125. nap
2010. február 17.
Reggel fél nyolckor kelünk, összepakolunk. Szerencsére most csak egy nagy hátizsákot kell, mert a másik – amiben a jelenleg nem használt ruhák és dolgok vannak – Brunáéknál van. Gyors reggeli az olcsó kajáldában, majd vissza a szállásra, felvesszük a hátizsákokat, és elgyalogolunk a busz-vonat pályaudvarra.
Az idő olyan, mint amikor megérkeztünk Curutubá-ba, esik az eső. Nem baj, mi a tengerpartra megyünk, ahol száz ágra fog sütni nap! Nem sírjuk vissza ezt a várost, bár még huszadikán délután itt leszünk, mert innen indul a buszunk Sao Paolo-ba.
Két busz megy Paranagua-ba, de ezt most okosan megoldották, mert a jegyről a buszosok meg tudják állapítani, hogy melyik a tied. Hamarabb érünk be megint, mint amennyi menetidőt jósoltak, úgyhogy még eszünk-iszunk egy kis sült tésztácskát, meg gyümilevet (otthon nem lesz ilyen), és megkeressük a benzinkutat a parton, mert ott vár ránk a hajó.
Paranagua nagyon szép és hangulatos kikötőváros, 19. századi épületekkel, mindegyik más színű (kék, fehér, narancs és sárga), kis boltokkal és macskakővel. A kikötőben kis hajók és csónakok sorakoznak, amíg a szem ellát.
Kis gyaloglás után megtaláljuk a benzinkutat, majd meglátjuk a hajót is, amire rá van írva, hogy Superagüi. Biztos ez lesz az! De nincs rajta senki. Nem baj, várunk. Közben megérkezik egy férfi, mondja, hogy ő megy a szigetre, meg hogy mennyi a tarifa. András kérdezi, hogy ő Dalton (a szállás tulajdonosa), de nem. Akkor nem ő a mi emberünk. Ezek után megszólal egy mellettünk álló fiatal srác, hogy mi megyünk a Superagüi Posuada-ba? Mert mindjárt jön Dalton, kint van a kikötőben.
András elmegy, és bevásárol kekszekből, mert szerintünk drágaság lesz a szigeten, és legalább nasiból ne legyen hiány (na meg én nem rajongok a halért, már előre félek a kajától). Közben megérkezik Dalton öt vendéggel, és mondja, hogy még tíz perc, mert egy másik csónakkal megyünk.
Csónakkal! A nyílt tengeren!
Felmegyünk addig a benzinkútra, ami összesen egy fejből áll, a hajók és a csónakok tankolnak itt. Közben a szomszédos ponton felől siet a benzinkutas csaj felé egy ember, és gyorsan hadarja, hogy mi történt a pontonon. Nem értjük, csak azt, hogy valaki beverte a fejét. Odamegyek, és látom, hogy egy nő mozdulatlanul fekszik a földön, körötte emberek. Már hívták a mentőt. Kiderül, hogy a nő megcsúszott (vagy a pontonon, vagy a lépcsőn, ami a felső járdáról vezet le a vízhez) és leesett a köves partra, ott ütötte be a fejét. Mire indulunk, a mentők már el is vitték. Hát nem akarok semmit mondani, de a csúszós macskakövön, meg a nyálkás lépcsőkön én nem engedném a „lábujj-bedugós-flipp-flopp” papucsban való szaladgálást, mert ez lesz a vége.
A csomagjainkat szépen betakarják vízálló fóliával, mi felvesszük a vitorlás kabátjainkat, és indulunk is. Alumínium csónak, kb. négy méter hosszú és két méter széles. Motoros. Csak hárman utazunk, András, Dalton és én (meg a csomagok). Az út ki Paranagua-ból nagyon tetszik mindkettőnknek, kis szigetek között megyünk, itt-ott néhány zátonnyal, szembejövő halászhajókkal vagy csónakokkal. Kicsit távolodva kiérünk arra a „csatornára” amin a nagy hajók ki tudnak jutni az Atlanti-óceánra. Hatalmas tengerjárók mellett suhanunk el, a farvizük csak úgy dobál, és köröttünk mindenhol madarak repkednek.
És elered az eső.
Elhúzunk Ilha do Mel (Méz-sziget) mellett, eredeti terv szerint ide jöttünk volna, de mivel nem válaszolt az általunk kinézett szállás, elvetettük az ötletet. A sziget szép, hosszú homokos tengerpartja van, teljes mértékben a vendéglátásra épül minden létesítmény. Bár tegnap volt vége a karneválnak, lehetséges, hogy még mindig sokan vannak.
A sziget észak-keleti részén van egy világítótorony is, azt elhagyva kijutunk a nyílt tengerre. Itt már másfél-két méteres hullámok dobálnak bennünket, mintha szörföznénk, csak csónakban. Néha olyan érzése van az embernek, hogy a jobbról közeledő hatalmas hullám azonnal beteríti, és csónakkal együtt belemorzsolja a tengerfenékbe. De Dalton jól érti a dolgát, nem hiába halász, és minden egyes alkalommal meglovagoljuk a hullámok tetejét, majd nagyot dobbanunk a túloldalán, le a völgybe. De a hullámvölgyekben tövig húzza a gázt, hogy a tornyosuló hullámokat ismét meglovagoljuk. Rajtunk már minden vizes, mert a szél az arcunkba vágja a hullámokat, befolyt a kabát alá is, reméljük, hogy a csomagok nem áznak el. Az ide út megért egy fakultatív programot, csak ezért nem kell pluszba fizetni!
Megkerüljük Ilha dos Pecas-t (valamilyen sziget) a déli részén, majd a sziget és egy zátony között a hullámok segítségével becsorgunk a Superagüi-ra, megérkeztünk. Talán ez a manőver volt a legveszélyesebb, de sikerült. Mellettünk delfinek úsznak el pár méterre, majd kikötünk a parton. Nem éppen könnyen, mert a hullámok minden áron ki akarnak lökni bennünket, és borogatják a csónakot. Kiugrunk, kivesszük a csomagokat, majd hárman, amennyire tudjuk, kihúzzuk a csónakot a partra. Dalton lehorgonyozza, és elindulunk a házhoz, ami harminc méterre van a parttól. Tengerkékre van festve kívül, belül. Olga már vár bennünket, megmutatja a szobánkat, a közös fürdőket (külön fiúk és lányok), a konyhát, és hogy a szomszédos ház az övéké.
Lepakolunk, átöltözünk száraz ruhába, én kiöblítem a vizes dolgokat, és tanácstalanul állunk, hogy mi legyen, mert még mindig esik az eső. A verandán kicsit dominózunk, kártyázunk, majd átjön Dalton, kicsit beszélgetünk vele, kiderül, hogy ő el tud minket vinni a Papagáj-szigetre, ahova esténként több ezer endemikus (csak itt élő) papagáj jön be éjszakázni. De ehhez jó idő is kellene.
Amint eláll az eső, elindulunk a parton először északnak, de ott nem jutunk sokáig, egy folyó miatt. Visszafordulunk délre, és jó sokat gyalogolunk (másfél órányit), de jön megint az eső, elindulunk a szállásra. Már jól esik, mire visszaérünk, sikerült másodjára is eláznunk a mai nap során. Nézzük a verandáról, hogy szakad, és nem is akarja abbahagyni. A mellettünk lévő kocsma nyitott ablakából áthallatszik a zenekar, valami helyi dalt, vagy dalokat énekelnek, de nekünk mind egyformának tűnik. Amúgy jó.
Mindketten alszunk egy kicsit, majd kora este még sétálunk a halászfaluban. Ez tényleg falu, itt nincsenek utcák, hanem kis homok ösvények futnak csak a házak között, esernyős emberek jönnek szembe, kutyák szaladgálnak, néha lovaskocsival (hogy hozták ide a lovat?) vagy biciklivel is mennek az emberek. A házak alacsony lábakra épültek fából. Mindegyik más színű. Nagy eresz van az ablakok felett, soknak nincs üvegtáblája sem csak spalettája. Az udvaron a hálókat varrják vagy igazgatják, de sok itt a posuada és az étterem is. Bár a sziget még mindig nem felkapott a turisták által, valószínű ez nem marad így sokáig, mivel egyre többen szeretnének megélni a vendéglátásból.
A falutól egy ösvény visz a sziget túl felére, ahol már az óceánban lehet fürdeni, ezen kívül csak erdő található mindenhol. Járhatatlan.
Este a két házzal arrébb lévő vendéglőben vacsizunk. Dalton délben megrendelte fél hétre a kaját, de mikor Olga átkísér minket, mintha nem is tudnának a dologról. Dalton átrongyol, majd jön bocsánatot kérve, hogy a karnevál miatt (sok vendég volt) a vendéglősök meghülyültek és elfelejtettek minket, de negyven perc múlva lesz vacsi, ne aggódjunk! Nem aggódtunk különösebben. Ezek után kiderül, hogy Olga cseh származású, Dalton pedig hat évig élt Manausban és a környékén (Amazonas). Ő is kedveli a madarakat.
Egy óra múlva átmegyünk a vendéglőbe, és hozzák is a frissen készített vacsorát: rizs, bab (de isteni finom, kicsit indiás), sült krumpli, zöldségek (pari, ubi és hagyma) és maniókás lisztben kisütött hal. Minden nagyon finom!
Este András kártyázik a számítógépen, célja, hogy tropára verje a gépet fekete macskában, én meg találok egy rakat újságot (Terra), amiben hihetetlen szép helyek vannak. Az egyik cikk arról szól, hogy háromszáz (300) éve hogyan jutottak el az erdőben húzódó ösvényeken a bevándorlók és a kereskedők Curitibá-ból Morretes-ig és Paranagua-ig. Kár, hogy nem értjük, csak a képfeliratokat. Egy fiatalokból álló expedíció újra nekivágott ennek az ösvénynek, amit természetesen már régen újra meghódított az erdő és nem volt egy könnyű vállalkozás. Még a modern technikával sem.
Éjjel meglepnek minket a szúnyogok, András persze üti-vágja őket, meg fújja riasztóval. A szobában most már nem csak benzinszag van (az ablak alatt álló csónakból jön), hanem szúnyogriasztó is. Jó így aludni…
Az eső egész éjjel esett, de keményen.