129. nap
2010. február 21.
Szerencsésen megérkezünk reggel háromnegyed hétre Sao Paolo-ba. Azért írom, hogy szerencsésen, mert két buszt indítottak egyszerre, de itt már megoldották, hogy az egyiket 00:08-ra, a másikat pedig 00:10-re írták ki. Bár még így is sikerült valakinek a másik buszra felszállni… Azt pedig már csak halkan teszem hozzá, hogy az óra tizes indult előbb, de ebből már mi nem csinálunk ügyet. A Curitiba-Sao Paolo vonalon, több társaság buszai szabályos versenyt rendeztek, a szó szoros értelmében végig versenyeztek a hat és fél órás út alatt, néha egy-egy kamion is beszállt a buliba. Összeszedtük az ország számunkra legfurcsább dolgait, melyet később írunk meg egy bejegyzés formájában, de az közötte van, hogy az összes sofőr Brazíliában Ayton Sennának, de minimum Felipe Massának képzeli magát. Ennek hatására az utazást úgy kell elképzelni, mintha bezárnának egy repülőgép-szimulátorba és egy nagyon intenzív zivatargócba küldenének be, mely folyamatosan dobálja a „gépet”. Folyamatosan előzött mindenki mindenkit, jobbról is nem egyszer. Volt olyan, hogy félig leelőztük „az áldozatot”, de a következő kanyar neki jött ki jobban és így visszaelőzött. Néha lementünk az útról a jobb oldali kerekekkel, erre én is felébredtem abból a másfél órás alvásomból, amit sikerült a kényelmetlen székekben összehozni. András szinte semmit sem aludt, mert ideges volt a verseny miatt.
Olívia két lehetőséget írt Bia lakásának megközelítésére, az egyik az lett volna, hogy ez a busz megáll a háza előtt, a másik, hogy tömegközlekedéssel végigbumlizunk a városon. Persze, hogy az elsőt választottuk, de a kedves sofőr kijelentette, hogy nem hajlandó abban a megállóban kinyitni az alsó csomagteret, a nagy zsákokat meg nem lehet felvinni a buszra, kényszerpálya.
A buszpályaudvaron meglepődve látjuk, hogy minden órán eggyel kevesebb van, nevetünk, hogy itt akkora a trankilóság, hogy elfelejtették októberben átállítani. Délután kiderül, hogy nem, mert már visszaállították téli időszámításra. Nekik a nyár októbertől eddig tart. Nyertünk egy órát. Ebben a „szép” városban.
A buszmegállóhoz tartozó metró rész, és a helyi buszok pályaudvara hatalmas, csak a táblák segítségével, meg Olívia részletes útmutatásával boldogulunk. Beállunk egy irdatlan hosszú sorba, itt lehet jegyet venni a metróra. Negyed óra után sikerül eljutnunk a bejáratig, itt is pörgő kapu van, és benyeli a jegyet a gép. Jön a metró, szerencsére van ülőhelyünk is, utazunk, nézzük az embereket meg a TV-t. Átszállunk, természetesen átmegyünk a rossz oldalra (fel és le vagy húsz lépcsőn, meg egy hosszú folyosón), majd a harmadik megállónál leszállunk.
A felszínre érve egy olyan utca fogad minket, amiben csak felhőkarcolók vannak mindkét oldalon. Persze nem tudjuk merre kell menni, megkérdezzük, mondják, hogy három háztömbnyit kell még gyalogolni és ott tudunk felszállni a buszokra. Nagyszerű.
Megtaláljuk a buszmegállót is, és sikerül jó buszra szállnunk (itt a buszoknak a jelzése: 0000-00, településrész), és sikerül kifognunk egy magát ismét autóversenyzőnek képzelő sofőrt. Mi is élveztük volna az utat, csak nem negyven-valahány kiló plusz súllyal a vörösre leégett hátunkon. (Az arcunk már kezd hámlani.)
Leszállunk Bia házánál, találunk egy olcsó helyet, és megreggelizünk. Fölcuccolunk újra, és a házánál zárt kaput találunk. Portaszolgálat van, a kapus feltelefonál Biának, majd csak ezután engednek be. Lifttel fel a hatodikra, ahol Bia vár minket.
Megmutatja a lakást (nem tart sokáig, mert kicsi), mit tudunk használni és hol fogunk aludni. Érezzük otthon magunkat, és lefekszik még egy kicsit aludni.
Rábukunk a netre, skype a szülőkkel, akiknek elmondjuk, hogy Bia egyedül él, mert nem látunk férfi cuccokat, majd egy óra múlva a másik zárt szobából egy pasi jön elő, később megjelenik egy csaj is.
Kicsi pihi, majd délután nekiindulunk a város történelmi részének, a Lonely útmutatását követve. A felhőkarcolós utcán inkább gyalogolunk, nézelődünk, sok az ember, és sokféle. Kisebb-nagyobb vásárok is vannak, meg antikbazár is. Több standon is találunk régi és új magyar pénzeket.
Miután megunjuk, meg a nap is éget, metróra szállunk és a történelmi résznél kötünk ki. A téren nézelődünk, mert itt is vásár van, meg kis kajálós bódék. Eszünk egy japánt, meg helyi sütiket (isteni). Kiszúrunk két nagyon jól ápolt és jó nőt, akik mellettünk mennek el, és kiderül, hogy férfiak! Utána még látunk egy pár meg nem határozható nemű egyént, meg homoszexuálisokat is. Ez csak nekünk fura, az ittenieknek nem. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz, még egy valami, amit megtanulhatnánk tőlük.
A történelmi negyed nem egy nagy szenzáció, végigsétáljuk, van egy-két szép és érdekes rész, például a tér, ahol SP-ót alapították a 1554-ben, meg a katedrális. Viszont az összképet rontja az a rengeteg hajléktalan, akik szinte csak az autóúton nem élik az életüket, amúgy mindenhol. A katedrális előtti tér hajléktalan szálló is lehetne, egy-egy fa tövére kettő-három is jut belőlük.
Andrással azt beszéljük, mennyire brutális az, hogy minden sarkon kell rendőrnek állnia (nem egy rendőrnek), golyóálló mellényben, és így tudják csak úgy-ahogy fenntartani a rendet.
Bemegyünk a „Kassza-házba”, ami SP pénzügyi központja volt anno, most nyitott a látogatók előtt. A hatodikon jó kis múzeum van, többek között bemutatja a brazil pénz és a lottó történetét is. Az ablakból kitekintve meg éppen azt látjuk, ahogy fegyveres rendőrök több embert állítanak feltartott kézzel egy sorba. Majd hátratett kezekkel kell válaszolniuk a kérdésekre. Visszafelé megállunk a másodikon, mert vannak ballonos vizek, és tikkasztó a hőség. Itt újságokat lehet olvasgatni, mi is leülünk, de szinte kettőt sem lapozunk, amikor a mellettünk levő asztalnál megszólal egy japán (!), hogy „Madzsarok lenni?”. Agyrém!! Soha nem járt Magyarországon, de tud néhány szót, és tudja a nyelvünk eredetét, rajong Magyarországért. Szíve vágya, hogy eljusson az országunkba, na még ilyet sem hallottam eddig. Kicsit beszélgetünk vele, majd indulunk tovább, mert nem szeretnénk a sötétben kolbászolni.
Találunk egy kis vendéglőt, megvacsizunk, majd metrózunk újra, két átszállással. Mire a felszínre érünk, sötét van. Én kezdek ideges lenni. A buszunk is nagy sokára jön, már este kilenc van, mire Bia házához érünk, és tök sötét.
Kis beszélgetés Bia-val és a lakótársával, aki még nálam is alacsonyabb (ez nagy szó). Ők elteszik magukat holnapra, mert suli és munka, mi még netezünk, majd próbálunk aludni, de meleg van és iszonyú hangzavar. Ugyanis egy nagy útkereszteződésben vagyunk mindkét vonalon 2x3 sáv, meg 2 buszsáv. Reggel megszámoltam, egy alkalommal egyszerre tizenhárom busz volt a kereszteződésben. Akkor tudtam aludni a zaj ellenére is, majd most kiderül, hogy este is megy-e?
Holnap parkokat nézünk, ha nyitva lesznek. Ha nem, akkor vásárlóközpontozunk, meg sétálunk a biznisz-negyedben. Valamit úgy is kitalálunk.
Olívia két lehetőséget írt Bia lakásának megközelítésére, az egyik az lett volna, hogy ez a busz megáll a háza előtt, a másik, hogy tömegközlekedéssel végigbumlizunk a városon. Persze, hogy az elsőt választottuk, de a kedves sofőr kijelentette, hogy nem hajlandó abban a megállóban kinyitni az alsó csomagteret, a nagy zsákokat meg nem lehet felvinni a buszra, kényszerpálya.
A buszpályaudvaron meglepődve látjuk, hogy minden órán eggyel kevesebb van, nevetünk, hogy itt akkora a trankilóság, hogy elfelejtették októberben átállítani. Délután kiderül, hogy nem, mert már visszaállították téli időszámításra. Nekik a nyár októbertől eddig tart. Nyertünk egy órát. Ebben a „szép” városban.
A buszmegállóhoz tartozó metró rész, és a helyi buszok pályaudvara hatalmas, csak a táblák segítségével, meg Olívia részletes útmutatásával boldogulunk. Beállunk egy irdatlan hosszú sorba, itt lehet jegyet venni a metróra. Negyed óra után sikerül eljutnunk a bejáratig, itt is pörgő kapu van, és benyeli a jegyet a gép. Jön a metró, szerencsére van ülőhelyünk is, utazunk, nézzük az embereket meg a TV-t. Átszállunk, természetesen átmegyünk a rossz oldalra (fel és le vagy húsz lépcsőn, meg egy hosszú folyosón), majd a harmadik megállónál leszállunk.
A felszínre érve egy olyan utca fogad minket, amiben csak felhőkarcolók vannak mindkét oldalon. Persze nem tudjuk merre kell menni, megkérdezzük, mondják, hogy három háztömbnyit kell még gyalogolni és ott tudunk felszállni a buszokra. Nagyszerű.
Megtaláljuk a buszmegállót is, és sikerül jó buszra szállnunk (itt a buszoknak a jelzése: 0000-00, településrész), és sikerül kifognunk egy magát ismét autóversenyzőnek képzelő sofőrt. Mi is élveztük volna az utat, csak nem negyven-valahány kiló plusz súllyal a vörösre leégett hátunkon. (Az arcunk már kezd hámlani.)
Leszállunk Bia házánál, találunk egy olcsó helyet, és megreggelizünk. Fölcuccolunk újra, és a házánál zárt kaput találunk. Portaszolgálat van, a kapus feltelefonál Biának, majd csak ezután engednek be. Lifttel fel a hatodikra, ahol Bia vár minket.
Megmutatja a lakást (nem tart sokáig, mert kicsi), mit tudunk használni és hol fogunk aludni. Érezzük otthon magunkat, és lefekszik még egy kicsit aludni.
Rábukunk a netre, skype a szülőkkel, akiknek elmondjuk, hogy Bia egyedül él, mert nem látunk férfi cuccokat, majd egy óra múlva a másik zárt szobából egy pasi jön elő, később megjelenik egy csaj is.
Kicsi pihi, majd délután nekiindulunk a város történelmi részének, a Lonely útmutatását követve. A felhőkarcolós utcán inkább gyalogolunk, nézelődünk, sok az ember, és sokféle. Kisebb-nagyobb vásárok is vannak, meg antikbazár is. Több standon is találunk régi és új magyar pénzeket.
Miután megunjuk, meg a nap is éget, metróra szállunk és a történelmi résznél kötünk ki. A téren nézelődünk, mert itt is vásár van, meg kis kajálós bódék. Eszünk egy japánt, meg helyi sütiket (isteni). Kiszúrunk két nagyon jól ápolt és jó nőt, akik mellettünk mennek el, és kiderül, hogy férfiak! Utána még látunk egy pár meg nem határozható nemű egyént, meg homoszexuálisokat is. Ez csak nekünk fura, az ittenieknek nem. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz, még egy valami, amit megtanulhatnánk tőlük.
A történelmi negyed nem egy nagy szenzáció, végigsétáljuk, van egy-két szép és érdekes rész, például a tér, ahol SP-ót alapították a 1554-ben, meg a katedrális. Viszont az összképet rontja az a rengeteg hajléktalan, akik szinte csak az autóúton nem élik az életüket, amúgy mindenhol. A katedrális előtti tér hajléktalan szálló is lehetne, egy-egy fa tövére kettő-három is jut belőlük.
Andrással azt beszéljük, mennyire brutális az, hogy minden sarkon kell rendőrnek állnia (nem egy rendőrnek), golyóálló mellényben, és így tudják csak úgy-ahogy fenntartani a rendet.
Bemegyünk a „Kassza-házba”, ami SP pénzügyi központja volt anno, most nyitott a látogatók előtt. A hatodikon jó kis múzeum van, többek között bemutatja a brazil pénz és a lottó történetét is. Az ablakból kitekintve meg éppen azt látjuk, ahogy fegyveres rendőrök több embert állítanak feltartott kézzel egy sorba. Majd hátratett kezekkel kell válaszolniuk a kérdésekre. Visszafelé megállunk a másodikon, mert vannak ballonos vizek, és tikkasztó a hőség. Itt újságokat lehet olvasgatni, mi is leülünk, de szinte kettőt sem lapozunk, amikor a mellettünk levő asztalnál megszólal egy japán (!), hogy „Madzsarok lenni?”. Agyrém!! Soha nem járt Magyarországon, de tud néhány szót, és tudja a nyelvünk eredetét, rajong Magyarországért. Szíve vágya, hogy eljusson az országunkba, na még ilyet sem hallottam eddig. Kicsit beszélgetünk vele, majd indulunk tovább, mert nem szeretnénk a sötétben kolbászolni.
Találunk egy kis vendéglőt, megvacsizunk, majd metrózunk újra, két átszállással. Mire a felszínre érünk, sötét van. Én kezdek ideges lenni. A buszunk is nagy sokára jön, már este kilenc van, mire Bia házához érünk, és tök sötét.
Kis beszélgetés Bia-val és a lakótársával, aki még nálam is alacsonyabb (ez nagy szó). Ők elteszik magukat holnapra, mert suli és munka, mi még netezünk, majd próbálunk aludni, de meleg van és iszonyú hangzavar. Ugyanis egy nagy útkereszteződésben vagyunk mindkét vonalon 2x3 sáv, meg 2 buszsáv. Reggel megszámoltam, egy alkalommal egyszerre tizenhárom busz volt a kereszteződésben. Akkor tudtam aludni a zaj ellenére is, majd most kiderül, hogy este is megy-e?
Holnap parkokat nézünk, ha nyitva lesznek. Ha nem, akkor vásárlóközpontozunk, meg sétálunk a biznisz-negyedben. Valamit úgy is kitalálunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése