Maria-val a "búcsú-reggeli" végén. Itt szoktunk enni (a narancsfa alatt), háttérben a konyhával, ahol mindennap reggel öttől este nyolcig tartott a munkaideje.
2009. november 30., hétfő
Maria
Maria-val a "búcsú-reggeli" végén. Itt szoktunk enni (a narancsfa alatt), háttérben a konyhával, ahol mindennap reggel öttől este nyolcig tartott a munkaideje.
Jó ez a kolibri
45. nap
2009. november 29.
Reggel hatkor keltem Andrást, hogy vegye be a gyógyszert. Összesen egy órát aludt. Fél hétre átmegyünk reggelizni, senki sincs a konyhánál. Bent a konyhában háromféle süti, palacsinta, papaja és valami sárgadinnyéhez hasonló gyümölcs várt bennünket, meg tejeskávé. Maria és Trigo már hátul csomagoltak, dobozoltak. Maria egy kicsit odaül hozzánk, megadja a campo grande-i lakása telefonszámát, hogy ha úgy adódik, akkor látogassuk meg, ha ott járunk hazafelé. Jelképesen megajándékozzuk egy otthonról hozott Magyaros Fűszerkeverékkel, és képet készítünk. Maria megígéri, hogy nem megy anélkül, hogy ne köszönne el tőlünk.
Reggeli után András elmegy madarászni, én meg elpakolom a tegnapi vacsora romjait. Mikor visszajön, mutatja, hogy 3 méterről videózott egy kolibrit, ahogy eteti a kicsinyét (A képen látható kolibri fajt, amit csak itt és Bolíviában él). Felkeltjük Pelikánt, hogy szeretne-e velünk jönni, kimegyünk a helyre, de sajnos a madarak már nincsenek ott (pontosabban nem találtuk meg őket).
Ebédre szintén ketten megyünk, rizs, marha, bab és céklás majonézes krumplisaláta van. Ma kihagyjuk a húst mindketten, mert zsíros, és András epéjének nem tesz jót.
Kis sziesztaként megnézzük Peter Greenaway filmjét a Számokba fojtva-t (Köszönhető Pelikánnak, aki letöltötte nekünk a filmet!). Művészfilm. Nem volt egy átütő élmény az életemben, érdekes volt a díszlet benne és nagyon szépen beszéltek angolul. András szerette volna megnézni, és átaludta a felét.
A medence mellett hűsölünk, dinnyét eszünk. Megjelenik Maria, és végleg elköszön tőlünk. Kicsit még búslakodunk, majd kitaláljuk, hogy elmegyünk piranyát fogni. Közben Bence és Pelikán elmennek fotózni. András kér két horgászbotot (bambuszpálca damillal és horoggal), csalinak főtt kolbászt viszünk (nálunk nem aratott nagy sikert).
A folyópart jó meredek, nem könnyű lemászni. Alig dobjuk be az első csalit, már jönnek is a kajmánok a szomszédos pocsolyából. Lassan másznak át a zátonyon, majd gyorsan úsznak felénk a vízben. András fog egy halat (piraputangát), majd elkezd játszani a kajmánokkal, de nem sokáig bírja, mert a hal leesik a horogról. Én is fogok egyet, már piranyát, de ahogy emelem ki a vízből, kb. 30 cm magasságban, a hal leesik a horogról, az alatta várakozó kajmán nyitott pofájába. Hát ezek gyakorlott ipsék, az biztos. Elég nehéz úgy horgászni, hogy állandóan 10 kajmán van a nyomunkban, fújtatnak, morognak, és jönnek felénk ki a vízből. Állítólag nem bántják az embert, mindenesetre óvatosnak kell lenni, mert jó nagy fogaik vannak. Ha nagyon közel jönnek ütjük a szemüket a bottal, az használ. Van olyan nagy is, hogy én hiába ütöm, meg sem érzi, oda András ereje kell. A kivitt csalinkat a földön tartottuk egy nejlonban, ahogy arrébb mentünk, rögtön megkörnyékezték azt is. Egyszer a botomról egy kajmán ette le a kolbászt a víz alatt. Akkora ereje volt, hogy csak András segítségével tudtuk megmenteni a horgot a damillal együtt.
Sok sikerrel nem jártunk, de hagytunk kolbászt holnapra is!
Visszafelé jövet megtalálom az elveszettnek hitt felmosórongyot, kiderült, hogy a karakarák vitték el. Minden mozdíthatóra rápróbálnak, kíváncsiságból, és azért, hogy ehető-e? A dinnyehéjat nem értékelték, szinte sértődve néztek rám, amikor kiadtam nekik. Ugyanis a kajamaradékot a házunk melletti fa tövébe szoktam önteni. Nem kell attól félni, hogy megbüdösödik, mert a karakarák mindent elpusztítanak, legyen az rizs, bab, hús vagy kenyér. Azért ma kiderült, hogy mindent azért nem, a dinnyehéj nem ízlik. Majd este megeszik a tehenek.
Este Bence gépe kidobja, hogy András napja van, így felköszöntik Őt. De András mondja, hogy csak holnap van, mire Bence csípőből tüzel, hogy Magyarországon már holnap van... Ilyen se volt még András kétszer ünnepelhet!
Reggeli után András elmegy madarászni, én meg elpakolom a tegnapi vacsora romjait. Mikor visszajön, mutatja, hogy 3 méterről videózott egy kolibrit, ahogy eteti a kicsinyét (A képen látható kolibri fajt, amit csak itt és Bolíviában él). Felkeltjük Pelikánt, hogy szeretne-e velünk jönni, kimegyünk a helyre, de sajnos a madarak már nincsenek ott (pontosabban nem találtuk meg őket).
Ebédre szintén ketten megyünk, rizs, marha, bab és céklás majonézes krumplisaláta van. Ma kihagyjuk a húst mindketten, mert zsíros, és András epéjének nem tesz jót.
Kis sziesztaként megnézzük Peter Greenaway filmjét a Számokba fojtva-t (Köszönhető Pelikánnak, aki letöltötte nekünk a filmet!). Művészfilm. Nem volt egy átütő élmény az életemben, érdekes volt a díszlet benne és nagyon szépen beszéltek angolul. András szerette volna megnézni, és átaludta a felét.
A medence mellett hűsölünk, dinnyét eszünk. Megjelenik Maria, és végleg elköszön tőlünk. Kicsit még búslakodunk, majd kitaláljuk, hogy elmegyünk piranyát fogni. Közben Bence és Pelikán elmennek fotózni. András kér két horgászbotot (bambuszpálca damillal és horoggal), csalinak főtt kolbászt viszünk (nálunk nem aratott nagy sikert).
A folyópart jó meredek, nem könnyű lemászni. Alig dobjuk be az első csalit, már jönnek is a kajmánok a szomszédos pocsolyából. Lassan másznak át a zátonyon, majd gyorsan úsznak felénk a vízben. András fog egy halat (piraputangát), majd elkezd játszani a kajmánokkal, de nem sokáig bírja, mert a hal leesik a horogról. Én is fogok egyet, már piranyát, de ahogy emelem ki a vízből, kb. 30 cm magasságban, a hal leesik a horogról, az alatta várakozó kajmán nyitott pofájába. Hát ezek gyakorlott ipsék, az biztos. Elég nehéz úgy horgászni, hogy állandóan 10 kajmán van a nyomunkban, fújtatnak, morognak, és jönnek felénk ki a vízből. Állítólag nem bántják az embert, mindenesetre óvatosnak kell lenni, mert jó nagy fogaik vannak. Ha nagyon közel jönnek ütjük a szemüket a bottal, az használ. Van olyan nagy is, hogy én hiába ütöm, meg sem érzi, oda András ereje kell. A kivitt csalinkat a földön tartottuk egy nejlonban, ahogy arrébb mentünk, rögtön megkörnyékezték azt is. Egyszer a botomról egy kajmán ette le a kolbászt a víz alatt. Akkora ereje volt, hogy csak András segítségével tudtuk megmenteni a horgot a damillal együtt.
Sok sikerrel nem jártunk, de hagytunk kolbászt holnapra is!
Visszafelé jövet megtalálom az elveszettnek hitt felmosórongyot, kiderült, hogy a karakarák vitték el. Minden mozdíthatóra rápróbálnak, kíváncsiságból, és azért, hogy ehető-e? A dinnyehéjat nem értékelték, szinte sértődve néztek rám, amikor kiadtam nekik. Ugyanis a kajamaradékot a házunk melletti fa tövébe szoktam önteni. Nem kell attól félni, hogy megbüdösödik, mert a karakarák mindent elpusztítanak, legyen az rizs, bab, hús vagy kenyér. Azért ma kiderült, hogy mindent azért nem, a dinnyehéj nem ízlik. Majd este megeszik a tehenek.
Este Bence gépe kidobja, hogy András napja van, így felköszöntik Őt. De András mondja, hogy csak holnap van, mire Bence csípőből tüzel, hogy Magyarországon már holnap van... Ilyen se volt még András kétszer ünnepelhet!
Ágyneműre várva
44. nap
2009. november 28.
Délelőtt ébredünk, mindenki alszik, pihen, vagy netezik. Andrással ebédre átmegyünk Mariahoz, aki meghív bennünket a holnapi „búcsú-reggelire”. Mi szomorúak vagyunk, hogy ez már tényleg biztos és visszafordíthatatlan, elmegy. Maria viszont nagyon vidám, és reményteljes várakozással beszél arról, hogy Campo Grande-ban az étteremben is szakács lesz, de csak 6 napot kell dolgoznia a héten, napi 8 órát, ő csak keveset fog főzni, és háromszor annyi lesz a fizetése, mint itt. Annak mi is örülünk, hogy jobb lesz neki, mert mindenképpen kiérdemelte szerintünk, mind szakácsként, mind emberileg megállja a helyét az életben.
Ebéd után Andrással befeküdtünk a függőágyakba a medence melletti nyitott részben, kitaglaljuk az eseményeket, meg hogy vajon milyen lesz az új szakács, és közben nézzük a madarakat, meg a kapibarákat. Megjelenik egy kapibara szülő a kicsinyével, ami annyira aranyos, nevetve nézzük mindketten.
Megint gyülekeznek az esőfelhők, egyre jobban fúj a szél, de ennyiben marad. Nem is baj, mert az esővel jön a lehűlés is (olyan 30-35 fokra), és magukhoz térnek a szúnyogok is. Megint rengeteg van belőlük.
Délután négy körül a fiúk összepakolnak és kimennek a leshez dolgozni. Én maradok, feltakarítok teljesen (kivéve a WC-t, itt nincsen wc-kefe), mivel állítólag egy takarítónő maradt csak a lodge-ban, aki nem bírja a sok munkát. Már jó ideje mondják, hogy holnap jönnek, holnap, és megint holnap, úgyhogy meguntam, és nagytakarítottam.
Az ágynemű huzatok cseréje is igen időszerű már, de egy épkézláb embert nem találni, akinek el tudom makogni, hogy mit szeretnék. A takarítónő nevét meg nem tudom, és hiába járom körbe a lodge-ot, sehol nem találom. Majd holnap…
Megjelenik Joao, aki még mindig a GPS-es kerítés projekt-el akar valamit, mondom neki, hogy a lesnél vagy András, vagy Pelikán tud segíteni neki.
Egyszer csak azt hallom, hogy a nappali ablakán egy ló nyerít be. Kinézek, egy nagy csapat paripa áll a ház mellett, engem néznek. Nemsokára megjelenik három lovas és elkezdődik a rodeó. A lovasok hajtják a lovakat, csak úgy dübörögnek a patáik, porzik a föld, ha nem arra mennek, amerre szeretnék, rásegítenek a lasszóval. Jó volt nézni, ilyet még élőben nem láttam. Kis idő múlva eltűntek a folyó felé, gondolom, a fazendára, vagy a környékére mentek.
A fiúk éjjel fél három körül értek haza, én fél kettőig bírom.
Ebéd után Andrással befeküdtünk a függőágyakba a medence melletti nyitott részben, kitaglaljuk az eseményeket, meg hogy vajon milyen lesz az új szakács, és közben nézzük a madarakat, meg a kapibarákat. Megjelenik egy kapibara szülő a kicsinyével, ami annyira aranyos, nevetve nézzük mindketten.
Megint gyülekeznek az esőfelhők, egyre jobban fúj a szél, de ennyiben marad. Nem is baj, mert az esővel jön a lehűlés is (olyan 30-35 fokra), és magukhoz térnek a szúnyogok is. Megint rengeteg van belőlük.
Délután négy körül a fiúk összepakolnak és kimennek a leshez dolgozni. Én maradok, feltakarítok teljesen (kivéve a WC-t, itt nincsen wc-kefe), mivel állítólag egy takarítónő maradt csak a lodge-ban, aki nem bírja a sok munkát. Már jó ideje mondják, hogy holnap jönnek, holnap, és megint holnap, úgyhogy meguntam, és nagytakarítottam.
Az ágynemű huzatok cseréje is igen időszerű már, de egy épkézláb embert nem találni, akinek el tudom makogni, hogy mit szeretnék. A takarítónő nevét meg nem tudom, és hiába járom körbe a lodge-ot, sehol nem találom. Majd holnap…
Megjelenik Joao, aki még mindig a GPS-es kerítés projekt-el akar valamit, mondom neki, hogy a lesnél vagy András, vagy Pelikán tud segíteni neki.
Egyszer csak azt hallom, hogy a nappali ablakán egy ló nyerít be. Kinézek, egy nagy csapat paripa áll a ház mellett, engem néznek. Nemsokára megjelenik három lovas és elkezdődik a rodeó. A lovasok hajtják a lovakat, csak úgy dübörögnek a patáik, porzik a föld, ha nem arra mennek, amerre szeretnék, rásegítenek a lasszóval. Jó volt nézni, ilyet még élőben nem láttam. Kis idő múlva eltűntek a folyó felé, gondolom, a fazendára, vagy a környékére mentek.
A fiúk éjjel fél három körül értek haza, én fél kettőig bírom.
2009. november 28., szombat
Szemöldökfák
43. nap
2009. november 27.
A társaság későn kel, mert a tegnapi éjszakába nyúló munka kimerített mindenkit. Szokás szerint András ébred a leghamarabb, netezik, majd elindul madarászni. Kicsit később én is kelek és skypolok (skypolnék, ha lenne net) a szülőkkel.
Ebédre átmegyünk Maria-hoz, Pelikán nem jön, újra elaludt.
Délután még folytatjuk a sziesztát, majd fél négy körül elindulunk a leshez dolgozni. Pelikán és én lent, a fiúk fent folytatják a munkát.
András engem este 9 körül behoz a házhoz, mert nem tudok segíteni, ő visszamegy, és terv szerint felteszik a les házrészének a szemöldökfáit (a Balsafákat).
Ebédre átmegyünk Maria-hoz, Pelikán nem jön, újra elaludt.
Délután még folytatjuk a sziesztát, majd fél négy körül elindulunk a leshez dolgozni. Pelikán és én lent, a fiúk fent folytatják a munkát.
András engem este 9 körül behoz a házhoz, mert nem tudok segíteni, ő visszamegy, és terv szerint felteszik a les házrészének a szemöldökfáit (a Balsafákat).
"Még ma befejezzük!"
42. nap
2009. november 26.
Reggel korán ismét a lesnél kezdünk. András és Bence (az asszisztálásommal) felrakják a torony másik rövidebb oldalára az andráskereszteket (a görbe fákkal keményen meg kell szenvedni).
Ebédre visszamegyünk a lodge-ba, kiderül, hogy Maria nem főzött, mert Buracco das Piranhas-ba ment. Pelikán csatlakozik hozzánk az ebédlőben, ugyanis mi eredetileg is a turistás ebédet ettük volna. Ott mindenki húsos palacsintát emlegetett, hogy Maria azt csinált, de ezt Pelikán nem erősítette meg.
Délután fél négyig szieszta. Bence alszik, András és Pelikán a ház körül fotóznak, majd megérkezik az eső. A ház melletti nyitott oldalú pihenőben várják, hogy elálljon. Kimegyek esernyővel hozzájuk. Pelikán visszajön a házba az én esernyőmmel, mi Andrással pedig fekszünk a függőágyban, és nézzük, mennyire szakad az eső. Kisvártatva megjelenik egy tatu, és annyira belemerül a szaglászásba, hogy észre sem vesz bennünket, pedig közvetlenül mellettünk megy el.
Az esőre hirtelen rásegít a szél is, becsapkod a pihenőbe, vége a lustulásnak, ázunk. András beszalad esernyőéért meg nejlonzsákért a házba, a zsákba bemenekítjük az elektronikus dolgainkat, és berohanunk. A főbejárat szúnyoghálóján is bever az eső, kezd kicsit disznóóllá átalakulni a bejárat kívül-belül.
Amint kicsit csendesedik az eső, András kimegy a folyópartra. Nem sokára visszaér, mondom neki, hogy vigyázzon, mert csúszik, hátat fordít nekem és nevetve mutatja, hogy későn szólok. A háta tetőtől talpig egy adta sár, ugyanis véletlenül lecsúszott a folyópart agyagos részén.
Délután újra a lesen dolgozik a teljes „magyar különítmény”. Feltesszük az egyik hosszabbik oldalra az első fát, mire megjelenik Kiko a traktorral. Segíteni jött, ugyanis a les házának a tetejét tartó fát csak gépi erővel tudjuk feltenni a les tetejére. Pár perc múlva megjelenik Joao is, ő vezeti a trakit, Kiko pedig a fiúknak segít biztosítani a kötelet és a fát. Végül is a traki, némi szög meg 2x 40 méter kötél segítségével sikerült felhúzniuk a két 6,5 méter hosszú Balsa fát.
Miután Kiko és Joao elmegy (már sötétedik) leülünk vacsorázni. A fiúk a les tetején, én alatta (tériszony). Lassan felrakjuk az izzókat is a lesre, Pelikán készítette őket, hogy éjszaka is tudjunk dolgozni. A rendes fehér izzókat rögtön el is lepik a bogarak, de cselesen a les szélére tesszük őket, viszont ahol dolgozunk, ott bogármentes sárga égők vannak, amik tényleg jók. Megy tovább az andráskeresztezés.
Néha egy-egy madárpók elsétál a torony alatti fényben, kéttenyérnyi sötét lepkék köröznek köröttünk. András olyan madárhangokat hall, amit eddig még nem. Éjjel megjelennek a botsáskák is.
Megy a munka, de mindenki fárad. Bence nyugtatóan megjegyzi egyszer, hogy még csak kilenc óra, jól haladunk.
Mire az összes kereszt a helyére kerül, a pontos idő: 14 másodperc múlva éjfél. Kiderül, hogy amikor azt mondta, hogy kilenc óra, akkor már fél 11 volt. Van a gyereknek motivációs érzéke…
Holnap később jövünk ki, és később is megyünk haza. Átállunk éjszakai bagoly életmódra, ami azért is jó, mert hosszú távon képtelenség a tűző napon és a nagy melegben kemény fizikai munkát végezni. Rengeteg energiát kivesz a szervezetből.
Ebédre visszamegyünk a lodge-ba, kiderül, hogy Maria nem főzött, mert Buracco das Piranhas-ba ment. Pelikán csatlakozik hozzánk az ebédlőben, ugyanis mi eredetileg is a turistás ebédet ettük volna. Ott mindenki húsos palacsintát emlegetett, hogy Maria azt csinált, de ezt Pelikán nem erősítette meg.
Délután fél négyig szieszta. Bence alszik, András és Pelikán a ház körül fotóznak, majd megérkezik az eső. A ház melletti nyitott oldalú pihenőben várják, hogy elálljon. Kimegyek esernyővel hozzájuk. Pelikán visszajön a házba az én esernyőmmel, mi Andrással pedig fekszünk a függőágyban, és nézzük, mennyire szakad az eső. Kisvártatva megjelenik egy tatu, és annyira belemerül a szaglászásba, hogy észre sem vesz bennünket, pedig közvetlenül mellettünk megy el.
Az esőre hirtelen rásegít a szél is, becsapkod a pihenőbe, vége a lustulásnak, ázunk. András beszalad esernyőéért meg nejlonzsákért a házba, a zsákba bemenekítjük az elektronikus dolgainkat, és berohanunk. A főbejárat szúnyoghálóján is bever az eső, kezd kicsit disznóóllá átalakulni a bejárat kívül-belül.
Amint kicsit csendesedik az eső, András kimegy a folyópartra. Nem sokára visszaér, mondom neki, hogy vigyázzon, mert csúszik, hátat fordít nekem és nevetve mutatja, hogy későn szólok. A háta tetőtől talpig egy adta sár, ugyanis véletlenül lecsúszott a folyópart agyagos részén.
Délután újra a lesen dolgozik a teljes „magyar különítmény”. Feltesszük az egyik hosszabbik oldalra az első fát, mire megjelenik Kiko a traktorral. Segíteni jött, ugyanis a les házának a tetejét tartó fát csak gépi erővel tudjuk feltenni a les tetejére. Pár perc múlva megjelenik Joao is, ő vezeti a trakit, Kiko pedig a fiúknak segít biztosítani a kötelet és a fát. Végül is a traki, némi szög meg 2x 40 méter kötél segítségével sikerült felhúzniuk a két 6,5 méter hosszú Balsa fát.
Miután Kiko és Joao elmegy (már sötétedik) leülünk vacsorázni. A fiúk a les tetején, én alatta (tériszony). Lassan felrakjuk az izzókat is a lesre, Pelikán készítette őket, hogy éjszaka is tudjunk dolgozni. A rendes fehér izzókat rögtön el is lepik a bogarak, de cselesen a les szélére tesszük őket, viszont ahol dolgozunk, ott bogármentes sárga égők vannak, amik tényleg jók. Megy tovább az andráskeresztezés.
Néha egy-egy madárpók elsétál a torony alatti fényben, kéttenyérnyi sötét lepkék köröznek köröttünk. András olyan madárhangokat hall, amit eddig még nem. Éjjel megjelennek a botsáskák is.
Megy a munka, de mindenki fárad. Bence nyugtatóan megjegyzi egyszer, hogy még csak kilenc óra, jól haladunk.
Mire az összes kereszt a helyére kerül, a pontos idő: 14 másodperc múlva éjfél. Kiderül, hogy amikor azt mondta, hogy kilenc óra, akkor már fél 11 volt. Van a gyereknek motivációs érzéke…
Holnap később jövünk ki, és később is megyünk haza. Átállunk éjszakai bagoly életmódra, ami azért is jó, mert hosszú távon képtelenség a tűző napon és a nagy melegben kemény fizikai munkát végezni. Rengeteg energiát kivesz a szervezetből.
Tele a hűtő
41. nap
2009. november 25.
Reggel András és Pelikán kimentek a műhelybe, hogy befejezzék az első keselyűs lest, és hozzálássanak a másodikhoz.
Ebéd előtt kinézek hozzájuk, András már lassan kész a második les aljával, Pelikán elkészítette a szúnyoghálókat az elsőhöz.
Ebéd közben Maria bejelenti, hogy vasárnap van itt utoljára, és ez már 100%. Brazíliában 100% csak az a biztos, ha megtörtént. Búsulunk mindketten, nem vártuk ezt a pillanatot. Nem tudjuk, hogy az új szakács milyen személyiség lesz, jól fog-e főzni, és ki fogja mosni a ruhánkat?
Délután a fiúk folytatják a lesek szerelését, három körül csatlakozok hozzájuk én is. Nagyon meleg és fülledt a levegő.
Öt körül befut Bence is Mirandából, és beszámolót tart. Állítólag szerzett egy munkást, aki jól dolgozik. Kérdés, hogy mikor jut el ide?
Végül is a második les négy fala is a helyére kerül sötétedésre.
Bence jól bevásárolt, tele van a hűtő gyümölccsel.
2009. november 25.
Reggel András és Pelikán kimentek a műhelybe, hogy befejezzék az első keselyűs lest, és hozzálássanak a másodikhoz.
Ebéd előtt kinézek hozzájuk, András már lassan kész a második les aljával, Pelikán elkészítette a szúnyoghálókat az elsőhöz.
Ebéd közben Maria bejelenti, hogy vasárnap van itt utoljára, és ez már 100%. Brazíliában 100% csak az a biztos, ha megtörtént. Búsulunk mindketten, nem vártuk ezt a pillanatot. Nem tudjuk, hogy az új szakács milyen személyiség lesz, jól fog-e főzni, és ki fogja mosni a ruhánkat?
Délután a fiúk folytatják a lesek szerelését, három körül csatlakozok hozzájuk én is. Nagyon meleg és fülledt a levegő.
Öt körül befut Bence is Mirandából, és beszámolót tart. Állítólag szerzett egy munkást, aki jól dolgozik. Kérdés, hogy mikor jut el ide?
Végül is a második les négy fala is a helyére kerül sötétedésre.
Bence jól bevásárolt, tele van a hűtő gyümölccsel.
2009. november 26., csütörtök
Szállítunk
40. nap
2009. november 24.
Reggel András ébredt a legkorábban. Átment Mariahoz reggelizni, sütit és tejeskávét hozott nekem. Ezalatt én arra ébredek, hogy valaki tapsikol a bejárati ajtónál. Kitántorgok, Olívia az, mennek Mirandába, Bencéért jöttek. Nagy nehezen felkeltem Bencét, aki elkezd öltözködni, majd 10 perc múlva már a recepción van, ahol várnak rá.
Eközben András kimegy a hangárba, hogy méretre vágja a vasakat a leshez. Fél óra múlva megjelenik Bence, még mindig nem indultak el…
András 10 körül visszaér, kicsit pihen, majd visszamegy a műhelyhez, és egyedül felrak három fát a Toyotára, az andráskereszthez (egyenként kb. 150 kiló). Megáll a háznál, bepattanok a kocsiba és visszük a fákat a leshez. Én nyitogatom a kapukat, meg nézem, hogy nehogy leessenek a fák. Útközben meg kell állnunk, mert a leghosszabb fa (9 m) kicsúszott és a homokban húzzuk a végét magunk mögött. Felkötjük, majd a következő kapu előtt megint meg kell állni, mert akkor meg az alátámasztó fát kell kihúzni, ugyanis nem fér át keresztben a kapun.
Végül is kiérünk a leshez, ahol András a földre dönti a fákat, nagyokat huppannak. Mindezt úgy, hogy a kocsin tegnap este elszállt a fék, és most sincs.
Ebéd, majd utána kicsi szieszta. András egyik lába be van dagadva, meg a bokája mellett lila. Valószínű tegnap rosszul lépett, és azért. Bekenem krémmel, és bekötöm neki vizes ruhával, megemelem takarókkal, és ráparancsolok, hogy maradjon úgy. Mondanom sem kell, 10 percig bírta. Legközelebb behozom a 40 méter kötelet a kocsiból és lekötöm az ágyra.
Délután háromkor András Pelikánnal átmennek a hangárba, Gvatót is elkapják segítségnek, mert a legsúlyosabb elemeket kell felpakolni a kocsira, a les szemöldökfáit, 6,5 méter hosszú, Balsafát, mindjárt kettőt. A sikeres szállítás után a műhelynél lévő, maradék rönkfákat rakják fel, majd Pelikán egyedül kiviszi, mert András lába most már fáj is. Pelikán rápróbál a baglyokra is.
Mi a házban vagyunk, végre András le tudja kötni magát (Barcelona - Inter meccs a TV-ben) és nem ugrál állandóan, én meg netezek.
Bence ír a skypon, hogy ma nem jönnek haza, mert sok az elintézni való. Kiadja, hogy holnap mit kellene csinálni.
Este vacsi, marha csíkok paprikás-szerű szószban, rizs, bab, meg valami zöldség salátának, finom.
Feltámad a szél, jönnek az esőfelhők, de ahogy jönnek, úgy tovább is mennek. A levegő nagyon párás, nagyon meleg van, a szobában folyik rólunk a víz. András már kétszer fürdött, de 5 perc múlva olyan, mintha most szállt volni ki a zuhany alól. Rólam is szakad a víz (pedig nem vagyok izzadós fajta), a könyökhajlatomban a szúnyogok úszni tudnának.
Én hamar elalszom, András még skypol. Mindig késő estére van normális net.
Eközben András kimegy a hangárba, hogy méretre vágja a vasakat a leshez. Fél óra múlva megjelenik Bence, még mindig nem indultak el…
András 10 körül visszaér, kicsit pihen, majd visszamegy a műhelyhez, és egyedül felrak három fát a Toyotára, az andráskereszthez (egyenként kb. 150 kiló). Megáll a háznál, bepattanok a kocsiba és visszük a fákat a leshez. Én nyitogatom a kapukat, meg nézem, hogy nehogy leessenek a fák. Útközben meg kell állnunk, mert a leghosszabb fa (9 m) kicsúszott és a homokban húzzuk a végét magunk mögött. Felkötjük, majd a következő kapu előtt megint meg kell állni, mert akkor meg az alátámasztó fát kell kihúzni, ugyanis nem fér át keresztben a kapun.
Végül is kiérünk a leshez, ahol András a földre dönti a fákat, nagyokat huppannak. Mindezt úgy, hogy a kocsin tegnap este elszállt a fék, és most sincs.
Ebéd, majd utána kicsi szieszta. András egyik lába be van dagadva, meg a bokája mellett lila. Valószínű tegnap rosszul lépett, és azért. Bekenem krémmel, és bekötöm neki vizes ruhával, megemelem takarókkal, és ráparancsolok, hogy maradjon úgy. Mondanom sem kell, 10 percig bírta. Legközelebb behozom a 40 méter kötelet a kocsiból és lekötöm az ágyra.
Délután háromkor András Pelikánnal átmennek a hangárba, Gvatót is elkapják segítségnek, mert a legsúlyosabb elemeket kell felpakolni a kocsira, a les szemöldökfáit, 6,5 méter hosszú, Balsafát, mindjárt kettőt. A sikeres szállítás után a műhelynél lévő, maradék rönkfákat rakják fel, majd Pelikán egyedül kiviszi, mert András lába most már fáj is. Pelikán rápróbál a baglyokra is.
Mi a házban vagyunk, végre András le tudja kötni magát (Barcelona - Inter meccs a TV-ben) és nem ugrál állandóan, én meg netezek.
Bence ír a skypon, hogy ma nem jönnek haza, mert sok az elintézni való. Kiadja, hogy holnap mit kellene csinálni.
Este vacsi, marha csíkok paprikás-szerű szószban, rizs, bab, meg valami zöldség salátának, finom.
Feltámad a szél, jönnek az esőfelhők, de ahogy jönnek, úgy tovább is mennek. A levegő nagyon párás, nagyon meleg van, a szobában folyik rólunk a víz. András már kétszer fürdött, de 5 perc múlva olyan, mintha most szállt volni ki a zuhany alól. Rólam is szakad a víz (pedig nem vagyok izzadós fajta), a könyökhajlatomban a szúnyogok úszni tudnának.
Én hamar elalszom, András még skypol. Mindig késő estére van normális net.
2009. november 24., kedd
Anya csak egy van
39. nap
2009. november 23.
Szokásos reggeli kelés, majd Bence, András és én kimegyünk a leshez, felszerelve mindennel, ami nap végéig szükséges lehet az építkezéshez (többek között 23 liter behűtött és jeges vízzel, és biztonsági tartaléknak még 10 liter volt a ballonban, amit mellé tettünk az üvegeknek).
A fiúk fent a lesen dolgoznak, én lent teszek-veszek, amit tudok, bírok, adogatom fel a dolgokat, nézegetem az arákat, a marhákat (akik kíváncsian jönnek felénk) és egy nagy csapat lovat és kiscsikót, amik a les melletti bozótosból kerültek elő nagy hirtelenjében.
Ebédre az egyik fogást megint ki kell öntenünk, mert megsavanyodott. Hiába van minden hűtőládában, jégakkuként több liter fagyasztott víz dolgozik, csak meleg van, és a tegnapi vacsorát pakolják nekünk reggel. A csirkés szaftos főfogás viszont mindhármunknak ízlik. Bence még reggel beletett 3 szelet görögdinnyét is a táskába, azt majszolgatjuk, és kicsit sziesztázunk a les alatti árnyékban. Sajnos az nem tart sokáig, mert egy hangyaútvonal kellős közepébe terítettünk meg. A fiúk már bőven dolgoznak, amikor én még harcolok a hangyákkal (mindent elleptek, kivéve az almákat).
Már csak két menetes szárat kellett volna összecsavarozni, mire kiderül, hogy egyik szerszámosládában sincs elegendő anya, pedig Anya csak egy van! Visszamegyünk a házba, veszünk még magunkhoz egy fagyasztott és egy hideg vizet, és kétszer végigtúrunk mindent, mire Bencének eszébe jut, hogy egy kis dobozban van. Magunkhoz vesszük az egészet, és visszaindulunk.
Félúton meglátunk egy fura nandut, amiről kiderül, hogy nem az, hanem Red-legged Seriema (legközelebb, ha sikerül lefotózni, akkor ez lesz a nyitókép, ezt ígérhetjük), András régi vágya volt látni ezt a fajt. Persze éppen csak látjuk, mire berohan a sűrű magas-füvesbe, és ott már csak kis ideig tudjuk követni, eltűnik a szemünk elől. Bencével megbeszéljük, hogy a madár miatt fogyott el az anya! Fészkelési időszakban ugyanis nagyon nehéz megfigyelni ezt a madárfajt.
A lesre felkerültek a falat és mennyezetet tartó sarok oszlopok, majd a két fiú megpróbálja feltenni az első andráskeresztet. Természetesen itt (Brazíliában) nincs négyszögletűre vágott hosszú fa, hanem a kidöntött fákat lehántolják, és annyi. Ebből csinálj tuti andráskeresztet!
Húzzák-vonják, lassan az összes kötél (piros, sárga és barna) felkerül a fákra, olyan a les, mint egy igénytelen karácsonyfa. Végül is már sötétedik, mikor megegyeznek abban, hogy ez ma már nem fog menni, és kell még további ember is a művelethez.
Este kollektív fürdés a medencében. Mindenki próbálja kilazítani az izmait, és hűsölni a viszonylag kellemes hőmérsékletű medencében.
Fürdés utána András és Bence összeszámolják, hogy a két napja megnézett Hitman című filmben (a bérgyilkosos) a főszereplő 70 embert ölt meg.
Ezzel a tudattal fekszünk le aludni.
Holnap Bence Mirandába megy Joao-val ügyeket intézni. Terv szerint András és Pelikán kihordja a többi fát (az andráskereszteknek) a leshez.
A fiúk fent a lesen dolgoznak, én lent teszek-veszek, amit tudok, bírok, adogatom fel a dolgokat, nézegetem az arákat, a marhákat (akik kíváncsian jönnek felénk) és egy nagy csapat lovat és kiscsikót, amik a les melletti bozótosból kerültek elő nagy hirtelenjében.
Ebédre az egyik fogást megint ki kell öntenünk, mert megsavanyodott. Hiába van minden hűtőládában, jégakkuként több liter fagyasztott víz dolgozik, csak meleg van, és a tegnapi vacsorát pakolják nekünk reggel. A csirkés szaftos főfogás viszont mindhármunknak ízlik. Bence még reggel beletett 3 szelet görögdinnyét is a táskába, azt majszolgatjuk, és kicsit sziesztázunk a les alatti árnyékban. Sajnos az nem tart sokáig, mert egy hangyaútvonal kellős közepébe terítettünk meg. A fiúk már bőven dolgoznak, amikor én még harcolok a hangyákkal (mindent elleptek, kivéve az almákat).
Már csak két menetes szárat kellett volna összecsavarozni, mire kiderül, hogy egyik szerszámosládában sincs elegendő anya, pedig Anya csak egy van! Visszamegyünk a házba, veszünk még magunkhoz egy fagyasztott és egy hideg vizet, és kétszer végigtúrunk mindent, mire Bencének eszébe jut, hogy egy kis dobozban van. Magunkhoz vesszük az egészet, és visszaindulunk.
Félúton meglátunk egy fura nandut, amiről kiderül, hogy nem az, hanem Red-legged Seriema (legközelebb, ha sikerül lefotózni, akkor ez lesz a nyitókép, ezt ígérhetjük), András régi vágya volt látni ezt a fajt. Persze éppen csak látjuk, mire berohan a sűrű magas-füvesbe, és ott már csak kis ideig tudjuk követni, eltűnik a szemünk elől. Bencével megbeszéljük, hogy a madár miatt fogyott el az anya! Fészkelési időszakban ugyanis nagyon nehéz megfigyelni ezt a madárfajt.
A lesre felkerültek a falat és mennyezetet tartó sarok oszlopok, majd a két fiú megpróbálja feltenni az első andráskeresztet. Természetesen itt (Brazíliában) nincs négyszögletűre vágott hosszú fa, hanem a kidöntött fákat lehántolják, és annyi. Ebből csinálj tuti andráskeresztet!
Húzzák-vonják, lassan az összes kötél (piros, sárga és barna) felkerül a fákra, olyan a les, mint egy igénytelen karácsonyfa. Végül is már sötétedik, mikor megegyeznek abban, hogy ez ma már nem fog menni, és kell még további ember is a művelethez.
Este kollektív fürdés a medencében. Mindenki próbálja kilazítani az izmait, és hűsölni a viszonylag kellemes hőmérsékletű medencében.
Fürdés utána András és Bence összeszámolják, hogy a két napja megnézett Hitman című filmben (a bérgyilkosos) a főszereplő 70 embert ölt meg.
Ezzel a tudattal fekszünk le aludni.
Holnap Bence Mirandába megy Joao-val ügyeket intézni. Terv szerint András és Pelikán kihordja a többi fát (az andráskereszteknek) a leshez.
Az annya piranya
38. nap2009. november 22.
Vasárnap. A megbeszéltek szerint napi nyolc órát dolgozunk, ami lassan már jó barátok között is 12 lett, ennek megfelelően a vasárnap pihenőnapnak számít. Mellesleg napi 12 óra munka után a tűző napon és a 35 fokban kell is a pihenés.
Reggel későn kelünk, bár András nyolc óra körül elmegy a folyópartra madarászni, csak ebéd előtt ér vissza. Addig mi lazítunk, ki így, ki úgy.
Délután Bence megjelenik, hogy az egyik turistavezető lerajzolta neki, hogy merre láttak egyszerre 50 jabirut (hatalmas gólya, amelyik állva kb. 160 cm magas), és hogy menjünk, nézzük meg, eddig a maximum 15 volt. András előtte részt vesz a ház melletti folyómederben, nagy adag holland turistával piranya-horgászatban.
Az Ő beszámolója következik: A lényege, hogy gyerekkoromból ismert rövid bambuszbotra, damil, ólomsúly és egy nagy méretű horog van szerelve. Csalinak, marhahúst kockáztak fel. Mivel sok a turista nekem már nem jut bot. Sebaj, majd szervezünk magunknak máskor horgászatot. Rodrigo, aki uruguayi, a programfelelős, gyors talpaló kurzus keretében elmondja, hogyan kell piranyát fogni, a lényeg: A csali bedobása után zajt kell csapni a botvégével a felszínen és a halak oda mennek. Kapáskor (ahogy figyeltem érezni lehet) nagyot kell rántani a boton és máris meg van a hal. Elég hamar horogra akad az első piranya, egy fontos szabályt nem mondtam, ha valaki halat fog, a legfontosabb, hogy ne kezdje el csókolgatni!!! A kollektív megmozdulásra a szomszédos vízfoltból, néhány kajmán (ahol egyébként 100 állat zsúfolódik össze) komótosan átszivárog, a horgászok nagy örömére. A halak gyorsan leeszik a húst, így Rodrigo megkér, hogy idomítsam a kajmánokat, míg Ő hoz utánpótlást. Ez a feladat nagyon tetszik, a botot használom „ostornak”, mivel kemény a bőrük, ezért a szemüket veszem célba. Ez egy ideig hatásos. Közben hallom, hogy visszaért a kocsink a z újabb szervizelésből, Joaoék egy óra alatt kuplungtárcsát cseréltek benne! Így ott hagyom a Nagy Hó-Hó-Hó csapatot, visszamegyek a házba, mert indul a Jabiru Szafarink.
Átdöcögünk mind a négyen Joao területének a másik végére. Andrással arról beszélgetünk, hogy a legtávolabbi les kb. 15 km-re van innen, arra azt hittük, hogy milyen messze van Joao földjén, és csak most látjuk, hogy milyen kis területen mozogtunk.
Megyünk, megyünk, látunk vagy 1200 marhát útközben, szedünk pálmamagot az aráknak, és egyszer csak kikötünk a szomszéd fazendánál, ami már más tulajdonában van. Bence gyorsan visszafordul, vagy nem jó felé jöttünk, vagy túljöttünk. Visszafordulva végül is megtaláljuk a térképen szereplő sózót és nem messze tőle a tavat, amin persze egy jabiru sem volt. Viszont 40 screamer (pulykaszerű, óriás madár)
Megállunk a fazendánál, Bence rápróbál újra baglyokra az új géppel, mi felrakjuk a pálmamagokat. Andrásnak eszébe jut, hogy nem hozott gyógyszert (amit evés előtt fél órával kell bevennie), így lestoppoljuk az éppen arra járó Olíviát és Gvato-t, akik visszavisznek a házhoz. Nem sokkal később Bencéék is megérkeznek.
Lassan már kezdjük megszokni ezt a meleget, az éjjelek sem olyan hosszúak a 30-valahány fokban. Mi lesz velünk, ha hazamegyünk a tél végén?
Reggel későn kelünk, bár András nyolc óra körül elmegy a folyópartra madarászni, csak ebéd előtt ér vissza. Addig mi lazítunk, ki így, ki úgy.
Délután Bence megjelenik, hogy az egyik turistavezető lerajzolta neki, hogy merre láttak egyszerre 50 jabirut (hatalmas gólya, amelyik állva kb. 160 cm magas), és hogy menjünk, nézzük meg, eddig a maximum 15 volt. András előtte részt vesz a ház melletti folyómederben, nagy adag holland turistával piranya-horgászatban.
Az Ő beszámolója következik: A lényege, hogy gyerekkoromból ismert rövid bambuszbotra, damil, ólomsúly és egy nagy méretű horog van szerelve. Csalinak, marhahúst kockáztak fel. Mivel sok a turista nekem már nem jut bot. Sebaj, majd szervezünk magunknak máskor horgászatot. Rodrigo, aki uruguayi, a programfelelős, gyors talpaló kurzus keretében elmondja, hogyan kell piranyát fogni, a lényeg: A csali bedobása után zajt kell csapni a botvégével a felszínen és a halak oda mennek. Kapáskor (ahogy figyeltem érezni lehet) nagyot kell rántani a boton és máris meg van a hal. Elég hamar horogra akad az első piranya, egy fontos szabályt nem mondtam, ha valaki halat fog, a legfontosabb, hogy ne kezdje el csókolgatni!!! A kollektív megmozdulásra a szomszédos vízfoltból, néhány kajmán (ahol egyébként 100 állat zsúfolódik össze) komótosan átszivárog, a horgászok nagy örömére. A halak gyorsan leeszik a húst, így Rodrigo megkér, hogy idomítsam a kajmánokat, míg Ő hoz utánpótlást. Ez a feladat nagyon tetszik, a botot használom „ostornak”, mivel kemény a bőrük, ezért a szemüket veszem célba. Ez egy ideig hatásos. Közben hallom, hogy visszaért a kocsink a z újabb szervizelésből, Joaoék egy óra alatt kuplungtárcsát cseréltek benne! Így ott hagyom a Nagy Hó-Hó-Hó csapatot, visszamegyek a házba, mert indul a Jabiru Szafarink.
Átdöcögünk mind a négyen Joao területének a másik végére. Andrással arról beszélgetünk, hogy a legtávolabbi les kb. 15 km-re van innen, arra azt hittük, hogy milyen messze van Joao földjén, és csak most látjuk, hogy milyen kis területen mozogtunk.
Megyünk, megyünk, látunk vagy 1200 marhát útközben, szedünk pálmamagot az aráknak, és egyszer csak kikötünk a szomszéd fazendánál, ami már más tulajdonában van. Bence gyorsan visszafordul, vagy nem jó felé jöttünk, vagy túljöttünk. Visszafordulva végül is megtaláljuk a térképen szereplő sózót és nem messze tőle a tavat, amin persze egy jabiru sem volt. Viszont 40 screamer (pulykaszerű, óriás madár)
Megállunk a fazendánál, Bence rápróbál újra baglyokra az új géppel, mi felrakjuk a pálmamagokat. Andrásnak eszébe jut, hogy nem hozott gyógyszert (amit evés előtt fél órával kell bevennie), így lestoppoljuk az éppen arra járó Olíviát és Gvato-t, akik visszavisznek a házhoz. Nem sokkal később Bencéék is megérkeznek.
Lassan már kezdjük megszokni ezt a meleget, az éjjelek sem olyan hosszúak a 30-valahány fokban. Mi lesz velünk, ha hazamegyünk a tél végén?
2009. november 22., vasárnap
Maraton a toronynál
37. nap
2009. november 21.
Reggel korán kelés, majd András, Bence és én kimegyünk dolgozni a leshez. Viszünk magunkkal reggelit és ebédet is, (Bence a konyhával este megbeszélte), hogy egész nap kint tudjunk lenni. Nagy a meleg, süt a nap, de azért jól halad a munka.
Ebédre kicsit befelhősödik. Raktak nekünk rántott padlizsánt, sült kolbászt (ilyeneket sem láttam még, mióta Brazíliában vagyunk), rizst, meg valami kukoricás főzelékfélét, amit megkóstolva félre is tolok a fiúk elől, mert szerintem romlott (ebéd után ki is öntöm, kinézetre olyan, mint a hányás).
Fél négyig folytatódik a munka, akkor fogy el az ivóvizünk. Bence letesz minket a fazendánál, Andrással az árnyékban ülve nézzük a TV-t, ő pedig hazamegy vízért és amit elfelejtettünk kihozni reggel. Kb. 30-40 perc múlva vissza is ér, Pelikán is jön vele.
Folytatódik a munka. Naplementére megjelenik Joao és Olívia is. Ekkor már úgy áll a les, hogy mindenki fel tud menni rá, ugyanis a járófelületet adó OSB lapok végleges helyükre vannak lecsavarozva, csak jövő héten vágjuk méretre az egészet, egyben. Egyedül Pelikán maradt lent, ő fotózza a les tetején álló társaságot. Tény, hogy szép a kilátás, de én nem bírom fent sokáig (tériszony).
Bence meghív minket vacsorázni a turistás kajára, bolognai spagettit eszünk sok salátával és görögdinnyével. Vacsora végére befut Joao és Olívia, persze Joao megint adja az ívet, hogy ő a lest 5 nap alatt összedobná. Majd hihetetlenül hallgatja, hogy az 5 méteres magasságban a les két átlója között az eltérés csak 1 mm!!!
Este megnézzük a Hitman című filmet (bérgyilkosos), Bence szerintem 32-szer látta már, András netezik, közben kérdezi, hogy ki, miért, hova, Pelikán félig alszik rajta, én meg örülök, hogy magyarul beszélnek benne.
Nem kellett ma altatni senkit, azt gondolom…
2009. november 21.
Reggel korán kelés, majd András, Bence és én kimegyünk dolgozni a leshez. Viszünk magunkkal reggelit és ebédet is, (Bence a konyhával este megbeszélte), hogy egész nap kint tudjunk lenni. Nagy a meleg, süt a nap, de azért jól halad a munka.
Ebédre kicsit befelhősödik. Raktak nekünk rántott padlizsánt, sült kolbászt (ilyeneket sem láttam még, mióta Brazíliában vagyunk), rizst, meg valami kukoricás főzelékfélét, amit megkóstolva félre is tolok a fiúk elől, mert szerintem romlott (ebéd után ki is öntöm, kinézetre olyan, mint a hányás).
Fél négyig folytatódik a munka, akkor fogy el az ivóvizünk. Bence letesz minket a fazendánál, Andrással az árnyékban ülve nézzük a TV-t, ő pedig hazamegy vízért és amit elfelejtettünk kihozni reggel. Kb. 30-40 perc múlva vissza is ér, Pelikán is jön vele.
Folytatódik a munka. Naplementére megjelenik Joao és Olívia is. Ekkor már úgy áll a les, hogy mindenki fel tud menni rá, ugyanis a járófelületet adó OSB lapok végleges helyükre vannak lecsavarozva, csak jövő héten vágjuk méretre az egészet, egyben. Egyedül Pelikán maradt lent, ő fotózza a les tetején álló társaságot. Tény, hogy szép a kilátás, de én nem bírom fent sokáig (tériszony).
Bence meghív minket vacsorázni a turistás kajára, bolognai spagettit eszünk sok salátával és görögdinnyével. Vacsora végére befut Joao és Olívia, persze Joao megint adja az ívet, hogy ő a lest 5 nap alatt összedobná. Majd hihetetlenül hallgatja, hogy az 5 méteres magasságban a les két átlója között az eltérés csak 1 mm!!!
Este megnézzük a Hitman című filmet (bérgyilkosos), Bence szerintem 32-szer látta már, András netezik, közben kérdezi, hogy ki, miért, hova, Pelikán félig alszik rajta, én meg örülök, hogy magyarul beszélnek benne.
Nem kellett ma altatni senkit, azt gondolom…
Trópusi vihar
36. nap
2009. november 20.
Éjjel hatalmas trópusi viharra ébredünk. Amerre szem ellát, villámlik mindenhol, egyfolytában, szünet nélkül dörög valahol az ég, és akkora a szél, hogy a nappaliban az asztalról a könnyű dolgokat lefújja. Én ébredek fel először, hallom, hogy valaki kimegy kocsival a fazendára, majd kb 20 perc múlva Andrást is felkeltem, hogy nézze ő is a vihart, mert ilyen otthon nincs. Rögtön ki is megy videózni. Eső csak szemerkél, megint a szélét kaptuk a viharnak.
Reggelre jelentősen (27 fok) lehűl a levegő, és szitál az eső. Bence dönt, ma „vasárnap” van, azaz nem dolgozunk. Rá 10 percre kimennek Andrással a műhelybe, és megmutatják André-nek, hogyan kell lefesteni zöldre a keselyűs lest, ők pedig ügyködnek egy órácskát még ezzel-azzal.
Mikor visszajönnek (nincs net) Bence eltűnik valamit szervezni, Andrással kimegyünk a hangárhoz, megnézzük, áll-e még, mert este elfelejtettük becsukni az ajtaját. Szerencsére a vihar nem tett kárt semmiben. Kicsit bóklászunk a környékén, Andrásnak új faja van (még most is).
Visszafelé a recepción találkozunk Joao barátnőjével, Olíviával, aki tegnap érkezett vissza Sao Paulo-ból, ahol suliba jár. Nagyon aranyos lány, összeillenek.
Kis bemutatkozó beszélgetés után Andrással kimentünk a folyópartra, Rodrigó (az egyik idegenvezető, aki mellesleg uruguayi) megmutatta, hogy melyik fa gyümölcsét használják a henna tetováláshoz (én is szeretnék), majd megnéztük a kajmánokat a vízben.
Annyira alacsony már a folyó vízszintje, hogy inkább kis tavacskák hálózatának mondanám, nem folyónak. A kajmánok (min. 100) teljesen összesűrűsödtek az egyikben (pont a lodge kikötőjénél), és mindenhol a vízben csak lapos fejeket és szemeket látunk. Nekünk nagyon érdekes. András fotóz közelről-távolról, egyszer csak a túlpartról nagy csörtetést hallunk, (András már mondja nekem, hogy jön a jaguár), de csak két kapibara (vízidisznó) ugrik hatalmas elánnal a vízbe, majd minket meglátva rögtön vissza is mennek az erdőbe.
Alig érünk vissza, Bence már útra kész, megyünk hárman a leshez. Ők Andrással fent a lábak tetején, én lent a földön ügyködök, a gyerek (André) pedig ássa a lyukfúróval a gödröket egymás után. Összesen kettőt ásott ki, ezalatt végighallgattunk valami brazil népdalegyveleget, és a csörtetését oda-vissza az árnyékban lévő vízért.
Megy a munka (a magasban jobban, mint lent), én adogatom fel a „vödör-liften” a dolgokat, be és kikapcsolom az aggregátort, és időnként leellenőrzöm az arákat, hogy megvannak-e még?
Egyszer megjelenik egy autó két pasassal, és köszönnek André-nek, aki úgy néz rájuk, mint a Messiásra. Felveszi az ingét, majd odaszól Andrásnak, hogy akkor ő most hazamegy Corumbába, beül a kocsiba, és elmennek. Mindhárman nézünk egymásra, és elkezdünk nevetni. Egy napot bírt…
Naplementére összepakolunk, és indulunk haza.
A naplementék itt mindig csodálatosak: a felhők, a színek, az, hogy messze elnézhetsz a távolba, nincs villanyvezeték vagy épület, ami megszakítja a táj folytonosságát, és a nyugalom hihetetlen varázslatossá teszi. Amikor a Nap lebukik a horizont alatt, hirtelen sötét lesz, de pár pillanat múlva a felhőkön visszaverődik a horizont alól a Nap fénye és érzékelhetően világosabb lesz. Újra „kivilágosodik”, elsőször a keletebbre lévő felhők, majd ahogy telik az idő, halad folyamatosan nyugat fel,é utána hirtelen teljes lesz sötétség.
Ebédre pantanali húsos-palacsinta volt, majdnem olyan, mint a hortobágyi. Vacsira siettünk vissza, hogy még maradjon, de már csak egy volt, azt is félrerakták valakinek. Pech…
Reggelre jelentősen (27 fok) lehűl a levegő, és szitál az eső. Bence dönt, ma „vasárnap” van, azaz nem dolgozunk. Rá 10 percre kimennek Andrással a műhelybe, és megmutatják André-nek, hogyan kell lefesteni zöldre a keselyűs lest, ők pedig ügyködnek egy órácskát még ezzel-azzal.
Mikor visszajönnek (nincs net) Bence eltűnik valamit szervezni, Andrással kimegyünk a hangárhoz, megnézzük, áll-e még, mert este elfelejtettük becsukni az ajtaját. Szerencsére a vihar nem tett kárt semmiben. Kicsit bóklászunk a környékén, Andrásnak új faja van (még most is).
Visszafelé a recepción találkozunk Joao barátnőjével, Olíviával, aki tegnap érkezett vissza Sao Paulo-ból, ahol suliba jár. Nagyon aranyos lány, összeillenek.
Kis bemutatkozó beszélgetés után Andrással kimentünk a folyópartra, Rodrigó (az egyik idegenvezető, aki mellesleg uruguayi) megmutatta, hogy melyik fa gyümölcsét használják a henna tetováláshoz (én is szeretnék), majd megnéztük a kajmánokat a vízben.
Annyira alacsony már a folyó vízszintje, hogy inkább kis tavacskák hálózatának mondanám, nem folyónak. A kajmánok (min. 100) teljesen összesűrűsödtek az egyikben (pont a lodge kikötőjénél), és mindenhol a vízben csak lapos fejeket és szemeket látunk. Nekünk nagyon érdekes. András fotóz közelről-távolról, egyszer csak a túlpartról nagy csörtetést hallunk, (András már mondja nekem, hogy jön a jaguár), de csak két kapibara (vízidisznó) ugrik hatalmas elánnal a vízbe, majd minket meglátva rögtön vissza is mennek az erdőbe.
Alig érünk vissza, Bence már útra kész, megyünk hárman a leshez. Ők Andrással fent a lábak tetején, én lent a földön ügyködök, a gyerek (André) pedig ássa a lyukfúróval a gödröket egymás után. Összesen kettőt ásott ki, ezalatt végighallgattunk valami brazil népdalegyveleget, és a csörtetését oda-vissza az árnyékban lévő vízért.
Megy a munka (a magasban jobban, mint lent), én adogatom fel a „vödör-liften” a dolgokat, be és kikapcsolom az aggregátort, és időnként leellenőrzöm az arákat, hogy megvannak-e még?
Egyszer megjelenik egy autó két pasassal, és köszönnek André-nek, aki úgy néz rájuk, mint a Messiásra. Felveszi az ingét, majd odaszól Andrásnak, hogy akkor ő most hazamegy Corumbába, beül a kocsiba, és elmennek. Mindhárman nézünk egymásra, és elkezdünk nevetni. Egy napot bírt…
Naplementére összepakolunk, és indulunk haza.
A naplementék itt mindig csodálatosak: a felhők, a színek, az, hogy messze elnézhetsz a távolba, nincs villanyvezeték vagy épület, ami megszakítja a táj folytonosságát, és a nyugalom hihetetlen varázslatossá teszi. Amikor a Nap lebukik a horizont alatt, hirtelen sötét lesz, de pár pillanat múlva a felhőkön visszaverődik a horizont alól a Nap fénye és érzékelhetően világosabb lesz. Újra „kivilágosodik”, elsőször a keletebbre lévő felhők, majd ahogy telik az idő, halad folyamatosan nyugat fel,é utána hirtelen teljes lesz sötétség.
Ebédre pantanali húsos-palacsinta volt, majdnem olyan, mint a hortobágyi. Vacsira siettünk vissza, hogy még maradjon, de már csak egy volt, azt is félrerakták valakinek. Pech…
Segéd Erő?!
35. nap
2009. november 19.
Reggel végre mindkettőnknek sikerült a szüleivel egy kicsit csetelni a skypon. András és Bence elindulnak a leshez, én maradok, hogy tovább tudjak skypolni, de alig tűnik el a kocsi a látószögből, én is leszakadok a netről. Régi fényképeket nézegetek a gépen, találok egy könyvet a régi laptop memóriájában, az olvasgatom. kicsit számvitelezek. Délelőtt 10 körül elmegy az áram, Pelikán szenved, hogy nem megy a ventilátor, én meg észre sem veszem, hogy se áram, se ventillátor. Amúgy ez biztosan jót tesz a hűtőnek, szegénynek már az is sok, hogy a szobahőmérsékletű (majdnem 40 fokos) vizeket tonnaszámra hűtjük benne.
A fiúk délre sem érnek vissza, átmegyek Andrásnak kajáért, és belecsöppenek egy női traccspartiba. Engem is bevonnak, de kb. 20 percig bírom, mert csak Maria-t értem teljesen, a másik két lányt alig, és a téma sem igazán lényeges számomra.
A fiúk nem sokkal később megérkeznek, viszont az áram csak egy óra körül jön vissza.
Délután négyig szieszta, mert olyan nagy a forróság. Kint fúj a szél, de mintha forró hajszárítóval löknék ide-oda a levegőt. Bent mennek a plafonon a ventillátorok, a fenti meleg levegőt kavarja. Mindenki iszik, és utána azonnal folyik rólunk a víz.
András kimegy a kertbe és lenyírja szakállvágóval a szakállát, bajuszát, mert már ősemberes külseje kezd lenni. Mikor visszajön, a kezében tartja a copfját is! Megunta, hogy a vállközépig érő haja állandóan melegíti, meg összekócolja a copfját a szél, és levágta. Most vállig ér (éppen), és kicsit ferde. Az első adandó alkalommal megigazítom neki (akkor még rövidebb lesz).
Joao szerzett egy segítséget Corumbából (André), visszük magunkkal megnézi, milyen a munkatűrése. A fiúk a segéderővel kimennek dolgozni, én ügyelem a netes szakik ügyködését. Ugyanis valami oknál fogva megjelent a házban három netes ember, és egy router beszerelésén ügyködnek. Húzzák ki-be a vezetékeket, ide-oda szaladnak, kiabálnak, én meg jót vidulok rajtuk. Már majdnem kész vannak, amikor kiderül, hogy eggyel kevesebb dugalj van a háznak annak a sarkában, ahol a router lesz, mint amennyi nekik kellene. Mindhárman állnak a sarokban és nézik az otthonról hozott, kapcsolható elosztónkat (nagyon tetszik nekik), majd kb egy órai további munka után minden a helyén, elmennek, és VAN NET! Gyorsan megnézem a leveleimet és az üzeneteimet, amit lassan már egy hete nem tudtam, és le is töltök a netről 5 könyvet.
Pont jókor jött a segítő kéz a lesnél, a négy fiú felhúzta a három hosszanti gerendát, így már fel tudnak menni a tetőre dolgozni. Ráerősítenek két OSB lapot a gerendákra, fotóznak és indulnak haza.
Itthon azzal fogadom őket, hogy van net, és hogy megdőlt a szobai hőmérséklet rekord délután: 37,3 fok.
Estére kicsit csökken a hőmérséklet, mindenki a számítógépe előtt ül, és vadul netezik, e-mailezik, skypol, msn-ezik, vagy mindent egyszerre. Én kiszorulok a gépünk elől, kicsit sudokuzok, és lefekszek aludni.
A fiúk délre sem érnek vissza, átmegyek Andrásnak kajáért, és belecsöppenek egy női traccspartiba. Engem is bevonnak, de kb. 20 percig bírom, mert csak Maria-t értem teljesen, a másik két lányt alig, és a téma sem igazán lényeges számomra.
A fiúk nem sokkal később megérkeznek, viszont az áram csak egy óra körül jön vissza.
Délután négyig szieszta, mert olyan nagy a forróság. Kint fúj a szél, de mintha forró hajszárítóval löknék ide-oda a levegőt. Bent mennek a plafonon a ventillátorok, a fenti meleg levegőt kavarja. Mindenki iszik, és utána azonnal folyik rólunk a víz.
András kimegy a kertbe és lenyírja szakállvágóval a szakállát, bajuszát, mert már ősemberes külseje kezd lenni. Mikor visszajön, a kezében tartja a copfját is! Megunta, hogy a vállközépig érő haja állandóan melegíti, meg összekócolja a copfját a szél, és levágta. Most vállig ér (éppen), és kicsit ferde. Az első adandó alkalommal megigazítom neki (akkor még rövidebb lesz).
Joao szerzett egy segítséget Corumbából (André), visszük magunkkal megnézi, milyen a munkatűrése. A fiúk a segéderővel kimennek dolgozni, én ügyelem a netes szakik ügyködését. Ugyanis valami oknál fogva megjelent a házban három netes ember, és egy router beszerelésén ügyködnek. Húzzák ki-be a vezetékeket, ide-oda szaladnak, kiabálnak, én meg jót vidulok rajtuk. Már majdnem kész vannak, amikor kiderül, hogy eggyel kevesebb dugalj van a háznak annak a sarkában, ahol a router lesz, mint amennyi nekik kellene. Mindhárman állnak a sarokban és nézik az otthonról hozott, kapcsolható elosztónkat (nagyon tetszik nekik), majd kb egy órai további munka után minden a helyén, elmennek, és VAN NET! Gyorsan megnézem a leveleimet és az üzeneteimet, amit lassan már egy hete nem tudtam, és le is töltök a netről 5 könyvet.
Pont jókor jött a segítő kéz a lesnél, a négy fiú felhúzta a három hosszanti gerendát, így már fel tudnak menni a tetőre dolgozni. Ráerősítenek két OSB lapot a gerendákra, fotóznak és indulnak haza.
Itthon azzal fogadom őket, hogy van net, és hogy megdőlt a szobai hőmérséklet rekord délután: 37,3 fok.
Estére kicsit csökken a hőmérséklet, mindenki a számítógépe előtt ül, és vadul netezik, e-mailezik, skypol, msn-ezik, vagy mindent egyszerre. Én kiszorulok a gépünk elől, kicsit sudokuzok, és lefekszek aludni.
2009. november 21., szombat
Készül a torony
34. nap
2009. november 18.
Reggel mindannyian kimentünk a leshez, és folytatódott a lábak gerendához való igazítása. Bence létráról láncfűrésszel igazgatta az oszlopok tetejét, hogy párhuzamos, vízszintes és derékszögű legyen, míg András a másik létráról irányítgatta.
Kis lazításként néha átruccantunk Andrással a kb. 50 méterre lévő fás foltba, ahonnan 5-10 méterről nézegettük a jácintkék arákat, ahogyan a pálmamagokat eszegetik. Nagyon élvezetes volt, főként annak a néhány szúnyognak, akik velünk nézegették az előadást.
Délre az első kis gerenda fel is került két oszlopra.
A nap végig perzselt, így ebéd után kis szieszta következett, majd kora délután a három fiú tovább folytatta a lesnél a munkákat, majd estére a második kis gerendát is a helyére tették.
Kis lazításként néha átruccantunk Andrással a kb. 50 méterre lévő fás foltba, ahonnan 5-10 méterről nézegettük a jácintkék arákat, ahogyan a pálmamagokat eszegetik. Nagyon élvezetes volt, főként annak a néhány szúnyognak, akik velünk nézegették az előadást.
Délre az első kis gerenda fel is került két oszlopra.
A nap végig perzselt, így ebéd után kis szieszta következett, majd kora délután a három fiú tovább folytatta a lesnél a munkákat, majd estére a második kis gerendát is a helyére tették.
2009. november 19., csütörtök
Kocsikrúl
A bérelt kocsiról és az igáslóról szeretnék néhány szót szólni.
Bérelt kocsi: Chevrolet Celta, 2007
A legfontosabb, ha valaki ilyen kocsit szeretne bérelni az NE TEGYE!!!
Mi egy A kategóriást (legolcsóbb) béreltünk, szerencsére B kategóriást adtak, ami annyit jelentett, hogy 2 ajtóval többet kaptunk és légkondi is volt a kocsiban. Viszont ugyanaz az ezres fostalicska motor volt benne, egy pontatlan kézi sebességváltóval.
Három pozitívumot tudok megemlíteni a kocsival kapcsolatban, a jó futóművet, lehetett bele etanolt tankolni (1,8 reál/liter) és nem robbant le…
A negatívumok közül csak néhányat emelnék ki: a kocsi bezárásakor, a hátsó ajtók rendszeresen kinyíltak, más és más variációban; a kigyorsításokat és a hegyi szerpentineket nagyon nehezen bírta; utolsó nap Mage-Rió távon (kb. 80km), dugóval, légkondi finom használatával is 10 liter alkoholt nyakalt be…
Igásló: Toyota Bandeirante, 1977
Megbízható, masszív szerkezetű platós teherautó, már átesett egy „szívcserén”, most Mercedes motor duruzsol benne.
Elengedhetetlen közlekedési eszköz, ezen a hatalmas birtokon. A legtávolabbi les kb. 15 kilométerre található a lodgetól. A nehéz körülmények (mély homok, vízállások, egyenetlen terep) sem jelenthet neki akadályt.
Az biztos, hogy ezzel több dolog lesz, mint a fostalicskával. Egy öreg kocsi mindig nagyobb figyelmet és szervizelést igényel. Már kétszer kellett szerelni, de abban biztos vagyok, hogy nem utoljára.
Ami nincs a kocsiban: kézifék, ablaktörlő, utastéri ventilátor (a platón a menetszél nagyon jól dolgozik) és a sebességmérőt is kikötötték.
Expedíció a vízért
33. nap
2009. november 17.
A tervnek megfelelően a „magyar különítmény” kettészakadt, Andrást és Bencét reggel Pelikán kivitte a leshez dolgozni, majd visszajött, felpakoltuk az üres 25 literes vizes ballonokat és irány Miranda.
Miranda kb. 120 km-re van a lodge-tól, ezt az utat 30 km-en földúton kell megtenni (értsd: földes-füves, földes, bokáig érő homokos út váltakozása, 20 fahíddal aminek nincs korlátja), majd Buraco das Piranhas-nál kérve a főútra már csak 100 km az útfelújítások és a kamionok között.
A lodge-ban még Pelikán vezetett, nehogy Joao fülébe jusson, hogy én vezetem azt a kocsit, amit majd (elméletileg) ő fog megvenni. Szerinte a nők nem tudnak vezetni…
A lodge kapuján kiérve átvettem a kormányt, és három óra alatt (délre) sikeresen megtettük a 120 km-t, tűző napon és kb. 40 fokban, rendőr sem állított meg (csak magyar jogsim van, nemzetközi nincs, ráadásul egy darab papírunk sincs a kocsi tulajdonjogát illetően). Az utat az útfelújítások színesítették, mert mindegyiknél várnunk kellett, hogy továbbengedjenek, és csak Pelikán hathatós közreműködésének köszönhetően tudtuk egyesbe tenni a sebváltót. Viszont megtanultam, hogy kell hármasban indulni…
Mirandában több bevásárló utca van, főként ruha és cipő boltok, kb. dupla áron, mint otthon. Irtózatos meleg (a beton ontja magából a forróságot), mi pedig keressük, hogy hol lehet fóliát, körfűrészhez lapot, és ehhez hasonló finomságokat venni. Logikusan nem lehet mindent egy boltban (barkácsbolt) megkapni, caplatni kell össze-vissza, de minden ember szerint más irányba, mint amit az előző mondott. Mindezt portugálul, mert más nyelven itt senki sem beszél.
Sikerül felvennünk Bence csomagját is (ugyanis a postát nem hozzák a lodge-ba, hanem Mirandában van egy iroda, aki fogadja és értesíti a lodge-ot, hogy jöjjenek érte), majd átvágtázunk az egyik szupermarket-ba, ahol beváltják a vizes ballonjaink 70%-át (a 2 évesnél idősebb ballonokat nem veszik vissza), viszont a bolt kínálata nagyon szegényes, és maga a bolt is leharcolt.
Átmegyünk egy másik szuper-ba, itt sikerül a nem jó ballonjainkat is becserélni, bevásárolunk (ízelítő: 3 kg paradicsom, 2 kiló krumpli, 4 kg narancs, 3 kg banán, 20 zsemle, karton sör, és az összes dobozos tejet megvettük). Végül is 25 db 25 literes víz (625 liter) került fel a platóra az összevásárolt cuccok mellé.
Délután fél négy körül indultunk vissza, és fél nyolckor álltunk be a ház mellé. Kamionok döngettek szembe, előttünk és mögöttünk (ez az egyik főútvonal Campo Grande és Bolívia között), nem sok személyautót láttunk, és összesen egy női vezetőt, engem.
A fiúkat Kiko hozta haza a fazendáról, kb. 5 perccel az érkezésünk után. Trigo és Luca segített lepakolni a kocsit, én egyeztetek Maria-val (nem sikerült mindent kapni), majd Trigo elkap, hogy nem jó a kocsi, mutogat valamit a pedáloknál, és mondja, de nem értem. Kiderül, hogy eltört a gázpedál karja (?), és nem megy a kocsi. Kicsit sem lettem ideges, hiszen ez megtörténhetett volna bárhol út közben, itt Buraco das Piranhas és Miranda között a puszta földek vannak, nincs település!!!
A fiúk is jól haladtak a lesnél, Bence kicsit megnyugodott, hogy ez is halad, és sikerülnek a dolgok. Bár voltak ott is némi gondok, mivel a „magyar különítmény” szigorúan le van tiltva a traktorvezetésről. Csak Joan és Kiko vezetheti. Mivel Andrásék kocsi nélkül maradtak, Kiko volt velük a lesnél, és segített. Viszont annak a Toyotának sem jó az önindítója (úgy látszik, ez öreg Toyota betegség), Kiko behúzta a traktorral, majd a Toyotával átment a fazendára, ott hagyta és visszagyalogolt a leshez. Ott felvette a fiúkat a trakira, elmentek a fazendára, mert ott van a trakinak a garázs kialakítva. Persze a Toyota nem a domb tetején lett leállítva, így azt fel kellett húzni a trakival a dombra, hogy be tudják tolni. A trakival beállt a garázsba, a Toyotát betolták, és elindultak haza. Logikus brazil megoldás…
Holnap reggel mindannyian megyünk, és ha minden igaz, felkerülnek az első gerendák is a lesre.
2009. november 17.
A tervnek megfelelően a „magyar különítmény” kettészakadt, Andrást és Bencét reggel Pelikán kivitte a leshez dolgozni, majd visszajött, felpakoltuk az üres 25 literes vizes ballonokat és irány Miranda.
Miranda kb. 120 km-re van a lodge-tól, ezt az utat 30 km-en földúton kell megtenni (értsd: földes-füves, földes, bokáig érő homokos út váltakozása, 20 fahíddal aminek nincs korlátja), majd Buraco das Piranhas-nál kérve a főútra már csak 100 km az útfelújítások és a kamionok között.
A lodge-ban még Pelikán vezetett, nehogy Joao fülébe jusson, hogy én vezetem azt a kocsit, amit majd (elméletileg) ő fog megvenni. Szerinte a nők nem tudnak vezetni…
A lodge kapuján kiérve átvettem a kormányt, és három óra alatt (délre) sikeresen megtettük a 120 km-t, tűző napon és kb. 40 fokban, rendőr sem állított meg (csak magyar jogsim van, nemzetközi nincs, ráadásul egy darab papírunk sincs a kocsi tulajdonjogát illetően). Az utat az útfelújítások színesítették, mert mindegyiknél várnunk kellett, hogy továbbengedjenek, és csak Pelikán hathatós közreműködésének köszönhetően tudtuk egyesbe tenni a sebváltót. Viszont megtanultam, hogy kell hármasban indulni…
Mirandában több bevásárló utca van, főként ruha és cipő boltok, kb. dupla áron, mint otthon. Irtózatos meleg (a beton ontja magából a forróságot), mi pedig keressük, hogy hol lehet fóliát, körfűrészhez lapot, és ehhez hasonló finomságokat venni. Logikusan nem lehet mindent egy boltban (barkácsbolt) megkapni, caplatni kell össze-vissza, de minden ember szerint más irányba, mint amit az előző mondott. Mindezt portugálul, mert más nyelven itt senki sem beszél.
Sikerül felvennünk Bence csomagját is (ugyanis a postát nem hozzák a lodge-ba, hanem Mirandában van egy iroda, aki fogadja és értesíti a lodge-ot, hogy jöjjenek érte), majd átvágtázunk az egyik szupermarket-ba, ahol beváltják a vizes ballonjaink 70%-át (a 2 évesnél idősebb ballonokat nem veszik vissza), viszont a bolt kínálata nagyon szegényes, és maga a bolt is leharcolt.
Átmegyünk egy másik szuper-ba, itt sikerül a nem jó ballonjainkat is becserélni, bevásárolunk (ízelítő: 3 kg paradicsom, 2 kiló krumpli, 4 kg narancs, 3 kg banán, 20 zsemle, karton sör, és az összes dobozos tejet megvettük). Végül is 25 db 25 literes víz (625 liter) került fel a platóra az összevásárolt cuccok mellé.
Délután fél négy körül indultunk vissza, és fél nyolckor álltunk be a ház mellé. Kamionok döngettek szembe, előttünk és mögöttünk (ez az egyik főútvonal Campo Grande és Bolívia között), nem sok személyautót láttunk, és összesen egy női vezetőt, engem.
A fiúkat Kiko hozta haza a fazendáról, kb. 5 perccel az érkezésünk után. Trigo és Luca segített lepakolni a kocsit, én egyeztetek Maria-val (nem sikerült mindent kapni), majd Trigo elkap, hogy nem jó a kocsi, mutogat valamit a pedáloknál, és mondja, de nem értem. Kiderül, hogy eltört a gázpedál karja (?), és nem megy a kocsi. Kicsit sem lettem ideges, hiszen ez megtörténhetett volna bárhol út közben, itt Buraco das Piranhas és Miranda között a puszta földek vannak, nincs település!!!
A fiúk is jól haladtak a lesnél, Bence kicsit megnyugodott, hogy ez is halad, és sikerülnek a dolgok. Bár voltak ott is némi gondok, mivel a „magyar különítmény” szigorúan le van tiltva a traktorvezetésről. Csak Joan és Kiko vezetheti. Mivel Andrásék kocsi nélkül maradtak, Kiko volt velük a lesnél, és segített. Viszont annak a Toyotának sem jó az önindítója (úgy látszik, ez öreg Toyota betegség), Kiko behúzta a traktorral, majd a Toyotával átment a fazendára, ott hagyta és visszagyalogolt a leshez. Ott felvette a fiúkat a trakira, elmentek a fazendára, mert ott van a trakinak a garázs kialakítva. Persze a Toyota nem a domb tetején lett leállítva, így azt fel kellett húzni a trakival a dombra, hogy be tudják tolni. A trakival beállt a garázsba, a Toyotát betolták, és elindultak haza. Logikus brazil megoldás…
Holnap reggel mindannyian megyünk, és ha minden igaz, felkerülnek az első gerendák is a lesre.
A torony lábai
32. nap
2009. november 16.
Ma hajnalban András, Bence és Pelikán Joao-val és két helyivel (Gatto – aki olyan tájszólással beszél, hogy a helyiek sem mindig értik meg - és Luca) kimentek a fazendára, és a lyukfúróval megásták a legnagyobb les (helyiek toronynak hívják) hat lábának a gödröket. Mivel a lyukfúró csak 175 cm hosszú, a gödörnek pedig 2 m mélynek kell lennie, megszenvedtek a melegben és tűző napon ezzel a munkával.
Én ez alatt nagytakarítottam, ugyanis egyre több hangya kezd beszokni a nappaliba. Keresem a forrást, hogy vajon mire jönnek, de nem találom. Közben megelégelem, hogy a bejárati ajtó (ami csak egynegyed fa és háromnegyed szúnyogháló) dél-keletre néz, a nap állandóan besüt rajta, ráadásul mi más lenne a nappali járólapjának a színe, mint fekete, és a hozott nagyméretű kendőkből meg Bence extra cipőfűzőiből függönyt varrok rá. Így már egy fokkal jobb, a levegő bejön, de a nap kint marad.
A társaság kora délután ér vissza, majd kb. fél órás pihenő után indultak vissza, hogy beállítsák a hatalmas eukaliptusz oszlopokat a gödörbe. Én is csatlakoztam.
Az oszlopok akkorák és olyan nehezek, hogy a három fiú és három helyi kemény gyerek sem tudta megemelni. Joao a nagy traktorral vitte ide-oda, a traki és két Toyota Bandeirante segítségével tudták csak (extra biztosítás mellet) a gödrökbe beállítani. Az oszlopok megfelelő szögbe állítása is a traktor segítségével sikerült, mert ember(ek) nem tudták megmozdítani.
Bár Joao erősen kételkedett abban, hogy estére a hat oszlop függőlegesen fog állni, hat órára minden aznapra tervezett munka megvolt.
És az összes ivóvizünk elfogyott (értsd, már csak tej és tea maradt ivásra alkalmas ital).
Este tervezés, vizet kell szereznünk, mert a lodge-nak sincs. Méghozzá sok vizet, mert naponta kb. 25 liter elfogy átlagban, négyünknek. Tévedések elkerülése végett, csak isszuk, nem fürdünk benne! A terv: András és Bence dolgoznak a lesen, Pelikán és én bemegyünk Mirandába (kb. 120 km) a Toyotával, hozunk vizet, és bevásárolunk.
Vacsora után András megjelenik egy oldalnyi listával Maria-nak és lodge-nak, hozzácsapjuk a mienkhez. Én egy kicsit ideges vagyok, mert holnap nekem kell vezetnem (ugyanis Pelikán nem fér be a kormány mögé rendesen), és kb. 4 éve egy km-t sem vezettem. Ráadásul a kocsi sem éppen kifogástalan állapotú, szerencsére már beindul rendesen (megjavították az önindítót), de most a váltó haldoklik, meg a kuplung.
Estére nagy felhőkkel és villámlással megérkezik egy nagyobb esőzés, ami kicsit hűt a levegőn. Végre már nem ragad a gumis lepedő a testemre, és nem rángatom le reggelre az ágyról.
2009. november 16.
Ma hajnalban András, Bence és Pelikán Joao-val és két helyivel (Gatto – aki olyan tájszólással beszél, hogy a helyiek sem mindig értik meg - és Luca) kimentek a fazendára, és a lyukfúróval megásták a legnagyobb les (helyiek toronynak hívják) hat lábának a gödröket. Mivel a lyukfúró csak 175 cm hosszú, a gödörnek pedig 2 m mélynek kell lennie, megszenvedtek a melegben és tűző napon ezzel a munkával.
Én ez alatt nagytakarítottam, ugyanis egyre több hangya kezd beszokni a nappaliba. Keresem a forrást, hogy vajon mire jönnek, de nem találom. Közben megelégelem, hogy a bejárati ajtó (ami csak egynegyed fa és háromnegyed szúnyogháló) dél-keletre néz, a nap állandóan besüt rajta, ráadásul mi más lenne a nappali járólapjának a színe, mint fekete, és a hozott nagyméretű kendőkből meg Bence extra cipőfűzőiből függönyt varrok rá. Így már egy fokkal jobb, a levegő bejön, de a nap kint marad.
A társaság kora délután ér vissza, majd kb. fél órás pihenő után indultak vissza, hogy beállítsák a hatalmas eukaliptusz oszlopokat a gödörbe. Én is csatlakoztam.
Az oszlopok akkorák és olyan nehezek, hogy a három fiú és három helyi kemény gyerek sem tudta megemelni. Joao a nagy traktorral vitte ide-oda, a traki és két Toyota Bandeirante segítségével tudták csak (extra biztosítás mellet) a gödrökbe beállítani. Az oszlopok megfelelő szögbe állítása is a traktor segítségével sikerült, mert ember(ek) nem tudták megmozdítani.
Bár Joao erősen kételkedett abban, hogy estére a hat oszlop függőlegesen fog állni, hat órára minden aznapra tervezett munka megvolt.
És az összes ivóvizünk elfogyott (értsd, már csak tej és tea maradt ivásra alkalmas ital).
Este tervezés, vizet kell szereznünk, mert a lodge-nak sincs. Méghozzá sok vizet, mert naponta kb. 25 liter elfogy átlagban, négyünknek. Tévedések elkerülése végett, csak isszuk, nem fürdünk benne! A terv: András és Bence dolgoznak a lesen, Pelikán és én bemegyünk Mirandába (kb. 120 km) a Toyotával, hozunk vizet, és bevásárolunk.
Vacsora után András megjelenik egy oldalnyi listával Maria-nak és lodge-nak, hozzácsapjuk a mienkhez. Én egy kicsit ideges vagyok, mert holnap nekem kell vezetnem (ugyanis Pelikán nem fér be a kormány mögé rendesen), és kb. 4 éve egy km-t sem vezettem. Ráadásul a kocsi sem éppen kifogástalan állapotú, szerencsére már beindul rendesen (megjavították az önindítót), de most a váltó haldoklik, meg a kuplung.
Estére nagy felhőkkel és villámlással megérkezik egy nagyobb esőzés, ami kicsit hűt a levegőn. Végre már nem ragad a gumis lepedő a testemre, és nem rángatom le reggelre az ágyról.
2009. november 18., szerda
Pihenő nap!
31. nap2009. november 15.
Ma pihenő nap van!
Reggel nyolckor elindulunk Passo de Lontra-ba (ami kb. 20 km-re van innen) kocsival. A fő cél ballonos vizet venni, mert összesen 25 liter van négyünknek. Állítólag ott lehet kapni.
Pelikán a platón ül a fotóscuccával, András vezet, Bence otthon marad ügyeket intézni a neten keresztül és várja a fát. Talán 11 kilométerre a lodge-tól látunk egy kamiont dugig megpakolva, ahogy dönget azon a földúton, ahol mi a Toyotával max. 30-al megyünk. Nézzük, rajta vannak Bence fái is. Mi legyen, visszaforduljunk? Gyorsan megvitatjuk, hogy vannak ott elegen, leszedik (ledöntik) a platóról. Megyünk tovább, többször megállunk, nézegetjük a madarakat, szeretnénk tapírt vagy jaguárt látni, de csak marhák meg lovak vannak mindenhol.
Félelmetesen apad mindenhol a vízszint. Nincs két hete, hogy Bencét kivittük a buszhoz, és az akkor látott kisebb (értsd busznyi alapterületű) pocsolyák teljesen eltűntek. Nagy kincs most a víz az állatoknak. A helyiek is mondják, hogy ilyen száraz évszak már nagyon régen volt erre, november elején megindulnak az esőzések, és a területen lassacskán a víz lesz az úr. Most, november közepén pedig mindent hatalmas por borít. Vannak olyan útszakaszok, ahol lassan tengerparton érezzük magunkat (csak a tenger hiányzik), akkora a homok.
A húsz kilométert kb. 2 óra alatt tettük meg, ez idő alatt átmentünk 11 hídon (ami elméletileg max. 15 tonnát bír, de sokkal többel is rámennek), majd Passo do Lontra-ban átmentünk a folyó feletti hídon. András meglátja, hogy egy kajmán egy hatalmas halat fogott, és hurcolja ki a partra. Pelikán gyorsan nekiáll fotózni, de ez már sok a kajmánnak, és inkább visszamegy a vízbe. A hal még él, csapkod össze-vissza a farkával, biztos nem lehet kényelmes egyiküknek sem.
A „város” összesen kb. 10-15 házból áll, a folyón bárkák vannak, van egy hotel, egy kemping bungalókkal és egy ház, ahol szobákat lehet kivenni. A főtéren van egy benzinkútállomás egy-egy kútfejjel, és egy bolt. Ez Passo do Lontra. Természetesen a boltban nem lehet ballonos vizet kapni (még jó hogy ezért jöttünk), úgyhogy a gondolkodás elősegítése érdekében megeszünk egy-egy jégkrémet, és nézzük, ahogy a buszok beállnak a bolt elé, tele turistával. Osztunk-szorzunk, végeredmény, vizet mindenképpen kell vennünk, így hat darab másfél-literes vízért kiadunk 8 reált (800 Ft), veszünk még csokis kekszeket, szappant (úgy fogy, mintha jégkrém lenne), egy két literes üdítőt, és András valamilyen csipszet az útra hazafelé. A csipszről kiderül, hogy sült csirke ízű (éltetek már valami rosszat), és persze rám tukmálja egy idő után. Szerintem jó ideig itt lesz az asztalon a maradék. Az úton visszafelé rengeteg pálma magot találunk, így vágunk azt is, hogy ne kelljen a lodge-ban keresni (az egyik fürt András szerint legalább 25 kilós volt).
A lodge-ba érve látjuk, hogy hatalmas oszlopok vannak leborítva a műhely mellé (mintha valami mega-tábortűzre készülnének). A házban kérdezzük Bencét, hogy milyen a fa? Nem is tudta, hogy már megérkezett, nem szóltak neki. Megjelenik Joao, leül, és panaszkodik, hogy rengeteg a munka. Kerítést kell építeni (3 kamionnyi anyag jön), meg be kell oltani a marhákat. Bencével megbeszélik a les építésével járó munkák sorrendjét, mire kb. mennyi idő és ember kell. Végül is kiderül, hogy lesz ember (mais o menus), valamelyik nap. Bence kicsit kiakad, szerinte itt csak az az időpont biztos, ami már megtörtént.
Joao Andrásnak elpanaszolja, hogy nem jól mérte ki a kerítés hosszát, és útját, mert a 4 km-ben tévedett 50 métert. András életében először GPS-el a kezében végzett ilyen munkát, míg a 8 éve itt élő Joao kb. 20 fokkal mutatott más irányt a GPS által megadott útvonalhoz képest. András elmondja, hogy ő hogyan mérte ki a 3 pontot a GPS-el, és a traktorral hogy kötötték össze a három pontot (a képzeletbeli háromszög két szárával), és akkor ez jó volt, a végeredmény pedig 4 km lett. Joao hozott egy másik embert, aki viszont csak a két legszélső pontot kötötte össze, és az eredmény 50 méter eltérés a közepén. András sajnálja, kérdezi, hogy mekkora probléma. Joao nevet, hogy 1500 hektáron 100 méterrel simán arrébb lehet tenni a kerítést gond nélkül, az még belefér. Akkor mi volt a probléma?
Ahhoz képest, hogy milyen sok a munka, még Joao hosszasan elüldögél itt az asztalnál, és iszogatja a jeges vizet. (Este kiderül, hogy a nagyon sok munkából annyit csináltak meg, hogy felpakoltak egy traktornyi fát, és kivitték a fazendára, ott már le sem pakolták. )
Miután elmegy, kicsi pihenő következik, majd András és Bence kimennek és kimérik les oszlopaikhoz a gödrök helyét. Holnap hajnalban mindhárman kimennek és 6 db két méter mély gödröt ásnak ki.
Pelikán rákattan(na) a netre, hogy merre kellene elforgatni a műholdas antennát, annak érdekében, hogy valami emberi műsort is foghassunk, de déltől megint nincs net. Lassan kezdünk arra gyanakodni, hogy itt valami komoly probléma van, és nem az időjárás függvénye az, hogy állandóan leszakadunk. Ismét zenét hallgatunk, képeket nézegetünk, olvasgatunk, rejtvényt fejtünk.
A házban csak 34,5 fok, (délután alulról verte a 36 fokot). Megy minden ventilátor, de így is folyik rólunk a víz. Már nem is emlékszem, mikor fürödtem utoljára meleg vízben, de nem is vágyok rá.
Egy kis összefoglaló Pantanalról (ha valaki még nem keresett rá a neten)
Pantanal a Föld legnagyobb egybefüggő vizes élőhelye, főként Közép-Kelet Brazíliában fekszik (Mato Grosso és Mato Grosso du Sul államokban) kb. 140.000 Km²-en, de kiterjed a szomszédos Paraguay és Bolívia területére is.
Minden év október végétől, november elejétől megérkeznek az első esők, melyek megemelik a folyók vízszintjét, elöntve a Pantanal mélyebben fekvő területeit egy teljesen más élőhelyet biztosítva az itt élő növényeknek és állatoknak. A vadvilág élőhelye kis területre koncentrálódik, mivel az állatok a magasabban fekvő “szigetekre” menekülnek a nedves évszak alatt.
Valójában a Pantanal 11 különálló területből áll, a Mato Grosso do Sul-i Pantanal a legnagyobb területű, 8 különböző résszel: PARAGUAI, NHECOLÂDIA, ABOBRAL, AQUIDAUANA, MIRANDA (itt vagyunk mi), NABILEQUE, PORTO MURTINHO AND PAIAGUÁS. A déli Panatanal (ahol mi vagyunk) a legvédettebb terület. A száraz időszak alatt főként füves területek találhatók itt, facsoportokkal, novembertől márciusig (az esős évszak alatt) pedig az elöntött területnek megfelelő életközösségek alakulnak ki. Ilyenkor a növényzet változatosságát a talaj típusa és az elöntés mértéke határozza meg. A “cerrado”, fás növénycsoport a magasabb homokos területeken, míg a füves területek az alacsonyabb, agyagos talajon alakultak ki.
Különösen szépek a tavak, azaz “baias”, mivel mindegyiknek más-más színe van, amely függ az algáktól és a növényzettől is.
Az állatvilágát tekintve kb. 650 madárfaj, 264 halfaj, 50 hüllőfaj és 80 emlősfaj található meg itt.
A lodge, ahol mi is vagyunk, az „Estrada Parque Pantanal” (azaz Pantanal Park Út) mentén fekszik. Ez az út a BR 262-es főútról (Campo Grande – Miranda – Corumbá) ágazik le, és kb. 116 km-en, 74 hídon, és a Paraguai folyót is keresztezve fut a Pantanal területén egészen Corumbá-ig. Ezen az úton (földút) fekszik Passo do Lontra is (kb. 7 km-re a BR 262-es leágazásától) és onnan még 17 km megtétele után egy kisebb földútra letérve már csak 12 km-t kell utazni a lodge-ig.
Reggel nyolckor elindulunk Passo de Lontra-ba (ami kb. 20 km-re van innen) kocsival. A fő cél ballonos vizet venni, mert összesen 25 liter van négyünknek. Állítólag ott lehet kapni.
Pelikán a platón ül a fotóscuccával, András vezet, Bence otthon marad ügyeket intézni a neten keresztül és várja a fát. Talán 11 kilométerre a lodge-tól látunk egy kamiont dugig megpakolva, ahogy dönget azon a földúton, ahol mi a Toyotával max. 30-al megyünk. Nézzük, rajta vannak Bence fái is. Mi legyen, visszaforduljunk? Gyorsan megvitatjuk, hogy vannak ott elegen, leszedik (ledöntik) a platóról. Megyünk tovább, többször megállunk, nézegetjük a madarakat, szeretnénk tapírt vagy jaguárt látni, de csak marhák meg lovak vannak mindenhol.
Félelmetesen apad mindenhol a vízszint. Nincs két hete, hogy Bencét kivittük a buszhoz, és az akkor látott kisebb (értsd busznyi alapterületű) pocsolyák teljesen eltűntek. Nagy kincs most a víz az állatoknak. A helyiek is mondják, hogy ilyen száraz évszak már nagyon régen volt erre, november elején megindulnak az esőzések, és a területen lassacskán a víz lesz az úr. Most, november közepén pedig mindent hatalmas por borít. Vannak olyan útszakaszok, ahol lassan tengerparton érezzük magunkat (csak a tenger hiányzik), akkora a homok.
A húsz kilométert kb. 2 óra alatt tettük meg, ez idő alatt átmentünk 11 hídon (ami elméletileg max. 15 tonnát bír, de sokkal többel is rámennek), majd Passo do Lontra-ban átmentünk a folyó feletti hídon. András meglátja, hogy egy kajmán egy hatalmas halat fogott, és hurcolja ki a partra. Pelikán gyorsan nekiáll fotózni, de ez már sok a kajmánnak, és inkább visszamegy a vízbe. A hal még él, csapkod össze-vissza a farkával, biztos nem lehet kényelmes egyiküknek sem.
A „város” összesen kb. 10-15 házból áll, a folyón bárkák vannak, van egy hotel, egy kemping bungalókkal és egy ház, ahol szobákat lehet kivenni. A főtéren van egy benzinkútállomás egy-egy kútfejjel, és egy bolt. Ez Passo do Lontra. Természetesen a boltban nem lehet ballonos vizet kapni (még jó hogy ezért jöttünk), úgyhogy a gondolkodás elősegítése érdekében megeszünk egy-egy jégkrémet, és nézzük, ahogy a buszok beállnak a bolt elé, tele turistával. Osztunk-szorzunk, végeredmény, vizet mindenképpen kell vennünk, így hat darab másfél-literes vízért kiadunk 8 reált (800 Ft), veszünk még csokis kekszeket, szappant (úgy fogy, mintha jégkrém lenne), egy két literes üdítőt, és András valamilyen csipszet az útra hazafelé. A csipszről kiderül, hogy sült csirke ízű (éltetek már valami rosszat), és persze rám tukmálja egy idő után. Szerintem jó ideig itt lesz az asztalon a maradék. Az úton visszafelé rengeteg pálma magot találunk, így vágunk azt is, hogy ne kelljen a lodge-ban keresni (az egyik fürt András szerint legalább 25 kilós volt).
A lodge-ba érve látjuk, hogy hatalmas oszlopok vannak leborítva a műhely mellé (mintha valami mega-tábortűzre készülnének). A házban kérdezzük Bencét, hogy milyen a fa? Nem is tudta, hogy már megérkezett, nem szóltak neki. Megjelenik Joao, leül, és panaszkodik, hogy rengeteg a munka. Kerítést kell építeni (3 kamionnyi anyag jön), meg be kell oltani a marhákat. Bencével megbeszélik a les építésével járó munkák sorrendjét, mire kb. mennyi idő és ember kell. Végül is kiderül, hogy lesz ember (mais o menus), valamelyik nap. Bence kicsit kiakad, szerinte itt csak az az időpont biztos, ami már megtörtént.
Joao Andrásnak elpanaszolja, hogy nem jól mérte ki a kerítés hosszát, és útját, mert a 4 km-ben tévedett 50 métert. András életében először GPS-el a kezében végzett ilyen munkát, míg a 8 éve itt élő Joao kb. 20 fokkal mutatott más irányt a GPS által megadott útvonalhoz képest. András elmondja, hogy ő hogyan mérte ki a 3 pontot a GPS-el, és a traktorral hogy kötötték össze a három pontot (a képzeletbeli háromszög két szárával), és akkor ez jó volt, a végeredmény pedig 4 km lett. Joao hozott egy másik embert, aki viszont csak a két legszélső pontot kötötte össze, és az eredmény 50 méter eltérés a közepén. András sajnálja, kérdezi, hogy mekkora probléma. Joao nevet, hogy 1500 hektáron 100 méterrel simán arrébb lehet tenni a kerítést gond nélkül, az még belefér. Akkor mi volt a probléma?
Ahhoz képest, hogy milyen sok a munka, még Joao hosszasan elüldögél itt az asztalnál, és iszogatja a jeges vizet. (Este kiderül, hogy a nagyon sok munkából annyit csináltak meg, hogy felpakoltak egy traktornyi fát, és kivitték a fazendára, ott már le sem pakolták. )
Miután elmegy, kicsi pihenő következik, majd András és Bence kimennek és kimérik les oszlopaikhoz a gödrök helyét. Holnap hajnalban mindhárman kimennek és 6 db két méter mély gödröt ásnak ki.
Pelikán rákattan(na) a netre, hogy merre kellene elforgatni a műholdas antennát, annak érdekében, hogy valami emberi műsort is foghassunk, de déltől megint nincs net. Lassan kezdünk arra gyanakodni, hogy itt valami komoly probléma van, és nem az időjárás függvénye az, hogy állandóan leszakadunk. Ismét zenét hallgatunk, képeket nézegetünk, olvasgatunk, rejtvényt fejtünk.
A házban csak 34,5 fok, (délután alulról verte a 36 fokot). Megy minden ventilátor, de így is folyik rólunk a víz. Már nem is emlékszem, mikor fürödtem utoljára meleg vízben, de nem is vágyok rá.
Egy kis összefoglaló Pantanalról (ha valaki még nem keresett rá a neten)
Pantanal a Föld legnagyobb egybefüggő vizes élőhelye, főként Közép-Kelet Brazíliában fekszik (Mato Grosso és Mato Grosso du Sul államokban) kb. 140.000 Km²-en, de kiterjed a szomszédos Paraguay és Bolívia területére is.
Minden év október végétől, november elejétől megérkeznek az első esők, melyek megemelik a folyók vízszintjét, elöntve a Pantanal mélyebben fekvő területeit egy teljesen más élőhelyet biztosítva az itt élő növényeknek és állatoknak. A vadvilág élőhelye kis területre koncentrálódik, mivel az állatok a magasabban fekvő “szigetekre” menekülnek a nedves évszak alatt.
Valójában a Pantanal 11 különálló területből áll, a Mato Grosso do Sul-i Pantanal a legnagyobb területű, 8 különböző résszel: PARAGUAI, NHECOLÂDIA, ABOBRAL, AQUIDAUANA, MIRANDA (itt vagyunk mi), NABILEQUE, PORTO MURTINHO AND PAIAGUÁS. A déli Panatanal (ahol mi vagyunk) a legvédettebb terület. A száraz időszak alatt főként füves területek találhatók itt, facsoportokkal, novembertől márciusig (az esős évszak alatt) pedig az elöntött területnek megfelelő életközösségek alakulnak ki. Ilyenkor a növényzet változatosságát a talaj típusa és az elöntés mértéke határozza meg. A “cerrado”, fás növénycsoport a magasabb homokos területeken, míg a füves területek az alacsonyabb, agyagos talajon alakultak ki.
Különösen szépek a tavak, azaz “baias”, mivel mindegyiknek más-más színe van, amely függ az algáktól és a növényzettől is.
Az állatvilágát tekintve kb. 650 madárfaj, 264 halfaj, 50 hüllőfaj és 80 emlősfaj található meg itt.
A lodge, ahol mi is vagyunk, az „Estrada Parque Pantanal” (azaz Pantanal Park Út) mentén fekszik. Ez az út a BR 262-es főútról (Campo Grande – Miranda – Corumbá) ágazik le, és kb. 116 km-en, 74 hídon, és a Paraguai folyót is keresztezve fut a Pantanal területén egészen Corumbá-ig. Ezen az úton (földút) fekszik Passo do Lontra is (kb. 7 km-re a BR 262-es leágazásától) és onnan még 17 km megtétele után egy kisebb földútra letérve már csak 12 km-t kell utazni a lodge-ig.
2009. november 17., kedd
Allergia
30. nap
2009. november 14.
Reggel korán keltünk, hogy a szülőkkel tudjunk skyponi. Nekem sikerült, de András hiába várta Icut a gép elé, ismét nem jött össze a kapcsolat, pedig most net is volt. Hatalmas és sötét felhők gyülekeztek az égen, dörgött is, majd 8 óra körül megszűnt létezni az internet.
Bence szomorúan mutatja, hogy az egyik combján hatalmas piros kiütések keletkeztek éjjel, állandóan ég és viszket. Találok kálcium pezsgőtablettát és allergiára meg szúnyogcsípésre való krémet (még Ági hagyta itt), és mindkettőből adok neki.
András és Bence a hangárban átpakolták a fákat, mert a gombaölővel kezelt lécek alatt állt a víz (nedvesen hozták) és zöld penészfoltok ütöttek ki rajtuk. Így most tudnak száradni. Majd a lesekhez szükséges anyagokat felpakolták a kocsira, és (miután én is becsatlakoztam), átvittük a műhelybe, szerelésre.
Ebéd, nagyon finom göngyölt hús répával töltve, a többi a szokásos, rizs, bab, maniókás sárgarépa saláta és valami zöldbab szerűség, de nem az. Utána Bence és Pelikán, Ákossal (a vállalkozás harmadik tagja) folytatnak hosszas konferenciabeszélgetést. Kis idő után Bence kijön hozzánk, hogy a kiütés az egész testét ellepte, mitől lehet, mit csináljunk? Megitatok vele még egy kálciumot, bekenetem krémmel, és abban maradunk, hogy biztos a penészes fának a porára érzékeny.
Miután még mindig a jövőről egyeztet a két fiú, megjelennek az esőfelhők, Andrással kimegyünk a műhelyhez és lepakoljuk a kocsit. Tény, hogy van egy szaga ennek a penészes fának. Mondanom sem kell, hogy az első fa lepakolása után az összes felhőt elfújta a szél, megint elkerülte a lodge-ot, és mi tűző napban folytattuk a pakolást. Mire befejeztük, mindketten úszunk az izzadtságban, és a porban. Andráson rendszeresen olyan vizes a póló, hogy csavarni lehet belőle a verítéket.
Estére elmúlnak Bence kiütései, szerencsére. Barrigát (az egyik alkalmazott) teljesen kiköltöztették, egy nagy platós kocsi kellet az értékeinek. Maria szörnyülködve nézi, hogy neki is ennyi vagy még több cucca van, azt mindet dobozolni, pakolni… Végül is annyi derült ki, hogy Barriga a barátnője miatt megy el. De hogy mi a konkrét előzmény és esemény, nem tudjuk, csak azt, hogy ő nagyon szomorú volt.
Megjelenik Joao, hogy hajnal kettőkor indul a kamion ide Campo Grande-ból, hozza Bence lesének az oszlopait, és Joao 4 km-es kerítésének a faanyagát. Bence belelkesül, és kérdezgeti Joao-t, hogy milyen a fa? Nem tudja, csak annyit, hogy a kamion két napja jön abból az erdőből, ahonnan kivágták a fákat (Bence szerint az már régen rossz, ha csak most vágták ki). A fa holnap 10 körül fog ideérni (mais o menus = kb.)
Vacsi után nagy a meleg (34 fok) a házban, mindenki próbál valahogy pihenni. Magyar zenét hallgatunk, így kicsit jobb a hangulat, Pelikán lassan a könyv végére ér, András és Bence netezni próbálnak, de az egyre rosszabbul működik, sőt sehogy.
2009. november 14.
Reggel korán keltünk, hogy a szülőkkel tudjunk skyponi. Nekem sikerült, de András hiába várta Icut a gép elé, ismét nem jött össze a kapcsolat, pedig most net is volt. Hatalmas és sötét felhők gyülekeztek az égen, dörgött is, majd 8 óra körül megszűnt létezni az internet.
Bence szomorúan mutatja, hogy az egyik combján hatalmas piros kiütések keletkeztek éjjel, állandóan ég és viszket. Találok kálcium pezsgőtablettát és allergiára meg szúnyogcsípésre való krémet (még Ági hagyta itt), és mindkettőből adok neki.
András és Bence a hangárban átpakolták a fákat, mert a gombaölővel kezelt lécek alatt állt a víz (nedvesen hozták) és zöld penészfoltok ütöttek ki rajtuk. Így most tudnak száradni. Majd a lesekhez szükséges anyagokat felpakolták a kocsira, és (miután én is becsatlakoztam), átvittük a műhelybe, szerelésre.
Ebéd, nagyon finom göngyölt hús répával töltve, a többi a szokásos, rizs, bab, maniókás sárgarépa saláta és valami zöldbab szerűség, de nem az. Utána Bence és Pelikán, Ákossal (a vállalkozás harmadik tagja) folytatnak hosszas konferenciabeszélgetést. Kis idő után Bence kijön hozzánk, hogy a kiütés az egész testét ellepte, mitől lehet, mit csináljunk? Megitatok vele még egy kálciumot, bekenetem krémmel, és abban maradunk, hogy biztos a penészes fának a porára érzékeny.
Miután még mindig a jövőről egyeztet a két fiú, megjelennek az esőfelhők, Andrással kimegyünk a műhelyhez és lepakoljuk a kocsit. Tény, hogy van egy szaga ennek a penészes fának. Mondanom sem kell, hogy az első fa lepakolása után az összes felhőt elfújta a szél, megint elkerülte a lodge-ot, és mi tűző napban folytattuk a pakolást. Mire befejeztük, mindketten úszunk az izzadtságban, és a porban. Andráson rendszeresen olyan vizes a póló, hogy csavarni lehet belőle a verítéket.
Estére elmúlnak Bence kiütései, szerencsére. Barrigát (az egyik alkalmazott) teljesen kiköltöztették, egy nagy platós kocsi kellet az értékeinek. Maria szörnyülködve nézi, hogy neki is ennyi vagy még több cucca van, azt mindet dobozolni, pakolni… Végül is annyi derült ki, hogy Barriga a barátnője miatt megy el. De hogy mi a konkrét előzmény és esemény, nem tudjuk, csak azt, hogy ő nagyon szomorú volt.
Megjelenik Joao, hogy hajnal kettőkor indul a kamion ide Campo Grande-ból, hozza Bence lesének az oszlopait, és Joao 4 km-es kerítésének a faanyagát. Bence belelkesül, és kérdezgeti Joao-t, hogy milyen a fa? Nem tudja, csak annyit, hogy a kamion két napja jön abból az erdőből, ahonnan kivágták a fákat (Bence szerint az már régen rossz, ha csak most vágták ki). A fa holnap 10 körül fog ideérni (mais o menus = kb.)
Vacsi után nagy a meleg (34 fok) a házban, mindenki próbál valahogy pihenni. Magyar zenét hallgatunk, így kicsit jobb a hangulat, Pelikán lassan a könyv végére ér, András és Bence netezni próbálnak, de az egyre rosszabbul működik, sőt sehogy.
2009. november 14., szombat
Tejberizs-nap
29. nap
2009. november 13.
Reggelire Maria tejberizst készített a reggelin kívül külön nekünk, de olyan forró volt, hogy csak délután tudtunk enni belőle.
Reggeli után András és Bence a műhelyben építette tovább a lest, majd kilenckor találkoztunk a „Tapíros fiúkkal”, akik kivittek bennünket a szokásos útvonalukra. Megnéztünk több pontot, de sajnos nem jelzett a készülék. Azt mondták, hogy vagy völgyben van, vagy a hatótávon kívül (5 km.). A megjelölt tapír útvonalát 3 lodge területén vizsgálják, mi kettőn mentünk végig. Mesélték, hogy az előző vizsgálati helyen 30 nap alatt 27 tapírt találtak, míg itt 30 nap alatt egyet. Naponta ötször járják be ugyanazt az útvonalat ugyanabban az időpontokban. A héten mennek tovább egy másik vizsgálati helyre, majd decemberben térnek ide vissza. (Kis tapírok portugálul kiejtve: pokaontas) :-)
Ebédre visszaértünk, szárított, sózott marhahús volt rizzsel és babbal. Nagyon finom volt a hús, de annyit ittunk utána, hogy az nem emberi. A maradék tejberizst is megdézsmáltuk egy kicsit…
Délután megjelent a tegnapi villanyszerelő szaki, aki fejét csóválta, hogy nincs világítás az udvaron. Mutattam neki, hogy szétdurrant az izzó. Megint megjelent egy ölnyi izzóval, és újra elkezdte próbálgatni a foglalatba. Mire sikerült a második lámpát megszerelni, szétdurrant az elsőben az égő. Végül is hármat robbantott szét, mire rájött, hogy talán a foglalat nem jó, és meg kellene nézni. Én ekkor mentem át a fiúkhoz a műhelybe.
Ott a mai nap végére szerkezetkész állapotba került az első les, holnapra tervezzük az esztétikai festést.
Hosszú napok után végre sikerült anyuékkal skypon csetelnem, aput ma engedték haza a kórházból és András is hallotta egy pillanatra Icu hangját.
Vacsorázni már sötétben mentünk, végül is a háromizzós díszkivilágításból összesen csak egy égett, az utolsó, amiben régi hagyományos izzó van.
Vacsorára krumplipaprikás volt, épp csak kicsit volt más az íze, mint az otthoninak. Mivel hoztam hazulról pörköltkockákat is, többet ráadásul, egy dobozzal átvittem Maria-nak, elmondtam neki, hogy ez magyar, más mint az itteni, és próbálja ki, de először csak kis adagban, nehogy rossz íze legyen (mármint nekik nem ízlik).
Ha valaki azt hiszi, hogy ez valami helyi specialitás, az nagyot téved, azért Pantanali, mert máshol nem csinálnék és ennék ilyet, de a kényszer nagy úr, a gyümölcsleves pedig finom.
Hozzávalók:
3 db felkarikázott túlérett vagy zöld banán (általában nincs a kettő közötti átmenet),
1 egész narancs kis kockákra vágva,
1 kávéskanál méz,
2 dl kefír (mert joghurtot nem kaptak a fiúk a boltban),
kb. 1 liter instant mangólé (vízben feloldott mangópor) Tang porból (reklám helye),
1 szelet citrom,
A banánra ráöntöm a kefírt, a mangólevet és jól összekeverem. Beleteszem a mézet, a narancsot, és a citrom levét belefacsarom. Keverés után berakom a hűtőbe.
Bár nem hangzik jól, és a végeredmény kinézete sem túl biztató, munka után a 34 fokos szoba melegben nagyon jól esik!
Lefekvés előtt még egy pillantás a hőmérőre, 34 és fél fok a szobában. Hosszú éjszaka lesz...
Mivel az internet kapcsolat nem éppen a legjobb, a blog egyes bejegyzéseihez nem tudtunk képet feltölteni. Most pótoltuk, tessék visszakeresni.:-)
2009. november 13.
Reggelire Maria tejberizst készített a reggelin kívül külön nekünk, de olyan forró volt, hogy csak délután tudtunk enni belőle.
Reggeli után András és Bence a műhelyben építette tovább a lest, majd kilenckor találkoztunk a „Tapíros fiúkkal”, akik kivittek bennünket a szokásos útvonalukra. Megnéztünk több pontot, de sajnos nem jelzett a készülék. Azt mondták, hogy vagy völgyben van, vagy a hatótávon kívül (5 km.). A megjelölt tapír útvonalát 3 lodge területén vizsgálják, mi kettőn mentünk végig. Mesélték, hogy az előző vizsgálati helyen 30 nap alatt 27 tapírt találtak, míg itt 30 nap alatt egyet. Naponta ötször járják be ugyanazt az útvonalat ugyanabban az időpontokban. A héten mennek tovább egy másik vizsgálati helyre, majd decemberben térnek ide vissza. (Kis tapírok portugálul kiejtve: pokaontas) :-)
Ebédre visszaértünk, szárított, sózott marhahús volt rizzsel és babbal. Nagyon finom volt a hús, de annyit ittunk utána, hogy az nem emberi. A maradék tejberizst is megdézsmáltuk egy kicsit…
Délután megjelent a tegnapi villanyszerelő szaki, aki fejét csóválta, hogy nincs világítás az udvaron. Mutattam neki, hogy szétdurrant az izzó. Megint megjelent egy ölnyi izzóval, és újra elkezdte próbálgatni a foglalatba. Mire sikerült a második lámpát megszerelni, szétdurrant az elsőben az égő. Végül is hármat robbantott szét, mire rájött, hogy talán a foglalat nem jó, és meg kellene nézni. Én ekkor mentem át a fiúkhoz a műhelybe.
Ott a mai nap végére szerkezetkész állapotba került az első les, holnapra tervezzük az esztétikai festést.
Hosszú napok után végre sikerült anyuékkal skypon csetelnem, aput ma engedték haza a kórházból és András is hallotta egy pillanatra Icu hangját.
Vacsorázni már sötétben mentünk, végül is a háromizzós díszkivilágításból összesen csak egy égett, az utolsó, amiben régi hagyományos izzó van.
Vacsorára krumplipaprikás volt, épp csak kicsit volt más az íze, mint az otthoninak. Mivel hoztam hazulról pörköltkockákat is, többet ráadásul, egy dobozzal átvittem Maria-nak, elmondtam neki, hogy ez magyar, más mint az itteni, és próbálja ki, de először csak kis adagban, nehogy rossz íze legyen (mármint nekik nem ízlik).
Mivel a mai nap nem volt kifejezetten eseménydús megosztom a „féltve őrzött” receptem:
Pantanali gyümölcsleves Csilla módra.Ha valaki azt hiszi, hogy ez valami helyi specialitás, az nagyot téved, azért Pantanali, mert máshol nem csinálnék és ennék ilyet, de a kényszer nagy úr, a gyümölcsleves pedig finom.
Hozzávalók:
3 db felkarikázott túlérett vagy zöld banán (általában nincs a kettő közötti átmenet),
1 egész narancs kis kockákra vágva,
1 kávéskanál méz,
2 dl kefír (mert joghurtot nem kaptak a fiúk a boltban),
kb. 1 liter instant mangólé (vízben feloldott mangópor) Tang porból (reklám helye),
1 szelet citrom,
A banánra ráöntöm a kefírt, a mangólevet és jól összekeverem. Beleteszem a mézet, a narancsot, és a citrom levét belefacsarom. Keverés után berakom a hűtőbe.
Bár nem hangzik jól, és a végeredmény kinézete sem túl biztató, munka után a 34 fokos szoba melegben nagyon jól esik!
Lefekvés előtt még egy pillantás a hőmérőre, 34 és fél fok a szobában. Hosszú éjszaka lesz...
Mivel az internet kapcsolat nem éppen a legjobb, a blog egyes bejegyzéseihez nem tudtunk képet feltölteni. Most pótoltuk, tessék visszakeresni.:-)
Leguán
28. nap
2009. november 12.
András hatkor kelt, ismét próbált skypolni Icuval. Kicsit később Bencével elmentek meglocsolni a betont.
Én nyolckor keltem arra, hogy az egyik alkalmazott (akinek még nem tudjuk a nevét, nem az ismerkedős fajta) jött, hogy megszerelje a házunk és a „Village” (falu, ahol az alkalmazottak laknak, és ahol enni szoktunk, kb. hat, egymáshoz épített lakrész) közötti területen az izzókat, hogy a sötétben ne kelljen állandóan lámpával közlekednünk (lássuk a kígyókat és a madárpókokat). Hozott egy nagy öl energiatakarékos izzót (csak úgy doboz nélkül) és elkezdte próbálgatni a három sorba kötött foglalatba. Kb. fél óra múlva sikerült találni hármat, ami beleillik a foglalatokba és még világít is, majd ezen felbuzdulva a bejárati ajtónk felett is kicserélte az izzót, és a „nappalinkba” is tett még egyet. Mindez a művelet egy órácskát vett igénybe (jelzem, összesen 5 izzó).
Délelőtt Pelikán megjavította Maria ősrégi turmixgépét (azzal a megjegyzéssel, hogy már csak Isten tartja össze). Maria megkérdezte, hogy mit kérünk érte, a válasz: tejberizst! András megszerelte az asztalt, végre nem emelkedik fel a lapja minden kanalazáskor.
Ebéd, majd délután kimentünk a műhelybe, ahol Pelikán elkezdte fotózni a denevéreket, mi addig kiugrottunk a hangárba, ahol tároljuk a fát. András benyitott és majdnem a szívroham jött rá, egy hatalmas állat volt az ajtónál. Egy leguán tévedt be valahogy, Bencének sikerült megfogni az állatot. Átvittük Pelikánhoz és mindenki megfotózta. Hihetetlen szép állat, hasonlít egy dinoszauruszhoz.
Valószínűleg az izgalom és napsütés kicsit megárthatott Bencének, mert fáj a feje és szédül. András visszaviszi a házba, szigorúan ráparancsolok, hogy tusolás és fekvés (én a hárpia), mi pedig Andrással megszereljük a les tetejét, kicsit átrendezzük és kitakarítjuk a műhelyt, hogy nagyobb hely legyen.
A terv, hogy este teniszezünk, ugrik. Mindenki lazít, pihen, nagyon meleg van. Pelikán felbuzdulva a délutáni fotózáson kitalálja, hogy menjünk ki a fazendára baglyokat fotózni, na meg szegény Bence most úgy sem tud kimenni. Gyorsan összepakolunk, és kb. fél hétkor már a lessátorból fényképez. Mi szafarizunk egy kicsit, a fazenda mellett van egy pici tó, ott még nem voltunk. Nagy meglepetés, ide is járnak a kékarák inni. András videózik, én meg nevetem, hogy milyen esetlenül gyalogolnak a földön.
Fél nyolc körül visszaindulunk. András a háznál felkapcsolja a kinti villanyt, „Ha már van!” felkiáltással, és a három izzóból a középső szét is durran. Mivel sorba voltak kötve, a bejárat felett sincs világítás, és ez a gyereknek egy órai munkájába került…
Vacsora a házban (mert kint az étkezőnél rengeteg a szúnyog). Bence kicsit jobban van (szerintünk enyhe napszúrást kapott). Megnézzük a Roncsfilmet, Pelikán inkább olvas, a társalgóból szerzett valami angol nyelvű könyvet.
András megbeszéli a „Tapíros fiúkkal”, hogy holnap délelőtt kilenckor kimegyünk velük tapírt keresni. Már megjelölték nyomkövetős nyakörvvel, „csak” meg kell keresni a jelet, és látni fogjuk.
Az áram megint elmegy, majd visszajön, de a két energiatakarékos izzót a nappalinkban nem bírja. Pelikán kicsavarja az egyiket, így már van fényünk és ventillátorunk is.
Nagyon meleg van a szobában.
2009. november 12.
András hatkor kelt, ismét próbált skypolni Icuval. Kicsit később Bencével elmentek meglocsolni a betont.
Én nyolckor keltem arra, hogy az egyik alkalmazott (akinek még nem tudjuk a nevét, nem az ismerkedős fajta) jött, hogy megszerelje a házunk és a „Village” (falu, ahol az alkalmazottak laknak, és ahol enni szoktunk, kb. hat, egymáshoz épített lakrész) közötti területen az izzókat, hogy a sötétben ne kelljen állandóan lámpával közlekednünk (lássuk a kígyókat és a madárpókokat). Hozott egy nagy öl energiatakarékos izzót (csak úgy doboz nélkül) és elkezdte próbálgatni a három sorba kötött foglalatba. Kb. fél óra múlva sikerült találni hármat, ami beleillik a foglalatokba és még világít is, majd ezen felbuzdulva a bejárati ajtónk felett is kicserélte az izzót, és a „nappalinkba” is tett még egyet. Mindez a művelet egy órácskát vett igénybe (jelzem, összesen 5 izzó).
Délelőtt Pelikán megjavította Maria ősrégi turmixgépét (azzal a megjegyzéssel, hogy már csak Isten tartja össze). Maria megkérdezte, hogy mit kérünk érte, a válasz: tejberizst! András megszerelte az asztalt, végre nem emelkedik fel a lapja minden kanalazáskor.
Ebéd, majd délután kimentünk a műhelybe, ahol Pelikán elkezdte fotózni a denevéreket, mi addig kiugrottunk a hangárba, ahol tároljuk a fát. András benyitott és majdnem a szívroham jött rá, egy hatalmas állat volt az ajtónál. Egy leguán tévedt be valahogy, Bencének sikerült megfogni az állatot. Átvittük Pelikánhoz és mindenki megfotózta. Hihetetlen szép állat, hasonlít egy dinoszauruszhoz.
Valószínűleg az izgalom és napsütés kicsit megárthatott Bencének, mert fáj a feje és szédül. András visszaviszi a házba, szigorúan ráparancsolok, hogy tusolás és fekvés (én a hárpia), mi pedig Andrással megszereljük a les tetejét, kicsit átrendezzük és kitakarítjuk a műhelyt, hogy nagyobb hely legyen.
A terv, hogy este teniszezünk, ugrik. Mindenki lazít, pihen, nagyon meleg van. Pelikán felbuzdulva a délutáni fotózáson kitalálja, hogy menjünk ki a fazendára baglyokat fotózni, na meg szegény Bence most úgy sem tud kimenni. Gyorsan összepakolunk, és kb. fél hétkor már a lessátorból fényképez. Mi szafarizunk egy kicsit, a fazenda mellett van egy pici tó, ott még nem voltunk. Nagy meglepetés, ide is járnak a kékarák inni. András videózik, én meg nevetem, hogy milyen esetlenül gyalogolnak a földön.
Fél nyolc körül visszaindulunk. András a háznál felkapcsolja a kinti villanyt, „Ha már van!” felkiáltással, és a három izzóból a középső szét is durran. Mivel sorba voltak kötve, a bejárat felett sincs világítás, és ez a gyereknek egy órai munkájába került…
Vacsora a házban (mert kint az étkezőnél rengeteg a szúnyog). Bence kicsit jobban van (szerintünk enyhe napszúrást kapott). Megnézzük a Roncsfilmet, Pelikán inkább olvas, a társalgóból szerzett valami angol nyelvű könyvet.
András megbeszéli a „Tapíros fiúkkal”, hogy holnap délelőtt kilenckor kimegyünk velük tapírt keresni. Már megjelölték nyomkövetős nyakörvvel, „csak” meg kell keresni a jelet, és látni fogjuk.
Az áram megint elmegy, majd visszajön, de a két energiatakarékos izzót a nappalinkban nem bírja. Pelikán kicsavarja az egyiket, így már van fényünk és ventillátorunk is.
Nagyon meleg van a szobában.
2009. november 13., péntek
Végre egy nagy kígyó
27. nap2009. november 11.
A hat órás ébredés nagyon nehezen ment ma, éjjel szinte semmit nem aludtam, az okát nem tudom. Nagy nehezen összeszedtem magam, elmentünk reggelizni (süti és tejeskávé).
Mondjuk azt nem igazán értem, hogy ha Joao-nak kb. 2500 marhája van, aminek x %-a tehén, amiket mindig fejnek, miért csak hetente egyszer van tejeskávé reggelire? (András válasza egyszerű, húsmarhákat tart)
Reggeli alatt megjelenik az egyik pincérlány és az egyik sofőr (Barriga, nem tudom, hogy kell írni), és Maria-val hosszasan arról beszélgetnek, hogy kinek milyen sokat kell dolgozni, és hogy ez nem állapot… (Mintha otthon lennénk, azzal a különbséggel, hogy itt az alkalmazottak 12-15 órát keményen végig dolgoznak egy nap alatt). Meglepően sokat értek abból, amit mondanak. Andrással megbeszéljük, hogy szerintünk Barriga-t eltanácsolták, majd miután én eljövök, András rákérdez Maria-nal, aki a szemével jelzi, hogy igen, és mondja, hogy később majd megbeszéljük.
Reggeli után (Bence kókuszos sütit evett sonkával), elindultunk meglocsolni a leseknél a friss betont. Már visszafelé jöttünk a legtávolabbi lestől, mikor András elkezdte verni a kocsi tetejét, hogy „Anakonda!!!”. Gyors fék, Bence kiugrik, és keressük az anakondát az 50-70 cm magas, szúrós, sűrű növényzetben. Meg kell néznünk!! A fiúk körbejárják a bozótost, mire András ismét meglátja a bokros szélén, mutatják nekem is, kb. 2 méter hosszú, és karnyi vastag sárgás-barna kígyó, fekete mintázattal. Tanakodnak még egy kicsit, majd arra jutnak, hogy ez lehet, hogy nem a barátságos kategóriába tartozik és inkább nem kellene zargatni. Azért még egyszer megpróbáljuk kizavarni a nyílt terepre, zajongnak a bozótos szélén, kezembe nyomják a fényképezőt, hogy „ha feléd megy az úton, videózzál!!!”, én felkészülök a legrosszabbra (mondanom sem kell, ha felém jött volna, milyen profi videó lett volna…), de a kígyó nem jön ki. A fiúk csalódottan otthagyják…
Mire visszaérünk, kb. 10 óra, mindannyiunk gyomra korog, Bence eltüntet egy tábla csokit, András a kekszeket dézsmálja, én narancsot eszek.
Bence kitalálja, hogy csináljanak meg egy keselyűs lest Andrással a műhelyben. Süthet a nap, eshet az eső, nem probléma. A hangárból át kell vinni az anyagokat a műhelybe, mert csak ott van áram, viszont a műhely nagyon kicsi, elég szűkösen tudnak dolgozni.
11 körül átnézek hozzájuk, viszek vizet, meg Andrásnak labellót, mert a nap sebesre szárította a 2 nap alatt a száját. Mivel Pelikán nincs itt, én örökítem meg az első csavar befúrását. Bence szerint „történelmi pillanat!”
Ebéd alatt András előadja Maria-nak, hogy állítólag nagyon finom tejberizst tud készíteni, lehetséges- e, hogy mi is megkóstoljuk? Meglepően gyorsan ráállt a dologra, ha minden igaz, holnap este az lesz. Megjelenik két idegen ember, kiderül, hogy ők itt és most tapírok után kutatnak, és megjelölik őket GPS adóval. Elmesélték, hogy hogyan fogják meg, hogy teszik fel (áthozták megmutatni a komplett szerkezetet), hogyan veszik az adatokat, mennyi ideig jó a szerkezet, csak egy dolgot nem értettek meg, hogy MIKOR mennek legközelebb ilyen „tapír-vadászatra”? Maria segítségével kiderült, hogy legközelebb februárban tesznek fel jeladót. Reméljük, hogy mi is ki tudunk velük menni, nem szeretnénk ilyen alkalmat kihagyni.
András a tejberizsért cserébe megígéri, hogy megcsavarozza az asztalt, amin enni szoktunk.
Rövid, de intenzív esőzés, majd utána András és Bence visszamegy a műhelybe. 5 óra körül átnézek hozzájuk, és összerakjuk a les 4 oldalát. Bence kivágja az ajtaját, és örömmel nézi, hogy milyen jó lett. Még egy-két apróságot szeretnének igazítani rajta, de megjelenik Joao, aki most érkezett vissza Mirandából (120 km 4 óra alatt, rossz volt a zöldhullám), és hozta a kért dolgokat, meg Barriga utódját, akinek olyan tájszólása van, hogy az „igen”-jét alig értettük meg. Ráadásul már volt benne pár kupicányi alkohol is. Sofőrként fog dolgozni…
Vacsora, finom paprikás-krumpli szerűség és dinsztelt káposzta, most kell figyelni: NEM VOLT BAB! Mióta András elmesélte Maria-nak, hogy otthon szinte nem is eszek húst, minden nap van valamilyen zöldség. Lehet, hogy csak véletlen az időzítés, és beindult Brazíliában a zöldségtermesztés, ennek köszönhető a dolog, de én nem hiszek a véletlenekben.
Próbáljuk kideríteni, hogy milyen kígyót láttunk, Maria beszél-beszél, elmeséli, hogy itt vannak kis kígyók, amik mérgesek is lehetnek, meg nagyok, amik az anakondához hasonlóan rátekerednek az állatokra. Állítólag 20 éve német gyerekeket vitt el az anakonda, . Pelikán még neten keresi, hogy milyen kígyót láthattunk, András készített egy alig használható fotót róla, de sajnos nem sikerül beazonosítani, hogy mi lehetett. Nagy volt az biztos!
Mondjuk azt nem igazán értem, hogy ha Joao-nak kb. 2500 marhája van, aminek x %-a tehén, amiket mindig fejnek, miért csak hetente egyszer van tejeskávé reggelire? (András válasza egyszerű, húsmarhákat tart)
Reggeli alatt megjelenik az egyik pincérlány és az egyik sofőr (Barriga, nem tudom, hogy kell írni), és Maria-val hosszasan arról beszélgetnek, hogy kinek milyen sokat kell dolgozni, és hogy ez nem állapot… (Mintha otthon lennénk, azzal a különbséggel, hogy itt az alkalmazottak 12-15 órát keményen végig dolgoznak egy nap alatt). Meglepően sokat értek abból, amit mondanak. Andrással megbeszéljük, hogy szerintünk Barriga-t eltanácsolták, majd miután én eljövök, András rákérdez Maria-nal, aki a szemével jelzi, hogy igen, és mondja, hogy később majd megbeszéljük.
Reggeli után (Bence kókuszos sütit evett sonkával), elindultunk meglocsolni a leseknél a friss betont. Már visszafelé jöttünk a legtávolabbi lestől, mikor András elkezdte verni a kocsi tetejét, hogy „Anakonda!!!”. Gyors fék, Bence kiugrik, és keressük az anakondát az 50-70 cm magas, szúrós, sűrű növényzetben. Meg kell néznünk!! A fiúk körbejárják a bozótost, mire András ismét meglátja a bokros szélén, mutatják nekem is, kb. 2 méter hosszú, és karnyi vastag sárgás-barna kígyó, fekete mintázattal. Tanakodnak még egy kicsit, majd arra jutnak, hogy ez lehet, hogy nem a barátságos kategóriába tartozik és inkább nem kellene zargatni. Azért még egyszer megpróbáljuk kizavarni a nyílt terepre, zajongnak a bozótos szélén, kezembe nyomják a fényképezőt, hogy „ha feléd megy az úton, videózzál!!!”, én felkészülök a legrosszabbra (mondanom sem kell, ha felém jött volna, milyen profi videó lett volna…), de a kígyó nem jön ki. A fiúk csalódottan otthagyják…
Mire visszaérünk, kb. 10 óra, mindannyiunk gyomra korog, Bence eltüntet egy tábla csokit, András a kekszeket dézsmálja, én narancsot eszek.
Bence kitalálja, hogy csináljanak meg egy keselyűs lest Andrással a műhelyben. Süthet a nap, eshet az eső, nem probléma. A hangárból át kell vinni az anyagokat a műhelybe, mert csak ott van áram, viszont a műhely nagyon kicsi, elég szűkösen tudnak dolgozni.
11 körül átnézek hozzájuk, viszek vizet, meg Andrásnak labellót, mert a nap sebesre szárította a 2 nap alatt a száját. Mivel Pelikán nincs itt, én örökítem meg az első csavar befúrását. Bence szerint „történelmi pillanat!”
Ebéd alatt András előadja Maria-nak, hogy állítólag nagyon finom tejberizst tud készíteni, lehetséges- e, hogy mi is megkóstoljuk? Meglepően gyorsan ráállt a dologra, ha minden igaz, holnap este az lesz. Megjelenik két idegen ember, kiderül, hogy ők itt és most tapírok után kutatnak, és megjelölik őket GPS adóval. Elmesélték, hogy hogyan fogják meg, hogy teszik fel (áthozták megmutatni a komplett szerkezetet), hogyan veszik az adatokat, mennyi ideig jó a szerkezet, csak egy dolgot nem értettek meg, hogy MIKOR mennek legközelebb ilyen „tapír-vadászatra”? Maria segítségével kiderült, hogy legközelebb februárban tesznek fel jeladót. Reméljük, hogy mi is ki tudunk velük menni, nem szeretnénk ilyen alkalmat kihagyni.
András a tejberizsért cserébe megígéri, hogy megcsavarozza az asztalt, amin enni szoktunk.
Rövid, de intenzív esőzés, majd utána András és Bence visszamegy a műhelybe. 5 óra körül átnézek hozzájuk, és összerakjuk a les 4 oldalát. Bence kivágja az ajtaját, és örömmel nézi, hogy milyen jó lett. Még egy-két apróságot szeretnének igazítani rajta, de megjelenik Joao, aki most érkezett vissza Mirandából (120 km 4 óra alatt, rossz volt a zöldhullám), és hozta a kért dolgokat, meg Barriga utódját, akinek olyan tájszólása van, hogy az „igen”-jét alig értettük meg. Ráadásul már volt benne pár kupicányi alkohol is. Sofőrként fog dolgozni…
Vacsora, finom paprikás-krumpli szerűség és dinsztelt káposzta, most kell figyelni: NEM VOLT BAB! Mióta András elmesélte Maria-nak, hogy otthon szinte nem is eszek húst, minden nap van valamilyen zöldség. Lehet, hogy csak véletlen az időzítés, és beindult Brazíliában a zöldségtermesztés, ennek köszönhető a dolog, de én nem hiszek a véletlenekben.
Próbáljuk kideríteni, hogy milyen kígyót láttunk, Maria beszél-beszél, elmeséli, hogy itt vannak kis kígyók, amik mérgesek is lehetnek, meg nagyok, amik az anakondához hasonlóan rátekerednek az állatokra. Állítólag 20 éve német gyerekeket vitt el az anakonda, . Pelikán még neten keresi, hogy milyen kígyót láthattunk, András készített egy alig használható fotót róla, de sajnos nem sikerül beazonosítani, hogy mi lehetett. Nagy volt az biztos!
2009. november 12., csütörtök
Szafari a Saline-ra
26. nap2009. november 10.
Szokásos reggeli hat órai kelés, András próbálkozik skypolni anyukájával, de nem jött össze a kapcsolat. Reggeli finom sütikkel, ami nagyon jó lenne ebéd után, de egy újabb betonozós nap elejére ez kevés. Kenyér nincs, pedig a hűtőben ott vár napok óta a vaj, felvágott és sajt. Csokis sütire mégsem kenhetjük…
Kiderül, hogy Joao csak délután megy Mirandába, így Pelikán is csatlakozik hozzánk. Kimegyünk ahhoz a leshez, ahol tegnap végeztünk, a kiásott gödrökből kimentjük a beleesett békákat és egereket. Pelikán keze volt csak elég hosszú, ő fejjel lefelé a gödrökben matat, majd a mentés végeztével csendben megjegyzi, hogy „tegnap mostam hajat”.
Az oszlopok beállítása is gyorsabban megy, ez alatt Pelikán fotózik (sántikálva, mert a vízhólyag éjjel majdnem megduplázta önmaga méretét). Betonkeverés tűző napon, szúnyogokkal (úgy látszik, minden verzióból kijár nekünk – napsütés felhővel, napsütés porral, napsütés szúnyogokkal).
11 óra körül végeztünk, felpakoltunk és átmentünk a másik két leshez, megnézni a betonozást, meglocsolni és betakarni földdel, hogy a gyilkos napsugárzás ne szárítsa ki teljesen.
Azt elfelejtettem leírni, hogy Joao és Bence között volt egy kisebb „vita”a betonozási technikákat illetően. Joao váltig állította, hogy a mi „magyar” technikánk, az hogy összekevered először a száraz hozzávalókat, majd a mixhez a vizet, azt is összekevered, és úgy lapátolod bele a gödörbe, nem jó, és lassú. Az itteni technika sokkal gyorsabb és jobb: azaz összekevered a száraz hozzávalókat, így szárazon beleborítod a gödörbe, ráöntöd a vizet, és kész. Másfél napon keresztül ezen viccelődtünk, nem tudjuk elképzelni, hogy ebből hogy lett volna igazán jó beton.
Ebéd a szokásos, már le sem írom, hogy mi, utána kicsi szieszta.
Délután már mindenki árnyéka önmagának, a meleg és a tűző nap rettenetes energiákat vesz ki az emberből. Hiába kenjük magunkat, én 3 heti bulgár és ukrán tengerparti nyaralás után voltam olyan barna, mint most 2 napi előkészület és betonozás után. Bence kitalálja, hogy ő megfotózza még egyszer a baglyokat, mi pedig addig kocsikázunk (szafarizunk), és vágunk pálmamagot az aráknak. Pelikán is jön velünk.
Bencét kirakjuk a baglyoknál, este visszajövünk érte, mi pedig elindultunk az egyik tóhoz, amiben még most is van víz.
Napról napra szemmel láthatóan fogynak a vízfelületek, legyen az tó, vagy csak nagyobb pocsolya. A napokban hullott esőnek köszönhetően nagyon sok növény virágba is borult. Állítólag ez csak szebb lesz, ahogy egyre több csapadék fog esni. Nehezen tudom elképzelni, mert már most nagyon szép.
A tónál Pelikán fotóz, majd továbbmegyünk a Saline Lagoon-hez (Saline tó), amely a vendégek kedvenc célpontja. Már az út is, ami oda visz, nagyon hangulatos, hatalmas fák és legyezőpálmák mindenhol. Út közben látunk 3 majmot, amik a földön szaladnak (esetlenül aranyosak), majd irány a Saline. A tó ki van száradva, de nagyon szép, még így is. Egy szinte szabályos kör alakú tómeder körülötte pálmaerdő. A tó partjához közelebb kisebb, távolabbra egyre magasabbak a pálmák, és mindenhol madarak a fák között… Ha lesz víz a tóban, lefotózzuk és a képet feltesszük a blogra. Addig is:
http://www.xaraes.com.br/galeria_de_fotos.asp?tp=Landscapes〈=eng
Naplementére visszaértünk Bencéhez, aki még bőszen fotózza a baglyokat, addig András és Pelikán Nakundáznak (lappantyú-féle), de azok nem fotogén alkatok, így kirakjuk a pálmamagokat. A pálmamagok fürtökben nőnek, mint a banán, és egyik-másik olyan nehéz, hogy alig bírom elcipelni a fától a kocsiig, pedig mindig a lehető legközelebb állunk meg. A fáról a fürtöt csak macsetével lehet levágni, olyan vastag az „ág”, amin lóg.
Bencét felvesszük, vacsora (ismét a személyzettel), András ott marad kockázni, én visszajövök és beállok a zuhany alá. András kb. fél óra múlva érkezik, alig ül le a számítógép elé, elmegy az áram. Mindenhol. Totál sötétség. Végre valaki beindítja az aggregátort, ismét van fény. Gyorsan kirázom az ágyneműt, és lefekszek aludni. A fiúk még neteznek, beszélgetnek.
Azt is elfelejtetten leírni, talán azért, mert már kezd természetessé válni, hogy itt mielőtt befekszünk az ágyba, minden ágyneműt, pizsamát ki kell rázni, ugyanígy öltözködésnél a ruhákkal, cipővel, papucsokkal is. Bence már talált a tusolóban skorpiót, András mega méretű csótányt, én pedig ölöm a kitines pattogó bogarakat, amik mindenhova (értsd szó szerint mindenhova, nyílásokba is) bemásznak. András ma (11-én) reggel egy hatalmas pókot öntött ki a papucsomból, szerencsére én még aludtam.
2009. november 11., szerda
Betonozás első napja
25. nap
2009. november 9.
Hajnal hatkor kelés, tetemes mennyiségű ivóvízkészlet, naptej és szúnyogriasztó bepakolása után irány a hangár. Ott még felpakoltunk egy jó adag sódert és homokot, és a legmesszebbi leshez (kb. 8 km) indultunk.
András és Bence a tegnap kivájt lyukakba függőbe beállítja a les oszlopait, ez alatt Pelikán az asszisztálásommal megkeveri az első betonadagot. Bence odaállítja a talicskát a betonkeverő tálca mellé, nevetve konstatáljuk, hogy a gyerekek homokozó talicskája stabilabb, mint ez. Eléggé nyekereg, nyikorog, lapos a kereke, de végül is kibírta a betonozást, bár mindig fogni kellett, hogy fel ne boruljon a beton ki- és belapátolása közben.
Természetesen a nap végig sütött, pörkölte a bőrünket, hiába kentük magunkat 30-50 faktoros naptejjel, estére szinte fájt minden érintés, minden mozdulat, amikor a ruha hozzáért. Tény, hogy ha így fojtatjuk, egy szoli-szalon sem kelhet versenyre a végeredménnyel.
Ebédre visszajöttünk, majd fél órás pihenő után irány a második les, oszlopok beállítása, és betonozás. Ez már rutinosan ment. A „kellemes” napsütést megtetézte, hogy itt minden lépésnél nagy porfelhőt kavart fel a szél, ami az izzadt bőrünkön egy idő után nagyon szépen mutatott.
Délután 4 körül átmentünk a harmadik, a fazendához legközelebbi leshez, ahol rengeteg citromsárga és almazöld lepke fogadott bennünket, én nem hagyhattam ki, beálltam a lepkefelhő közepébe!
Alig pakoltunk le a kocsiról, amikor az lefulladt. A terep sík, a platón még fent a sóder, a homok és a cement, esélytelen betolni a kocsit. Pelikánnal a tűző napon, egy darab macsetével és fényképezővel elindultunk a fazendára segítséget kérni. Útközben láttunk szarvasokat, Jabirut (ujja végétől a csőre végéig 2 m magas, gólyához hasonlító madár, András szerint felszállási engedélyre lenne szüksége a repüléshez), melyről a képet a www.pel.hu oldalon láthatjátok.
A fazendán egy teremtett lélek nem volt, máskor mindig van valaki. Pelikán leállt az üregi baglyoknál fotózni, én tovább kerestem a segítséget. Már az is nagyon gyanús volt, hogy egy kutya nem szaladt ugatva elénk. Átmentem Joao házához, ott sincs senki. Tovább a konyhához (ez nem az a konyha, ahol mi eszünk), az is üres. Az volt a nagy szerencsénk, hogy egy vendégcsoport épp akkor érkezett a fazendára, és Bruna vezette őket. Gyorsan elindultam Bruna felé, már kb. 3 méterre jártam tőle, mikor eszembe jutott, hogy is nézhetek ki: talpig koszosan (sóder, homok, cement, por és izzadtság keveréke) és a kezemben a kb. 30 cm hosszú pengéjű macseté. Hát sokat nem tudtam segíteni a dolgon, csak annyit, hogy a macsetét beleszúrtam a földbe és odarohantan Brunához (ő beszél angolul is). Szerencsére volt nála rádió, beszólt a központba, hogy mi a probléma, és azt a választ kapta, hogy mindjárt jönnek (ez délután 5 körül történt). Pelikán már kifotózta magát, megültünk a fazendán az árnyékban, elment mellettünk 2 kocsi, tele vendéggel, és már ránk sötétedett, mire jött Joao a kocsival (a nap fél nyolc körül megy le).
Ez idő alatt a fiúk kiásták a gödröket, előkészítettek mindent a holnapi betonozáshoz, és már azon gondolkodtak, hogy fognak ketten aludni a kocsi fülkéjében. A kényelemmel talán nem lett volna nagy gond, de szerintem a szúnyogok megették volna őket, mivel a Toyota ajtók nem éppen légmentesen záródnak.
Este Bencéék meghívtak bennünket a „vendégeknek járó” vacsorára (mi a személyzettel ettünk eddig). Salátahegyek, gyümölcsök, és finom zöldborsós csirkemell, nagyon jól esett mindkettőnknek.
Este még fürödtünk egyet a medencében, majd alvás. Fárasztó nap volt.
Szegény Pelikánnak hatalmas vízhólyag nőtt a nagylábujja végére.
2009. november 9.
Hajnal hatkor kelés, tetemes mennyiségű ivóvízkészlet, naptej és szúnyogriasztó bepakolása után irány a hangár. Ott még felpakoltunk egy jó adag sódert és homokot, és a legmesszebbi leshez (kb. 8 km) indultunk.
András és Bence a tegnap kivájt lyukakba függőbe beállítja a les oszlopait, ez alatt Pelikán az asszisztálásommal megkeveri az első betonadagot. Bence odaállítja a talicskát a betonkeverő tálca mellé, nevetve konstatáljuk, hogy a gyerekek homokozó talicskája stabilabb, mint ez. Eléggé nyekereg, nyikorog, lapos a kereke, de végül is kibírta a betonozást, bár mindig fogni kellett, hogy fel ne boruljon a beton ki- és belapátolása közben.
Természetesen a nap végig sütött, pörkölte a bőrünket, hiába kentük magunkat 30-50 faktoros naptejjel, estére szinte fájt minden érintés, minden mozdulat, amikor a ruha hozzáért. Tény, hogy ha így fojtatjuk, egy szoli-szalon sem kelhet versenyre a végeredménnyel.
Ebédre visszajöttünk, majd fél órás pihenő után irány a második les, oszlopok beállítása, és betonozás. Ez már rutinosan ment. A „kellemes” napsütést megtetézte, hogy itt minden lépésnél nagy porfelhőt kavart fel a szél, ami az izzadt bőrünkön egy idő után nagyon szépen mutatott.
Délután 4 körül átmentünk a harmadik, a fazendához legközelebbi leshez, ahol rengeteg citromsárga és almazöld lepke fogadott bennünket, én nem hagyhattam ki, beálltam a lepkefelhő közepébe!
Alig pakoltunk le a kocsiról, amikor az lefulladt. A terep sík, a platón még fent a sóder, a homok és a cement, esélytelen betolni a kocsit. Pelikánnal a tűző napon, egy darab macsetével és fényképezővel elindultunk a fazendára segítséget kérni. Útközben láttunk szarvasokat, Jabirut (ujja végétől a csőre végéig 2 m magas, gólyához hasonlító madár, András szerint felszállási engedélyre lenne szüksége a repüléshez), melyről a képet a www.pel.hu oldalon láthatjátok.
A fazendán egy teremtett lélek nem volt, máskor mindig van valaki. Pelikán leállt az üregi baglyoknál fotózni, én tovább kerestem a segítséget. Már az is nagyon gyanús volt, hogy egy kutya nem szaladt ugatva elénk. Átmentem Joao házához, ott sincs senki. Tovább a konyhához (ez nem az a konyha, ahol mi eszünk), az is üres. Az volt a nagy szerencsénk, hogy egy vendégcsoport épp akkor érkezett a fazendára, és Bruna vezette őket. Gyorsan elindultam Bruna felé, már kb. 3 méterre jártam tőle, mikor eszembe jutott, hogy is nézhetek ki: talpig koszosan (sóder, homok, cement, por és izzadtság keveréke) és a kezemben a kb. 30 cm hosszú pengéjű macseté. Hát sokat nem tudtam segíteni a dolgon, csak annyit, hogy a macsetét beleszúrtam a földbe és odarohantan Brunához (ő beszél angolul is). Szerencsére volt nála rádió, beszólt a központba, hogy mi a probléma, és azt a választ kapta, hogy mindjárt jönnek (ez délután 5 körül történt). Pelikán már kifotózta magát, megültünk a fazendán az árnyékban, elment mellettünk 2 kocsi, tele vendéggel, és már ránk sötétedett, mire jött Joao a kocsival (a nap fél nyolc körül megy le).
Ez idő alatt a fiúk kiásták a gödröket, előkészítettek mindent a holnapi betonozáshoz, és már azon gondolkodtak, hogy fognak ketten aludni a kocsi fülkéjében. A kényelemmel talán nem lett volna nagy gond, de szerintem a szúnyogok megették volna őket, mivel a Toyota ajtók nem éppen légmentesen záródnak.
Este Bencéék meghívtak bennünket a „vendégeknek járó” vacsorára (mi a személyzettel ettünk eddig). Salátahegyek, gyümölcsök, és finom zöldborsós csirkemell, nagyon jól esett mindkettőnknek.
Este még fürödtünk egyet a medencében, majd alvás. Fárasztó nap volt.
Szegény Pelikánnak hatalmas vízhólyag nőtt a nagylábujja végére.
Fák a tóba
24. nap
2009. november 8.
Reggel hatkor ébresztő, majd elindultunk szétrakodni a faanyag, a sóder és a homok egy részét. Mivel a kocsi nem teljesen jó (csak lejtőről lefelé, betolás után indul be, de akkor sem mindig), Joao 2 emberével, a kis traktorral akarta a sódert és a homokot kiszállítani a 3 vízparti leshez.
Vízparti lesnek mondjuk, de jelenleg mind szárazon áll. Állítólag az esőzések alatt, után kb. fél méteres magasságú tavakat találunk a most száraz terület helyén.
A kistrakival a folyómederig jutottak, nem bírt a gép vele. Nem baj van másik! A fazendáról hozták a nagyobbat, azzal nem lesz gond. De ez a művelet ebédig tartott.
Felpakoltuk a faanyag nagyon kicsi részét a platóra, és a 3 leshez leraktuk, még a traktor előtt. Bence kijelölte, hogy hova kell leborítani a sódert és a homokot, hogy majd ne legyen útban az építkezések alatt. Természetesen az első lesnél, éppen ahogy odaértünk, leszakadt az ég, deréktól lefelé csupa víz lett mindenünk, szerencsére esőkabátot vittünk.
A másik két lesnél tűző nap fogadott bennünket, igazán kellemesen büdösek és sárosak voltunk, mire beértünk ebédelni. Gyors zuhanyzás, és irány babot meg rizst enni. (Ha egyszer hazamegyünk innen, és megkérdezi valaki tőlünk, hogy mit szeretnék/szeretnénk enni, a válasz az lesz, hogy mindegy, csak bab, rizs és marha ne legyen!)
Ebéd után segítettem Bencének a betonkeverő tálcát összerakni, mivel betonkeverő gép az nincs, ez idő alatt András Kiko-val lepakolta a trakiról az anyagot a három lesnél.
A lesekhez útban felvettük Andrást, aki már vissza felé tartott Kiko-val, és a két távolabbi lesnél a fiúk kiásták lyukásóval (speciális szerszám, ilyet még otthon nem láttunk) a les oszlopainak a helyét. Ez a művelet egészen estig eltartott.
Az utolsó lesnél, amelyik a legközelebb van a fazendához (kb. 2 km) a kocsi leállt, és nem indult be. El kellett gyalogolni a fazendára, ahonnan Joao kijött és behúzta a kocsinkat.
Mivel sok vendég érkezett, Joao szólt, hogy holnapra nem tud embert adni a betonozáshoz. Kényszerpálya, mi fogunk betonozni. A 25 literes kiürült ivóvizes ballonokból 12-t megtöltöttünk a medence melletti csapból (közben a vendégek minket fotóztak, egyem a szívüket), és felpakoltuk a kocsira.
Este még megnéztük a Terminátor 4-et, utána szinte egyszerre mindenki elaludt.
Ez volt az a nap, amikor András egyetlen kockát sem készített!!
2009. november 8.
Reggel hatkor ébresztő, majd elindultunk szétrakodni a faanyag, a sóder és a homok egy részét. Mivel a kocsi nem teljesen jó (csak lejtőről lefelé, betolás után indul be, de akkor sem mindig), Joao 2 emberével, a kis traktorral akarta a sódert és a homokot kiszállítani a 3 vízparti leshez.
Vízparti lesnek mondjuk, de jelenleg mind szárazon áll. Állítólag az esőzések alatt, után kb. fél méteres magasságú tavakat találunk a most száraz terület helyén.
A kistrakival a folyómederig jutottak, nem bírt a gép vele. Nem baj van másik! A fazendáról hozták a nagyobbat, azzal nem lesz gond. De ez a művelet ebédig tartott.
Felpakoltuk a faanyag nagyon kicsi részét a platóra, és a 3 leshez leraktuk, még a traktor előtt. Bence kijelölte, hogy hova kell leborítani a sódert és a homokot, hogy majd ne legyen útban az építkezések alatt. Természetesen az első lesnél, éppen ahogy odaértünk, leszakadt az ég, deréktól lefelé csupa víz lett mindenünk, szerencsére esőkabátot vittünk.
A másik két lesnél tűző nap fogadott bennünket, igazán kellemesen büdösek és sárosak voltunk, mire beértünk ebédelni. Gyors zuhanyzás, és irány babot meg rizst enni. (Ha egyszer hazamegyünk innen, és megkérdezi valaki tőlünk, hogy mit szeretnék/szeretnénk enni, a válasz az lesz, hogy mindegy, csak bab, rizs és marha ne legyen!)
Ebéd után segítettem Bencének a betonkeverő tálcát összerakni, mivel betonkeverő gép az nincs, ez idő alatt András Kiko-val lepakolta a trakiról az anyagot a három lesnél.
A lesekhez útban felvettük Andrást, aki már vissza felé tartott Kiko-val, és a két távolabbi lesnél a fiúk kiásták lyukásóval (speciális szerszám, ilyet még otthon nem láttunk) a les oszlopainak a helyét. Ez a művelet egészen estig eltartott.
Az utolsó lesnél, amelyik a legközelebb van a fazendához (kb. 2 km) a kocsi leállt, és nem indult be. El kellett gyalogolni a fazendára, ahonnan Joao kijött és behúzta a kocsinkat.
Mivel sok vendég érkezett, Joao szólt, hogy holnapra nem tud embert adni a betonozáshoz. Kényszerpálya, mi fogunk betonozni. A 25 literes kiürült ivóvizes ballonokból 12-t megtöltöttünk a medence melletti csapból (közben a vendégek minket fotóztak, egyem a szívüket), és felpakoltuk a kocsira.
Este még megnéztük a Terminátor 4-et, utána szinte egyszerre mindenki elaludt.
Ez volt az a nap, amikor András egyetlen kockát sem készített!!
2009. november 10., kedd
Az első faszállítmány
23. nap
2009. november 7.
András reggel 7-kor elment Joao-val a fazenda környékére, még mindig a kerítés projekten dolgozva. András a traktor elején ülve az „érintetlen” füves-fás területeken keresztül irányította Joao-t a volán mögött, amely után egy nagy fűnyíró volt szerelve, így kijelölték és kiszámították a kerítés helyét és az ahhoz szükséges anyagmennyiséget. Joao-nak nagyon tetszett a GPS nyújtotta segítség, persze András elmesélte, hogy Joao teljesen más irányt lőtt be, mint amit a technika, pedig már nyolc éve „ismerkedik” a területtel!
Miután visszaérkezett szóltak, hogy megérkezett a kocsi alkatrésze, így Kiko-val (helyi alkalmazott, a képen balra) a műhelyben szerelték az önindítót. Délelőtt 11 körül vittem nekik innivalót, addigra már beszerelték az új alkatrészt, de a kocsi továbbra sem indult.
Ebéd, majd kicsi szerelés és szieszta után András elindul a hangárba, mivel érkeznek Bencéék a kamionnal (faanyaggal). Én még 1 órát skypolok, majd utána megyek, éppen arra érek oda, mire Bencéék leszállnak a kamionról.
A kamion kb. 9,5 tonna összsúllyal most nem akadt el, viszont a mi kocsinkat nem lehet leállítani sík terepen, így míg András és Bence a helyiekkel elkezdte lepakolni a faanyagot, addig én a kocsival visszamentem a házhoz Pelikánért, aki a hangárban videón megörökítette a nagy pakolást.
Miután a kamion elment, és kölcsönösen végighallgattuk az elmúlt napok eseményeit, Bence kitalálta, hogy neki kell a tegnap megölt Nandu, mert azt a keselyűk biztosan szeretnék! András mutatta az utat, Bence pedig vezetett a traktor nyomvonalán. Egyszer elvesztettük a nyomot, akkor kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen könnyen el lehet itt tévedni! Minden erdőfolt, bokros rész ugyanolyan, mint az előtte levő, vagy az utána következő. Egyszer láttunk egy nandu családot, kb. 10-15 fiókával (amik nagyon gyorsak voltak már), az anya meglátva bennünket úgy tett, mintha sérült lenne, ezalatt a fiókák beszaladtak a bokrosba.
Megtaláltuk a nandut, amelyet már rendesen megkezdtek a keselyűk, szaga is volt rendesen, feltettük a platóra, elvittük a keselyűknek.
Mire a házhoz értünk már sötét este volt. Természetesen a vacsorát illetően nem ért bennünket meglepetés, bab, rizs és sült hús volt.
Miután visszaérkezett szóltak, hogy megérkezett a kocsi alkatrésze, így Kiko-val (helyi alkalmazott, a képen balra) a műhelyben szerelték az önindítót. Délelőtt 11 körül vittem nekik innivalót, addigra már beszerelték az új alkatrészt, de a kocsi továbbra sem indult.
Ebéd, majd kicsi szerelés és szieszta után András elindul a hangárba, mivel érkeznek Bencéék a kamionnal (faanyaggal). Én még 1 órát skypolok, majd utána megyek, éppen arra érek oda, mire Bencéék leszállnak a kamionról.
A kamion kb. 9,5 tonna összsúllyal most nem akadt el, viszont a mi kocsinkat nem lehet leállítani sík terepen, így míg András és Bence a helyiekkel elkezdte lepakolni a faanyagot, addig én a kocsival visszamentem a házhoz Pelikánért, aki a hangárban videón megörökítette a nagy pakolást.
Miután a kamion elment, és kölcsönösen végighallgattuk az elmúlt napok eseményeit, Bence kitalálta, hogy neki kell a tegnap megölt Nandu, mert azt a keselyűk biztosan szeretnék! András mutatta az utat, Bence pedig vezetett a traktor nyomvonalán. Egyszer elvesztettük a nyomot, akkor kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen könnyen el lehet itt tévedni! Minden erdőfolt, bokros rész ugyanolyan, mint az előtte levő, vagy az utána következő. Egyszer láttunk egy nandu családot, kb. 10-15 fiókával (amik nagyon gyorsak voltak már), az anya meglátva bennünket úgy tett, mintha sérült lenne, ezalatt a fiókák beszaladtak a bokrosba.
Megtaláltuk a nandut, amelyet már rendesen megkezdtek a keselyűk, szaga is volt rendesen, feltettük a platóra, elvittük a keselyűknek.
Mire a házhoz értünk már sötét este volt. Természetesen a vacsorát illetően nem ért bennünket meglepetés, bab, rizs és sült hús volt.
2009. november 7., szombat
Érkezik az areia lavada
22. nap2009. november 6.
András 8 körül ébreszt, ő már talpon van egy ideje, reggelizett és nekem is hozott kalácsot. Ma érkezik a sóder és a cement kamionnal.
Sikerül a Skypon felvennünk a kapcsolatot Pelikánnal, majd kis idő múlva konferenciabeszélgetés keretén belül Bencével is, aki a fatelepen ügyködik (még mindig Campo Grandeban). A sódert és a homokot mindenki más elképzelés szerint boríttatná le a kamionossal, részben erről is megy a beszélgetés, részben arról, hogy mit vettek meg eddig a bevásárló listámról, részben arról, hogy végre sikerült elintéznünk a mosatásunkat.
Miközben megy a konferenciabeszélgetés, megérkezik Joao, hogy megnézze a kocsi önindítóját. Hoz néhány kulcsot, csóválja a fejét, szerinte ki kell cserélni. Az előző tulaj, vagy aki szerelte, nem jól rakta össze, és eltört valami fontos alkatrész benne (erről András tudna írni). Pár perc múlva megérkezik az egyik helyi sofőr egy emberrel, próbálgatják ők is beindítani, de persze, hogy nem megy. Végül is megtolják a ház előtt, akkor beindul, még szerencse, hogy a ház egy kisebb dombra épült. Elmennek vele a műhelyhez.
András kb fél óra múlva jön vissza, gyalog, hogy alkatrészt kell venni, Mirandából (ide 120 km). Negyed óra múlva jön a sofőr-gyerek, hogy jön ide valaki Corumbából (Bolíviai határ), és hozza ma estére az alkatrészt, holnap megszerelik a kocsit. Ez aztán a gyors ügyintézés!!
Ezek után érkezik a hír, hogy Pelikán jelentkezzen ki a szállóból, mert indulnak a fával haza, és menjen segíteni, mert baj van. A baj oka, hogy az osb lapok mind más vastagságúak, az eltérés közöttük +/- 3mm, itt ez a szabvány. Ebből építs szépet…
András 10 óra körül elmegy fogadni a sóderes kamiont. Gondolom, hogy nem félórás munka, de mivel már dél van, elmegyek enni, és hozok neki is kaját. Nagy meglepetésre Maria készített Bolognai-hoz hasonló tésztát, ami finom, és van saláta is. Eszek, közben a helyiek érdeklődnek rólunk, Maria-tól, aki mondja, hogy lassan beszélve tőlem kérdezzenek, mert egy kicsit mi is értjük, és tudunk beszélni. Kis csodálkozás, Maria elmondja a szokásos szöveget a „mielőtt idejöttek, 30 órát tanultak európai portugált”, gyanús pillantások, azután jönnek a kérdések. Meglepő, hogy tényleg napról-napra többet értünk, de a válaszolás még nehezen megy. Így is kellemes csalódást okoztam a társaságnak.
András egy óra körül ér vissza, még nincsenek kész, csak ebédszünet van. Nevetve meséli, hogy a hangár előtt elakadt a billencses kamion, át kellett hozni a fazendáról (kb. 5 km) a nagy traktort (kb. 1 óra), az is teljesen elkaparta magát, mire a kamiont kihúzta. Emiatt a kis bónusz manőver miatt szét kellett szedni a kerítést, és ebéd után fel kell állítani, nehogy a marhák bemenjenek a hangárhoz és a kifutópályára.
Miután András eredeti állapotába visszaállítja a kerítést, visszajön, mondom neki, hogy Bencéék még nem indultak el a fával, és mivel Pelikán is a fatelepen van, a város legszélén, nem is vásároltak semmit a listáról (fontos dolgok, mint szúnyogirtó és riasztó…). Per pillanat nem is tudják, hogy mikor fognak indulni, talán ma.
Megjelenik Joao egy GPS készülékkel (Pelikáné), hogy András tudja-e használni, majd néhány perc múlva bepattannak a kocsiba és elhajtanak. Kora délután jönnek vissza (2 kutyát is hoznak a fazendáról), András mondja, hogy Joao új kerítést akar, és ahhoz kellett volna kiszámolni, hogy mennyi anyag kell. Kiszámolta, de az biztos nem jó, mert a GPS légvonalban adja meg a távolságokat. Joao-nak nem tetszik az érték, 3,8km. Mondja Andrásnak, hogy az nem jó, ő a vállát vonogatja, hogy a gép nem téved. Joao eltűnik, itt hagyja a platón a két kutyát, azokat, akik megkapták a nadrágom annak idején. Gondolom, megnézem ezeket a vérebeket, viszek nekik vödörben vizet, mire kimegyek, az egyik már el is tűnt, a másik szanaszét a platón. Nem kell neki víz, de a hangomat megismeri, és jön, hogy vakargassam a fülét. A nagy véreb…
Anyuval végre, 3 nap után tudok csetelni a skypon, elolvasom, amiket ő lelkiismeretesen begépelt a 3 nap alatt, majd rövid „beszélgetés”. Apu jól van, jól reagál a kezelésekre, és már nagyon haza szeretne menni. Miközben írok, hallom, hogy leáll a hűtő, szólok anyunak is, hogy most le fogok szakadni, mert itt az áramszünet. Le is szakadok a netről…
Andrással bóklászunk a ház körül, majd este 7-kor megyünk vacsorázni. Nagy meglepetés, nincs vacsora. Grillparti lesz este, jöjjünk vissza fél óra múlva, akkor kész a hús. Visszamegyünk, de még mindig nincs kész, viszont Andrásnak már muszáj ennie, mert egy órája már bevette a gyógyszerét, ami után fél órával enni kell… Maria melegít nekünk tésztát. áthozzuk és megesszük. András látja, hogy be kellene jelentkezni netre, azért nem tudunk felkapcsolódni, de nem tudjuk a jelszót. Visszamegy, leírják és mondják, hogy menjünk mi is a partira. Persze mire visszaér, már nem kínálja fel a lehetőséget a jelszó beírására, így továbbra sincs net. Nézzük a TV-t, hát itt egy normális csatorna sincs, otthon 100x jobb!!! (nagy szó, ez csak Csilla szemszögéből nézve).
Este 10 körül átmegyünk a partira, már jó a hangulat, pár doboz sör már elfogyott. Kockáznak, mi nézzük, hallgatjuk a beszélgetést (a hús még nem jó), majd Bruna rákérdez Andrásnál, hogy Joao ma tényleg megölt egy nandut? Sajnos a nandu lábát törte, így csak szenvedett, ezért vágták el a nyakát. Bruna éppen sült szívet evett (marha, na ezt kihagytam), mikor mondom neki, hogy az a nandué volt,amit megevett. Mély döbbenet az arcán, mindenki nevet, és megtörik a jég. Most már hozzánk is beszélnek, mondják a magukét géppuska tempóban természetesen. Egyszer csak mindenki felugrik, felmar egy tányért és sorban állnak az asztalnál, kész a hús (11 óra). Mi otthagyjuk őket, hogy egyenek, mert szűkös a hely, azzal, hogy később visszamegyünk.
Míg én tusolok, András bealszik a TV-n, nehezen felrázom, hogy feküdjön a helyére. Én is álmos vagyok, néhány bogár és egy nagy pók papucs általi kivégzése után elaszok.
Sikerül a Skypon felvennünk a kapcsolatot Pelikánnal, majd kis idő múlva konferenciabeszélgetés keretén belül Bencével is, aki a fatelepen ügyködik (még mindig Campo Grandeban). A sódert és a homokot mindenki más elképzelés szerint boríttatná le a kamionossal, részben erről is megy a beszélgetés, részben arról, hogy mit vettek meg eddig a bevásárló listámról, részben arról, hogy végre sikerült elintéznünk a mosatásunkat.
Miközben megy a konferenciabeszélgetés, megérkezik Joao, hogy megnézze a kocsi önindítóját. Hoz néhány kulcsot, csóválja a fejét, szerinte ki kell cserélni. Az előző tulaj, vagy aki szerelte, nem jól rakta össze, és eltört valami fontos alkatrész benne (erről András tudna írni). Pár perc múlva megérkezik az egyik helyi sofőr egy emberrel, próbálgatják ők is beindítani, de persze, hogy nem megy. Végül is megtolják a ház előtt, akkor beindul, még szerencse, hogy a ház egy kisebb dombra épült. Elmennek vele a műhelyhez.
András kb fél óra múlva jön vissza, gyalog, hogy alkatrészt kell venni, Mirandából (ide 120 km). Negyed óra múlva jön a sofőr-gyerek, hogy jön ide valaki Corumbából (Bolíviai határ), és hozza ma estére az alkatrészt, holnap megszerelik a kocsit. Ez aztán a gyors ügyintézés!!
Ezek után érkezik a hír, hogy Pelikán jelentkezzen ki a szállóból, mert indulnak a fával haza, és menjen segíteni, mert baj van. A baj oka, hogy az osb lapok mind más vastagságúak, az eltérés közöttük +/- 3mm, itt ez a szabvány. Ebből építs szépet…
András 10 óra körül elmegy fogadni a sóderes kamiont. Gondolom, hogy nem félórás munka, de mivel már dél van, elmegyek enni, és hozok neki is kaját. Nagy meglepetésre Maria készített Bolognai-hoz hasonló tésztát, ami finom, és van saláta is. Eszek, közben a helyiek érdeklődnek rólunk, Maria-tól, aki mondja, hogy lassan beszélve tőlem kérdezzenek, mert egy kicsit mi is értjük, és tudunk beszélni. Kis csodálkozás, Maria elmondja a szokásos szöveget a „mielőtt idejöttek, 30 órát tanultak európai portugált”, gyanús pillantások, azután jönnek a kérdések. Meglepő, hogy tényleg napról-napra többet értünk, de a válaszolás még nehezen megy. Így is kellemes csalódást okoztam a társaságnak.
András egy óra körül ér vissza, még nincsenek kész, csak ebédszünet van. Nevetve meséli, hogy a hangár előtt elakadt a billencses kamion, át kellett hozni a fazendáról (kb. 5 km) a nagy traktort (kb. 1 óra), az is teljesen elkaparta magát, mire a kamiont kihúzta. Emiatt a kis bónusz manőver miatt szét kellett szedni a kerítést, és ebéd után fel kell állítani, nehogy a marhák bemenjenek a hangárhoz és a kifutópályára.
Miután András eredeti állapotába visszaállítja a kerítést, visszajön, mondom neki, hogy Bencéék még nem indultak el a fával, és mivel Pelikán is a fatelepen van, a város legszélén, nem is vásároltak semmit a listáról (fontos dolgok, mint szúnyogirtó és riasztó…). Per pillanat nem is tudják, hogy mikor fognak indulni, talán ma.
Megjelenik Joao egy GPS készülékkel (Pelikáné), hogy András tudja-e használni, majd néhány perc múlva bepattannak a kocsiba és elhajtanak. Kora délután jönnek vissza (2 kutyát is hoznak a fazendáról), András mondja, hogy Joao új kerítést akar, és ahhoz kellett volna kiszámolni, hogy mennyi anyag kell. Kiszámolta, de az biztos nem jó, mert a GPS légvonalban adja meg a távolságokat. Joao-nak nem tetszik az érték, 3,8km. Mondja Andrásnak, hogy az nem jó, ő a vállát vonogatja, hogy a gép nem téved. Joao eltűnik, itt hagyja a platón a két kutyát, azokat, akik megkapták a nadrágom annak idején. Gondolom, megnézem ezeket a vérebeket, viszek nekik vödörben vizet, mire kimegyek, az egyik már el is tűnt, a másik szanaszét a platón. Nem kell neki víz, de a hangomat megismeri, és jön, hogy vakargassam a fülét. A nagy véreb…
Anyuval végre, 3 nap után tudok csetelni a skypon, elolvasom, amiket ő lelkiismeretesen begépelt a 3 nap alatt, majd rövid „beszélgetés”. Apu jól van, jól reagál a kezelésekre, és már nagyon haza szeretne menni. Miközben írok, hallom, hogy leáll a hűtő, szólok anyunak is, hogy most le fogok szakadni, mert itt az áramszünet. Le is szakadok a netről…
Andrással bóklászunk a ház körül, majd este 7-kor megyünk vacsorázni. Nagy meglepetés, nincs vacsora. Grillparti lesz este, jöjjünk vissza fél óra múlva, akkor kész a hús. Visszamegyünk, de még mindig nincs kész, viszont Andrásnak már muszáj ennie, mert egy órája már bevette a gyógyszerét, ami után fél órával enni kell… Maria melegít nekünk tésztát. áthozzuk és megesszük. András látja, hogy be kellene jelentkezni netre, azért nem tudunk felkapcsolódni, de nem tudjuk a jelszót. Visszamegy, leírják és mondják, hogy menjünk mi is a partira. Persze mire visszaér, már nem kínálja fel a lehetőséget a jelszó beírására, így továbbra sincs net. Nézzük a TV-t, hát itt egy normális csatorna sincs, otthon 100x jobb!!! (nagy szó, ez csak Csilla szemszögéből nézve).
Este 10 körül átmegyünk a partira, már jó a hangulat, pár doboz sör már elfogyott. Kockáznak, mi nézzük, hallgatjuk a beszélgetést (a hús még nem jó), majd Bruna rákérdez Andrásnál, hogy Joao ma tényleg megölt egy nandut? Sajnos a nandu lábát törte, így csak szenvedett, ezért vágták el a nyakát. Bruna éppen sült szívet evett (marha, na ezt kihagytam), mikor mondom neki, hogy az a nandué volt,amit megevett. Mély döbbenet az arcán, mindenki nevet, és megtörik a jég. Most már hozzánk is beszélnek, mondják a magukét géppuska tempóban természetesen. Egyszer csak mindenki felugrik, felmar egy tányért és sorban állnak az asztalnál, kész a hús (11 óra). Mi otthagyjuk őket, hogy egyenek, mert szűkös a hely, azzal, hogy később visszamegyünk.
Míg én tusolok, András bealszik a TV-n, nehezen felrázom, hogy feküdjön a helyére. Én is álmos vagyok, néhány bogár és egy nagy pók papucs általi kivégzése után elaszok.
2009. november 5., csütörtök
Ida e Volta, azaz oda és vissza
21. nap2009. november 5.
Hajnal fél hatkor kelünk, mert Bencét visszük a buszhoz. A kocsival visszük Buraco das Piranhas-ig, ahol is, fel tud szállni a Campo Grande-ba tartó reggel 8-kor induló buszra.
Nos, aki azt gondolja, hogy azért kellett ilyen korán kelnünk, mert lusták és lassúak vagyunk, az téved. Ha azt gondolja, hogy azért, mert hosszú addig az út, az is téved. Ez a másfél óra a kb. 30 km-es út megtételéhez szükséges, ugyanis annyira rossz földút vezet odáig, bónuszként 20 híddal. A híd itt összetákolt faalkotmány egy nyomsávval a tetején, amit lecsavarozott deszkák jelentenek. (némelyiket már régen elengedte a csavar).
Sikeresen és időben odaértünk, kb. 20 percet vártunk a millió szúnyog között a buszra. Megvártuk, míg Bencével elindult a busz, majd szép lassacskán visszadöcögtünk a 9 km-re levő Passo do Lontra-ig. Itt van a lodge-hoz legközelebbi bolt. Benézünk, veszünk egy 2 literes szénsavas üdítőt 450 forintért (mert már nagyon kívántuk), András sört is szeretne venni, de a 3 decis legolcsóbb sör 230 forint (vissza is teszi), azért veszünk még jégkrémet is (kb. dupla áron, mint otthon), és be is fejezzük a heti nagy bevásárlást.
Lassan, meg-megállva megyünk vissza a lodgera, madarászunk, fotózunk, nézelődünk, ugyanis kb. egy hete, az érkezésünkkor ezt az utat még sötétben tettük meg. A szállásra 11 óra körül érünk.
Nem vagyok jól, kihagyom az ebédet, bár András hoz nekem rizst meg babot, egy nagyon kicsit eszek, de most valahogy nagyon utálom (amúgy még mindig nincs bajom vele). Mire befejezem én is az ebédet, leszakad az ég, ömlik ez eső, dörög, villámlik és fúj. Kinyitunk minden ablakot, ajtót, hogy frissüljön a levegő. Fél óra alatt elvonul az eső, mindenhol pocsolyák és fákról lehullott virágszirmok vannak. András kicsit noszogat, hogy menjünk, nézzük meg az itatókat, meg nézelődjünk, végül is beadom a derekam (pedig nem vagyok jól), elindulunk. Hatalmas pocsolyákon keresztül, a bokáig érő homok most nedves, csúszik rajta a kocsi, tiszta rally az út.
A második itató előtt nem akar indulni a kocsi. Eddig is voltak problémák az önindítóval, de úgy tűnik, végleg megadta magát. András szerencsére tudja, hogy mit és hogy kell megütögetni, kapargatni. A célszerszám, a kombinátfogó nem hoz átütő sikert, kell valami tiszta fém. Még jó, hogy mindig nálunk van a macséta! Kb. 20 perc szenvedés, András tolná ezt a batárt előre, hátra, de lehetetlen a sík talajon, mire én a seprűnyéllel megütögetem az érzékeny pontot, és hatalmas fekete füstöt az arcomba okádva, végül is beindul a kocsi. Megyünk tovább a tervezett úton, de nem állítjuk le a kocsit sehol. Holnap sajnos szét kell szedni.
Délután még fürdünk egyet a medencében, mialatt a vendégek 3 kocsival elmentek szafarizni. Visszaérve a házba fel kell vennünk a melegítőalsót, mert fázunk. Pillantás a hőmérőre, 27 fok, naná, hogy fázunk! Úristen, mi lesz, ha márciusban hazamegyünk Magyarországra?!
Az eső magával vitte az internetkapcsolatot is, szerencsére pont annyi ideig van net, hogy Bence megírja, szombaton érkeznek, és nem vett még meg semmit a bevásárló-listámról.
Megyünk vacsorázni (kicsit jobban vagyok) a szokásos mellett van sonkás zöldbab, ami nagyon finom.
Nézzük a TV-t nevetünk azon, hogyan reklámozzák a hajtetű írtót, András összeszámolja, hogy 117 fajt látott ma, és „még csomó bejöhetett volna, ha nyomjuk!” Legközelebb ezt a kocsival is meg kellene beszélni.
Nos, aki azt gondolja, hogy azért kellett ilyen korán kelnünk, mert lusták és lassúak vagyunk, az téved. Ha azt gondolja, hogy azért, mert hosszú addig az út, az is téved. Ez a másfél óra a kb. 30 km-es út megtételéhez szükséges, ugyanis annyira rossz földút vezet odáig, bónuszként 20 híddal. A híd itt összetákolt faalkotmány egy nyomsávval a tetején, amit lecsavarozott deszkák jelentenek. (némelyiket már régen elengedte a csavar).
Sikeresen és időben odaértünk, kb. 20 percet vártunk a millió szúnyog között a buszra. Megvártuk, míg Bencével elindult a busz, majd szép lassacskán visszadöcögtünk a 9 km-re levő Passo do Lontra-ig. Itt van a lodge-hoz legközelebbi bolt. Benézünk, veszünk egy 2 literes szénsavas üdítőt 450 forintért (mert már nagyon kívántuk), András sört is szeretne venni, de a 3 decis legolcsóbb sör 230 forint (vissza is teszi), azért veszünk még jégkrémet is (kb. dupla áron, mint otthon), és be is fejezzük a heti nagy bevásárlást.
Lassan, meg-megállva megyünk vissza a lodgera, madarászunk, fotózunk, nézelődünk, ugyanis kb. egy hete, az érkezésünkkor ezt az utat még sötétben tettük meg. A szállásra 11 óra körül érünk.
Nem vagyok jól, kihagyom az ebédet, bár András hoz nekem rizst meg babot, egy nagyon kicsit eszek, de most valahogy nagyon utálom (amúgy még mindig nincs bajom vele). Mire befejezem én is az ebédet, leszakad az ég, ömlik ez eső, dörög, villámlik és fúj. Kinyitunk minden ablakot, ajtót, hogy frissüljön a levegő. Fél óra alatt elvonul az eső, mindenhol pocsolyák és fákról lehullott virágszirmok vannak. András kicsit noszogat, hogy menjünk, nézzük meg az itatókat, meg nézelődjünk, végül is beadom a derekam (pedig nem vagyok jól), elindulunk. Hatalmas pocsolyákon keresztül, a bokáig érő homok most nedves, csúszik rajta a kocsi, tiszta rally az út.
A második itató előtt nem akar indulni a kocsi. Eddig is voltak problémák az önindítóval, de úgy tűnik, végleg megadta magát. András szerencsére tudja, hogy mit és hogy kell megütögetni, kapargatni. A célszerszám, a kombinátfogó nem hoz átütő sikert, kell valami tiszta fém. Még jó, hogy mindig nálunk van a macséta! Kb. 20 perc szenvedés, András tolná ezt a batárt előre, hátra, de lehetetlen a sík talajon, mire én a seprűnyéllel megütögetem az érzékeny pontot, és hatalmas fekete füstöt az arcomba okádva, végül is beindul a kocsi. Megyünk tovább a tervezett úton, de nem állítjuk le a kocsit sehol. Holnap sajnos szét kell szedni.
Délután még fürdünk egyet a medencében, mialatt a vendégek 3 kocsival elmentek szafarizni. Visszaérve a házba fel kell vennünk a melegítőalsót, mert fázunk. Pillantás a hőmérőre, 27 fok, naná, hogy fázunk! Úristen, mi lesz, ha márciusban hazamegyünk Magyarországra?!
Az eső magával vitte az internetkapcsolatot is, szerencsére pont annyi ideig van net, hogy Bence megírja, szombaton érkeznek, és nem vett még meg semmit a bevásárló-listámról.
Megyünk vacsorázni (kicsit jobban vagyok) a szokásos mellett van sonkás zöldbab, ami nagyon finom.
Nézzük a TV-t nevetünk azon, hogyan reklámozzák a hajtetű írtót, András összeszámolja, hogy 117 fajt látott ma, és „még csomó bejöhetett volna, ha nyomjuk!” Legközelebb ezt a kocsival is meg kellene beszélni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
