120. nap
2010. február 12.
Tegnap este negyed órás késéssel indult a buszunk, mert egy család pontosan kilenckor (az indulás pillanatában esett be a busz elé, és annyi dobozuk, meg csomagjuk volt, hogy negyed óráig tartott, mire elindultunk a busszal.
A buszon valami irdatlan erővel nyomatják a jéghideg légkondit, én, aki az ablaknál ülök, már mindent magamra vettem, terítettem, András egy szál vékony ingben nem fázik mellettem, naná, mert oda nem megy a hideg levegő.
Másfél órával a busz indulása után megállunk a semmi közepén, megint rendőri ellenőrzés következik. Feljönnek hárman a buszra és minden egyes csomagba beletúrnak, amelyik gyanús, azt teljesen kipakolják. Szerencsére velünk nem szőröznek, belenéznek a két kis hátizsákba, és békén hagynak. A mellettünk ülő két fiút viszont csontra kipakoltatják, megnézik még a párnahuzatot (itt a hosszú busz utak miatt hatalmas párnákat és takarókat cipelnek magukkal az emberek, már-már divatoznak is vele kinek van szebb, nagyobb, stb.) és kiszedetik a cipőből a talpbetétet is. Ezalatt két másik rendőr a lenti csomagokat kutyával vizsgálja át, valószínűleg drogot és más tiltott dolgot keresve. Egyszer csak feljön az egyik kiabálva, hogy „még egy”, majd leszedik az egyik utast csomagostól, mindenestől. Én végig azon parázok, hogy nehogy valami elmebeteg a hostelben kinézze az úti célunkat és belecsempésszen valami dolgot a táskánkba, míg az értékmegőrzőben van, azzal a szándékkal, hogy majd mi ide elhozzuk, ő meg valami csellel visszaszerzi. András szerint ez nem éppen jellemző, de csak akkor nyugszok meg, amikor több mint fél óra állás után elindul újra a busz.
Az út további része eseménytelen, de aludni szinte semmit sem tudok, olyan hideg van, ömlik rám. Nem is értem, miért, mindenki be van takarózva és fázik, ez tényleg így normális?
A buszunk háromnegyed órás késéssel ér be, úgy, hogy az eredetileg fél órával később indult busz már üresen áll mellettünk a peronon. Curitibaban egybe épült a busz és a vonat pályaudvar, ferrorodoviaria-nak hívják. Hatalmas.
Bruna és az egyik barátja, Douglas, már vár minket a busznál. Szegény lányon nagyon meglátszik az elmúlt napok eseménye, mikor megkérdezem tőle, hogy mi történt, elmeséli, hogy az apukája cukorbeteg volt, és annyira magas volt a vércukorszintje, hogy rosszul lett, a fürdőkádban találták meg. Szívrohama volt. Bevitték a kórházba, ahol még ötször volt rohama, és az utolsónál már nem tudtak segíteni.
Douglas kocsijába ülünk, és három háztömbnyire megállunk egy hotel előtt, ami Bruna szerint nem lehet drága, András már a kocsinál mondja neki, de. Igaza lett. Mennek tovább két háznyit, ahol találnak egy olcsót, naponta 4000 forint a szoba, és tiszta. A falon és a padlón hatalmas fehér és vörös csempék vannak, ahol pedig nincs, oda valamilyen tájképet festettetek, nem éppen szemnyugtató a látvány. De amúgy OK.
A két hátizsákot gyorsan kipakoljuk, kiválogatjuk, hogy mi nem fog kelleni a következő pár napban, ezt Bruna elviszi magához, hogy ne kelljen fizetni a csomagmegőrzésért, és ne kelljen cipelni sem. Mutogatunk képeket Bruna-nak az elöntött Pantanalról, kicsit beszélgetünk, majd elindulnak. Szeretnének meghívni minket reggelire meg városnéző túrára, de kedvesen elutasítjuk, egyrészt, mert Bruna-nak most valószínűleg nem erre van kedve, másrészt, mert biztosan van nekik is más dolguk. Bruna-nak nagy lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy meghívott bennünket, és utána visszakoztak, de mondjuk neki, hogy ne legyen!
Kiderül az is, hogy itt is karnevál van, na nem olyan, mint Rio-ban, hanem csak a zárt klubbokban, de karnevál van. Emiatt ma (péntek) délután bezár minden, és az állami intézmények, bankok csak szerdán délután nyitnak ki leghamarabb. Szuper! Próbáljuk felhívni a szállásunkat Ilha do Mel-en, mivel kauciót kell letennünk, de nem tudjuk a számlaszámukat, viszont senki nem veszi fel a telefont.
A szállással majdnem szemben van a bevásárlóközpont (itt shoppi-nak mondják), ami a régi vasútállomása volt Curitiba-nak. Szépen átalakították, kipofozták, és most West-end szintű plaza lett belőle. A falakon és üvegpolcokon régi fényképek és vasutas tárgyak, régi mozdonyok egy-két megmaradt sínen, jól néz ki.
Megreggeli-ebédelünk, találunk egy netszalont, ami jó drága, gyorsan elintézzük a további utunkkal kapcsolatos legfontosabb dolgokat, és visszamegyünk a szállásra, mert mindketten hullafáradtak vagyunk, én átfáztam az éjjel a buszon, ráadásul itt sincs meleg, esik az eső, elfér rajtunk a hosszú nadrág és pulcsi. Nem erre számítottunk…
Pihi után átmegyünk a buszpályaudvarra, és megvesszük Sao Paolo-ba a jegyeket, nehogy ne legyen hely. Sikerül kiválasztani a legolcsóbbat, ami a legdrágábbnak a harmada. 21-én hajnalban (éjfél után 8 perccel indul) menetrend szerint. Hogy tudták kitalálni ezt a 8 percet, örök rejtély marad. Megvesszük holnapra is a jegyet, Villa Velha-ba, ahol érdekes vörös-homokkő formációk vannak, és egy hatalmas kráter.
A vonatállomáson viszont elgondolkozunk, mert az összes olcsó jegy foglalt a karnevál miatt. Van információs pult is, ahol egy idős emberke ül, persze csak portugálul nyomja, és kapunk tőle (kulccsal elzárt szekrényből!) egy kis információs füzetet a területről.
Leülünk egy helyi gyorskajáldába, és újratervezünk. A végeredmény káosz, mivel kiderül, hogy ahova menni szerettünk volna, valószínűleg minden dugig lesz, szállások csak horribilis áron vannak, és a Lonely Planet (2008) is használhatatlan. Az egész délutánunk ezzel megy el, a végeredmény annyi, hogy holnap megyünk Villa Velha-ba, ez biztos.
Most visszamegyünk a shoppi-ba, és megnézzük az általunk felvázolt lehetőségeket a neten. A helyzet nem annyira borzasztó, mert ez a szállás olcsó, mi kétszer ennyivel kalkuláltunk, itt tudunk maradni, szerencsére a pályaudvar is itt van tíz percre gyalog, a helyi közlekedésre sem költeni, a távolabbi dolgokat pedig nem ott-alvós módon oldjuk meg, hanem reggel megyünk – este jövünk. Egyetlen kritikus pont van, hogy Ilha do Mel-en meglesz–e a kaució nélkül is a szállás? Ez holnapra kiderül.
A buszon valami irdatlan erővel nyomatják a jéghideg légkondit, én, aki az ablaknál ülök, már mindent magamra vettem, terítettem, András egy szál vékony ingben nem fázik mellettem, naná, mert oda nem megy a hideg levegő.
Másfél órával a busz indulása után megállunk a semmi közepén, megint rendőri ellenőrzés következik. Feljönnek hárman a buszra és minden egyes csomagba beletúrnak, amelyik gyanús, azt teljesen kipakolják. Szerencsére velünk nem szőröznek, belenéznek a két kis hátizsákba, és békén hagynak. A mellettünk ülő két fiút viszont csontra kipakoltatják, megnézik még a párnahuzatot (itt a hosszú busz utak miatt hatalmas párnákat és takarókat cipelnek magukkal az emberek, már-már divatoznak is vele kinek van szebb, nagyobb, stb.) és kiszedetik a cipőből a talpbetétet is. Ezalatt két másik rendőr a lenti csomagokat kutyával vizsgálja át, valószínűleg drogot és más tiltott dolgot keresve. Egyszer csak feljön az egyik kiabálva, hogy „még egy”, majd leszedik az egyik utast csomagostól, mindenestől. Én végig azon parázok, hogy nehogy valami elmebeteg a hostelben kinézze az úti célunkat és belecsempésszen valami dolgot a táskánkba, míg az értékmegőrzőben van, azzal a szándékkal, hogy majd mi ide elhozzuk, ő meg valami csellel visszaszerzi. András szerint ez nem éppen jellemző, de csak akkor nyugszok meg, amikor több mint fél óra állás után elindul újra a busz.
Az út további része eseménytelen, de aludni szinte semmit sem tudok, olyan hideg van, ömlik rám. Nem is értem, miért, mindenki be van takarózva és fázik, ez tényleg így normális?
A buszunk háromnegyed órás késéssel ér be, úgy, hogy az eredetileg fél órával később indult busz már üresen áll mellettünk a peronon. Curitibaban egybe épült a busz és a vonat pályaudvar, ferrorodoviaria-nak hívják. Hatalmas.
Bruna és az egyik barátja, Douglas, már vár minket a busznál. Szegény lányon nagyon meglátszik az elmúlt napok eseménye, mikor megkérdezem tőle, hogy mi történt, elmeséli, hogy az apukája cukorbeteg volt, és annyira magas volt a vércukorszintje, hogy rosszul lett, a fürdőkádban találták meg. Szívrohama volt. Bevitték a kórházba, ahol még ötször volt rohama, és az utolsónál már nem tudtak segíteni.
Douglas kocsijába ülünk, és három háztömbnyire megállunk egy hotel előtt, ami Bruna szerint nem lehet drága, András már a kocsinál mondja neki, de. Igaza lett. Mennek tovább két háznyit, ahol találnak egy olcsót, naponta 4000 forint a szoba, és tiszta. A falon és a padlón hatalmas fehér és vörös csempék vannak, ahol pedig nincs, oda valamilyen tájképet festettetek, nem éppen szemnyugtató a látvány. De amúgy OK.
A két hátizsákot gyorsan kipakoljuk, kiválogatjuk, hogy mi nem fog kelleni a következő pár napban, ezt Bruna elviszi magához, hogy ne kelljen fizetni a csomagmegőrzésért, és ne kelljen cipelni sem. Mutogatunk képeket Bruna-nak az elöntött Pantanalról, kicsit beszélgetünk, majd elindulnak. Szeretnének meghívni minket reggelire meg városnéző túrára, de kedvesen elutasítjuk, egyrészt, mert Bruna-nak most valószínűleg nem erre van kedve, másrészt, mert biztosan van nekik is más dolguk. Bruna-nak nagy lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy meghívott bennünket, és utána visszakoztak, de mondjuk neki, hogy ne legyen!
Kiderül az is, hogy itt is karnevál van, na nem olyan, mint Rio-ban, hanem csak a zárt klubbokban, de karnevál van. Emiatt ma (péntek) délután bezár minden, és az állami intézmények, bankok csak szerdán délután nyitnak ki leghamarabb. Szuper! Próbáljuk felhívni a szállásunkat Ilha do Mel-en, mivel kauciót kell letennünk, de nem tudjuk a számlaszámukat, viszont senki nem veszi fel a telefont.
A szállással majdnem szemben van a bevásárlóközpont (itt shoppi-nak mondják), ami a régi vasútállomása volt Curitiba-nak. Szépen átalakították, kipofozták, és most West-end szintű plaza lett belőle. A falakon és üvegpolcokon régi fényképek és vasutas tárgyak, régi mozdonyok egy-két megmaradt sínen, jól néz ki.
Megreggeli-ebédelünk, találunk egy netszalont, ami jó drága, gyorsan elintézzük a további utunkkal kapcsolatos legfontosabb dolgokat, és visszamegyünk a szállásra, mert mindketten hullafáradtak vagyunk, én átfáztam az éjjel a buszon, ráadásul itt sincs meleg, esik az eső, elfér rajtunk a hosszú nadrág és pulcsi. Nem erre számítottunk…
Pihi után átmegyünk a buszpályaudvarra, és megvesszük Sao Paolo-ba a jegyeket, nehogy ne legyen hely. Sikerül kiválasztani a legolcsóbbat, ami a legdrágábbnak a harmada. 21-én hajnalban (éjfél után 8 perccel indul) menetrend szerint. Hogy tudták kitalálni ezt a 8 percet, örök rejtély marad. Megvesszük holnapra is a jegyet, Villa Velha-ba, ahol érdekes vörös-homokkő formációk vannak, és egy hatalmas kráter.
A vonatállomáson viszont elgondolkozunk, mert az összes olcsó jegy foglalt a karnevál miatt. Van információs pult is, ahol egy idős emberke ül, persze csak portugálul nyomja, és kapunk tőle (kulccsal elzárt szekrényből!) egy kis információs füzetet a területről.
Leülünk egy helyi gyorskajáldába, és újratervezünk. A végeredmény káosz, mivel kiderül, hogy ahova menni szerettünk volna, valószínűleg minden dugig lesz, szállások csak horribilis áron vannak, és a Lonely Planet (2008) is használhatatlan. Az egész délutánunk ezzel megy el, a végeredmény annyi, hogy holnap megyünk Villa Velha-ba, ez biztos.
Most visszamegyünk a shoppi-ba, és megnézzük az általunk felvázolt lehetőségeket a neten. A helyzet nem annyira borzasztó, mert ez a szállás olcsó, mi kétszer ennyivel kalkuláltunk, itt tudunk maradni, szerencsére a pályaudvar is itt van tíz percre gyalog, a helyi közlekedésre sem költeni, a távolabbi dolgokat pedig nem ott-alvós módon oldjuk meg, hanem reggel megyünk – este jövünk. Egyetlen kritikus pont van, hogy Ilha do Mel-en meglesz–e a kaució nélkül is a szállás? Ez holnapra kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése