Pihenőnap a hárpiával

107. nap

2010. január 30.

Reggel későn kelünk, egész éjjel szakadt az eső, még reggel is szemerkél, de erőt veszek magamon és a kertben madarászok egy keveset. Az elkövetkezendő két nap már csak ilyen lesz, igazából már most befejeződött a madaras rész, a többi csak ajándék! Hiszen láttuk a hárpiát, még mindig nem hiszem el, a biztonság kedvéért ma is ki fogok menni, hogy tényleg azt láttuk-e.
Nyolckor kimegyek a recepcióra, hiszen a tegnapi sráccal - aki kikísért fészekhez – ezt az időpontot beszéltük meg, de esik az eső. Pontosan érkezik, motorral jött. Bocsánatot kérek, hogy ide fáradt, de ilyen időben nem fogok kimenni hárpiát nézni, majd egy kicsit később. Remélem jobb idő lesz.
Végre eláll az eső, és tíz órakor kimegyek a fészekhez, Csilla a kertben netezik és madarászik. Persze a fészekben semmi mozgás. Várok egy kicsit, majd visszaindulok, de fél úton eszembe jut, hogy a fészekről kellene készíteni egy képet. Gyorsan ott vagyok, még mindig semmi. A megfigyelő hely mellé felszereltek egy drótkötél létrát, a tetejéről lehet fényképezni a hárpiát a fészekben. Majdnem felérek, amikor berepül a fiatal, fotó a fészekről, gyorsan lemászok, hogy tudjak élesebb képeket készíteni a fiókáról, szerencsére nem megy be a fészekbe és a háttér is sokkal jobb. Fotó, videó felváltva. A madár még mindig itt. Erősen foglalkoztat a létra tetejéről való fotózás, neki készülök ismét. Az állványt összecsukom és magamra erősítem. Irány a fa teteje, harminc méter magasra.
Kíváncsian nézeget, míg felérek, de nem repül el. Néhány kép innen is, de annyira remeg a kezem, hogy nem erőltetem, inkább gyönyörködöm benne, hiszen nem sokszor lehetek egy magasságban egy hárpiával…
Óvatosan lemászok, majd kicsit ejtőzünk, netezünk, de egykor elmegy az internet, így a városba készülünk, de nem sikerül időben elindulni, elkezd szakadni az eső. Szervezzük, számolgatjuk a további utunkat, de kisüt a Nap és nem bírok tovább a szobában maradni. Irány a fészek!
Most a fészekben találom a madarat, éppen eszi a zsákmányt. Nem tudom kinézni milyen emlősről lehet szó, egy biztos, marha és bivaly kizárva, ezt tegnap megtudtuk. Nézegetem, fotózom, de ilyenkor nem jó a fény. Vissza Csilluhoz és indulunk vacsorázni. Ez azt jelenti, hogy bevásárolunk a boltban, zsemlét, sonkát és sajtot. Veszünk még kettő citromos sört, hogy igyunk a hárpia egészségére. Nagyon nem jön be az íze, mert itt a keserűbb lime van benne.
Este netezés és az egyik mozi csatornán (Foxlife, Pipoca=Pattogatott kukorica) megnézzük a Jean d’Arc című filmet angolul, portugál felirattal. Mert itt le merik angolul is adni a filmet, nem csak szinkronnal.

Eső és szivárvány az esőerdő felett

Így indultunk Cristalinoba

Alta Floresta=Hárpia

106. nap

2010. január 29.

Hajnal fél hatkor (ami ott fél ötnek számít) kelünk, megyünk és újra rápróbálunk a Zigzag Heron-ra (Zigzag gém), amit tegnap csak hallottunk, de nem láttuk. Leonardo nem ébredt fel, emiatt csak Francisco-val megyünk a csónakkal. Ahol tegnap hallottuk a hangot, leállunk a bokrosban, és próbáljuk hanggal behívni. Jön is, már egészen közel jár, András távcsővel és a digi-vel a kezében feszülten vár, amikor egyszer csak kivág egy kékes-szürke valami és vissza is repül szinte azonnal a sűrűbe. Ez volt a Zigzag. Francisco még egyszer hívja, ekkor át is repül a folyón, jól látjuk mindketten. Utána még szól, de már nem mutatja magát.
Ugyanitt látunk még esernyőmadarat és egy újabb fakopáncsot, majd visszaindulunk a lodge-ba. Gyors reggeli, megint kitettek magukért, a süti isteni finom, nem fűrészpor állagú. Gyorsan bepakolunk a táskákba, tényleg csak pár perc, mert nem pakoltunk szét. Kicsit tanakodunk, hova tegyük András farmerját és az én felsőmet, ami két nap alatt sem száradt meg (kimostam), majd berakom egy nejlonba és a táskába, kiterítjük a másik hotelben.
Francisco és Leonardo már vár minket a ház előtt, mert onnan indul az ösvény, amire most megyünk. Francisco hozza nekünk a tegnap este talált brazil dió ehető belsejét is, mivel a diót csak macsetével lehet felbontani, olyan kemény és nagy. Ismét látunk új fajokat, olyat is, ami Leonardo-nak is új! Jó másfél óra bóklászás után visszaindulunk, mert szívünk nagy fájdalmára letelt a két nap, és mennünk kell. Nagyon szomorúan hagyjuk itt a helyet, maradnánk még, egyetlen rossz szavunk, vagy érzésünk sincs a lodge-al, a tájjal, a személyzettel és a kajával kapcsolatban.
Kiderül, hogy szinte a teljes személyzet jön velünk a „városba”, mivel nem jönnek most pár napig vendégek. A legnagyobb csónak is megtelik, két kocsi vár ránk a folyóparton, éppen beférünk. Zötyögünk jó órácskát, közben beszélgetünk a másik két vendéggel, apa és lánya, akik délután indulnak tovább haza, Sao Paoloba repcsivel.
Megállunk a szállodánál, az FAH-nál, ahol már vár minket egy szőkeség, Priscilla helyett most ő a menedzser. Hát a döglött halban több élet van, mint benne. Mindegy. Megbeszéljük vele, hogy mi még szeretnénk két éjszakát itt aludni és látni a Hárpia Sast, ami András legnagyobb vágya a brazil utunk alatt. Kiderül, hogy Priscilla két napja lefoglalt nekünk egy szobát, szerencsénk is van, mert amúgy teltház van.
A Cristalino árában még benne van egy ebéd, viszont itt ma nem főztek, elvisznek minket kocsival egy étterembe, ahol kimérős kaját adnak. András indulás előtt tudja meg, hogy a másik két vendég kiugrott megnézni a Hárpiát és látták, teljesen ki van akadva, hogy ilyenkor miért nem tudnak odabüfögni két szót: Hárpia érdekel?... Ő legszívesebben kihagyná az evést és menne megnézni a az álom fajt. Szerencsére kiderül, hogy kirepült a madár, így inkább a hasára szavaz.
Négy féle sült húsból lehet választani, a köreteket és a salátákat meg se számoltuk, van lasagne, meg majonézes valami. Csak nézünk. Jól megpakoljuk a tányért, András kétszer szed. Ebéd után kivisszük a másik két vendéget az itteni reptérre. Reptér: kisebb, mint az orosházi buszpályaudvar, ami akkora, mint a Keleti pályaudvar jegypénztáras alagsorának a negyede. Van egy betonplacc (kifutópálya), az épületben van három pad (váróterem), egy faasztal, előtte szalaggal lezárt terület (becsekkoló hely). Kirakjuk a vendégeket, a szőke hal velük marad, minket visszavisznek a hotelba.
András elmegy madarászni a hotel mellé, én a kertben netezek, beszélgetek a családommal skypon. Végre hallom rendesen a hangjukat, ők még látnak is engem. Anyukám megjegyzi, hogy atyaisten, de lefogytál, látni az arcodon!
Nem sokkal később a két vendéget látom a kertben, odajönnek és mondják, hogy a légitársaság összekutyult valamit, és nincs csatlakozásuk Cuiaba-ból Sao Paolo-ba, emiatt az egész utat törölték, talán holnap haza tudnak menni. Már meg sem lepődök.
Kis idő múlva elered az eső, keményen szakad. András kint madarászik. Tíz perccel később teljesen vizesen letoccsan mellém a székre, átadom a terepet, most ő beszél a szüleivel.
Kis szieszta, majd negyed hatkor várjuk Leonadro-t (ötre ígérte), hogy kivisz bennünket a hárpia sas fészkéhez. Persze nincs sehol. Viszont jön a szőke hal, hogy ő menne haza, fizessük ki a Cristalino-t. Megtörténik ez is, kérjük, hogy ugyan oldják már meg, hogy kijussunk a fészekhez, ami nincs tíz percre gyalog innen. Végül is jön a kertész, elkísér minket az erdőig, ahonnan éppen kilép egy fiatal srác, és lelkesen mondja, hogy „énekelt” és nyújtózkodott egyet a sas és fél órája lelépett a fészekből. András teljesen magába roskad, kérdezi, hogy de mikor jön vissza, vagy mégis valami!!!! Hablatyol valamit portugálul, olyan gyorsan, hogy követni sem tudjuk, de a lényege, hogy ilyenkor oda süt a nap a fészekre és meleg van, meg esik is az eső, és nem szeret ott lenni. Oszd be. Mondom, hogy azért mutassák meg hol a fészek, hogy magunktól is ki tudjunk oda menni, a gyerek jön velünk, kanyargunk az erdőben egy keskeny ösvényen, majd megáll előttünk és felmutat a magasba, „Ott!”. András levágja a teleszkópot, majd bepisil örömében, mert ott a madár, az egy éves fióka, éppen eszik. Készülnek a képek, videók, kiderül, hogy a gyerek valami kutatást végez itt, és a hárpia sas is a témái közé tartozik. Mondja, hogy a szülők egy évig nevelik a fiókát, az idő többi részében távol vannak a bébitől, védik a területet. Maga a fióka már majdnem anyányi, lassan 80 cm magas lesz, ha megnő, a szárnya fesztávolsága eléri a 2 métert is. A gyerek szerint a fióka csak gyümölcsöt eszik, húst nem, de a teleszkópban éppen azt látjuk, hogy nagy húscafatokat tép valamiről. Ennyit a vegetáriánus kajáról.
Olyan háromnegyed órát állunk itt, majd visszajövünk, az eső is újra rákezdi. András megbeszéli a gyerekkel, hogy holnap reggel nyolckor találkoznak a recepciónál, és kimennek madarászni a sas fészke közelébe.
A szobában alig bír magával, nézegeti a képeket, videókat, teljesen készen van. Mióta biztossá vált, hogy jövünk Brazíliába, ezt hallgatom tőle egyfolytában: hárpia sas, hárpia sas. Na most megkapta!!
Ennek örömére megeszünk egy tábla kekszet, az összes gyümölcsünket, és a mini bárból egy dobozos üdítőt. Ünnepeltünk és a vacsora is letudva. 
Reméljük, holnap a mamát is fogjuk látni, és akkor teljes a boldogság. Az örömünket csak az tetézné, ha az eső éjjel kiesné magát, és holnap kellemes esőmentes időnk lenne. De ha a kettő közül választani kellene, akkor inkább az első teljesüljön.

Egy teljes nap a lodgeban

105. nap

2010. január 28.

Negyed hatkor („Cristalino időzóna”) találkozó a társalgónál, Csilla okosan az ágyat választja, mert nem szeretne unatkozni a torony alatt, a tériszonya miatt. Hatalmas léptekkel haladunk az ösvényen, még csendes az erdő, csak az este lehullott csapadék csepeg rendületlenül alá, jelezve, hogy nem kevés eső esett.
Felmászunk a kilátó legtetejére, sajnos felhős az ég, így nem láthatjuk a napfelkeltét, de így is gyönyörű a táj. Pára foltok szállnak fel az erdőből, folyamatosan változik a látótávolság, aztán kisüt a nap. Kitisztul a légtér, a madarak is jobban mozognak: tukánok, araszárik, papagájok, arák, különböző sarlósfecskék és sok más madárka repked mindenfelé. A legviccesebb a pézsmaréce megfigyelése volt az esőerdő felett. Hatalmas morajlást hallunk, egy öregebb fa adta meg magát, komótosan dőlt a mélybe. Az esőerdő olyan, amit az iskolában tanultunk róla, jól elkülöníthetőek a lombkoronaszintek, de most itt vagyunk és látjuk alulról, középről és felülről. Messze az egyik hegygerincen pókmajmok mozognak a lombkoronában.
Legszívesebben itt maradnék néhány napot a tetőn, de nem tudok, mivel ez az egy tiszta, teljes napunk a lodgeba és még más élőhelyeket is meglátogatunk. Ment is tanakodás, hiszen nagyon jól kitalálta a tulajdonos, hogy egy éjszakára ne is legyen érdemes ide jönni, aki jön az három vagy több éjszakát marad. Van itt egy visszajáró vendég Sao Paoloból, de ő már egyedül közlekedhet, igaz most is egy hete érkezett. Úristen mit tudnék itt egy hét alatt művelni…
Nehezen hagyom ott a kilátást és a madarakat, de indulni kell és irány az étkező. Csilla már régen felkelt, mire visszaérünk és mondja, hogy látott egy madarat amit nem tudott meghatározni, de lefotózni se, mert a gépe pont akkor merült le… Kibogozzuk, hogy egy kakukk félét látott, amit én még nem.
Gyors reggeli, ismét a kedvenc gyümölcsöm van, papaja. Utána már indulunk is tovább, fel a folyón egy másik ösvényre, a magasabban fekvő hegyi ösvényre. Az ösvény elején egy hatalmas fa dőlt keresztbe. Leo mondja, hogy két napja még állt a fa! Kikerüljük, és mindketten figyelnek ránk Francisco-val, nehogy érintsük a fát és leveleket, mert tűzhangyák nyomait látják rajtuk. Olyan erős savat termelnek, hogy még az általuk megrágott növényrészeket sem szabad érinteni, mert nagyon fájdalmas nyomot hagy. Gránit kibukkanások között vezet az út egyre feljebb, amikor egy leszakadásnál rálátunk újra az erdőre. Megkeressük a kilátót, innen nem tűnik olyan nagynak. Itt már elég meleg van, kevés madár mozog. Visszafordulunk, és lefelé menet belefutunk egy nagyobb flockba (vegyes madár csapat, az erdőben, melyek folyamatosan mozognak, a madarászok nagyon szeretik ezeket a csapatokat). Csak kapkodjuk a fejünket, szinte mindig új fajt látunk vagy mutatnak: tangarák, eufóniák, pitpitek, cukormadarak és vireó mozgott. Itt elvagyunk egy ideig, ezekkel nem kell szenvedni a sűrűben. Egyik-másik madár olyan, mintha egy smaragd- vagy egy rubin-darab repkedne föl-le.
Vissza egy másik úton megyünk, de ezt inkább a természet alakította ki, a gránit kibukkanáson vezet az út. Leo a kövek alatt mérgező békát keres és talál. Nem az igazi nyílméreg béka, de ennek is erős a mérge. Utoljára rápróbálunk egy törpetukán fajra (Gould’s Toucanet), de csak válaszol a hangra nem mutatja magát, sajnos.
Találunk vad ananászt is, ami érdekes módon egy nagyon pici broméliához hasonlít, maga a termés pedig ugyanúgy néz ki, mint az otthon kapható ananász, de annak a negyedét sem éri el méretre. Isten illata van egyik-másiknak.
Ezen az ösvényen is többet maradunk, mint amennyit szoktak, így pont beesünk ebédre. Utána 2 óra csendes pihenő. Csilla kimossa a kevés szennyesünket, én kinézek az úszószigetre, itt fotózok még pár fajt, de leszakad az ég, így berohanok a házba. Bemenekítjük a száraz ruhákat az ajtó elöl. Elnyom az álom, negyed órával később kelünk a kelleténél. Gyorsan elkészülünk és irány a Teles Pires-folyó egyik szigete, ahol egy manakin fajt keresünk és találunk. Előtte egy amazonasi énekest (Amazonian Tyrannulet) keresünk, ami csak a folyók szigeteinek ártereiben él, annak is az alsó szintjén! Viszonylag gyorsan meg találjuk és nagyon bizalmas, több képet is csinálok róla, néhány méterről (legutolsó fotó).
A folyón az alsóbb szakasz felé haladunk, mert ott biztosan látható a sisakos madár (Amazonian Umbrellabird), de meglepetésünkre a folyó közepén egy kígyót látunk. Leo eksztázisban pattog a csónakban, Bushmaster, Bushmaster!!! Nagyon veszélyes, harcias mérges kígyó! Amerika legnagyobb mérges kígyója van előttünk, ez a példány olyan 180 cm hosszú, a második legveszélyesebb Dél-Amerikában. Többször megkerüljük, de tisztes távolságból, Leo még így is fél a csónakban, sajnos jó képet nem tudok csinálni. Közben beszáll egy hím sisakos madár, így már csak a zebragém (Zigzag Heron) van hátra.
A Cristalino-folyón keressünk még utoljára egy ritka ragadozót (Cryptic Forest-Falcon), melyet a vezetőnk írt le először a világon, sajnos ez a madár nem mutatja magát. Viszont pont a megfelelő idő a zebragémre. Közben két különböző lappantyú faj is elkezd repülni. Megszólal a madár, de nem akar mozogni. Valószínű, hogy a tojót nem akarja elhagyni, mert most kezdődik a nász.
Ott hagyjuk, ezt a pár, de a vezetőnk nem nyugszik bele, hogy nem sikerült előcsalogatni, még két különböző helyen megállunk hallgatózni, de már nagyon sötét van. Mondom neki, hogy holnap hajnalban próbáljunk rá újra.
Közben besötétedett, így csak a kikötő fénye segít minket. A vacsora ismét fantasztikus, de a desszert nem nyeri el tetszésünket, tökből készítették… Hosszan beszélgetünk Leo-val és Fran-nal a kígyóról, csak most tudatosul igazán bennünk, hogy mi lett volna, ha nem a folyón, hanem az erdőben, az ösvényen találkozunk vele. Leo meséli, hogy van egy nagyon gyakorlott vezetőjük, aki jól ismeri az erdőt, és egyszer, amikor ment az ösvényen egy L alakú kanyarba ért, és az L másik szárán ment át előtte a kígyó, úgy, hogy se nem látta, se nem hallotta előtte, mert annyira jól rejtőzködik az aljnövényzetben. A mérge nagyon erős, ráadásul nagyon agresszív, és a hosszúsága miatt egészen derékmagasságig képes marni. Leo mondja, hogy mindennap imádkozik reggel azért, hogy ne találkozzunk ezzel a kígyóval az erdőben, és ez komoly.
Este a gyertya fényénél összébb pakolunk és lefekszünk, mivel holnap korán kelünk.
Szerencsére a házban nincs szúnyog. A vezetők szerint viszont az erdőben sok a szúnyog, mi csak nevetünk a pantanali szúnyogparadicsom után, még riasztót sem használunk, mialatt ők egyfolytában kenik magukat. Van is böjtje estére, meg másnapra. Ugyanis bár kevés szúnyog csípett meg bennünket, ezek a csípések körben bepirosodnak és fájdalmasan bedagadnak. Csillát a tenyerén is megcsípték és ki kellett nyomni a mérget, mert annyira bedagadt a tenyere, hogy minden mozgatásnál fájt neki.

Megérkezés a Cristalino Lodge-ba

104. nap

2010. január 27.

A busz másodpercre pontosan indult Cuiabá-ból, nagyon jó helyet kaptunk, fenn az emeleten a lépcső mögött van egy nagy beépített doboz, amiben jégben hűtik a poharas vizet, és az e mögötti két szék a miénk. Nekünk van a legnagyobb helyünk. Cuiabá-t még világosban hagyjuk el, és mivel senki nem ül a legelső székeken, az első buszmegállóig átköltözünk oda, és nézelődünk.
Miután besötétedik, én bevackolom magam az ülésbe és elalszok. Többször is felébredek az éjjel, hol az eső esik, hol az útról megyünk le, hol valamelyik buszmegállóban időzünk negyed órát, és akkor mindenkinek pisilni kell, vagy venni valamit az árusoknál. András is ugyanígy vészeli át az éjszakát, azzal a különbséggel, hogy az ő ülése nem rázkódik vissza minden zökkenőnél az alaphelyzetbe. A második ilyen után már automatikusan nyomom vissza félig fekvő helyzetbe, sajnos folyamtosan lifteztem a székkel.
Hajnal négykor mi sem bírjuk tovább, a megállóban becsatlakozunk a kollektív pisilésbe. A buszon jön a szellőzőn a hideg, magunkra terítjük az esőkabátot, és alszunk.
Reggel egy órás késéssel, nyolcra érünk Alta Florestába. Kellemes kis város a félmilliós lakosú Cuiabá után, itt csak negyven ezren élnek. A buszpályaudvaron már vár ránk egy kocsi, a Floresta Amazonica Hotel-től (rövidítve FAH), azt mondja a sofőr, hogy fél kilenckor indulunk a lodgeba, mi csak lesünk, nem így volt megbeszélve. Elvisznek minket a FAH-ba, ahol várjuk Priscilla-t, akinél lefoglaltuk a szállásunkat a Cristalino Jungle Lodge-ba. Ő szervezte le nekünk a buszjegyeket is.
Persze nem érkezik meg időben, megkínálnak minket tejeskávéval, szétnézünk a kertben, használhatjuk ingyen a wi-fit. A hely egy kis kincses doboz, kellemes kis apartmanok, színes virágokkal teli a kert, kis medencével a közepén. Terveink szerint a Cristalino után itt szállnánk meg két éjszakára, de nem tudjuk az árakat. Megy a tanakodás, hogy mi legyen, mert itt látható a hárpia sas, és András egyik nagy álmai közé tartozik, hogy láthassa. Másrészről be kell osztanunk a pénzünket.
Megérkezik Priscilla, kérdezzük, hogy miért változott a terv, mi szerint minket csak délután fél négykor vittek volna át Cristalino-ba? Mondja, hogy vannak vendégek, akiket ki kell hozni a reptérre, úgyhogy, ha nekünk nem probléma, akkor reggel kilenc órás indulással átvisznek minket Cristalinoba. Nem probléma?! Ez a változtatás nekünk 200 dollárba került volna. Alig várjuk, hogy induljunk, ott leszünk fél nappal hamarabb, András holt fáradtan is már azt mondja, hogy amint megérkezünk, ő megy a toronyra. Kiderül az is, hogy a FAH-ban kettőnknek egy éjszaka tizenötezer forint, amiben minden benne van és az ajtón négy csillag van „felróva”. Végül is úgy döntünk maradunk egy éjszakát vagy kettőt Cristalino után.
Beülünk a Land Roverbe, és zötyögünk a vörös agyagos úton. Itt is estek nagy esők, emiatt van ahol csak összkerékben verekedjük át magunkat a sártengeren. Felvesszük a házánál az idegenvezető madarászunkat, Francisco-t, majd olyan egy órányi kocsikázás után megérkezünk a folyóhoz. Itt várnak már a vendégek a kocsira, ránk pedig a motorcsónak, amit Francisco vezet. Beülünk a csónakba, és egy keskeny vízi ösvényen a ránk hajló fák ágai között utazunk. András videózik, egyszer csak, mintha barlangból érnénk ki, kikanyarodunk a nagy folyóra. Mindketten ledöbbenünk, ez a folyó még a Paraguay-folyónál is szélesebb, a Duna sokszor egymás mellett, és csak ebben a pillanatban négy mellékfolyót láttunk betorkollni, mindegyik szélesebb mint a Duna. Ennyi folyóvizet még nem láttunk egyszerre! Ha lesz jó net (reméljük FAH-ben lesz) feltöltjük a videót is. Megyünk a csónakkal, és bekanyarodunk az egyik mellékágba. Az eddigi barnás víz eltűnik alólunk, és fekete színű vízen suhanunk tovább, ez a Cristalino-folyó. Andrásnak már a csónakban három új faja van.
Furcsa szerkezeteket látunk a vízben, Francisco mondja, hogy ezzel szoktak áramot termelni kisegítve a lodge-ban lévő aggregátort. Egyszer meglátunk egy mesterséges úszó szigetet, rajta nagyon kényelmesnek látszó hintaágyakkal és felettük napernyőkkel. Megérkeztünk. Kikötünk a parton, Francisco átpakolja a quad mögé a platóra a csomagjainkat és elkísér a logde szívébe.
Már vár ránk Fran (Francisca), és egy-egy pohár jeges mangó lé. Leülünk és Fran elmondja, hogy nincsenek szabályok, de azért néhány dolgot tudni kell:
1) a lodge-ban nincs áram, csak napi kétszer, amikor beindítják a generátort, délelőtt 2 órára és délután héttől este tízig. Este pedig gyertyával kell világítani.
2) papírt nem dobunk a WC-be. A szennyvíz elvezetése itt kicsit nehezebb, mert a környezetet minimális szinten próbálják szennyezni.
3) a lodge környékén lehet sétálni vezető nélkül, de az ösvényeken szigorúan tilos. A vezetők bármikor kimennek bárkivel az ösvényekre, de a mérges kígyók, rovarok, hangyák és a jaguár miatt egyedül nem lehet. A toronyhoz sem. András itt kezd összeesni…
4) Fran szól, hogy itt nem vették át a nyári időszámítást, emiatt egy órával kevesebb van, mint Alta Floresta-ban.
Ezek után Fran megmutogat mindent, a pihenőt, az éttermet, az irodáját, ahol mindig megtaláljuk, és a szobánkat, ami igazából egy háznak a negyed része. Egyszerű, tiszta és kényelmes. Vannak itt kis paloták is, amik tényleg nagyon jól néznek kis, de kétszer annyiba kerül, mint a mi kis szobánk, és higgyétek el, hogy az is sok. Ez a legdrágább hely, ahol eddigi életünk során voltunk, pedig szálltunk már meg ötcsillagos szállodában is. De már most elkönyveltük magunkban, hogy megérte, mert ilyen helyen sem leszünk többet. Az őserdő közepén, egy szigeten vagyunk, amit folyók vesznek körül. Az erdőben van a lodge, három különálló egységben, közöttük kis ösvénnyel, ami fölé behajolnak a magas fák, rajtuk majmok ugrálnak, a középszintet a banánfák uralják, alul pedig filodendronok, broméliák meg olyan növények, amiket otthon előszeretettel nevelgetünk cserépben, a szobában egzotikus növényként.
Találkozunk Leonadro-val is, aki tolmácsként dolgozik itt, ő és Francisco jön majd velünk túrázni.
Ebédre sült marha van, de végre rendesen átsült, porhanyós, nagyon finom fűszerezéssel, zöldségek, saláták, rizs tetején pirított brazil mogyoróval, bab, és valamilyen kókuszos édesség, ami olyan finom, hogy két-két adagot eszünk meg Andrással. Olyan, mint a Bounty otthon, csak csoki nélkül.
Rögtön ebéd után indulunk a toronyhoz vezető ösvényre (Rocky Trail), kevergünk jobbra-balra, Francisco hanggal hívja be a madarakat és zöld lézerrel mutatja, hogy hol lehetnek. Nagyon nehéz itt madarászni, mert akkora és olyan kusza az aljnövényzet, hogy a sűrűben könnyen megbújnak a madarak. Sokszor kell várni arra, hogy kibújjon egy levél mögül a madár, mert tudjuk hogy ott van, de nem lehetett arrébb menni, hogy benézzünk a levél mögé, talán el is vesztenénk.
Francisco megy a sor elején, mutatja az utat, hívja és figyeli a madarakat, utána András, én őt követem, Leonardo zárja a sort. Francisco nem hagyja ki a felsorolásból az érdekes növényeket, pillangókat és rovarokat sem. Na ezekből van is elég itt! Kéttenyérnyi lepkék, tizenöt-húsz centis rovarok (sáskaszerűek), és rengeteg hangos kabóca.
Elérünk a toronyhoz, ami ötvenegy méter magas, majdnem a domb tetejére építették. Megerőszakolom magam, mondván, ha belehalok, akkor is felmegyek (tériszony), de csak a második szintig jutok (ez harminc méter) de már nem merem elengedni a torony oszlopát sem. A kilátás fantasztikus, a fák fölött vagyunk, látszik az esőerdő, azok a madarak, amelyek a koronában és felette repkednek, az eső, ahogyan nem messze mellettünk halad el, leírhatatlan. Andrásék még felmásznak a harmadik szintre is, (ötvenegy méter), és onnan is szétnéznek. Én még nézelődök egy darabig, majd jön egy nagyobb szél, amitől nekem már vészesen kileng a torony, rám tör a pánik, és elindulok lefelé az első szintre. Itt már jobb.
Este fél hétkor lemászunk a toronyból, és az ösvényen elindulunk vissza a lodge-ba. Az erdőben már jó sötét van, sietünk.
Nem véletlen, hogy nem lehet vezető nélkül elindulni az ösvényeken, mert sok a mellékösvény, néhol kitáblázzák, de a többségét nem, el is tévedhet az ember. Zárt cipőben és hosszú nadrágban lehet csak bemenni az erdőbe, és mindig figyelni kell, hova lépsz. Az elején Leonardo szól, hogy vigyázz erre-arra, főként a hatalmas, hadban vonuló csípős hangyákra, egy idő után már ráérez az ember. Nem lehet mindenfelé nyúlkálni, kapaszkodni, ha megcsúszik az ember, mert belenyúlhat tüskébe, bogárba, mérges növénybe, vagy a tűzhangyákba, vagy az utánuk hagyott csípős levelekbe. Francisco végig vágta az ösvényen az utat, pedig itt mindennap járnak az emberek. Szerencsére nem találkoztunk egy veszélyes állattal sem, András viszont látott nagyon sok új fajt.
Este fél nyolckor vacsi, ha lehet, még finomabb, mint az ebéd, csirke, és édességnek kókuszhab van, ebből már háromszor szedünk. Még jó hogy csak két napot vagyunk itt, mert úgy elhíznák, mint egy malac. András is.
Mivel tízig van áram, feltöltjük a laptopot, meggyújtjuk a biztonság kedvéért a gyertyákat, András még írogat, én elalszok. Éjjel felébredek, hogy szakad az eső, de mintha dézsából öntenék, és visszaalszok. András reggel csodálkozik, hogy esett? Nem ébredt fel az éjjel.

Mozgó Naplemente

Madarakról röviden

Amikor ezt a bejegyzést írom, már voltunk az Atlanti-esőerdőben és Pantanal déli részét is jól megismertük. Még hátra van az Amazonas egy kis darabkája (bár mindenhol azt írják, hogy a Cristalino lodge, benne van a világ 50 legjobb madarászhelyei között, majd kiderül) és Bonitoba szeretnénk eljutni, ha még pénzünk is maradt, akkor Sao Paolo és Curitiba környékén néznénk szét, persze ez Brunától is függ, hogy áll-e még az ajánlata.
Mindenkinek ajánlom Brazíliát a madarak vonatkozásában. Mivel nem vadásznak, így nagyon szelídek a madarak, méterekről lehet figyelgetni őket. Nem madárhegyeket kell elképzelni, itt inkább nagyon változatos a fajösszetétel. Minden tiszteletem az esőerdő/dzsungel fanatikusoknak, főleg akik vezető nélkül nyomják, ott jobban meg kell „harcolni” egy-egy fajért, Pantanalban viszont sokkal egyszerűbb minden. Itt már távcső nélkül is boldogulok, 80-90 faj így is hozható! A lodge területe 4500 hektár, pantanali viszonylatban picinyke terület, de annál értékesebb, egy kis ékszerdoboz. Itt az ajtónkban elkezdődik a természet. A munkások ebédlő asztala maga a paradicsom, 15-25 faj jár az ételmaradékra, de van olyan faj (Chalk-browed Mockingbird), ami kiveszi a rizst az ember kezéből.
A legtöbb fajt egy nap alatt az év első napján láttam 118-t, de 90-100 körül mindig összecsordogált. Itt 3-4 nap alatt 150-200 faj nyugodtan hozható!!!
Nem lehet megunni a jácintkék arákat, szerencsére, az eddig eltöltött három hónap alatt kétszer fordult elő, hogy nem láttam a világ legnagyobb papagáj faját. Az első napokban még nagy csapatokban jártak, 40 feletti ricsajozó ara nem gyenge látvány vagy egyszerre látni a jácintkék és Red and Green arákat…
Meghatározó élmény volt Itatiaiban a kolibri etető, ahol hemzsegtek a kolibrik, szitáltak az arcunk előtt, egyet meg tudtam érinteni és a fülünk mellett húztak el, megmozgatva a hajunkat.
Rió felett az a rengeteg fregattmadár, a szárazföld felett pedig a termikelő keselyűk fekete serege.
Corumbából és Bolíviából ránézni a Paraquay-folyó árterére, ahol 200 jabiru („óriás gólya”) álldogált.
A sort lehetne folytatni, de nem érdemes, inkább el kell jönni ide…
És mindent megnézni!

Várakozás Cuiababan

103. nap

2010. január 26.

Indulás előtt telefonálok Maria-nak, hogy visszaérkezésünk napjára tud-e kinézni valami olcsó szállást nekünk. Mire Maria rájön, hogy mi itt vagyunk Campo Grande-ben, mondja, hogy várjam meg a reptér bejáratánál, és leteszi a telefont. Alig ismerem meg, a haja barna, az arca kisimult, és Csilla szerint hízott is egy kicsit. Látszik rajta, hogy nem dolgozik és idegeskedik annyit. Trigo is kijön, ő is jól néz ki. Beszélgetünk a mostani életéről, a mi terveinkről és Xaraes-ről, ő már most több pletykát tud, mint mi, pedig csak most jöttünk el onnan. Felajánlja, hogy nyugodtan náluk aludhatunk, nem baj.
Menetrend szerint érünk Cuiabába. Csilla a repcsin a teljes 50 percet végig aludta, csak arra emlékszik, hogy narancslevet adtak a repülőn, a többire nem. Délben kérdezi, hogy amúgy mit adtak enni, és hogy ő is tényleg megette?
Sokkal nagyobb a repülőtér Campo Grandehoz képest, de itt is gyalogolni kell, a repcsi parkoló mellett van kijelölve a gyalogút.
A csomagok sértetlenül és elsőként érkeznek meg, de mi nem sietünk, a repülőtér indulási oldalán találunk egy nyugodt sarkot, ott húzzuk meg magunkat. Ezért az éjszakáért már nem szeretnénk fizetni. Felváltva alszunk fél órákat, de ahogy telik az idő egyikünk se bírja, így a csomagjainkat magunkhoz kötözzük és alszunk. Mindkét reptéren ezerrel nyomatják a tizenhárom fokos hideget, fáztunk egész éjjel. Csilla a melegítő felsőre még az esőkabátot is felvette, de hajnalban már kijárkált a szabadba, mert ott melegebb volt. Reggelre már olyan hideg van a váróban, annyira elegünk lett, hogy úgy döntöttünk, inkább irány a buszpályaudvar.
A legrosszabb időpontban indulunk, hétköznap reggeli csúcsforgalom. Kinézzük a Lonely Planet-ből, hogy lehet tömegközlekedéssel bejutni a buszpályaudvarra, de természetesen az ellenkező irányba menő buszra szállunk fel. Ebből is látszik, hogy mennyire fáradtak vagyunk, ilyen bakik ritkán vannak. A buszon pergetős-számlálós kapu van, amin Csilla a nagy táskával nem tud átmászni, így elől marad, kiabálok neki, hogy a buszpályaudvaron szálljunk le.
Persze ez egy másik buszpályaudvar, de szerencsénk van, mert egy közepesen hosszú sorba kell csak beállnunk, és mivel a pályaudvar zárt, csak fizetéssel vagy bérlettel lehet bejönni, nem kell újra jegyet vennünk. Három busz megy el, amire nem férünk fel, pedig még az ablakból is lógtak ki az emberek. Már látjuk közeledni a mi buszunkat, amikor nekem valami helyi alkalmazott elmondja, hogy álljak ki a sorból, mert a csomagokért valami ablaknál fizetni kell. Mondom neki, hogy én ki nem állok, azután bármit is mond, alkalmazom Csilla bevált taktikáját, szajkózom, hogy „Nem értem!”. Felszállunk a buszra, Csillának még ülőhelye is van, zötyögünk át a város másik felébe, és örömmel konstatáljuk, hogy Budapest ehhez képest semmi! Még a legnagyobb csúcsforgalom sem! Csilla mondja, hogy Brazília után máshogy fogja látni az otthoni dolgokat.
A buszpályaudvaron átvesszük a jegyünket, leadjuk a csomagmegőrzőbe a két nagy táskát (a kettő együtt negyven kiló), és elindulunk enni, inni, meg amerre látunk. Megnézzük a pályaudvar környéki szállodákat, találunk fejenként kétezerötszáz - háromezer forintért szállást. Magabiztosan megyünk a Lonely térképe után, míg meg nem látjuk az utcanév-táblát, és ki nem derül, hogy mi rajta sem vagyunk azon a térképen. Ez egy másik buszmegálló egy másik sugárúton vagy a könyvben jelöltek valamit rosszul.
Megbeszéljük, hogy nincs értelme kimenni a közeli nemzeti parkba, mert az út összesen oda-vissza minimum négy óra, ennek fényében maradna a parkban két óránk a nézelődésre.
Elindulunk valamerre, találunk egy szupermarketet, nézelődünk a kellemes hidegben (kint már őrjítő meleg van, és a levegő sem mozog), majd leülünk az árnyékba és megesszük a vásárolt alapanyagokból készített szendvicseink. Tovább megyünk, és találunk egy lakás felszerelési boltot, ezt sem hagyjuk ki. A bolt előtt kellemes padok vannak az árnyékban, először én alszok egy órácskát, majd Csilla.
Visszamegyünk a buszpályaudvarra, leülünk, nézzük a TV-t, pihenünk, megírjuk a blogot, a leveleket, amik a további úthoz szükségesek, majd átmegyünk egy netkávézóba.
Este hétkor indul a buszunk, tizenkét órás út. Reméljük, hogy egyetlen síró kisbaba sem lesz a buszon, és mindketten tudunk aludni, mert már nagyon fáradtak vagyunk. Csilla ráadásul az indulás előtti két éjszakán sem tudott aludni, mert megfázott a dereka vagy a veséje, és fáj neki. Azt mondja, hogy minden nap jobb, de még érzi. Ő már kezd zombivá válni.

Ilyen volt a folyó, míg át lehetett kelni

Kiút

102. nap

2010. január 25.

Reggel hatkor kel András, még egy utolsó madarászat a ház körül, mint amikor jött, akkor se bírt magával. Messzire nem jut, mert a víz már lassan a mi házunknál áll. Beszél Bolitával, hogy ugyan adja már meg a tíz reált, amivel tartozik a fehér rumért, de nem hajlandó, András ott hagyja, majd megoldjuk máshogy. Esmiria is elkészíti a számlát, összesen harminchárom reál, András ad neki huszonhármat, és mondja, hogy a maradék tízet hajtsa be Bolitától.
Én is felkelek, még összepakolom azt a keveset, ami tegnap kimaradt, lehúzom az ágyat. Ma van ágyneműcsere, de az már Pelikánra marad, mivel Héna fél kilenc előtt nem ér a mosókonyhába.
András és Pelikán elszámolnak, majd kisöprök, felcuccolunk és elindulunk. Az indulás fél kilencre volt megbeszélve, várunk a lodge kikötőjében, kilenckor sikerül is leindulni. Pelikán is kijön a csónakkal az Abobral hídig, megnézi a folyót, meg az utat. Joao jól mondta, hogy háromnegyed órás az út, mikor kikötünk, már vár ránk a kocsi. Most először ránk vártak! Elköszönünk Pelikántól, és indulunk kocsival Buraco felé. Egy kis japán visz minket, meséli, hogy a szülei japánok, hatvanhat éve élnek itt, ő már Brazíliában született. Passo-ban kicsit várunk, mert a töltik fel a kompkikötőt, szállítják nagy kamionokkal a marhákat, nagy a tumultus. Ez alatt a bácsika helyet cserél a fiával, és megy elinni a pénzt, amit most fizettünk ki. Mintha a fogamat húznák…
Buraco-ban beülünk a „büfébe”, tervezünk, számolunk. Van rá két óránk. Végül is ez az elsődleges tervünk, amit még a neten le kell ellenőriznünk: Cristalino - Alta Floresta – Cuiabá –Campo Grande – Curitibá – Foz de Iguacu – Argentín oldal - Sao Paolo. De ez még képlékeny, szeretnénk búvárkodni is, de Bonito nagyon drága hely, és Olívia szerint Cuiabá-tól nem messze van egy majdnem olyan, és mivel kevesen ismerik, sokkal olcsóbb. Szóval a terv még nem végleges. Ilyen sem volt még egy utazásunk alatt sem.
A busz most csak tíz percet késik, természetesen dől a hideg levegő a szellőzőből. Miranda felé még mindig tart az útfelújítás, az egyiknél huszonöt percet állunk. Mirandaban állunk még húsz percet a Zero Hora-ban, ezalatt mi elmegyünk a Pantanal Hotelig, mert ott tudunk wifi-t lopni, és írunk pár mondatot anyuéknak, kérve hogy tájékoztassák András anyukáját is. Természetesen itt is tíz perccel később indulunk. Megkérdezem ezalatt a parkolóban lévő utazási irodát, hogy megy-e busz Bonito-ból Foz de Iguacu-ba, és mennyi a jegy, de nem tudják megmondani, csak kb. Ilyen utazási irodát! Beszélek a sofőrrel is, hogy álljon meg a reptérnél, szerencsére nem probléma, így meg tudunk spórolni majdnem háromezer forintot, mert nem kell taxival kijönni a városközpontból. Az már egy éjszaka szállás az egyikünknek egy hostelben. Már csak így számolunk…
Most ülünk a reptéren és várjuk az este tizenegy órát, hogy becsekkoljunk, és hajnali fél egykor induljon a gép. András ideges, mert a mi járatunk nincs csak kiírva, a személyzet már megnyugtatta, hogy menni fog, de ő akkor is ideges. Mondom neki, hogy ne nyugtalankodjon, mert ki van fizetve a jegy, és ha nem visznek el, majd én cirkuszolok a pultnál, akkor kezdjen el idegeskedni…
Hajnal kettőre érünk Cuiaba-ba, terveink szerint a reptéren alszunk, és este hétkor indul a buszunk Alta Floresta-ba, reggel hét órási érkezéssel. Onnan a lodge kocsija visz bennünket tovább délután, és miután a kocsit lecseréljük hajóra, este érkezünk a lodge-ba. Három nap utazás, atyaég!

Búcsú a toronytól

101. nap

2010. január 24.

Reggeli után megbeszéljük Pelikánnal a tegnapi döntésünket, beletörődve és nyugodtan fogadja. Megérti az érvelésünket.
Kiindulunk a műhelybe, mikor András meglátja Esmiria-t és megkérdezi, hogy mikor tudnánk kimenni csónakkal a toronyhoz, mert meg kell locsolni a betont, és leszedni a zsalut. Mondja, hogy Marcello most fogja vinni a turistákat, lovagló-program lesz. Szólunk Pelikánnak, veszünk rövidgatyát és papucsot, beülünk a motorcsónakba és elindulunk.
Kikötünk annál a lépcsőfeljárónál, ahol megálltunk pihenni kenuzás közben. A lépcső túlsó végén minden vízben áll, de halljuk, hogy már jön a Toyota. Kiko vezet, Joao mezítláb, farmerben macsetével vágja a kocsinak az utat az erdőben. Na szépen előkészített a terep! Felszállunk a kocsira, és a frissen megépített töltésen csúszkálunk az erdőben, körben víz, ha nem is mindenhol, az út nagy részén, és becsapnak az ágak is, mert nem vágták le. Ráadásul marnak a szúnyogok és a Toyota is a végét járja, Kiko ki is veszi összkerékből, így már szebb a hangja.
Kiérünk a fazendára, csak a magasabbra épített házak állnak szárazon, meg ahonnan indul a lovaglás. Kiko és Marcello elkezdi felnyergelni a lovakat, mikor kérjük, hogy nekünk is kettőt (mert én csak András mögé vagyok hajlandó felülni), akkor már Kiko nem mosolyog. Egy perc múlva mondja, hogy beszéljünk a kerítés-készítőkkel, hátha kivisznek trakival. András megbeszéli velük, persze nem probléma, segít nekik leszedni a platóról a hullámpalákat, ezalatt Pelikán leül és beszélget a turistákkal.
Mikor végeznek, felszállunk a platóra és irány a torony! A kistraki első kerekei teljesen eltűnnek a vízben, a toronynál viszont csak térdig ér. Felmászunk a „dombra”, hogy szétszedjük a zsalut, persze csak egy szekercénk, egy kalapácsunk és egy baltafejünk van, amit Andrással feltettünk a trakira. Egy óra alatt sikerül szétverni az itató belsejének a zsaluzását, a külsejéhez hozzá sem kezdünk, mert reménytelen. Tíz centi hosszú csavarok vannak benne, aggregátor és fúrógép nélkül nem lehet szétszedni. A hangyák alul, a szúnyogok felül csípnek.
A fazendán elköszönünk Olíviától, aki felajánlja, hogy aludhatunk néhány éjszakát a mamájánál, vagy az egyik rokonánál Sao Paolo-ban, csak mondjuk meg, hogy mikor megyünk, és leszervezi. Bruna is meghívott magához minket Curitiba-ba, vele is szeretnénk beszélni, hogy áll-e még az ajánlata, és tud-e fogadni bennünket.
Kezd körvonalazódni a hátralévő időre az útiterv, már csak a pénzünk függvénye, hogy mit tudunk a tervből kihozni. Ehhez kellene a net, de az csak annyi volt, hogy a szülőknek skypon el tudtuk mondani, hogy ide már nem jövünk vissza, ennek mi az oka, és hogy nem tudjuk mikor lesz legközelebb net, illetve hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot. Szerencsére ezt gyorsan megbeszéltük, és utána egészen az indulásunk percéig nem is volt többet net.
Délután befejezzük az odúkat is, csak a tukánosoknak nem sikerült beszerelni az alját. Elköszönünk még egyszer Olíviától, az összes magyar fűszerünket nekiadom, András Joao-nak egy üveg fehér rumot ajándékoz, és hosszasan beszélgetünk velük. Lehet a nyáron jönnek Magyarországra, így visszahívjuk őket.
Beszélek Bolita-val, hogy a tyúkól alatt lakik két nagy tatu, ugyanolyanok, mint Pöki. Mivel Bolita ott lakik az óltól nem messze, ugyan vegye már szárnyai alá Pökit, és protezsálja be a két nagynak, hátha befogadják, és akkor megmarad. Azt mi is tudjuk, hogy ha nem tud ásni, akkor enni sem, ez az egyetlen esélye.
Este pakolás, jó pár ruhát itt hagyunk, András az egyik szandáját is. A munkát, a napot, és Sebastiana mosását nem bírták ki, már megvarrni sem lehet. El is használtunk otthonról hozott dolgokat, többek között kb. 14 kis és nagy szappant, sampont, kéztörlőt, testápolót, ilyesmit, így gyors számolás mellett olyan 15 kiló mínuszban van a csomagunk a megérkezésünkhöz képest. És ne felejtsük el, hogy szerencsére már az üvegeket sem kell cipelnünk.
Még kitakarítom a fürdőszobát, elmosogatok, reggelre hagyom a söprést, meg a szemét kirakását. Nem akarok úgy elmenni, hogy disznóólat hagyjunk magunk után, ez szerintem alapvető…

Huszárvágás

100. nap

2010. január 23.

Reggel András átmegy az irodába, megbeszélni Esmiria-val, hogyan tudunk kijutni a buszhoz hétfő reggel, mivel az út a Park Estrada-ig mától legalább három hónapon keresztül kocsival járhatatlan. Enyhén feldúltan jön vissza, mivel a válasz az volt, hogy csónakkal kivisznek minket az Abobral-hídig, ott átszállunk egy bérelt kocsira, aminek a tarifája 130 reál (13.000, azaz tizenháromezer forint) Buraco-ig, ami a hídtól 24 km-re van. Egyet nem értett, hogy ez személyenként, vagy egy kocsira vonatkozik? Dúl-fúl, elmondja, hogy ez már a röhej kategóriába sem tartozik, meg rabló-banda, és én igazat adok neki.
Kimegyünk a műhelybe, hogy megcsináljuk a leeső faanyagokból a madárodúkat, 2 vércse, 8 papagáj és 4 tukán. Sajnos az aráknak nem tudjuk megcsinálni, mert a zsalu deszkáiból lenne, ami kint van a toronynál. Bolita a változatosság kedvéért a kocsit szereli, így átmegyünk körbe a hangárba áthozni faanyagot. Az úton sem tudunk végig közlekedni, mert azt is elárasztotta a folyó, keresztbe megyünk a mezőn. Visszafelé már kicsit sok nekem a fa a hónom alatt, estére jó kis véraláfutás lesz a medencecsontom felett.
Visszafelé számolunk, és arra a következtetésre jutunk, hogy nekünk ezzel a módszerrel Alta-Florestából a vissza út, és február végén a hazaút (Bp-re) egy vagyonba fog kerülni. Ha a fenti összeget kocsira számoljuk, és nem főre, hozzáadjuk a Buraco-Campo Grande buszjegyet háromszor (oda-vissza-oda), akkor ez nekünk cirka hetvenezer forint lenne. Átgondoljuk, hogy milyen és mennyi munka van még itt, és miket lehet megcsinálni a növekvő vízszint mellett, arra jutunk, hogy a február végéig elvégezhető munkák több mint 90%-a készen van, a maradékot három ember elbírja.
A hangárban nekiállunk az odúknak, amikor megjelenik Pelikán, hogy vigyük át az öt keselyűs lest a a hangárba. Megérkezik még két ismeretlen ember, ők segítenek felpakolni a platóra. Mivel nagy a les, egyszerre csak egy fér fel a kocsira. Mivel én ebben nem tudok segíteni, bemegyek a házba. Megkérdezem Esmiria-tól, hogy akkor ez az összeg mire vonatkozik, kiderül, hogy kocsinként ennyi. Hétfőn reggel három turista elutazik a lodge-ból, így minket is ki tudnak vinni csónakkal a hídig, Esmiria pedig megkérdezi, hogy beférünk-e hozzájuk a kocsiba. Ez így mindjárt jobban hangzik, mert akkor a tizenháromezer öt felé osztódna!
Ebéd a turistákkal, végre normális a kaja! Ebéd után csináljuk az odúkat. A vércseodúkat a hangárból áthozott fából készítjük, ahány oldalt vágunk le, az mind másfelé görbül. Elég nehéz összecsavarozni és szegelni, de kettő megvan. Ekkor András megelégeli, és kihozatja Bolitával a madardék OSB táblákat, amik már semmire sem kellenek, és abból csináljuk az összes többi odút. Este nyolcra végzünk a négy vércsével és négy papagáj odúval. Az odúk méreteit részben Bence találta ki, részben megkaptuk e-mailben (tukán odút), részben én kutattam a neten utána.
Mivel nyolcra végeztünk, gyorsan megfürdünk, és átmegyünk vacsizni. Utána beszélünk Esmiria-val, és szerencsére ott van Marcello is, az új idegenvezető, aki beszél angolul, és kiderül, hogy nem férünk be az öt személyes kocsiba, még a platóra sem. Nagyszerű! Megkérjük, hogy szervezzen le nekünk is egy kocsit, de úgy, hogy egykor elérjük a buszt Buraco-ba, és holnapra állítsa össze a számlánkat (telefon, üdítő). Meglepődik, ekkor elmondjuk neki, hogy a holnapi az utolsó napunk a lodge-ban, nem jövünk már vissza.
András lekezeli Pöki lábát, viszonylag szép, lassan lappad a gyulladás. Pöki egyre gyorsabban mászik fel-alá, egyre többet eszik, és miután este megetetem tejjel bekucorodik a mosdókagyló alá és dorombol! Mint a macskák. Érdekes. Andrással guggolunk mellette és hallgatjuk. A szívem belefájdul, hogy mi lesz vele ez után. Ha lehetne, hazavinném.
Pelikánnal is közölnénk a döntésünket, de nincs jó kedvében, ez a következő napra fog maradni.

Egy igazi gazdag fazenda

99. nap

2010. január 22.

Hosszabb beszámoló a víz alatt lévő Pantanalról és egy igazi fazendáról.
Reggel András elviszi a kocsit Bolitának szerelni, mivel a kereket nem tudta teljesen megcsinálni a múltkor.
Én kimosok, és átmegyek reggeliért a konyhára, de Sebastiana már mindent elpakolt. Mivel akkora nagy munkában van, nem zavarom. Most, hogy itt vannak a vendégek, főz azoknak is, és a melós konyhán is. András viszont tíz perccel később kihozatja vele a kávét…
Nem sokkal később megjelenik Joao és Olívia a medence partján, és kicsit sziesztáznak. Ilyet sem láttunk még tőlük! András kimegy, és beszél Joao-val, hogy szerinte hétfőn hogyan tudunk eljutni Burracoba, hogy elérjük az egy órási buszt délután. Azt mondja, hogy ma elmennek Passo-ig, megnézik, milyen az út, és akkor kiderül, hogy hétfőn járható lesz-e. Ha nem, akkor elvisznek minket csónakkal az „új étteremig”, ott van az Abobral-folyó egyik kikötője, és a Park Estrada-ra is ott tudunk felcsatlakozni. Leszerveznek nekünk egy kocsit, ami kivisz Burraco-ig. Nagy vizek idején már csak így működik.
Nem sokkal később Joao elhívja Andrást, hogy mutat neki valamit. Kiderül, hogy motorcsónakkal mennek a folyón fel a fazenda felé, és levágják a belógó ágakat. András szerint úgy repesztettek, mint egy állat. A láncfűrészből kifogy az üzemanyag, sikeresen áttöltenek valamennyit a motorcsónak benzintartályából, ami persze nem teljesen ugyanolyan keverékkel üzemel, így ketten együttesen és nehézkesen beindítják a láncfűrészt és befejezik a gallyazást.
Szieszta délelőtt, Bolita szereli a kocsit, állítólag délután háromra lesz kész. Nagyon profi, hogy így meg tudta jósolni.
A net-guru és Pelikán együtt megcsinálják a netet. Pelikán szerint ez is egy kontár, mert össze-vissza kutyul állandóan mindent a szerveren. Most éppen működik a net, nem tudni meddig. Fel is pakolunk mindent a blogra, megnézzük a leveleket, a híreket otthonról. Látjuk, hogy elkezdődik a hivatalos kampányidőszak, Andrással azt beszéljük, hogy lehet itt kéne maradni április 11-ig, vagy Barbadoson, vagy valahol, de nem otthon! 
Ebédre rizs, bab és egy hatalmas egyben főtt mócsingos hús van. András nézi, aztán úgy dönt, kihagyja a húst. A bab kicsit híg lett, viszont tele van füstölt hússal, teljesen olyan, mint a babgulyás. Az egyik pasi levág Pelikánnak egy nagyobb darabot a húsból, aminek több mint a fele zsír, legalább a kutyák jól laknak az ebédlő mellett.
Ebéd után nem sokkal kiderül, hogy Andrásnak valami nem volt jó az ebédben…
Kitaláljuk, hogy elmegyünk Joao-val Passoba ballonos vizet és üzemanyagot venni az aggregátorba, mert ha tényleg nagy víz lesz, akkor csak a csónakkal lehet közlekedni, úgy elég nehézkes vásárolni és szállítani.
A víz már a lodge bejáratánál elkezdődik, a kifutópálya két vége áll a vízben, ami akkora probléma nem is lenne, ha az egyik vége mellett nem az egyetlen lodge-ba vezető út húzódna. Ugyanis az Abobral-folyó egy szakaszon pont az út közvetlen közelében halad, és természetesen az út nincs alácsatornázva. Néha trakival megnyomják, megtöltik, ennyi az árvízvédelem.
Kiérve a lodge kapuján elmegyünk a szomszédos fazenda mellett, azután ráérünk arra a részre, amit úgy egy hónapja töltött fel Kiko. A töltés előtti rész teljesen vízben áll. Mivel az út kanyarodik össze-vissza, mi csak sejtjük, hol lehet a víz alatt, de pontosan nem tudni. A víz itt is sötétbarna, nem látszik át, ez is nehezíti a tájékozódást. Azt elfelejtettem írni, hogy amikor arról beszélünk, hogy víz alatt áll egyik-másik terület, akkor nem álló vízről van szó. Nem, ez a víz folyik, sodrása van.
Kiko megáll, átkapcsol egyesbe (csak kétkerék meghajtásban!) és nekiindulunk. Nem az úton megyünk, azt rögtön észrevettük. Hosszan megyünk-megyünk a vízben, a Toyota brummog alattunk, vízben kajmánok, vízimadarak, a víz mellett szarvasok, őzek, marhák, lovak és nanduk. Ennyi nandut összesen nem láttunk, mióta itt vagyunk, mint most a kiúton a Park Estrada-ig. Tényleg igaz, hogy amint feljön a víz, az állatok kiszorulnak a szárazra, és sokkal szelídebbek is. A nagy szarvasok el sem mozdulnak a helyükről, amikor meglátnak minket, csak figyelnek.
Kiérünk a Park Estrada-ra, és egy kilométer után bekanyarodunk a Sao Bento fazendára. Ez egy igazi fazenda, itt nincsenek turisták, csak marhákkal foglalkoznak, nevelik, adják-veszik. A fazendára vezető út magas töltésen fut, nem csoda, az egész terület a töltést kivéve víz alatt áll. Honnan jön a víz? Passo-ból, 12 km-ről, ez itt maga a Miranda folyó! A töltés profi munka, a kritikus részeknél alácsatornázott, folyik is a víz rendesen. Andrással csak ámulunk, ennyi vizet még soha, sehol nem látott egyikünk sem. A látóhatár széléig vízben áll a növényzet, amiben marhák és lovak csatangolnak. Jó egy kilométer után megérkezünk a karámokhoz. Több száz marha különválasztva, és a vízből még most hajtják ki a marhákat lóháton. A másfél méteres kerítés háromnegyedig vízben áll, az emberek lába a lóról a vízbe lóg. Lassítunk, integetünk, megyünk tovább, a fazenda központja felé.
Nagyon szépen tisztán és rendben tartott, felújított fazenda. Minden épülete téglából van, szépen bevakolva és sötét narancsra lefestve. Mindenhol rendes szúnyogháló, nem toldozott-foldozott, és lenyírt fű. Több kocsi, kis traki, is erre-arra, azok is rendben. A kifutópálya füve német precizitással nyírva. Meglátjuk a tulaj házát is, egy kastély! Joao egyeztet valamit az irodában, addig Kiko elmondja, hogy a tulaj Sao Paolo-i, de az év nagy részét itt tölti. Itt van a központja a Dél-Pantanali Jaguár Projekt-nek. Kérdezzük, hogy mekkora a terület? Nagy, a Park Estradara vezető úttól egészen Passo-ig (cirka 20-25 km), és a Park Estrada úttól majdnem Joao lodge-ig tart (kb. 12 km), de nem négyzet alakú, hanem össze-vissza, így ennél sokkal nagyobb. És ez most majdnem teljesen vízben áll.
Kifelé Joao a karámoknál leáll beszélgetni az egyik hajtóval. Csak tippelünk, hogy a marhaszállításról és a vízről esik szó. A hajtó végigmutogatja az összes marhát, utána elindulunk.
Ismét kiérve a Park Estrada-ra folytatjuk az utunkat Passo-ba. Az út maga töltésen fut, de már most van néhány kritikus pont, ahol a víz már magán az úton áll. A 12-es híd alatt csak pár centivel folyik a víz, ez érdekes lesz néhány nap múlva! Az út két oldalán pedig víz-víz-víz, ameddig a szem ellát! A vízben hatalmas virágzó növények, rózsaszín, sárga, lila, vörös, nagyon szép.
Passo egy kis sziget a víz közepén. A település töltésre épült, csak ezért létezik. Ahol eddig lovak és marhák legeltek, ott most halak úszkálnak. Elképesztő az egész vidék!
Persze a beígért ballonos víz nem érkezett meg, veszünk üzemanyagot, András kiszámolja, hogy mennyit kell fizetnünk, mert a kutas számológéppel sem tudja ezt a bonyolult műveletet elvégezni. Eszünk egy jégkrémet, amíg Kiko elmegy a mentőmellényekért valahova. Veszünk Pelikánnak lekvárt, és indulunk vissza.
Visszafelé már ott is víz van, ahol jöttünkkor még nem is látszott. Joao azt mondja, hogy vasárnap itt már biztos nem lehet átmenni, de szerinte már holnap sem. Marad a csónak és a bérelt kocsi. Kíváncsi vagyok mennyibe fog ez nekünk fájni?
Estére Pöki már annyira magához tér, hogy bírni alig lehet vele. Megy össze-vissza, mindenen keresztül. Kirakom a ház elé a fűbe, csatangoljon. Messze nem tud menni a három lábával, meg a víz miatt, csak megtalálom. Néha kinézek, látom is, meg hallom is merre jár, mert ha talál valamit, olyan hangosan csámcsog, hogy a házban is hallani.
A háztól nem messze lévő folyómeder teljesen megtelt, már a focipályán jön felénk a víz. Szerencsére a mi házunk épült a legmagasabbra az egész lodge-ban. A kocsiátjáró átalakult csónakkikötővé, innen van a legközelebb a Falu.
Este van net, fiúk gépeznek, én tévézek. A műsor színvonala változatlan, azzal a frissítéssel, hogy egy másik csatornán is beindítottak egy valóság-show-t, amiben ez az első hét, és mindenki veszekszik mindenkivel. Ki is kapcsolom.
Holnap utánajárunk, hogyan és mennyiért lehet kijutni a buszig.
Nagyon kalandos, vadregényes és szép a víz alatt álló Pantanal, de mi azt ajánljuk mindenkinek, aki ide szeretne jönni turistáskodni, hogy száraz időszakban tegye. Az amit láthat akkor, az minőségében és mennyiségében is felülmúlja a mostanit. A lodge-ban kétféle program van, kenutúra a folyón, ami szép, de egyszer, utána nincs varázsa, és lovaglás, amiről nem tudok írni, tekintettel arra, hogy életemben nem ültem még lovon. A kocsi szafari sokkal változatosabb, mint ez a kettő.

Pökit műtjük

98. nap

2010. január 21.

MINDEN KEDVES ÁGNES OLVASÓNKNAK NAGYON BOLDOG NÉVNAPOT KÍVÁNUNK!

Reggel a fiúk kimennek a keselyűs leshez, és kibetonozzák az etetőt. András szerint nem lett szép, mert a zsalut OSB-ből készítette. Carlos-Bolita nagy nehezen feltolta a hat talicska betont a dombra, de délre már kész volt.
Ebédet én hozok nekik, sült kakasos tészta volt (nem tudom jobban megnevezni), enyhén odaégetve. Sebastiana-val nem tudom, mi lehet, mert a vendégeknek olyan kajákat készít, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána, de a melósoknak valami botrány. Szerencsére a babot meg a sima rizst itt sem tudja elrontani.
Dél után megérkezik a net-guru, talán meg tudja oldani a problémát, és végre lesz netünk.
Délután a fiúk kimennek kocsival ahhoz a toronyhoz, amit Joao szerint már csak lóháton lehet megközelíteni, mert körben áll a víz. Szerencsére a torony magasabb szintre épült, mint a többi terület, így az még szárazon áll. Csak a könnyebb érthetőség kedvéért: a tegnapi Andrást ábrázoló képen lévő terület már víz alatt áll, és a torony előtti kerítés is. Egy nap alatt ennyit árad a folyó.
Pöki délutánra magához tér, mondjuk ebben Bolita jeges vizes fürdetése is nagy szerepet játszott. Három lábán repeszt jobbra-balra. Ha kiteszem a ház elé a fűbe, akkor be akar jönni, ha beengedem, akkor mindenen keresztül szenvedi magát, szaglássza a lábujjaimat, kicsit nyalogatja, és ki akar menni. Kint a füvön amerre megyek, jön utánam. Olyan mint egy kiskutya, amelyik narancsot csámcsog, tejet szürcsöl, és megeszi a járdáról a madárszart is.
Estére vendégek érkeznek. Esmiria, a „menedzser” feladata a szállítás leszervezése Buraco-ból a lodgeba. A szervezés abból áll, hogy tíz percenként hallom a rádióból: „Joao, na escuta?”, azaz Joao, vonalban vagy? Elmondja az infot, nyűgöt, és Joao dönt. Kora estére már én megunom, aki a tíz százalékát értem csak a rádióhívásoknak, csodálom Joao-t, hogy még nem esett bele véletlenül a rádiója a vízbe! Így nem nehéz menedzsernek lenni…
Este átbattyogok a melós konyhára, mivel sok a szúnyog, úgy döntök, hogy magamnak is hozok kaját, és a házban eszem meg a TV előtt. Megállok a tűzhely előtt, van rizs, bab, meg valami. Elkapom a net-guru gyerekét, megkérdezem, mi ez? Marhahús manióka morzsában pirítva. Na ennek a receptjéért sem fogom törni magam, ennek se íze, se bűze. De akkor mit vigyek a fiúknak? Főleg Pelikánnak, aki babot sem eszik, csak ünnepnapokon? Szedek jó sok rizst, Andrásnak meg magamnak babot, meg mindenkinek egy kicsit ebből az izéből. Megkóstoltam, sikerült elsőre elkapnom egy mócsingot, szerintem nem kell mondanom, hogy ilyet még hányszor szeretnék enni életem hátralévő részében. András megeszegette, Pelikán az első falat után otthagyta, Pökinek a pótkutyának ízlett.
Pökit sikeresen megműti András, levágta szegény Pöki lifegő ujjpercét. Reméljük legalább lábra tud majd állni és megkeményedik annyira, hogy ásásra is tudja használni.
András fürdik egyet a medencében, aminek a tisztítása és feltöltése négy ember kétnapi munkája volt. Visszafelé jövet talál egy hatalmas bogarat, elhozza Pelikánnak, bekerül éjszakára a kis dobozba.
A meleg idővel és a vízzel megérkeztek a bogarak is. Rengeteg van belőlük esténként már megint, főként a kis, csípős csillogó zöldek. Amilyen szépek, olyan idegesítőek.

Pöki visszatért hozzánk

97. nap

2010. január 20.

Hajnalban András átviszi a műhelyhez a kocsit, a tegnap megbeszéltek szerint, hattól Bolita szereli. A fiúk szerint ez maximum, de akkor a tererét is beleszámolták, másfél órás munka, de Bolitának sikerül megoldania, hogy három órás legyen. Ezalatt András állt mellette háromnegyed órát, de saját bevallása szerint, amikor Bolita ugyanabból a lyukakból harmadjára fújta ki kompresszorral a nem létező szennyeződést, eldurrant az agya, és otthagyta.
Tíz után kiindulunk a toronyhoz, hogy délig is haladjon valamit a munka. Andrással összerakjuk a zsalut az itatóhoz, teljesen előkészítjük, jöhet az anyag! Pelikán a lépcső illesztését készíti elő, Bolita meg össze-vissza járkál. Elgyalogolok, megnézem a közelben lévő folyót (Joao területén több is van, az Abobral, és számos kisebb), és meglepődve tapasztalom, hogy ahova még két hete száraz lábbal be lehetett menni, ott majdnem mellig érő lehet a víz.
Visszafelé az úton is feltűnnek a vízátfolyások, amik két órával ezelőtt még sehol sem voltak. András nyomja a gázt, egyrészt, hogy siessünk kajálni és vissza betonozni, másrészt, mert ha lelassítanánk, a száraz évszakig ott is maradnánk. Vannak olyan részek, ahol az utat messze elkerülve, combközépig érő vízben tudunk csak továbbmenni. Na most látszik, hogy miért csak ilyen kocsik valóak erre a helyre!
Ebéd után a fiúk visszamennek a toronyhoz, betonozzák az itatót. Négy körül megérkezik András, hogy menjünk, pakoljuk fel a maradék anyagot a keselyűs betonozáshoz, mert vagy este, vagy holnap azt betonozzák, és meséli, hogy már akkora a víz, hogy majdnem ott maradt az egyik helyen. Mondom neki, hogy akkor vigyen ki üveget is a kocsival, mert a hajóval nem bírják kiszállítani, és a toronyból csak a lényeg fog hiányzani a végén: az ablak. Gyorsan felpakoljuk az üvegeket, azután elviharzik. A fazendán még vételez vizet, mikor Joao visszalovagol a mezőről, rögtön büszkélkedik, hogy Ő megmondta, mekkora vizek lesznek és Bence csak hitetlenkedett. Megegyezünk, hogy Bence egy más országba fog megérkezni!
Tegnap este érkezett meg Sebastiana, a szakácsnő, aki eddig szabin volt. Eddig sem volt habteste (100 kg körüli vagy felett), de szerintem még hízott is a szabija alatt. Ebédre nagyon finom paprikás krumplira hajazó marhahúsos kaját főzött krumplival. Estére maradt egy kicsi, én rárabolok, a fiúknak elmentek belőle húst, és azzal próbálom kicsit feldobni az odaégetett rizses húst, ami a vacsora fő fogása. Igen, feltörtünk, a szimpla rizsez hús helyett egzotikusan leégetett rizses hús a kaja. És van aki háromszor szedett belőle…
A fiúk kilenc körül jönnek, és meglepetésként vendéget is hoznak: Pökit, a kis tatut, amit még a báránysütés napján engedtünk el a toronynál. Egy hete a kerítés-készítők „megtalálták” a torony melletti erdőben, szerencsére nem volt baja, most viszont csonttá le van fogyva szegényke. Nézegetem, a mellső bal lábán a leghosszabb ujj annyira el van törve, hogy liffeg. A kis lába is teljesen be van dagadva. A tatu lábai ásásra módosultak, úgy készít magának földalatti fészket, és kaparja ki a bogarakat, hangyákat, és kis állatkákat, a sebes lába miatt nem tudott rendesen táplálkozni, és teljesen lefogyott. Öntök neki egy kis tejet, annyira ízlik neki, hogy be is habzsol majdnem egy decit. A műanyag tálcából még a fájdalmai ellenére is állandóan kimászik, és fejjel esik a földre, így inkább elengedem a fürdőszobában, mászkáljon. Kicsit le is nyugszik. Bevackolja magát a mosdókagyló alá, és elalszik.
András azt mondja, holnap megnézi, mit lehet tenni a lábával, hátha meg lehet menteni. Megpróbáljuk felhizlalni, és utána elengedni a ház körül. Ha megmaradna, Pöki lenne a negyedik tatu a lodge közvetlen területén.

A torony lábainak betonozása

96. nap

2010. január 19.

Reggel megyek és kicserélem az ágyneműhuzatokat Hénánál, ugyanis a naccsasszony tegnap reggel elküldött azzal a magyarázattal, szó szerint idézem: „Héna most a konyhában dolgozik, nem a mosókonyhában, és sok dolga van, nem látod Csilla?”, és a sok dolog közben fel sem tudott állni a padról, amin ülve az új idegenvezető csajával beszélgettek. Leegyeztetem vele, hogy akkor holnap reggel nyolckor a mosókonyhában csere.
Ma reggel persze nem volt sehol nyolckor, fél kilencre battyogott át. Minden egyes alkalommal problémázik valamin, most éppen kitárja a karját, és mutatja, hogy nem ad törölközőt, mert nincs, nem látom? Mondom, neki, de van, erre elviharzik, és mégis talál hármat.
A fiúk elindulnak a toronyhoz az ara itatót betonozni. Délelőtt előkészítenek mindent, ami a betonozáshoz szükséges, majd a Carlos által össze-vissza ledobált kerítésoszlopokat lepakolják a megfelelő helyre.
Délelőtt én kimosom a szennyesünket, szokásos „vödörben-kézzel”. András fehér munkáspólójából alig jön ki a kosz, de a végeredmény majdnem olyan, mint a Sebastiana-féle gépi mosás. Itt ha kiteregetjük a ruhákat, folyamatosan figyelni kell, hogy le ne fújja a kötélről a szél (nem ismerik a csipeszt), mert ami a földre kerül, az a karakarák martaléka lesz, és elhurcolják magukkal.
Ebéd után érkeznek a fiúk is, hoztam nekik kaját. Ebéd alatt megjelenik Joao és Olívia is, meglátszik, hogy ki itt a főnök, ők a rizses hús mellé, ketten együtt kapnak egy darab tükörtojást is! Megéri nagyfőnöknek lenni, nem?
Az ebédet követő kis szieszta ma elmarad, mennek vissza a toronyhoz betonozni a fiúk, mert annyira megáradtak a folyók, hogy teljesen kiöntöttek a medrükből, és minden területet elárasztottak. Az utak is lassan teljesen járhatatlanok lesznek, már most is vannak gondok egyes helyeken az átjutással.
Szerencsére kiszállítják az összes rétegelt lemezt, ezzel már nem lesz probléma, ha csak hajóval tudunk közlekedni. Este, mikor megérkeznek, mesélik, hogy csak a torony lábainak betonozásával végeztek, holnapra marad az ara itató és a keselyű etető. A vizet a fazendáról vették, érdemes megnézni, hogy milyen a színe! a Jobb oldali volt az első eresztés, a bal oldali az utolsó. A munkát még nehezítette az is, hogy Carlos-Bolita élő halottat játszott egész nap. Nem akart dolgozni. A vacsoránál, már olyan kipihent volt, mintha nem is dolgozott volna!
Este egyeztetünk Bolitával, hogy holnap reggel hatkor kocsit szerel, nehogy kiessen a kerék, utána pedig folytatódik a munka.
Holnap be kell fejezni a toronynál a betonozási munkákat, mert már csak egy napunk van, hihetetlen sebességgel jön fel a nagy víz.

Irány a fogorvos!

95. nap

2010. január 18.

Reggel a lodgeba hagyjuk Csillát és elindulunk Mirandába, az út 130 km, de ezt az utat nyugodt tempóban 3 óra alatt lehet megtenni. Az út első része (30km) föld út, ugyanannyi időt vesz el, mint a maradék aszfaltos…
A Park Út (Estrada Parque) egyes szakaszai csak egy sávban járható, az is lassabban a szokásosnál, azért sikerül a szomszéd fazenda kocsiját leelőzni. Passoban egy kicsit várni kell a kompra, így beér minket a szomszéd. A hídon, annyi változás történt, hogy kiemelték a beszakadt járműveket és kivágták a legjobban megsérült hídelemet. Kérdezem a kompon, hogy mikor lesz kész a híd, négy hónapot emlegetnek, de az itteni munkatempót figyelembe véve nyolccal kalkulálok.
Buracoban átülünk a kis toyotába és irány Miranda, nem sokáig jutunk, mert a főúton hajtanak 6-700 marhát a boiaderok, három lovas is segít az egybefüggő állatfalon átjutni. A következő akadálynál, egy útterelésnél ismét találkozunk a szomszéd kocsijával, ez a nap már csak ilyen lesz. Az út melletti területek az út teljes hosszában, a magasabb területeket kivéve, mindenhol víz alatt vannak, a Miranda-folyó rendesen kilépett a medréből.
Mirandába érve halljuk, hogy valaki kiabál, de nem tudjuk kinek és miért így nem foglalkozunk vele, keresünk egy utcai sütödést, biztos ami biztos megebédelek, bár csak tíz óra múlt, de ha az ember fogorvoshoz megy, fel kell készülni a legrosszabbra is. A menü grillezett birka, rizs, finom manióka (a lodgeba olyan bűn rosszakat csinálnak) és paradicsom saláta, mire kihozzák a kaját, befut a kiabálós ember, Bolita! Lehet már reggel óta kint vár minket a város szélén?!
Pelikán már nem éhes, pedig az volt, inkább a potya meghívásra hajt, mert Bolita meghívott ebédre hozzájuk, addig ő megnézi hol is lakik a munkásunk. Pont végzek az ebéddel, mire visszajönnek. Irány a fogklinika. Nagy nehezen megtaláljuk, elmegyek a mosdóba fogat mosni, itt legalább le tudom mérni, milyen a hely. A mellékhelyiség első osztályú, így szerintem bent sem lesz gond. Egy bökkenő van, éppen ma nincs rendelés…
Bolita leszervez egy másik fogorvost, ugyanabban az utcában, így áthajtunk. Az orvos neve (Dr. Francisco Yamada Sadayoshi, csak „Szadi Josinak” hívom) alapján második generációs japán, nagy gond nem lehet. A kis otthoni rendelő várójában elég sokan vannak, de Bolita kikérdez mindenkit, kiderül csak egy ember van előttem. Gyorsan sorra kerülők, elmondom portugálul és nemzetközi jelnyelven (mutogatva) mi a panaszom, megnézi. Megdicséri a koronámat, mondja ez nagyon szép és minőségi munka. Abban maradunk, hogy felír gyógyszert és a kezelést az otthoni fogorvosomra hagyja. Megnyugtat, bár milyen probléma van mehetünk éjjel/nappal, fogadni fog.

Mivel a fogorvosunk is csatlakozott a bloghoz így leírom a gyógyszereket, amit felírt nekem.

Azitrolab (500mg azitromicint tartalmaz) ebből naponta egy szemet kell bevenni, 6 napig

Diclosódico (50mg diclofenac) ebből 3x1-et kell bevenni, 5 napig


Sikeresen kiváltjuk a gyógyszert, Bolita villog velünk az utcán, kérdezgetik kik vagyunk, egy ember beszél angolul, ő a szokásos kérdéseket felteszi (honnan, meddig, milyen nyelvet beszélünk otthon, hogy tetszik,…) és mondja ha bármi történik hívjuk fel ő segít, egy bökkenő van, nem cserélünk telefonszámot.
Az üzletek lassan bezárnak, így Bolitáékhoz megyünk ebédelni. Nekem nem sikerült megfejteni a családfát, annyi jött le, hogy sokan laknak a kis házban és a testvérével beszélgettem angolul. Az ebéd, a szokásos: rizs, bab, paradicsom, cékla, valamilyen zöldséges saláta, sült marha, kicsit finomabban elkészítve és kétféle gyümölcslé (ananász, narancs). Az ebéd után kicsit ejtőzünk, mivel minden zárva van, utána veszünk festéket és bevásárolunk, Olíviáék által rendelt csomagot is elhozzuk a boltból, ott látom, hogy a szomszéd fazenda is jön ide, mert nekik is van csomagjuk.
Zsemléért egy másik boltba kell menni, mert akkor kezdték sütni, most már teljesen kész vagyunk, de azért sikerül még háromnegyed órát elbénázni a városban, mert még tankoljunk, vegyünk alkatrészt a kocsihoz, Bolita cuccai is otthon maradtak.
Visszafelé ismét megkapjuk a pirosat, így várni kell, negyed órát minimum. A változatosság kedvéért, itt is összefutunk a szomszéd kocsival, már csak nevetünk, ha szerencsénk van, akkor egyszerre fogunk hazaérni.
Figyelmeztet a kompos, hogy már csak két csavar tartja a kerékagyat, bólintunk, hogy tudjuk, de nincs időnk megcsinálni. Az út visszafelé még lassabb, a jobb kereket is kímélni kell.
Az utolsó 12 kilométer a leglassabb, de szerencsésen megérkezünk és Csillával megbeszéljük az élményeket.
Este dőzsölünk a frissen vásárolt dolgokból, nem is megyünk vacsorázni.
Csilla megjegyzése: a fiúknak nem szabad itthon lenniük, mert akkor egész nap van net! 

Már a fájdalomcsillapító sem....

94. nap

2010. január 17.

Reggelre Andrásnak iszonyatosan bedagad az arca és a rendszeresen szedett fájdalomcsillapítók ellenére is szenved. Lassan már egy hete nem tud aludni, csak néhány órát éjjel és nappal, amikor éppen a legerősebben hat a fájdalomcsillapító. Vele virrasztok én is, bánt, hogy nem tudok neki segíteni, vagy megoldást találni, hogy ne legyenek ilyen nagy fájdalmai. A munka természetesen áll, de ki is tudna ilyen fájdalommal dolgozni?
Délben krumplistészta szerű makaróni van, ami kechuppal ehető. Végre valami változatosság a rizs és a bab után.
Délután András fájó foga mögött kifakad és vérzik az íny. Ezek után látványosan lappad az arca, és nem is fáj a foga. Azt mondja, hogy nem is mozog.
Ebéd előtt és után a hangárban ketten levágjuk a maradék zsaluanyagot, és teljesen készre összeállítjuk az ara itató zsaluját kívül és belül. Kitakarítjuk Pelikán után a hangárt, nehogy szóljon Joao, majd visszamegyünk a házba.
A fiúk kiviszik a toronyhoz a betonozáshoz és a további munkákhoz szükséges anyagokat, vacsira jönnek.
Itt létünk alatt én most értem el a hangulati görbém legalját, ma minden rossz. A vacsinál el is durran az agyam, mert csak mócsingos hús és a déli kiszáradt rizs van. A déli tészta hideg, még annyi fáradtságot sem vett Héna, hogy felpakolja a fazekat a tűzre. Bab sincs, ez itt a világ vége... Szedek magamnak egy kis rizst, mert nagyon éhes vagyok, és a gyomorsavam a szar hangulatom miatt is már szétmarja a gyomrom, de a rizs nagyon olajos, és ízetlen. Kiborítom, és otthagyom az egészet. András hoz utánam a házba utólag melegített tésztát, de én már olyan mérges vagyok, hogy egy falat sem megy le a torkomon. Lehet, hogy mást kielégít a kutyakaja, de én nem vagyok hajlandó megenni. Utána meg úgy fáj a gyomrom, hogy megőrülök, és megy a hasam egész nap. Azt gondolom, hogy mindennek van határa. Hol van már Maria főztje, amikor minden friss volt, és változatos!? Azóta a színvonal annyira hanyatlik, hogy ide jutottunk.
Este megnézzük a 2012 című filmet, amit Corumbá-ban vettünk a piacon, kemény négyszáz forintért. Állítólag van hozzá angol felirat, én már ott kételkedtem benne, itt viszont kiderül, hogy semmilyen felirat nincs a DVD-n. Megnézzük portugálul, teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélnek benne, a film egy vicc. Az egész Föld elpusztul, kivéve a néhány kiválasztottat, akik mit ad isten, a végén még egy boldog családdá is kovácsolódnak. Hollywood…
Holnap a fiúk bemennek Miranda-ba, én inkább maradok, nem akarom Andrást idegesíteni. Azt mondja, hogy elmegy a fogászatra, de ha holnap reggelre sem fáj a foga, akkor csak megnézeti, és nem húzatja ki. Lehet, hogy tényleg csak bement valami a korona alá. Mindenesetre az arca teljesen lelappadt. Reméljük, hogy adnak neki gyógyszert, ami hatni fog, nem lesznek fájdalmai, és otthon meg lehet menteni a fogát!

Majdnem-szilvásgombóc

93. nap

2010. január 16.

Reggel hétkor András és Pelikán segítenek Kiko-nak rendbe tenni a csónakokat. Munka közben találnak egy kis oposszumot, amit András gyorsan ide transzportál, hogy megmutassa nekem. Nagyon aranyos!
Csónakpakolás után átmennek a szomszédos fazendára, elhozzák az ottani felesleges drótot, amit fel tudunk használni a kerítésépítéshez. András meséli, akkora vizeken mentek keresztül, hogy befolyt az utasfülkébe is. A fényképezőt odaadta az anyósülésen utazó Kiko-nak, hogy videózzon, de az minden egyes zökkenőnél megnyomta az exponáló gombot, így lett harminc videónk, amik egy és négy másodperc közötti hosszúságúak.
Délre megint brutál kaja van, én lassan már csak rizsen, babon és müzlin élek. András is.
Délután az új idegenvezető és Fernandó segítségével a fiúk felrakják a trakira a torony lépcsőjét, és kivisszük a toronyhoz. Ott a négy fiú nagy nehezen leszedi a trakiról, és majdnem a rendeltetési helyére kerül, a földön. Felhúzni a helyére, az lesz még egy nagy projekt!
Fernando mondja, hogy több hónapos ittléte alatt most jutott ki másodjára a fazendára, András meg nevet, hogy ő meg csak ma jött ide negyedjére. A kerítés áll a torony körül, helyes kis ajtó is van, már csak a drótot kell behúzni az oszlopokba.
Délután Andrással nekiállunk szilvás gombócot főzni, de mivel szilvánk nincs, ezért barackbefőttből, és a zsemlemorzsát manióka morzsával helyettesítjük. A takarítónő, Héna, kíváncsian nézi, hogy kell csinálni, majd megállapítja, hogy ez nagyon egyszerű. Kicsit elmértük a felkockázást, ezért a végeredmény teniszlabda nagyságú gombóchad (harminc) lett, kicsit vastag tésztával, érdekes manióka borítással, de a miénk és gombóc! Lekvárral megkenve isteni volt! Megkínáltuk vele a helyieket is, túl nagy lelkesedés nem volt a részükről, illedelemből fogyott egy-egy, a többit mi ettük meg. Nem is való ezeknek más, csak rizs, bab meg mócsingos hús! Ilyen finomságot kihagyni…
Este a fiúk számítógépeznek, én nézem a Fazenda-t (itteni Big Brother) a TV-ben. Érdekes, hogy a bent lévők nem veszekednek. Már csak hatan vannak, és tök jól érzik magukat. Rengeteg állat is van a fezendán, tíz tyúk meg kakas, ugyanennyi malac, négy tehén, négy ló egy kiscsikóval, tíz bari, tíz nyuszi, és hatalmas kert. Mindent nekik kell gondozni, ellátni, locsolni. Hajnalba nyúló buli után reggeli etetés és ganézás. Nincsenek is meghízva, mint az otthoniak ennyi idő után!
Andrással este bevetetek még két gyógyszert, hősködik állandóan, hogy ő gyógyszer nélkül is bírja a fájdalmat. Állandóan veszekednem kell vele, hogy ha begyullad a foga, nem fognak hozzányúlni, aztán szenvedhet, mert a gyógyszerkészletünk is véges. Éjfél felé nagy nehezen elalszik.

Kenutúra a folyón

92. nap

2010. január 15.

Reggel későn kelünk, Pelikán ébreszt minket, hozott forró vizet. Kicsit jobb az idő, mint tegnap, de még mindig nem az igazi. Hogy riogattak minket még november elején, hogy itt december-januárban szakadni fog állandóan az eső, meg negyven fok lesz! Majdnem…
Ebédig megy a tengi-lengi, mivel festékünk nincs, ezért festeni nem tudunk, a dombot a vizes föld miatt még nem hordták össze az ara itatónak, emiatt betonozni sem lehet. Az odúk készítése van még hátra, meg a betonozáshoz az itató belsejének, és a keselyűs lesnek a zsalu készítése.
András arca kezd dagadni, megegyeznek Pelikánnal, hogy hétfőn bemennek Miranda-ba, és fogat húzatnak (próbálnak), valamint pénzt is vesznek fel.
Megérkezik az amazonasi lodge-tól a foglalásunk visszaigazolása, meg még néhány másik vendégé is, így most tudjuk, hogy kik és mennyien foglaltak eddig szállást oda egész évre. Fő a diszkréció!
Az ebéd borzasztó, mócsingos rizs. Pelikán szerint mindig sír a szám a melós kajáldában, lehet, hogy igaza van, de én nem tudok meglenni napi háromszori étkezés nélkül, mert a gyomorsavam az egekig ér, és ha kajáról van szó, akkor nem a kutyáknak valót szeretném enni. A rizses húsban én egyetlen darab húst nem találtam, csak mócsingokat. András is szinte csak rizst és babot evett, a húst kikaparta a kutyáknak. Nem is értem, hogy lehet az, hogy egy olyan fazendán, ahol két-három-négyezer (mert mindig más számot mondanak) marha van, a melósoknak csak a legalja, mócsingos, inas, undorító részek maradnak. Egy előnye van a dolognak, lefogyok.
Andrásék elkérik a kenut, így délután elindulunk a ház melletti folyón felfelé. Ahol eddig kocsival átjártunk, már olyan tetemes mennyiségű a víz, hogy itt szállunk be a kajakba. Viszonylag nagy a sodrása a víznek, sötétbarna a színe. Mivel két hete itt még kocsival keltünk át, és a folyómederben inkább csak pocsolyák hálózata volt, most sok a folyó közepén kibukkanó faág, vagy egész fa, némelyiken fészek is van. Mivel még soha nem kajakoztam, mondhatni kézi hajtású vízi járműben sem ültem sokszor, én vagyok a leggyengébb láncszem. Én ülök elől, mögöttem Pelikán, ölében a fényképezővel, hátul András, az iránytó. Evezünk, főként inkább a fiúk, mert nekem egy idő után leszakad a karom, elmegyünk egy fazenda mellett, majd később meglátunk néhány falépcsőt, ott kikötünk, és szétnézünk. András szerint már biztos a másik fazendán vagyunk, hogy melyikre gondolt, azt nem tudom, mert én végig azt vártam, hogy mikor jön a jaguáros híd, amin keresztül átjutunk a fazendára, mikor András felvilágosított, hogy az egy másik folyón ível át. Kiderül, hogy még mindig a lodge területén vagyunk, ráadásul nem is olyan messze jutottunk, csak az itatóig. Megyünk tovább, majd egy laposabb területen megint kikötünk, szétnézünk, és megállapítjuk, hogy fogalmunk sincs, hol is vagyunk. Kiöntjük a vizet a kajakból, mert persze a lábamnál lyukas, és szépen csordogál be a víz, majd visszafordulunk. Visz minket az áramlat, néha keményen kell küzdeni, egyszer majdnem beleborulunk, viszont a táj gyönyörű. Pelikán fotózgat, jégmadarakat szeretne, de azok nem akarnak minket megvárni, András lát egy új fajt, én meg videózgatok. Elérünk az átjáróig, innen már csak egy kanyar, és a lodge kikötőjénél vagyunk, csak egy perc. Kiderül, hogy azért ez jóval nagyobb kanyar, mert még egy erdő is van a parton, amit mi csak néhány fának gondoltunk eddig. A parton kapibarák riasztanak, majd elérünk a kikötőhöz, ahol egy kajmán fekszik, mintha csak ránk várna.
Nagyon szép a folyón utazni, kicsit fárasztó evezni, meg egy idő után már az ember feneke is sajog, de ezek elviselhetőek lennének. A legnagyobb probléma ezzel a dologgal az a mérhetetlen mennyiségű szúnyog, ami végig velünk volt az utunk során. Gumicsizmába berepülnek, nadrágon átcsípnek, egyedül a vastag, téli hosszú kapucnis felsőm fogott ki rajtuk. A riasztó tíz percig jó, utána mintha nem is lenne. A két combom és a fenekem egy hatalmas szúnyogcsípés, és a többiek is ugyanígy néznek ki, ráadásul Pelikán csak egy pólót vett magára, hosszút nem. Amit eddig írtunk a rengeteg szúnyogról, azt felejtsétek el, mert most van sok szúnyog. De tényleg!
Este mócsingos tészta a vacsi, kiválogatva a mócsingot és kechuppal megborítva a tésztát még ehető is volt. Legyünk igazságosak, volt még déli mócsingos rizs is, de valahogy az nem akart fogyni. Nem is értem, lehet, hogy ettől a kajától nem csak az én szám sír…

Finom melós kaja

91. nap

2010. január 14.

Reggelre húsz fokra esett le a hőmérséklet, éjjel felébredtünk, hogy fázunk, én magamra vettem a polár pulcsit is, meg bebújtam a nyári hálózsákba, és úgy már jó volt. Elfér rajtunk a trikó, a vékony hosszú pulcsi és naci is. Mennyivel másabb a hőérzete az embernek, amikor otthon bemegy télen a húszfokos lakásba a kinti mínuszokból, és itt a kinti meleg után, lehűl a levegő...
A mai nap is a pihenés jegyében telik.
Délelőtt az új mosóporral kimosok pár ruhát, vödörben, mert a mosdókagylóknak nincs dugója. Ahhoz képest, hogy kétszáz forint volt a mosópor, egész jól mos, és még az illata is jó. Bár a nap nem süt, kellemes az idő, és a szél is fúj, estére meg is száradnak a ruhák. Nem is értem, miért kell annyira túlmisztifikálni itt ezt a mosás dolgot, hogy állandóan vizesen kapjuk vissza a ruhákat, mikor kint száz ágra süt a nap.
Lelkileg felkészítjük magunkat a rizses-húsos ebédre, és hatalmas meglepetés ér minket: sült csirke, sült hal, rizs és bab vár minket. Jó helyen járunk? Nagyon valószínű, hogy ez a felhozatal annak szól, hogy itt van egy portugál lány, aki bár a vendégszobában lakik, mivel egyedül van, rá nem főznek külön, hanem itt eszik a melós konyhán. Most aztán láthatta, milyen úri módon élnek itt a dolgozók!
Délután tengi-lengi, András szedi a gyógyszereket, néha kicsit alszik.
Estére már csak az ebéd maradéka van, kiderül az is, hogy a csaj vega. Lesz még ennek az ebédnek böjtje!