132. nap
2010. február 24.
Reggel későn kelünk annak ellenére, hogy felhúztuk az órát hatra, de az egész éjszakát „átforgolódtuk”, mert olyan fülledt volt a levegő. Mindenki fenn van, reggeli után Olívia angolul, mamája portugálul sorolja a lehetőségeket. A városnézés mellett döntünk, mert a felsorolás alapján van elég látnivaló, ebben a városkában, amiről a Lonely Planet egy sort sem ír. Érdekes… Főként azért, mert ez az ország hatodik legrégebbi városa.
Elsétálunk a parton a kikötő felé, ahol hatalmas teher- és személyhajók érkeznek és indulnak. A víz kellemes, viszonylag nagyok a hullámok, de mégsem akkorák, mint a szigeten. Sokan fürdenek és még többen gyalogolnak a parton. Olívia már tegnap este mondta, hogy figyeljük az emeletes házakat, mert tök vicces, hogy ferdék, egyre másra düledeznek és ez szemmel is jól látható. Azt mondja, azért, mert régen itt csak mangrove erdő volt, és a talaj nem bírja ezeket a hatalmas házakat.
A kikötőnél felszállunk egy buszra, ami a Centrumba visz, itt van a város történelmi negyede. Találomra leszállunk az egyik térnél, pont ott, ahonnan a „Bondzsi” (villamos) indul a történelmi városnéző körre. Úgy döntünk, hogy az még ráér, és elindulunk a Museo do Cafe-ba, aminek egy hatalmas, tekintélyt parancsoló és nagyon pazarul díszített épület ad otthont.
Brazíliában a 18. és a 19. században volt a kávétermesztés aranykora. Az 1870-es évekig rabszolgákat dolgoztattak az ültetvényeken, a felszabadításuk után pedig rengeteg európai és japán települt be a jobb élet reményében. Ekkor hozták azt a törvényt, amely védelmezi a betelepültek szabadságát a kávéültetvényesekkel szemben. Santos volt a központja az egész kávé-mizériának, mivel az itteni kikötőből szállították el Európába és Észak-Amerikába a kávét. Az egyik legnagyobb kávé importőr Franciaország volt, amelynek még a kulturális életét is átformálta a kávézás. Divat lett kiülni a kis teraszokra kávézni, és a párizsi élet egyik jelképévé vált a kávézgatás. Brazíliában a 19. század végén nyitották meg az első kávézókat európai mintára, hol máshol, mint Rio-ban. A hatalmas igény és a meggazdagodás lehetősége rengeteg embert vonzott, 1870 és 1920 között két és fél millió bevándorlót jegyeztek fel csak SP környékén, ebből majdnem egy millió olasz volt. Mindez maga után vonta az infrastrukturális változtatások kényszerűségét, vasutakat építettek, fejlesztették a telekommunikációt, és a legnagyobb problémát csak a 20. század közepére tudták teljesen megoldani, a kikötő megfelelő méretűvé alakítását és korszerűsítését.
Ennek az időszaknak a Kávé-ház volt a fellegvára. Itt döntötték el a napi kávé-kvótát, itt vizsgálták a kávé minőségét és itt bonyolították a legnagyobb üzleteket. A ház méretei és gazdag díszítettsége (rengeteg importált drága nyersanyag található meg a bútorokban, az ablaküvegekben…) mutatja, hogy milyen hatalmas befolyással bírt az akkori „kávé-társaság”.
A múzeum mindezek mellett bemutatja a kávé útját a palántásától a szüretig, és a kávé-bumm történetét egészen addig, míg az 1950-es évek végén a központot áttelepítették SP-ba.
Van egy kis kávézó is a hallban, ahol különlegességeket is lehet inni, na meg hazavinni csomagolt kávé formájában. Megittuk életünk legdrágább kávés-likőrös-jégkrémes különlegességét, ami 1300 forintba került, de ilyen finom kávét még nem kóstoltunk.
Múzeum után felmásztunk a Monte Serrat hegyre, 402 lépcső vitt fel. Tűző napon. A végén már alig bírtam, de sikerült. A látvány elragadó, a szigetre, a tengerre, a környező hegyekre.
Lefelé már kezd beborulni, de még elmegyünk a villamoshoz. Persze dugig van, a következő fél óra múlva megy. Nem baj, addig butikozunk. Veszünk Andrásnak papucsot, brazilosat (már két napja nyavalyog érte), nekem meg szandát (én két hete). Visszamegyünk a vilihez, de mivel csak ketten vagyunk, nem indítják. Nem baj, majd holnap.
Visszabuszozunk, sétalunk a tengerparton, és lassan elballagunk a házhoz.
Elsétálunk a parton a kikötő felé, ahol hatalmas teher- és személyhajók érkeznek és indulnak. A víz kellemes, viszonylag nagyok a hullámok, de mégsem akkorák, mint a szigeten. Sokan fürdenek és még többen gyalogolnak a parton. Olívia már tegnap este mondta, hogy figyeljük az emeletes házakat, mert tök vicces, hogy ferdék, egyre másra düledeznek és ez szemmel is jól látható. Azt mondja, azért, mert régen itt csak mangrove erdő volt, és a talaj nem bírja ezeket a hatalmas házakat.
A kikötőnél felszállunk egy buszra, ami a Centrumba visz, itt van a város történelmi negyede. Találomra leszállunk az egyik térnél, pont ott, ahonnan a „Bondzsi” (villamos) indul a történelmi városnéző körre. Úgy döntünk, hogy az még ráér, és elindulunk a Museo do Cafe-ba, aminek egy hatalmas, tekintélyt parancsoló és nagyon pazarul díszített épület ad otthont.
Brazíliában a 18. és a 19. században volt a kávétermesztés aranykora. Az 1870-es évekig rabszolgákat dolgoztattak az ültetvényeken, a felszabadításuk után pedig rengeteg európai és japán települt be a jobb élet reményében. Ekkor hozták azt a törvényt, amely védelmezi a betelepültek szabadságát a kávéültetvényesekkel szemben. Santos volt a központja az egész kávé-mizériának, mivel az itteni kikötőből szállították el Európába és Észak-Amerikába a kávét. Az egyik legnagyobb kávé importőr Franciaország volt, amelynek még a kulturális életét is átformálta a kávézás. Divat lett kiülni a kis teraszokra kávézni, és a párizsi élet egyik jelképévé vált a kávézgatás. Brazíliában a 19. század végén nyitották meg az első kávézókat európai mintára, hol máshol, mint Rio-ban. A hatalmas igény és a meggazdagodás lehetősége rengeteg embert vonzott, 1870 és 1920 között két és fél millió bevándorlót jegyeztek fel csak SP környékén, ebből majdnem egy millió olasz volt. Mindez maga után vonta az infrastrukturális változtatások kényszerűségét, vasutakat építettek, fejlesztették a telekommunikációt, és a legnagyobb problémát csak a 20. század közepére tudták teljesen megoldani, a kikötő megfelelő méretűvé alakítását és korszerűsítését.
Ennek az időszaknak a Kávé-ház volt a fellegvára. Itt döntötték el a napi kávé-kvótát, itt vizsgálták a kávé minőségét és itt bonyolították a legnagyobb üzleteket. A ház méretei és gazdag díszítettsége (rengeteg importált drága nyersanyag található meg a bútorokban, az ablaküvegekben…) mutatja, hogy milyen hatalmas befolyással bírt az akkori „kávé-társaság”.
A múzeum mindezek mellett bemutatja a kávé útját a palántásától a szüretig, és a kávé-bumm történetét egészen addig, míg az 1950-es évek végén a központot áttelepítették SP-ba.
Van egy kis kávézó is a hallban, ahol különlegességeket is lehet inni, na meg hazavinni csomagolt kávé formájában. Megittuk életünk legdrágább kávés-likőrös-jégkrémes különlegességét, ami 1300 forintba került, de ilyen finom kávét még nem kóstoltunk.
Múzeum után felmásztunk a Monte Serrat hegyre, 402 lépcső vitt fel. Tűző napon. A végén már alig bírtam, de sikerült. A látvány elragadó, a szigetre, a tengerre, a környező hegyekre.
Lefelé már kezd beborulni, de még elmegyünk a villamoshoz. Persze dugig van, a következő fél óra múlva megy. Nem baj, addig butikozunk. Veszünk Andrásnak papucsot, brazilosat (már két napja nyavalyog érte), nekem meg szandát (én két hete). Visszamegyünk a vilihez, de mivel csak ketten vagyunk, nem indítják. Nem baj, majd holnap.
Visszabuszozunk, sétalunk a tengerparton, és lassan elballagunk a házhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése