133. nap
2010. február 25.
Az utolsó teljes napunk Brazíliában! Szomorúan konstatáljuk, hogy holnap indulunk haza. Úgy elrepült ez a négy és fél hónap, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg Rio-ba.
Reggel nyolc körül kelünk, szakad az eső. Reggeli és beszélgetés, majd elindulunk a Centrumba ismét, rápróbálunk a villamosra.
A buszról megint találomra szállunk le, de most olyan helyen, amiről nem tudjuk, hogy hol van. Kóválygunk a kis boltok között erre-arra, közben szakad az eső. Andrásnak veszünk egy inget ezer forintért, abban megy majd haza. A lábunkon a papucs tiszta víz, az esernyők még bírják, de nem sokáig, mert hatalmas széllökések is vannak.
Szerencsére a villamoson van hely, ráadásul a jobb oldalon, mert ott van majdnem minden látványosság. Idegenvezető is van, de csak portugálul nyomja, ami abból a szempontból furcsa, hogy mindenhol, minden ki van írva angolul is. Kicsit értünk belőle, de csak úgy röpködnek a számok, épült ezer-nyolcszáz ekkor, ez volt benne, ezért alakult, nem igazán tudjuk követni, úgyhogy inkább a látványra koncentrálunk. Apró házak vannak beékelve a modern épületek közé, a legtöbb nagyon szépen helyreállítva. Van kék csempés ház is, ez portugál eredetű burkolási forma. Jól megcsinálták, mert több mint kétszáz éve itt áll, és nem hiányzik belőle egy sem! A háromnegyed órás túra majdnem több mint egy órásra sikerült, mert két bolond leparkolt a kocsival a síneken, és várnunk kellett rájuk. Már a rendőr ordított velük, hogy álljanak el onnan, mire végre sikerült. Mintha otthon lettünk volna.
Eszünk, vásárolgatunk, nézelődünk, majd kibuszozunk a partra, ott is sétálunk, de csak keveset, mert szakad az eső, és fújja ránk a szél a tengervizet is. Jól elázunk. Bemenekülünk a házak közé, ahol meg eltévedünk, csak találomra megyünk. Mondjuk nem túl nehéz tartani az irányt, úgyhogy kikötünk Teresinha házánál.
Ott már várnak minket, megérkezett Olívia tesója is, Denise. Teresinha a kérésünk ellenére halat sütött, a nevét nem tudjuk az ételnek, pedig mondták, de olyan hosszú és bonyolult, hogy nem sikerült megjegyezni. Nagyon finom volt, még én is repetáztam, aki nem szereti a halat. Addig beszélgetünk, hogy a buszt lekéssük, de nem is baj, mert Denise kivisz bennünket a pályaudvarra, ami Teresinha orvosától nincs messze, ő pedig oda megy.
Elérjük a buszt, nézelődnénk, de minden tiszta felhő. A hegyek között jövünk vissza, olyan helyeken, ahol a viaduktok egymás alatt és felett keresztezik egymást. Ilyet sem láttunk még! Sajnos a felhők miatt nem látni be a völgyekbe, úgyhogy elalszunk.
Az egy órás útból másfél lesz, átszállunk a metróra, megint kifogtuk a csúcsforgalmat, dugig van minden. A buszra nem is kell várnunk, pont jön egy, de az a húsz perces utat egy óra alatt teszi meg. Agyrém!
Csak Suéli és Gabi van otthon, de ők is mennek valahova. Nagyon fáznak, mert csak tizenhárom fok van odakinn. SP-ban a lakásokban nincs fűtés, és vastag takarók sincsenek, ráadásul nyitva felejtenek minden ablakot, én csukom be utánuk, hogy éjjel ne fázzanak.
András lemegy a boltba kaját venni, vacsizunk, nezetünk, teszünk-veszünk, majd éjfél körül fekszünk az ágyba. Hajnal kettőkor jön meg a társaság, csak reggel számoljuk, hogy mennyien: Bia és a barátja, Suéli, Gabi, még egy lány, a fiú ismerősünk és még egy srác, azaz velünk együtt kilencen aludtunk egy kétszobás lakásban! Bia igazi Youth Hostel-t nyitott az otthonában. Nem semmi!
Reggel nyolc körül kelünk, szakad az eső. Reggeli és beszélgetés, majd elindulunk a Centrumba ismét, rápróbálunk a villamosra.
A buszról megint találomra szállunk le, de most olyan helyen, amiről nem tudjuk, hogy hol van. Kóválygunk a kis boltok között erre-arra, közben szakad az eső. Andrásnak veszünk egy inget ezer forintért, abban megy majd haza. A lábunkon a papucs tiszta víz, az esernyők még bírják, de nem sokáig, mert hatalmas széllökések is vannak.
Szerencsére a villamoson van hely, ráadásul a jobb oldalon, mert ott van majdnem minden látványosság. Idegenvezető is van, de csak portugálul nyomja, ami abból a szempontból furcsa, hogy mindenhol, minden ki van írva angolul is. Kicsit értünk belőle, de csak úgy röpködnek a számok, épült ezer-nyolcszáz ekkor, ez volt benne, ezért alakult, nem igazán tudjuk követni, úgyhogy inkább a látványra koncentrálunk. Apró házak vannak beékelve a modern épületek közé, a legtöbb nagyon szépen helyreállítva. Van kék csempés ház is, ez portugál eredetű burkolási forma. Jól megcsinálták, mert több mint kétszáz éve itt áll, és nem hiányzik belőle egy sem! A háromnegyed órás túra majdnem több mint egy órásra sikerült, mert két bolond leparkolt a kocsival a síneken, és várnunk kellett rájuk. Már a rendőr ordított velük, hogy álljanak el onnan, mire végre sikerült. Mintha otthon lettünk volna.
Eszünk, vásárolgatunk, nézelődünk, majd kibuszozunk a partra, ott is sétálunk, de csak keveset, mert szakad az eső, és fújja ránk a szél a tengervizet is. Jól elázunk. Bemenekülünk a házak közé, ahol meg eltévedünk, csak találomra megyünk. Mondjuk nem túl nehéz tartani az irányt, úgyhogy kikötünk Teresinha házánál.
Ott már várnak minket, megérkezett Olívia tesója is, Denise. Teresinha a kérésünk ellenére halat sütött, a nevét nem tudjuk az ételnek, pedig mondták, de olyan hosszú és bonyolult, hogy nem sikerült megjegyezni. Nagyon finom volt, még én is repetáztam, aki nem szereti a halat. Addig beszélgetünk, hogy a buszt lekéssük, de nem is baj, mert Denise kivisz bennünket a pályaudvarra, ami Teresinha orvosától nincs messze, ő pedig oda megy.
Elérjük a buszt, nézelődnénk, de minden tiszta felhő. A hegyek között jövünk vissza, olyan helyeken, ahol a viaduktok egymás alatt és felett keresztezik egymást. Ilyet sem láttunk még! Sajnos a felhők miatt nem látni be a völgyekbe, úgyhogy elalszunk.
Az egy órás útból másfél lesz, átszállunk a metróra, megint kifogtuk a csúcsforgalmat, dugig van minden. A buszra nem is kell várnunk, pont jön egy, de az a húsz perces utat egy óra alatt teszi meg. Agyrém!
Csak Suéli és Gabi van otthon, de ők is mennek valahova. Nagyon fáznak, mert csak tizenhárom fok van odakinn. SP-ban a lakásokban nincs fűtés, és vastag takarók sincsenek, ráadásul nyitva felejtenek minden ablakot, én csukom be utánuk, hogy éjjel ne fázzanak.
András lemegy a boltba kaját venni, vacsizunk, nezetünk, teszünk-veszünk, majd éjfél körül fekszünk az ágyba. Hajnal kettőkor jön meg a társaság, csak reggel számoljuk, hogy mennyien: Bia és a barátja, Suéli, Gabi, még egy lány, a fiú ismerősünk és még egy srác, azaz velünk együtt kilencen aludtunk egy kétszobás lakásban! Bia igazi Youth Hostel-t nyitott az otthonában. Nem semmi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése