jel van. Teljesen más útvonalon megyünk, mint a megszokott, sokkal nagyobbat kerülünk, de így legalább látjuk a város másik részét is. A metrónál két terminálról indulnak a buszok és mind a két oldalán hatalmas bevásárlóközpont van. Még szerencse, hogy így döntöttünk, mert a metrómegálló mellett egy nagyon hosszú felüljáró van rengeteg lépcsővel, és inkább, most másszuk meg mindet, egy apró hátizsákkal, mint majd az összessel. Persze a rossz terminálnál keressük először a reptéri buszt. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy egy nagy papírdobozt is kértünk a boltban, hogy minden cuccunk beférjen az ajándékokkal együtt. Úgyhogy lesz mit cipelni, de a kilencvenkét kilóba bele fogunk férni.
A buszt megtaláljuk, tíz percenként indul, ami húszat jelent. Találunk olcsó kajáldát is, egy nagy hot-dog és két deci üdcsi százhuszonöt forint. András jól belakmározik, én meg iszok-iszok.
Visszafelé az utunk az Ibirapuera Parkba vezet, ez SP legnagyobb parkja. 1954-ben adták át a közönségnek, a város alapításának a 400. évfordulójára, azóta kulturális központ, múzeumokkal, rendezvényekkel és sportolási lehetőségekkel. Több műalkotás is található itt, az egyik leghíresebb a Monumento Bandeiras, amely a „bandeirantes”-eknek állít emléket. Ők voltak azok, akik a 17. és a 18. században felfedezték és meghódították a mai Brazíliát, főként portugál apától és indián anyától származó férfiak. A hódítás eszközeként mindent bevetettek, szép szavakat, hittérítést, majd aranyat kerestek és később indiánokat rabszolgáknak a kávéültetvényekre.
Keresünk egy buszt ami a következő célpontunk felé tart, de ahová irányítottak minket nem arra megy. A sofőr elvisz a megfelelő sarokig és mutatja, hogy merre kell tovább mennünk. Átszállunk a másikra, amivel több, mint egy órás utazással eljutunk az itteni Rózsadombra (Morumbi). A temetőbe megyünk, mert András szeretné megnézni Ayrton Senna sírját, mivel ő még látta a Hungaroringen versenyezni. A temető nagyon érdekes, mert nincsenek fejfák és keresztek, hanem a földben vannak réztáblák, és azok mellett pedig cserepes virágok. Megtaláljuk a sírt, egy fa tövében, két brazil zászló között. Nézelődünk, majd lassan kiballagunk.
Sikerül felszállnunk egy buszra, amelyik elvisz minket egy másik buszmegállóig, ahonnan állítólag indul Bia lakása melletti egyetemre egy járat. Ingyen vittek minket, fura. Persze egy busz sem jön, egy idő után megunjuk a várakozást, na meg a felhők is jönnek, és elindulunk gyalog, András szerint itt van a közelben a szállásunk. Megyünk hegyen-völgyön, de szó szerint, én már nagyon ideges vagyok, mert végül kiderül, hogy mégsem ott vagyunk, ahol gondolta. És már busz sem jár erre. Szerinte nem kell izgulni, mert az elit negyedben vagyunk, itt aztán nem támad meg minket senki (tény, hogy mi voltunk a legszakadtabbak). Végül is elérünk egy buszmegállóig, ahol egy nő segít, és még a buszosnak is megmondja, hogy hol tegyenek le minket. Érdekesek itt az emberek, alapvetően segítőkészek, de vigyázni kell a hülyék miatt. Soha nem lehet tudni.
A busz tök jó volt, mert az utasok mondták a vezetőnek, hogy merre kell menni. Egyszer el is tévedtünk. Végül is Bia lakása előtt tettek le bennünket, ekkor már szakadt az eső. Gyorsan beszaladtunk a lakás alatti étterembe, ahol egy adag csirkemellből, rizsből, babból és salátából király módjára jóllaktunk, majd fel a szállásra. Mi voltunk az elsők, nem sokkal utánunk érkezett Bia, aki fél óra múlva vissza is ment az egyetemre, órára. Majd jött egy lány, Gabi, aki bevetette magát a konyhába, kaját csinált magának, ráfeküdt a telefonra és a netre, és le nem lehetett robbantani onnan. Mikor megjött Bia, mondta, Gabi üzletasszony (hűha), és volt olyan, hogy egyszerre két telefonon is beszélt. Később megjött az a fiú, akivel az első reggel találkoztunk, majd Bia lakótársa Suéli is. Hát voltunk egy páran, ment a beszélgetés portugálul és angolul.
Éjfélkor estünk ágyba, éjjel egy hatalmas dörrenésre ébredtünk, fogalmunk sem volt mi az. Reggel viszont láttuk a kajáldában a TV-ben, hogy egy kocsi ment bele egy buszba. Hát nagy hangja volt, az biztos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése