Az első kapavágás

16. nap

2009. október 30.

APU, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNUNK!!!!

Ma reggel későn keltünk, András 7-kor keltett, hogy menjünk reggelizni. Bence és Pelikán még akkor is aludtak, amikor visszajöttünk.
Bence szervez, rendezkedik az alapanyagokat illetően, majd megbeszélés a les-tervekről, hogyan kell építeni, miből mennyi hova megy, meg szeretné mutatni a tavalyi felvételeket, de elmegy az áram egész délelőttre, és a felvételek a külső winchesteren vannak, így marad a tervrajz és a kalkulálás.
Míg ők terveznek, én megírom a tegnapi nap beszámolóját, beszélek Mesivel.

Ebéd után a Bence kitalálja, hogy ő kimegy még egyszer a baglyokhoz fotózni, addig András kiássa a les egyik lábának a helyet, hogy lássuk, milyen is a talaj. Mielőtt elindulnak megjelenik Joáo (ejtsd Zsoan) a lodge tulajdonosa, Bencével egyeztetnek valamit, majd arról is, hogy mosnak ránk (a mosógépet mi nem használhatjuk, csak a személyzet moshat, ez nekünk havi 2000 HUF/fő), majd mikor Joáo elmegy, eszünkbe jut, hogy meg kellene kérdezni őt a másik házról.
Mielőtt idejöttünk Pelikán megvizsgálta az egyik teljesen üres házat, és arra jutott, hogy jó lenne abba átköltözni. Mi is megnéztük, sokkal nagyobb, mint ez, és kulturáltabb is. Kiderült, hogy az a Joáo háza, és nem adja. Pedig jobban elfértünk volna, egyébként a fazendában alszik, ami öt kilométerre van a lodgetól…
Miután Bence és András elmennek, megjelenik ismét Joáo, és Pelikán elmagyarázza neki, hogy akkor kellene még egy-két szekrény vagy polc, mert az ő ruhájuk most éppen az ágy alatt van az utazótáskában. Mi kiraktuk a mienket, de a hely szűkös, állandó jelleggel kupi van.
Nem telik el egy óra, és hoznak egy lemezszekrényhez hasonló dolgot, így egy kicsivel több a hely. Joáo megmutatja Pelikánnak, hogy a háznak van egy másik bejárata, ahonnan ugyanolyan fürdőszoba nyílik, mint a mienk, így abba a fürdőszobába, amit most használunk, akár be is lehetne költözni, mert nagyobb ott a tér, mint a mi szobánk. Pelikán lehet, hogy él ezzel a lehetőséggel.
Beállítjuk a hűtőt az egyetlen sarokba, amiben van konnektor. Szerencsésen beleerőszakoljuk a konnektorba az otthonról hozott elosztót, így megy a TV, a műholdvevő beltéri egysége és a hűtő is. Bepakolok, készítek be vizet, üdítőt és teát is, hogyha hazajönnek a fiúk, legyen hideg innivaló. Kicsit netezgetek.
Bencével kimentünk a toronyles helyszínére, hogy kimérjük a helyét. Az alapanyag még nem érkezett meg, ezért csak az egyik lábát tudjuk kiásni, szerencsére homokos a talaj. Rövid idő alatt, ketten, méteres mélységbe jutunk. Átviszem az üregi baglyokhoz, fél óra azzal megy el, hogy hol megy le a Nap, mert nem szeretné, ha a lessátor beárnyékolná a témát. Ott hagyom Bencét és egy kicsit felfedezem a területet. Nem jutok messzire, mert nincsen kedvem egyedül nyitogatni a kapukat. Egy nagy tóhoz érek, ami előtt kapu van, így itt hagyom a kocsit. Amit egyébként meglepően könnyű vezetni, egy évvel fiatalabb évjárat, mint én. A tavon kevés a madár, néhány ragadozó van és nagyobb csapat levéljáró. Fotózok, majd visszamegyek a les helyéhez, de közben bejön Dél-Amerika strucca, a nandu. Már nagyon vártam, ez is nagyon szelíd. 10 méterre beenged, nagyon érdekes a test felépítése. A lyukásó szerszám (175cm) teljesen elveszik a gödörben, tovább nem ásom, mert a vizem teljesen elfogyott, így vissza a fotóstémához, de még magasan a Nap, persze teljesen beárnyékolja a témát. Joáo szól, hogy menjek oda, elmagyarázza, hogy hogyan védekezzünk a jaguár ellen. A bivalyok visszafelé menet, nagyon közel mennek a sátorhoz, kíváncsian bámulják. Magam erejével nem tudom elzavarni őket, viszont a kocsival már a helyes útra terelgetem őket. Joáoval elbeszélgetünk, alapismerkedés, 8 évvel ezelőtt, jött Portugáliából. Megtanulom a házi állatok nevét, majd Bencéről kérdezget. Teljesen lemegy a Nap, Joáo csóválja a fejét, megnyugtatom, hogy Bence ezeket a fényviszonyokat szereti. Majdnem sötét van, mikor meghallom Bence kiáltását, összecsomagoljuk a lest és visszamegyünk.

Kocsi érkezik

15. nap

2009. október 30.

Bencét egy órával előbb kellett volna kelteni, de este már olyan fáradt volt András, hogy a későbbi időpont maradt meg a fejében, de nekünk is sietni kellett, mert 7-kor indul a szafari a vendégekkel és más közlekedési eszköz hiányában, nekünk előbb ott kell lenni, mint az összes turista, mert az a busz nem vár. Sikeresen elérjük, ismét át a fazendára, onnan indul a lovaglás (András szerint poroszkáló program). Kb. 2 óra, ennyi időnk van megnézni a nagy les helyét és a környéken madarászni.
A helyi kutyák rettenetesen beszámíthatatlanok, mellettünk nyújtózkodnak, csóválják a farkukat, majd amikor elindulunk, nekünk rontanak, az én lábamon a nadrágba bele is kap az egyik.
Megnézzük az ara-etetőt, teljesen leették a pálmamagokat, újra kell tölteni. Az a szerencse, hogy csak keresni kell a magokat, és nem venni.
Körbesétálunk a fazenda körül (kicsit nagyobb kör), minden egyes alkalommal megcsodáljuk a jácintkék arákat, akik olyan kíváncsiak, hogy egy-kettő állandó jelleggel körülöttünk „settenkedik”. Nagyon játékos madarak.
Mivel hamarabb végzünk, mint a „poroszkáló” program, gyalog elindulunk visszafelé az úton, a lodge felé. Mi is csak poroszkálunk, kb. még háromnegyed óra, hogy visszainduljon a kocsi a vendégekkel, és minket is felvegyenek útközben.
A hídon megállunk, nézelődünk, Andrásnak új faja van, én meg mutatom, hogy mekkora halak úszkálnak a vízben (jó karnyi hosszúságúak). Állítólag piranhák is vannak, mi még nem láttunk. Átvágunk egy pálmás erdőfolton, majd rákapcsolunk, mert itt zabálnak a szúnyogok. Kiérünk a tisztásra, majd látunk egy kolibrit beszállni a fészkére, András lefotózza, hogy majd megmutatjuk Bencééknek, és megkérjük Brunát (helyi turistavezető) segítsen meghatározni. Megjelöljük a helyet, még egy kicsit gyalogolunk, de már messziről halljuk, hogy jön a kocsi és felvesz minket.
Bence reggel 6 óta a gép előtt ül, és szervezkedik. Enyhén gondterhelt arccal jön ki a szobából. A www.pel.hu oldalon Pelikán beszámolójából megérthető, hogy miért.
Mi elmegyünk telefonálni (csak műholdas telefon van, de legalább van) apunak, anyuval tegnap megbeszéltem, hogy ma bent lesz a kórházban, és megpróbáljuk felhívni. Létrejön a kapcsolat, apu hangja nagyon tompa, de bíztató, viszont nagyon szakadozva hallom, ki kell logikáznom, hogy mit is mond. Kb. 2 percet tudunk beszélni.
A szálláson András rákattan a netre, én kicsit tanulgatok, szunnyadok, majd megyünk ebédelni. A kaja a szokásos, főtt marhahús (változatosság, hogy egyben főzik vagy szeletelve), főtt bab (hasonlít egy picit a babgulyáshoz, de csak bab van benne), főtt rizs (tonna számra), és volt krumplipüré (nekem még jutott 3 evőkanál), és végre, reszelt sárgarépa és paradicsom!! Amúgy ízletesen főznek, nem lenne vele baj. Én a marhát nem kedvelem, de itt, ha találok mócsingmentes húst, megeszem. Inkább, mint a robbantott csirkét. Ebéd közben András és Bruna próbálják meghatározni a kolibrit, de nem sikerül, így Bruna-val megegyeznek, hogy elküldi egy madarász ismerősének a képet, hogy segítsen.
Visszamegyünk a szállásra, Bence még mindig a gép előtt ül, elfelejtett ebédelni…
Sikerül „beszélnem” anyuval (csak én hallom őt, és amit írok, az sem megy át), elmondja, hogy apu ma felállt a gyógytornász segítségével és ment pár métert. Kicsit jobb lett a hangulata, megette a vacsit és Mesivel még csokit is ettek (pedig azt nem nagyon szereti). Ha minden jól megy, 2 hét múlva hazaengedik, és akkor talán én is tudok vele beszélni (ha addig nem jönnek meg a viharok, mert az leárnyékolja a műholdas netet).
Időközben megérkezik Pelikán az új kocsival, amit azért vettek, hogy a magunk urai lehessünk. Meghozza a felírt cuccokat és a hűtőt is. Kalandos napjai voltak, itt még a bevásárlás sem megy könnyen…
Kis „gyorstalpaló” a kocsi kezeléséről (helyi sofőr okít, Bruna fordítja angolra), majd felpakolunk vizet és szúnyogirtót, irány az „ismeretlen”. Bence vezet árkon-bokron át, de szó szerint. Első állomás az az itató, amire tegnap azt hittük, hogy megtaláltuk, megyünk tovább. Bence szeretne még egy itatós helyet találni, de a terep nem éppen kedvez a tervének. Az egyik ágon meglátok egy nagy baglyot, ez új faj mindenkinek, míg András fotózza, Bence talál egy jaguártetemet. Az itteni erdőben találunk pálmamagot is, és helyet az itatónak. Folytatjuk a zötykölődést, Bence szeretne beilleszkedni a „helyi terepviszonyokba” rendszeresen beszédtéma „bevállaljuk?”…
Elmegyünk a tóig, körbesétáljuk, út közben belefutunk egy csapat „vaddisznóba” ami az itteni „veszélylistán” a harmadik a sorban. András artikulátlanul ordít, Bence csöndben áll, én meg botot keresek (senki ne kérdezze, hogy minek) és be vagyok fosva (András megjegyzése: nem félt, egyenesen rettegett). Végül is a kb. 50-60 disznó nagy csörtetéssel beinal a közeli erdőbe (tagnap egy nyolcvanas csapatot ijesztettünk fel az úton, míg a kocsi felvett bennünket). Állítólag csapatban nagyon veszélyesek. A tó partján Bence talál jaguár nyomokat, itt ér minket a naplemente.
Az úton visszafelé találunk egy madárpókot, a fiúk ijesztgetnek vele, majd szerencsésen megérkezünk a szállásra. A kocsi viszonylag jól vizsgázott, mindenhol átment, Bence nem kímélte, viszont rendszeresen kidobja az egyest.
A vacsi ugyanaz, mint az ebéd, a bónusz, hogy van valami csirkepaparikás-féle, de nem csirkehúsból.
Tervezzük, hogy megnézünk valami filmet, de végül elmarad.
A testemen legalább 150 szúnyogcsípés, azt sem tudom, melyiket vakarjam, megégetett valamilyen növény a karomon, még az esőerdőben, és az is ég azóta folyamatosan, a hideg vizes zuhany(van meleg víz is) isten áldása az égő bőrömre.
Mire lezuhanyozok, Bence kitalálja, hogy menjünk a medencébe, nekem nincs kedvem utána még egyszer zuhanyozni, így Andrással viziröpiznek a sötétben. Mi meg hallgatjuk őket Pelikánnal…
Este Andrásnak sikerül megszerelnie a WC-t, ami reggel fullra eldugult. Olyan kicsi a lefolyócsöve, hogy minden nagyobb „szmötyi” megakad benne, ezt még az alacsony víznyomás elősegíti.
Rendszeresen este 10 körül bedőlök az ágyba, még egy kicsit rejtvényt fejtek, de a lámpát a ventilátor felé függesztették, így ha működik a ventilátor és felkapcsoljuk a villanyt, olyan, mintha stroboszkóp lenne a szobában, idegesítő. Ég a testem, meleg van, de semmi perc alatt elalszok.

Itató keresése

14. nap

2009. október 29.

Bence hajnal 5-kor elment üregi baglyokat fotózni, én hatkor felkeltem, és beszéltem Mesivel (húgom), majd anyuval is. Jó volt hallani a hangjukat, nagyon picit nyugodtabb lettem.
Apu túl van a műtéten, csavarokat tettek a lábszárába és a csípőjébe. Nagy valószínűséggel egy év múlva csípőprotézisre lesz szüksége. Nekem állandóan az jár a fejemben, hogy tudnék-e segíteni valamit otthon, hazamenjek-e?
Fotón küldünk át egy üzenetet apunak, kérem Mesit, hogy nyomtassa ki, és holnap anyu vigye be a kórházba.
Kicsit rendezgettük a házat, ami négyünknek már kicsit szűkös (négyünknek és Bence több tonna fotós cuccának).
Ebéd után először megnéztük a lodge kikötőjét, de a folyó még ki van száradva, viszont elénk került az első vízidisznó, más néven kapibara (Portré, a bejegyzés elején). Elsétáltunk Bence itatójához (kb. 2-3 km oda), ami a lodge közeli erdőben van. Azt hittük, hogy megtaláltuk, de kiderült, hogy az egy régebbi itató-prototípus. Itt minden olyan egyforma. Mire visszaértünk, minden vizes volt rajtunk, annyira meleg van. Ez még a kevésbé rossz, mert inkább magamra húzom a vastag melegítő-felsőt, a vastag nadrágot, a kapucnit a fejemre és rá a kalapot, és megsülök, de talán akkor kevesebb szúnyog tud megcsípni.
A szúnyog hadsereg a legnagyobb probléma. Olyannyira sokan vannak, hogy az erdőben szabályszerű felhő „úszik” mögöttünk, míg bennünket százasával lepnek. A nyílt területen kicsit jobb, de legkevesebb szúnyog a tűző napon van, ahol pedig egy picit mozog a levegő, ott már elviselhető. Hoztunk többféle szúnyogriasztót, használhatatlanok. Talán egy kicsit, pár perces zümmögő-szünet van, de utána ugyanúgy lepnek. Erre valamit ki kell találnunk, mert nekem 2 nap után olyan a felkarom, mint egy karfiol (mert a csípés helye ráadásul be is dagad, nem csak viszket).
Miután visszaértünk a túráról, nagy kedvünk támadt mártózni egyet a medencében, Bence is csatlakozott. Mire felvettük a fürdőruhákat, megérkeztek a turisták. Bár Bence és a tulaj erről nem beszéltek, mi addig nem szeretnénk a medencében fürdeni, amíg a vendégek itt vannak, és látnak bennünket.
Kicsi szieszta (szobában 31 fok, a kintihez képest kellemes), net, tanulgatás brazilul (brazilportugálul), majd András látja, hogy a vendégek elmennek szafarizni. Irány a medence!!! Isteni a víz hőmérséklete, bár nagyon klóros. Biztos úgy vannak vele, hogy inkább a klór legyen benne sok, mint hogy a vendégekben a bilharzia (kis féreg, mely a bőr alá fúrja magát, és a májat roncsolja).
Este Bence és András biliárdozni próbálnak, de nem találjuk az asztal feletti lámpákhoz a villanykapcsolót, így csak „lökdösnek” párat.
Este a fiúk neteznek. n kapcsolgatom a TV-t, itt is van olyan csatorna, ahol állatokat árvereznek, de itt kicsit másabbak, és mások az árak is. Én viszonylag hamar (10 óra) kidőlök, ezt a meleget még szokni kell.

A lodge és a környék megismerése

13. nap

2009. október 28.

Pantanal, Xaraes Lodge

Korán, fél hatkor keltünk, mert hatra jött értünk a kocsi (és a madarak hangzavarától sem tudtunk), és kivitt bennünket a másik fazendára, ahol egy bivaly vágtak le. Miközben a vágás tartott, Bence végigvitt bennünket a fazenda környékén, és megmutogatta a madarakat. András a Paradicsomban érezte magát, mert fél óra alatt volt 20 új faja, amit eddig még nem látott. Már csak, azért is a Paradicsomban érezhette magát, mert a fazenda körül éjszakázott a Pantanal egyik karaktermadara a jácintkék ara, amely már majdnem kipusztult a világon. Jelenleg 4500 körülire becsülik az állományt. Nekem is nagyon tetszett. Ennek a „körútnak” az is volt a célja, hogy ne lássuk, ahogy a bivalyt késsel leszúrják, és véreztetik ki, mert Bence (aki saját bevallása szerint, bírja a véres dolgokat) sem akarta végignézni, állítólag nekünk (magyaroknak) ez olyan borzasztó látvány.
A bivaly fejét (lenyúzva) és a beleit elvittük, és beetettük vele a keselyűket, meg a karakarákat. Ültünk kb 2 órát a napon, addigra a belekből már alig maradt valami, a ragadozók nagyon szelídek, fényévekkel közelebbről lehet nézegetni őket, mint otthon, sőt fényév milliókkal. Ha már a milliókról van szó, szúnyogból is annyi volt.
Keselyűzés után kicsit várni kellett a visszafuvarra, kicsit ijedeztünk, mert csúnya fellegek jöttek, de csak kerülgetett minket. A kocsival visszamentünk a lodge-ba, ahol skypolni próbáltunk, csak Mesi volt bejelentkezve. Próbált hívni minket, de nem sikerült. Újra és újra próbálkozott, míg egyszer tökéletesen hallottuk egymást, ekkor derült ki, hogy Béci van a vonalban (Bencének, akik 1 hónapja van itt, még senkivel sem sikerült normálisan beszélni, nekünk sikerült).
Éreztük a hangján, hogy valami nagy baj történt, elmondta a rossz hírt (András kicsit babonás és reméli, hogy a 13-hoz már mást nem fogunk hozzákapcsolni, mivel ez utazásunk 13. napja…). Aput autóbaleset érte. A szívem megállt. Ez a pár másodperc, nekünk nagyon lassan telt, utána megnyugtatott bennünket, hogy a sérülése életveszélyes, de rendbe fog jönni. Ezután, az internet kapcsolat megszűnt és vártuk, hogy újra legyen, de másnap reggelig, se kép se hang, pedig megbeszéltük, hogy délután még beszélünk a családdal, hogy többet tudjunk apu állapotáról. Ez volt a legrosszabb, várni az internetre, de az eső (vihar) annyira közeledett, hogy az áram is rendszeresen elment. Én a lodge-ban maradtam az internetre várva, míg András és Bence kimentek egy másik területre, ahol a lesek egy része lesz.

Erről a napról nem is szeretnék többet írni...

Utazás Pantanalba

12. nap

2009. október 27.

Reggel korán keltünk, mert minél előbb szerettünk volna a repülőtérre (Aeroporto Internacional) kiérni, tartva a tegnap tapasztalt csúcsforgalomtól. Sőt a csomagok galibáját is meg kellett oldani, erről később. Szerencsére a hotelban (Golden Park Hotel, mindenkinek ajánlom szeretettel), korán lehetett reggelizni, meglepetésünkre, amilyen kicsi volt a szálloda, annyira bőséges volt a kínálat. Jól bereggeliztünk, szerencsére volt néhány perc indulásig, felmentem a tetőre kicsit skypolni, mert az épületben vezeték nélküli internet volt. Sajnos csak Mesit tudtam elérni, legalább neki megmutattam a belvárost. Pedig most nagyon jól mozogtak a madarak, tangarák, fregattmadarak, fecskék.
A szálloda előtt nem volt nehéz taxit fogni, mert itt van egy taxiállomás. A bejárat előtti kocsiba nem férnek be a csomagok, mert a csomagtartót teljesen elfoglalja az üzemanyagtartály (gáz). Jön egy másik kocsi (kombi), ebben is csak szűkösen férünk be. Csilla hátul nyomorog a két csomag üveggel, kicsit elbeszélgetünk a sofőrrel, idősebb spanyol. Kicsit figyelni kell rá, mert ha nem a vezetésre koncentrál, akkor veszélyes helyzetek alakulnak ki…
Szerencsésen és meglepetésünkre gyorsan kiérünk, a Terminal 1-re. Fizetünk (40 reál), felszámol valamennyi díjat a csomagokra, majd elmegy, még borravalót is adok. Keressük a check-in pultot, miközben visszajön a taxisofőr kicsit zavartan, magyaráz valamit, de nem érjtük és lobogtat egy 5 reálost. Annyit tudok kivenni, hogy adjunk még 5-t, mert a szállodának is fizetni kell?! Távozás után nincs reklamáció, így nem fizetünk.
A pultnál már érezzük a vesztünket, úgy viselkednek, mintha soha nem utaztak volna eggyel több útipoggyásszal. Hosszan magyarázzuk a helyzetet, ők meg hosszasan számolják, hogy mennyi pluszt kell fizetni. Szerencsére a nehezebb dolgokat a kézipoggyászba raktuk, így 5kg-t megspóroltunk. Már hárman számolják ugyanazt, kijön az eredmény, a táblázatban is ugyanaz szerepel, de lényegesen több, mint amit nekünk előzetesen az online chat-en megadtak. Háromnegyed óra alatt sikerül is túljutnunk a becsekkoláson…
Negyven perces késéssel indultunk neki az 50 perces repülőútnak!!! Kicsit imbolyogva, de leszállunk. Eddig egyszer sem volt sima landolás, lehet, hogy az itteni levegő teszi. Campo Grande-ba pontosan indulunk, egy kicsit kiakadok, hogy ismét csak keksz van és kész, mint a Rió-Sao járaton. Annyi a különbség, hogy most 4 kicsi töltött keksz versenyzett a nagyobb csokissal. Simább landolás, a repülőből itt is bejön egy új faj (Buff-necked Ibis) és az elmaradhatatlan déli bíbicek (Southern Lapwing), amely szinte mindenhol ott van, még a Maracaná gyepszőnyegén is volt kettő. A reptér olyan kicsi, hogy néhány lépésre állt meg a gép a várótól. Sokkal melegebb és párásabb a levegő, nehéz lesz megszokni. Utolsóként jönnek a csomagok, kicsit megviselten, Csilla hátizsákja kikapcsolva, láthatóan kerestek benne valamit, de első látásra nem hiányzik semmi. Az eddig pedánsan becsomagolt üvegeket is szétszedték, éppen nem esett darabjaira. Sao Paolo, te kedves…
Bencével megbeszéltekkel ellentétben senki nem vár minket a repülőtéren, 3-kor indul a buszunk Corumbá felé. Megkérdezem a helyi taxisokat, hogy kb. mennyi az út odáig. 5-6 perc, így van idő pénzt csiholni az egyetlen kompatibilis ATM-ből (HSBC, ejtsd Ágáeszbészé). Veszek egy telefonkártyát, hogy felhívjam a lodge-t ahová megyünk, de addigra látom, hogy Csillánál már ott van egy nő. Odamegyek, taxit küldtek értünk. Mondom a nőnek, hogy útközben álljunk meg, mert szeretnék vizet és banánt venni. Biztos, ami biztos, 5 és fél órás út áll előttünk. Kiérünk a buszpályaudvarra, ahol ismét készségesen segít mindenki. Andorinha (fecske) busztársasággal megyünk, (cipekedés közben az üveg csomagjának utolsó füle is megadja magát, még szerencse, hogy a busz csomagtere előtt). Belül kényelmes, mélyre dönthető székekkel, még lehajtható lábtartó is van. Ezen már én nem is csodálkozom, mivel a szervezés elején még a Rió-Campo Grande utat is azzal akartam megtenni, ami 24 órás lett volna. A táj teljesen átalakult, sokkal laposabb a terület és mindenhol tehéncsordák. Egy-egy csorda akkora, mint Konyáron volt régen az falu teljes tehén állománya.
A busz gyorsan halad és idegesít, hogy nem tudom meghatározni a fajokat, így nem is nézek kifelé, inkább megírom a napi beszámolót.
Reméljük Bence a megbeszélt helyen vár minket, mert nem szeretnénk 30km-t a sötétben gyalogolni…(Csilla megjegyzése: bele is halnék, ennyi csomaggal).

Plovercrest ének

Egy másik gyönyörű kolibri faj, a Plovercrest (Stephanoxis lalandi), érdekessége, hogy a hegyláncok északibb, magasabb régióit kedveli. A felvétel 2.000m-s magasságban készült. Itt is szól a Black and Gold Cotinga.

az erdő hangjai II.

A videón a Black and Gold Cotinga (Tijuca atra)"éneke" hallható, csak az Atlanti Esőerdő 1200-2000m-s sávjában él, nagyon ritka és endemikus!!!
A magas, éles hang, súúúvííít, kb. 4 mp hosszú.

Az erdő hangjai I.

Rovarok hangja az erdő szélén...

Ilyen amikor dézsából öntik

Újra Rióban

11.nap

2009. október 26.

Magé, Rio de Janeiro – Glória

Visszatérve a szállásra, annyival szeretnénk kiegészíteni a tagnapi beszámolót, hogy milyen a motel kialakítása. Abszolút a diszkréciót helyezik előtérbe, azaz a garázsba beállsz a kocsival, a garázsajtó lecsukódik, és a garázsból lehet lépcsőn feljutni a szobába.
Hajnal 6-kor keltünk, ez a korai kelés megváltás volt mindkettőnknek. A szobában iszonyú meleg volt, tele szúnyogokkal. András néha el tudott aludni, de én fél kettőkor már nem bírtam tovább, lementem a garázsba, ahol a hőmérséklet kb. 10 fokkal volt alacsonyabb. Összeszedtük az értékeket, és leköltöztünk a kocsiba, ahol hűvös és szúnyogmentes volt a terület. Ott már mindketten gyorsan el tudtunk aludni.

Kijelentkeztünk és visszamentünk az autópályán Rióba. Hatalmas hétfő reggeli dugó fogadott bennünket, több km-es sorban araszoltak az autók, kamionok, még a buszsávok is tele voltak (pedig csak a buszok mentek ott, nem úgy, mint nálunk). Sikeresen beértünk Copacabanara, ahol további háromnegyed órát köröztünk a kocsival, mert nem tudtunk a legelső szállásunkig visszajutni (ott hagytuk Bence üvegeit). Copacabanat az egyirányú utcák jellemzik, ezek közül is egyik-másik magánosítva van, azaz hatalmas kerítéssel zárják le a betörők elleni védekezésül, továbbá vannak utcák, melyekbe csak délelőtt vagy délután lehet behajtani. Így azért elég nehéz közlekedni.
Sikeresen felvettük az üvegeket, és irány Glória városrész, itt van a mai szállásunk. Természetesen ide sem jutottunk el egykönnyen, mert a tengerpart mellet 4 sugárút vezet, a sugárutak kétsávosak, és egyik erre, másik arra egyirányú, de nem végig az úton. A sugárutakat összekötő, illetve azokról levezető kis utak is egyirányúak. Nagy nehezen megtaláljuk a szállást, elfoglaljuk a szobát, én maradok itt a csomagokkal, András megy és leadja a kocsit (Copacabana-n). Próbálok internetezni, mert van wifi, de valami miatt nincs kapcsolat. Gondolom, hogy akkor teljesen feltöltöm a laptop aksiját.
Kipakolok a két nagy táskából és módszeresen vissza, egyrészt azért, mert minden nap csak bedobáltunk mindent, és már semmit sem találunk, másrészt azért, hogy holnap a repülőn ne lépjük túl a súlyhatárt. Kikészítem a legvastagabb és legnehezebb nadrágot, pulcsit mindkettőnknek, (ezekben jöttünk otthonról), mindjárt nagyobb a hely a táskákban. Mikor kinyitom az ablakot, megcsap a kinti hőség és szomorúan nézek a téli cuccokra, holnap meg fogunk sülni.
András másfél óra múlva visszajön, lemegy laptopostól a recepcióra, ahol rögtön lesz kapcsolat, szépen lassan feljön, és felhozza a wifit. 
Skypolunk egy kicsit a családdal, barátokkal, megbeszéljük, hogy még este 8-kor üljenek a gép elé, és elmegyünk ebédelni.

Pizzát és csapolt sört rendelünk, kicsit „butikolunk”, sikerül pénzt felvennünk a kártyáról (a harmadik bankban), lemegyünk a tengerpartra, nézelődünk, és visszamegyünk a szállásra. Meleg van, és mindketten érezzük az elmúlt éjszaka gyötrelmeit (András csak fáradt, én még a szúnyogcsípésemet [kb. 30] is vakarom).
Még egy kicsit netezünk, skypolunk a családdal és Bencéékkel, majd lefekszünk aludni.
Reméljük, ez az éjszaka már nyugodtabban fog telni.
Holnap korán reggel kelünk, mert 10 óra körül indul a gépünk Campo Grande-ba. Ott vár ránk a fazenda tulajdonosa, Joao, aki felrak bennünket a buszra, ami Corumba-ig (Bolíviai határ) közlekedik. Mi 100 km-rel hamarabb szállunk le, és ott vár ránk Bence. Ha minden összejön, este 8 körül érünk a szállásunkra, ami a további 4 hónapban az „otthonunk” lesz.

Regua Reserve

10. nap

2009. október 25.

Regua Reserve

Korán reggel keltünk, és fél nyolc körül elhagytuk Teresópolist vissza, Rio felé. Guapimirin városkától 32 km-re rátértünk egy kis útra, ami a Regua Reserve felé vezetett.
A Regua Reserve egy hatalmas magánterület, ahol az esőerdő a mezőgazdasági földekkel határos, illetve vizes területek (tavak) is találhatók. Maga a környék farm-jellegű terület, tehenek és lovak mindenhol, és hihetetlen zöld legelők. Mindez egy völgyben, amelyet a Serra dos Organos hegyei vesznek körül.
Délelőtt 10,00 körül értünk Reguába, ahol egy vizes terület is található, azt szerettük volna megnézni. A terület hatalmas, van egy kiszolgáló rész, ahol különböző mezőgazdasági járműveket és eszközöket tárolják, van négy ház az önkénteseknek, van két ház, amelyekben az elültetendő növényeket tartják, a tulajdonos házai, és a vendégeknek egy központ 10 apartmannal (a közponban egy hatalmas „mentsük meg a túzokot” magyar poszter!!) És ez csak a „lakó-rész”.
Egyetlen teremtett lélekkel nem találkoztunk, minden mindenhol nyitva. Végül is a kiszolgáló résznél olvasgatott egy amerikai lány, aki önkéntesként dolgozik itt, ő volt egyedül az egész területen. A tulaj talán délután hazajön. Elmondta, hogy merre találjuk a vizes élőhelyet, nagyjából megmutatta, hogy merre menjünk az ösvényekhez, és mutatott egy baglyot (bónuszként).
A területről volt egy skiccel térképünk, amelyen a vizes terület körüli ösvény viszonylag rövidnek tűnt. Gyorsan felvettük a hátizsákokat (benne az értékek és víz!!!), és elindultunk az ösvényen. András szerint a levegő árnyékban kb. 35 fokos lehetett, hogy a napon mennyi, tippelni sem merünk, mindehhez hozzájön még a nagyon magas páratartalom. Az extrém izzadság-elvezető nadrágom tapad a combjaimra, fenekemre (pedig 1 számmal nagyobb, mint kellene), a trikómból csavarni lehet a vizet, Ömlik rólunk a víz, szó szerint, olyannyira, hogy meg sem próbálom az arcomról letörölni az izzadságot, mert felesleges, egy perc, és ugyanolyan, mint törlés előtt. A nap annyira tűz, hogy mindketten vastagon bekentük magunkat az 50 faktoros baba-naptejjel, fehérek voltunk az arcunkon, és még így is pirosak vagyunk mindketten.
A látvány kárpótol bennünket, körben a hegyek, előttünk a vizi-virágokkal és madarakkal teli tó, pálmafák mindenhol. András örül, mert megint sok új faja volt, én meg örülök, ha árnyékba érünk. 
A séta kb. másfél órás volt (többnek tűnt), majd elkocsikáztunk a környező „porfészekbe”, és ettünk egy helyi árusnál, András csirkét, én pedig valamilyen töltött és sütött tésztát (kinézetre a fasírtra hasonlít, de belül hússal és zöldséggel van töltve a tészta). A helyiek segítőkészek, jól megnéznek bennünket, mi pedig őket. 
Ebéd után az egyik ösvényt szeretnénk bejárni, de nem találjuk. Persze, eltévedtünk, mert a skiccelt térkép nem túlzottan pontos. Legalább láttunk szép helyeket, házakat. Visszafordulunk, majd megtaláljuk a tavat, ami a „mi ösvényünkön” túl van. Menjünk akkor a tó melletti ösvényen, hegynek fel, melegben, de legalább az erdőben. Fél km múlva elkezd esni az eső, épp csak csöpörög, de földúton vagyunk a kocsival, inkább menjünk vissza, nehogy elakadjunk. András szerint csak ijesztget az eső bennünket. Visszamegyünk egy kicsit a kocsival, és megtaláljuk az ösvényünket… illetve azt hisszük, mert kiderül, hogy az egy magánház bejárója. Még tovább megyünk, és végre tényleg megtaláljuk az ösvényt, természetesen nincs kitáblázva (a többi ki volt), talán azért, mert ide hozzák a madarászokat (a legjobb hely madarak szempontjából), és hogy magadtól ne találd meg. Hátizsákok fel, és bemegyünk a kerítésen (ez is magánterület). Az ösvény szép, majd egy nagy legelőre visz ki, tele tengernyi tehénnel. Nálam beindul a para, András nevet, a tehenek meg jönnek utánunk (díszkíséret). Közben teljesen beborult az ég, dörög, villámlik. Van itt egy kis tó, azt megnézzük, majd visszamegyünk a kocsihoz. András kívánsága, hogy ha már beültünk a kocsiba, akkor essen az eső, mert a kocsi rettenet koszos, és legalább lemosná. Kívánsága teljesült, épp csak becsukjuk az ajtókat és esik. Először csendesen, majd pár perc múlva már jobban, a szél is fúj, Mire visszaérünk a Reguához (pár km), addigra már úgy szakad, hogy az ablaktörlők nem bírják, mi meg alig látunk. Mindenhol folyik a víz, az úton, mellette, a földeken. Az aszfaltra kiérve áll az úton a víz, András alvázmosást is végez, és keményen marja a kormányt, mert vannak részek, ahol több centi magasan áll a víz.
Beérünk Guamipirinba (itt szinte nem is esett), és keressük a hotelt, kiderül, hogy az itt nincs, csak Mage-ban, kb 8 km-re Rio felé.
Mage-ban nagy nehezen találunk egy Motelt. Brazíliában a motel nem ugyanazt jelenti, mint nálunk, Itt a szerelmesek veszik igénybe a moteleket, és a szoba díja órákban mérendő. A recepciós nő kapásból „legringóz” minket, bár kedvesen, András kedvesen kijavítja, hogy mi EURÓPAIAK vagyunk, majd pár perces beszélgetés után (a nő géppuska tempóban, mi makogva) megállapodunk, hogy 2 óra múlva (este 8) visszajövünk, és 12 órára kiveszünk egy szobát, aludni. Más hotel nincs a környéken.
A két órában tankolunk, eszünk, iszunk. Egy kis talponállóban nézzük a meccset (Flamengo-Botafogo) a helyiekkel, akik, számunkra furcsa, de nem otthon nézik a meccset, hanem ilyen kis helyeken, és együtt drukkolnak. Ki-kinek, itt keveredik a két tábor, még sincs semmi baj, egy üvegből isszák az üdítőt, vagy a sört, és jót nevetnek a másik csapat balfogásain.
Vissza a motelbe, és próbálunk pihenni. Fárasztó volt a nap.

Serra dos Orgaos

2009. október 24.

9. nap

Serra Dos Orgaos (Orgona-hegy) Nemzeti Park (Teresópolis)
Reggel 6-kor keltünk, hogy a családdal tudjunk skypolni, szerencsére sikerült, legalábbis az egyik részével. 7-körül reggeliztünk, és utána bementünk a Nemzeti Parkba.
A parkot 1939-ben alapították, védettségét az adja, hogy a területet a Mata Atlantica (Atlanti esőerdő) borítja. A 11.000 hektáros park Petrópolis és Teresópolis között fekszik, három bejárata van, mi Teresópolis felöl mentünk be. Hozzávetőleg 3 km hosszúságú kiépített keskeny út vezet a nevezetességek mellet, melyen kocsival is lehet közlekedni. Több kisebb teret alakítottak ki parkolónak, ezektől nem messze egy-egy ösvény indul, mely kilátóhoz vezet, vagy csak be az erdőbe.
Mi három ösvényen mentünk végig,
- az egyik csak az erdőben kanyargott, itt láttunk mókusokat, akik a fán fejjel lefelé csimpaszkodva ették a fák gyümölcseit,
- a másik ösvény magasan kígyózott fel az egyik hegy tetejére, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt Teresópolisra,
- a harmadik ösvény a hegy oldalában magasan, pallókra építve vezetett be az erdőbe. Állítólag gyönyörű a végéről a kilátás a környező hegyekre, de sajnos le volt zárva, felújítás miatt.
Andrásnak ismét volt pár új faja, némelyikért egészen be kellett mennie az erdőbe. Amint 10 lépésnél távolabbra ment, már nem is láttam, hogy hol van, annyira sűrű az aljnövényzet, Azt mondja, hogy olyan érzés az erdőben járkálni, mintha vastag moha szőnyegen lépkedne.
Délután betértünk a látogatóközpontba, reménykedve, hogy lehet valamit enni, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Kis alumínium tepsikben valamilyen sütiket árultak. Ketten próbálták elmagyarázni, hogy mi az (az egyik lány angolul, de a leglényegesebb szó, amiből rájöttünk volna, hogy mi is az étel, nem jutott angolul az eszébe). Kipróbáltuk, főként azért, mert éhesek voltunk, és mert a parkban termett gyümölcsből készítették. Nagyon finom volt, az ízét semmihez nem tudom hasonlítani, a neve Empadao de Palmito (ejtsd: Empadáú Dzsi Palmitu).
Evés után még sétálgattunk egy kicsit a parkban, szerencsére, mert láttunk koatikat (kis emlősök eszegettek az egyik híd alatt, és kíváncsian figyeltek bennünket).
A park 5-kor zár, gyorsan visszamentünk a szállodába, és megnéztük, hogy fel tudjuk-e tölteni a laptop aksiját. Sajnos nem, s mivel az elemek is döglöttek 12-24 órás töltés után is, kerestünk egy villamossági üzletet, ahol András vesz újratölthető elemeket (4 db AAA és 4 db AA) töltővel, ami jó az itteni konnektorba, a másik boltban pedig egy átalakítót (600 HUF), amibe már be tudjuk dugni a hosszabbítónkat is. Gyors bevásárlás holnapra, mert vasárnap lesz, és valószínűleg zárva lesznek a boltok.
Még világos van, így elmegyünk Garaffao-ba, ami egy pici település Teresópolistól kb 5 km-re. Az úton a kilátás gyönyörű, látjuk Isten Ujját (Dedo de Deus), amint a hegytetőről az égbe tör, és még sok hasonló formájú sziklát. Garaffao-n keresztül bazaltköves út vezet, mely már zöld a rárakódott mohától, szinte a völgy aljáig visz minket. Megtaláljuk a helyet, ahol 1996-ban látták a Kinglet Calíptura madárfajt, és azóta soha, senki. Minden erre járó madarász megpróbálja visszatalálni, de nem sikerül. Mi sem lettünk szerencsés kivételek.
Sötétedéskor visszamegyünk a szállodába, a szobában az összes konnektorba bedugunk valamit. Nagy az öröm, tudjuk tölteni az otthoni elemeket, az itt vásárolt elemeket és a laptopot is.
András szerencsés szobaválasztásának köszönhetően nem kell lemennünk a társalkodóba netezni, mert az ablakunkból fogjuk a wifi-t. Mindketten rákattanunk a netre, hátha valaki otthonról elérhető, de sajnos senki. Sebaj, akkor feltöltjük a kolibris videót a blogra, ami a múltkor nem sikerült, Nagyon tetszik mindkettőnknek, úgyhogy feltöltünk még egyet. Elolvassuk pelikán blogját is, mert arról is lemaradtunk már pár napja. András határozza a madarakat, én pedig írom a mai nap eseményeit, és kiegészítem a tegnapi napét, mivel az extra rövidre sikerült a laptop aksijának lemerülése miatt.

Újabb kolibris videó

Újra Alguhas Negras

2009.október 23.

8. nap

Itatiaia Nemzeti Park felső bejárat, és Teresópolis

Korán reggel András bement a parkba az alsó bejáraton, még belépődíjat sem kértek. Fotózott, mivel tegnap lemerült az elem, de a látványt mindenképpen meg akarta örökíteni és persze beszedett még néhány új fajt.
Reggeli után irány a felső bejárat. Bár itt már jártunk, még mindig megragadott bennünket a táj szépsége. Kicsit tovább jutottunk, mint tegnapelőtt, de a bejáratig még mindig nem. Teljesen más arcát mutatja a táj! Süt a Nap, András arcát egy kicsit meg is kapja, mert a sapkák Európában maradtak...
Kora délután elindultunk Petropólisba, ami Rio-tól ÉNY-ra található hegységben fekszik. Eső, és fekete felhő fogadott bennünket. Sikerült találnunk egy szállodát, viszonylag elfogadható áron. A bútorzat régies stílusú, tiszta hely, van internet. Viszont nem tudjuk feltölteni a laptopot, emiatt lehet, hogy nem tudunk jelentkezni.
A szülőket kérjük, hogy értesítsék egymást, hogy holnap reggel (24-én), ha nem merülünk le, akkor magyar idő szerint 10,30 és 11,00 között elérhetőek leszünk.

Kolibri etető

Rövid a videó, de erős...

Itatiaia Nemzeti Park belülről

2009. október 22.

7. nap

Itatiaia Nemzeti Park (alsó bejárat)
Reggel már nyitásra a park bejáratánál voltunk. Alig értünk át a kapun, leszakadt az ég, ömlött az eső, alig láttunk valamit. Terv újragondolva, a parkban a Hotel de Ype-ben van kolibri-etető, menjünk oda. A hotel viszonylag magasabb részén van a parknak, így itt már nem esett az eső (a felhők felett vagyunk ). A recepción a hölgy kedves, az a terv, hogy beülünk egy teára, és közben nézzük az etetőt. Mire elmondom, hogy egy kicsit beszélek portugálul, addigra már András az etető alatt áll az étterem másik végében. Nagy nehezen kimakogom a „tervet”, és ha már ilyen elit a hely, megkérdezem, hogy használhatjuk-e az internetet. Gondoltam, míg András a kolibrikre vadászik én skypolok a családdal, és megmutatom nekik az erdőt, meg a kolibri-hadat. A csaj már össze-vissza dug mindet a számítógépben, de 5 perc múlva sincs net. Erről ennyit. Otthon meg várnak a gép előtt… 
Kimegyek az etetőhöz, András a sírás határán, mert lemerült az elem a fényképezőben. Odaadom az én gépemből, egy videót készít, és az is lemerül. Kiveszem a zsebemből a dugi-elemeket, azok is lemerültek. Egy álló napig töltöttük az új akksikat és nem bírják. Valószínű az a baj, hogy itt nem 220V, hanem csak 110V van. Állunk egy órát az etető alatt, és bámuljuk a kolibriket. Nagyon kíváncsiak, egyik-másik olyan közel jön hozzám, hogy a hajamat súrolja a szárnya. Nagyon élvezem.
Beülünk az étterembe, ami panoráma kilátással rendelkezik. Gyönyörű a táj, mégis mi azt nevetjük, hogy a mókusok tudják, melyik „ablak” nyílik, és várnak arra, hátha beosonhatnak. Megisszuk a teát és visszamegyünk az etetőhöz. Addig incselkedek a mókusokkal, hogy végül megfogják a kezem!! Közben megérkezik egy Guan, és össze-vissza kóvályog körülöttünk, várja a kaját ő is. Sikerül egy fotót készítenem Andrásról és a „tyúkról”.
Szerencsére teljesen kitisztult az ég, elindulunk a vízesés felé (a felső bejárat irányába). A vízeséshez lépcsőkön lehet feljutni (itt a parkoló is, vége az útnak). A látvány leírhatatlan, fénykép nincs, mert az elemek (8 db) halottak.
A következő megálló a Maroomba-tó, amelybe a vízesés zubog. Itt találkozunk egy iskolás-csoporttal, akiknek mi vagyunk a legérdekesebb látvány. 
A Kék-tavat (Azul Lago) szintén egy vízesés „táplálja”, itt akkora a vízpára, vízpermet, hogy még lélegezni is nehéz.
Minden helyen új és új fajok jönnek be, én meg csodálom az erdőt. Akkora a hangzavar, hogy néha 10 lépés távolságból nem halljuk egymás szavát. Óriás és színes lepkék köröznek körülöttünk.
Már majdnem öt óra, mire eszmélünk, hogy zár a park. Még van egy kilátó, felmegyünk, megnézzük, hogy merre jártunk egész nap. Körülöttünk majmok ugrálnak, nálam beindul a majom-para, gyorsan beszállok a kocsiba. András nevet, hogy „befosi” vagyok, de amint hátat fordít a majmoknak, már a sarkában vannak, nézik a kezét, nadrágzsebét. (Majompara: Indiában addig voltak aranyosak a kismajmok, amíg a helyieknek kellett csúzlival elzavarni őket mellőlünk, mert annyira agresszívak és szemtelenek voltak.)
Helyi kis „hamburgeres”-nél, X-buguer-t eszünk, aminek a kiejtése hasonlít a cheesburger-re. Az is, nagy és finom. András még rendel 2 pasteis-t, ami töltött tésztaféle (egy csirkés és sajtos), meg az el nem maradható facsart narancslé. Mióta itt vagyunk megettünk kb. 4-5 kiló banánt és megittunk kétszer ennyi narancsot. Nem lehet megunni.
Kellemes fáradtsággal zárul a nap. Még a net-szalonban feltöltjük a blogot, és várjuk, hogy mikor érkezik meg a rendszeres esti-eső.
Holnap újra a parkba- megyünk, most a felső részre, utána pedig irány Teresópolis (Rio-külsőt érintve).

Alguhas Negras, avagy Fekete Nudlik...

6.nap

2009. október 21.

Penedo és Ititaia Nemzeti Park felső bejárat
Reggel már nem esett az eső, viszont még hűvös van. Bementünk a városközpontba pénzt váltani, ahol kiderült, hogy csak Resende-ben lehet, ami kb 15 km-re van innen, vissza, Rio felé. Irány Resende, ahol egy bankautomata sem fogadta el pénzfelvételre a VISA kártyát (még jó, hogy van). A Brazil Bank csak 11-kor nyit. András dühös, hogy erre megy el a délelőtt, én kitalálom, hogy menjünk el Penedo-ba, ami Resende-től kb 5 km-re van, nézzük meg a vízeséseket, és sétáljunk egy órát az esőerdőben.
Penedo az 1920-as évek közepén még finn-kolónia volt, majd a kis település kinőtte magát „nem-brazil” turista-várossá. Változatos stílusú, kialakítású fazenda, posuada és hotel van itt, mind virágzó növények között, színek és ötletek kavalkádja, mind csak azért, hogy Te (turista) azt a szállást válaszd, és ne a szomszédét. Azért a legtöbb szállás még mindig skandináv stílusú. Van itt kis skandináv falu is, és finn múzeum, és Koskenkorva -  - szálloda is!
Természetesen délig bóklásztunk itt, Andrásnak megint volt jó néhány új faja. Három vízesésből kettőt láttunk (közöttük a legnagyobbat is), a harmadikhoz nem tudtunk eljutni, mert nagy volt a sár.
Délben visszamentünk Resende-be, a bankba pénzt váltani. Ott felvilágosítottak, hogy valutaváltással nem foglalkoznak, és elirányítottak egy utazási-irodába (ami természetesen korábban kinyitott). 
Átterveztük a programot (immár sokadjára) nem megyünk be a parkba az alsó (kapuval védett) bejáraton, hanem az északi (felső) bejáratig megyünk, addig is madarászunk és csodáljuk az erdő szépségeit. (A park egy hegységet foglal magában, és két bejárata van. Az alsó Itatiaia várostól pár km-re, a hegység lábánál, a felső bejárat Itaiaia-tól 60 km-re, a hegység legmagasabb pontjától nem messze található). Végül is sötétedésig a bejáratig sem jutottunk el, annyira szép volt a hely. A napsütést sokszor felváltotta egy-egy nagyobb felhő, ami olyan párát hozott magával, hogy a karunkon vízcseppek csapódtak ki. 15-20 m magas fák (András szerint olyan az erdő, mintha az otthoni egzotikus szobanövények nukleáris katasztrófa után ide szabadultak volna ki), embermagasságú broméliák, liánok, banánfák, pálmák és virágok mindenhol. (Egy portugál hajós a 19. században megszökött a mauritiusi fogáságból és az ottani kertből hozott magával pálma-magvakat. Az akkori „brazil” uralkodó a növényeket olyan gondosan őrizte, hogy a pálma terméseit elégette, nehogy valaki kezébe jusson. A rabszolgák viszont megkaparintották, és elterjesztették a pálmát egész Brazíliában.)
A felső bejárat közelében a hegy tetejéről a kilátás csodálatos, a legszebb, amint életemben valaha is láttam.
Este a szomszédos étteremben vacsi, itt van leves is. András zöldséglevest kér, én kinézek valami mást, a pincér azt mondja, hogy nem halleves, megnyugszom és rendelek. Nem jöttem rá, hogy mi lehet pontosan, talán spenót, talán sóska, de lehet, hogy egyik sem. A lényeg: nem hal és nem karfiol. Az adag óriási, alig bírom megenni, viszont finom.
Vacsora végére ismét elkezd esni, és reggel fél hétig abba sem hagyja. Úgy látszik, itt ez a normális.
Még nézzük egy kicsit a TV-t, vidulunk, hogy van két olyan csatorna, ahol állatokat árvereznek (telefonos árverés). Mutatják az állatot – egyik csatornán lovak és csacsik, a másikon tehenek és bikák – amint szaladgál, hogy lobog a sörénye, milyen izmos a teste, minta egy szépségverseny lenne, a képernyő bal oldalán pedig látszik az „árverés”. A lovak kb 15.000 HUF-tól indulnak (nem versenyló), a tehenek és bikák 25.000 HUF-tól, a csacsik 10.000 HUF-tól.
Tervünk szerint holnap indulnánk Teresópolis-ba, Rio állam ÉK-i részre, de úgy döntöttünk, hogy inkább itt töltünk még egy napot, annyira jól érezzük magunkat.

Itatiaia

2009.október 20.

5. nap

Itatiaia városka (ejtsd Itacsiájá)

Koradélután érkeztünk meg Itatiaia városkába, ami Rio-tól kb 200 km-re van. Rio de Janeiro állam leghidegebb települése, itt már télen – 15 fokot is mértek!!! 
Rio-ból sikeresen kikeveredtünk, pedig a közlekedés eléggé kaotikus. A sávok nincsenek felfestve, szinte minden utca egyirányú, és mindenki azt hiszi, hogy ő Rubens Barichello.

Szerencsére csak a „Piros vonalra” (Linha Vermelha) kellett felmennünk, ami a városon keresztül egészen a Sao Paolo-ig tartó autópályára vitt fel. Mivel autópálya, fizetni kellett 8,8 reált. Az út minősége nem rossz, viszont egy baleset miatt kb egy órát vesztettünk, mert a szembejövő forgalmat a mi sávunkra terelték.
Ititaia kis város, aranyos kertes házakkal, rengeteg madárral, kolibrikkel és papagájokkal, amik a fák virágain és termésein táplálkoznak. Sikerült találnunk egy kis pousada-t (apartman) ami nagyon szerény, de tiszta, és a személyzet maximálisan segítőkész (még úgy is, hogy ők csak portugálul beszélnek).
A célunk, hogy eljussunk az Itatiaia Nemzeti Parkba, itt található meg az atlanti partvidék leggazdagabb flórájú és faunájú területe, a ma már ritka és veszélyeztetett atlanti esőerdő itt őrződött meg a legnagyobb épségben. Az itt fekvő Agulhas Negras hegység Brazília hetedik legmagasabb pontja (2787 m), 1000 m felett jelenik meg a 30 m magas atlanti esőerdő. Ezt szeretnénk megnézni.
Mivel a Nemzeti Park 5-kor bezár, ezért a környéken bóklásztunk, madarásztunk. Andrásnak ma kb. 40 új faja volt, pedig meg csak a Nemzeti Park bejáratához jutottunk. Most nagyon boldog, mert a latott fajok 90%-at meg is tudta hatarozni.
Este még beültünk egy netszalonba, ahol gyorsan feltöltöttünk pár sort a blogba, megnyugtatva az otthoniakat. Amint a netezéssel végeztünk, az ég is leszakadt, és azóta is ömlik az eső, és villámlik, dörög. Reménykedünk, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően éjjel esik, és nappal süt a nap.
A szálláson a TV-ben brazil „Lagzi Lajcsi est” megy, a dalok feliratozva, így én halkan énekelgetek, köszönve a Caipirinha-nak (fehér rum+lime+cukor+jég) a bátorságomat. András nem nagyon élvezi, nem is értem miért…

Indulás az esőerdőbe

Ma elmentünk a Lagúnákhoz, ahol sétálgattunk, nézelődtünk egy kicsit, majd felvettük a bérelt kocsit, és kijelentkeztünk a szállodából.
Irány az Atlanti esőerdő...
Amint internet, vagy wifi közelébe kerülünk, ismét jelentkezünk.

Brazil Tangara

Általában ilyen színes madarak ugrálnak mindenfelé, persze hogyha megtudom őket határozni...

Brazilian Tanager (Ramphocelus bresilius)

Cukorsüvegy-hegy

2009.október 19.

4. nap

Pao de Acucar (Cukorsüveg-hegy) és Praia Verhelma („Vörös tengerpart”)
Reggel kinézve az ablakon borús látvány fogadott minket, így nyugodt tempóban készülődtünk, reggeliztünk, majd elindultunk a Cukorsüveg-hegyhez. A hegyről mindenkinek Rio jut eszébe (ahogyan a Megváltó Krisztus szoborról is).
Helyi busszal (Copacabana-ról az 511-es) mentünk, a buszmegállóban beszélgetésbe elegyedett velünk két Sao paolo-i hölgy (akik Japán bevándoroltak leszármazottai), és kevert portugál-angol nyelven megtudtunk néhány dolgot a városról, az országról, és a brazilokról. Az idősebb hölgy már járt Budapesten, és nagyon tetszett neki, különösen a termálfürdő (hogy melyik, arra nem emlékezett).
A Cukorsüveg-hegy az Urca városrészben van, amelyik Rio legrégibb portugálok által lakott területe. Kicsit nyugisabb a többi városrésznél. A hegy lábánál található a felvonó (44 reál), amellyel fel lehet jutni a kisebb hegyre (Morro da Urca), amely 220 m magas, és onnan tovább a másik felvonóval a Cukorsüveg hegyre (396 m). Az első megállónál van helikopter leszállóhely, bolt, étterem. A felvonók kb 20 percenként közlekednek. Mikor elindultunk a felvonóval a hegy (második állomás) felhőben volt. Az első állomáson sétálgattunk, madarásztunk, néztük a virágzó fákat, vártuk, hátha oszlik a felhőzet. Szerencsénkre mikor felértünk a Cukorsüvegre, kitisztult az idő, és csak a Copacabana-t nem láttuk. Gyönyörűen kiépített a hely, kis kanyargós ösvények kígyóznak az erdőben, a fákon majmocskák ugrálnak, az aljnövényzetben varánuszok napoznak. Andrásnak sikerült néhány új fajt meghatározni, és néhányat pedig nem. Kínjában már csitt-csatt képeket készített a madarakról (amikről tudott), hogy otthon meghatározza, most is a határozót nézegeti.
A Lonely Planet szerint nem érdemes 10-11 óra között a cukorsüvegre menni, mert akkor érkezik a legtöbb turista. Mi ezt nem tapasztaltuk, egyáltalán nem voltak sokan. Mivel délután 3 körül érkeztünk vissza az első állomásra, és a Krisztus szobor egész nap felhőben úszott, úgy döntöttünk, hogy ha az idő is úgy szeretné, majd 26-án nézzük meg. Ennek tudatában a hegy lábánál üldögéltünk a strandon, nézelődtünk, és sétálgattunk. Valószínűnek tartjuk, hogy ez a legvédettebb része Rio-nak, mert itt található egy hatalmas katonai komplexum, rengeteg rendőrrel és katonával.
Busszal (512-es) visszamentünk a Copacabana-ra, ahol sétálgattunk a tengerparton. Bár nincs hideg, a víz nem éppen kellemes, mégis sokan fürödtek. Hatalmas, kétembernyi magas hullámok a parton, kevesen mernek messzebb beúszni a tengerbe. A parton leültünk, iszogattunk (a helyi italokat, András kókuszdió levet [Coco], én Caipirinha-t) és bámultuk a tömeg sokszínűségét.
Este a szállodától nem messze egy kis utcában találtunk egy kis vendéglőt, ahol csak helyiek ettek-ittak. Kiszolgálás elsőrendű, a kaja jó, a személyzet segítőkész. A hangulat is nagyon jó. Végre nem egy turistás, kérd-fizess-adom-vidd, mosolytalan hely.
A szállodában a net szakadozik, de azért sikerül elolvasnom húgom levelét, hogy tegnap Rio-ban tűzharc volt a drogcsempészek és a rendőrök között. Este mi is láttuk a hírekben, hogy lelőttek egy helikoptert, de arról lemaradtunk, hogy mindez hol történt. Ma ömlik a RIO-TV-ből a hír, hogy Rio északi (Villa Isabel) részén milyen lövöldözés volt, hányan haltak meg (17), a rendőrök milyen felszereléssel és munícióval vonultak ki. Mi ebből eddig semmit nem éreztünk, tény, hogy mi a város déli részében vagyunk/voltunk. Talán több rendőr volt az utcán, mint eddig, de ezt egy nap tapasztalatából nem lehet levonni.
Holnap kocsit bérlünk, és indulunk az Itatiaia Nemzeti Parkba. A Rio-i erdők után el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet az igazi esőerdő!! Már mindketten nagyon várjuk…

Góóóóól öröm Carioca módra

A meccs alatt is új szavakat tanultunk, legfőképpen a bíró felmenőit emlegették... Több érdekességet is láttunk:
- A jegyek csak szektorokba szólnak, nem pedig meghatározott ülőhelyre, így a kék szektor - ahol mi is ültünk - térfélcserénél, átvándorolt a másik kapuhoz, hogy ismét a kedvenc csapata közelében lehessen!!!
- Lefújás után a két tábor keveredett, egyiknek sem ereszkedett le a lila köd a szeme elé, békésen megvoltak egymás mellett. Még a buszunkon ülő 2 Interes fanatikus nő hathatós cukkolása is csak a középső ujjak pantomimját eredményezte és az újonnan tanult szavunk is előkerült párszor.
Nagyon élveztük a meccset, de a közönség ragadott el minket a legjobban, bár volt néhány brazilos megoldás is!

Folytatódik a nap...

2009. október 18.

3.nap

Este 9 óra, egy mozgalmas nap vége. Folytatva az eseményeket:
Éjjel óraállítás volt, emiatt „bolondultak” meg az órák. Mivel ők is átálltak a nyári időszámításra, már nem 5 óra az időeltolódás otthonhoz képest, hanem csak 4.
A reggeli svédasztalos volt, nagyon finom péktermékekkel, gyümölcsökkel. Az otthon kapható trópusi gyümölcsök nyomában nem érhetnek az ittenieknek. Mintha új gyümölcsöket fedeztünk volna fel, pedig csak ananászt és mangót ettünk.
Reggeli után széfet béreltünk, hogy ne kelljen az összes iratunkkal és értékünkkel (2 hátizsák és a laptop) mászkálni a városban. A széf a szobában van, és a recepción csak a zárbetétet és kulcsot adják ide. Ez mind szép és jó volt, de sem mi, sem a takarító néni (aki pont a mi szobánkban takarított ekkor) sem a szerelő (aki a fürdőszobatükrünket szerelte) nem találta a széfet a szobában. Le a recepcióra, ahol kisebb huzavona után kiderült, hogy a mi szobánkban nincs is széf (még jó hogy nem találtuk), de adnak egy másik szobát, abban van. 10 perc alatt visszapakoltunk mindent a táskákba, és az első emeletről felköltöztünk a tizedikre, mert ott volt üres szoba széffel. A szépséghibája a dolognak csak annyi, hogy már tegnap este jeleztük, hogy széfet szeretnénk bérelni, és nem sikerült kideríteniük, hogy a mi szobánkban ez nem lehetséges. Így most liftezhetünk a tizedikre, ami amúgy a 13. emelet (mert az étterem és még 2 emelet valami az első emelet alatt van), és a szobánk feleakkora, mint a másik volt. Ráadásul fél óránk elment a napból.
Költözés után irány a Botanikus Kert, busszal. A buszokra elől kell felszállni, és át kell menni egy forgó – számlálós kapun, ahhoz, hogy bejuss a busz belsejébe. A jegy 2,20 reál (220 HUF) a kapunál fizeted. Nevettünk Andrással, hogy vajon ez a rendszer mekkora felháborodást és dugót okozna Budapesten.  A botanikus kert gyönyörű, trópusi növényzet mindenhol, párás levegő és ragyogó napsütés. Néha kibukkan a felhők közül a Megváltó Krisztus szobor. A magasban keselyűk köröznek, a fákon édes kis selyemmajmok ugrálnak, és mindenhol énekelnek a madarak. A hangzavar akkora, mint egy szimfonikus zenekaré a főpróba előtt. András csak kapkodja a fejét, nem tudja, hogy a madarakat nézze, vagy a határozókönyvet, végül is én keresem a madarakat (nem kell nagyon dolgoznom, mindenhol rezsegnek), mutatom, hogy éppen hol van, ő nézi és határoz vagy csak próbálna... Őrjítő meleg van, folyik rólunk a víz, 2 órát tudunk itt lenni – Andrásnak félnek sem tűnt -, utána vissza a szállodába, mert indul a buszunk a Maracana stadionba.
Fluminense - Internacional focimeccsre megyünk. A Brazil bajnokság decemberig tart, az Internacional a 3., a Fluminense a 20. (utolsó) a csoportban (mondjuk úgy, hogy a Brazil NB I.-ben). A Fluminense riói csapat, és mivel az utolsó, nem számítunk nagy felhajtásra. Ennek ellenére a rendőrség nagy erőkkel kivonult (értsd rohamfelszerelésben, fegyverrel), és majdnem 30.000 néző a stadionban, a „B-közép” tele és a szurkolók énekelnek, szurkolnak és táncolnak, már a meccs kezdete előtt 20 perccel. A helyi csapat színe piros-fehér-zöld, naná hogy nekik szurkolunk!!!  A vége 2-2 lett, ami itt nagy eseménynek és meglepetésnek számít, természetes, hogy mindenki boldog volt, és zengett a stadion. Ahogy ezeket a sorokat írom, a TV-ben a sportközvetítés megy, és kiabálják a kommentátorok, hogy ez milyen jó meccs volt, nagyszerű közönséggel (meg mondanak még sok mást is, de azt nem értem).
Furcsa, hogy bárhová is megyünk a városban, mindenhol portugálul szólnak hozzánk, és portugálnak néznek. Bár ez már több országban is így volt (Tunéziában egyfolytában), pedig szerintünk mi magyaroknak nézünk ki, és nem másnak. 
Eddig még semmilyen zaklatás, vagy kellemetlenség nem történt velünk, pedig sötétedés után is sétáltunk a városban, tömegközlekedtünk (vonaton nem), és ott vacsoráztunk, ahol a helyiek is.
Nap, mint nap többet értünk portugálul, és már tudunk úgy feltenni kérdéseket, hogy meg is értsék. A választ mi még mindig csak pantomim módban értjük (mutogatás), persze, ha lassabban beszélnének, akkor lenne esélyünk.

Első reggel a parton

Háttérben a híres Cukorsüveg-hegy (Pao de Acucar)

2009. október 18.

Első nap Rió-ban

Hajnal 5-kor ébredtünk, (magyar idő de. 11,00). Viszonylag sokat aludtunk, mert tegnap este és éjjel végig esett az eső, így hamar (21,00 óra) ágyban voltunk. Este fél 7-kor már sötét van kint. Tegnap délután még sétálgattunk a tengerparton és a környező utcákban, sikerült pénzt váltanunk, így kicsit boltoztunk is (jó drága minden), mindezt esőben.
Este a TV-ben minden csatornán ömlött a F1-es hír, Barrichello-é a pole, volt interjú Vele, a testvérével, a nagymamájával (aki Sao Paolo-ban él), és az utca embereivel, akik egytől-egyig boldogok voltak a honfitárs sikere miatt. Nem mellesleg, Massa-t is nagyon sokszor mutatták attól függetlenül, hogy ő nem versenyzik.
Internetezés közben még megnéztem a Karib-tenger kalózai második részét, portugálul, mondjuk, hogy tudtam követni az eseményeket. Jó hír, hogy van csatorna, ahol angolul beszélnek és portugálul feliratoznak (vagy fordítva), és talán így ragad ránk valami. András már aludt.
Mivel ő hamarabb elaludt, hamarabb is ébredt, és lement a tengerpartra madarászni, látott pár új fajt, pedig csak 1 háztömböt sétált a parton és készített néhány képet.
Kisebb problémánk van az idővel, mert a szállodában minden óra mást mutat, és a karórám is mást, amit a reptéren beállítottam.
Szülőkkel, barátokkal skype, innen egész jól működik. Az időeltolódás miatt kicsit még nehézkes megszervezni, hogy kivel-mikor beszéljünk, főként, hogy otthon dolgoznak.

A szálloda tetejéről

Fregattmadarak mindenhol...

Érkezés Rioba

2009. október 17.

2.nap

Sao Paolo-ban (GRU) a Rio-i (GIG) csatlakozásra másfél óránk volt. Lehetetlen küldetés. Természetesen le is késtük a gépet, a sok utas, és a mienktől kicsit másabb munkatempó miatt. A személyzet segítőkészsége ismét jelesre vizsgázott (példa: a piros – vámköteles – folyosón 2 perc alatt száguldottunk át a 7 csomaggal úgy, hogy semmi elvámolnivalónk nem volt, míg a zöldfolyosónál kígyózó sor fogadott). A késés miatt átírták a jegyünket, de már csak a másik – a városközpontban lévő (CGH) – reptérről induló gépre, ami Rio-ban is a helyi reptérre (SDU) érkezik. A késésnek köszönhetően András egy kicsit tudott madarászni a buszmegállóból, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amit meg tudott határozni: hollókeselyű, Picazuro Pigeon, házi veréb. Átbumliztunk reptéri busszal a városon (1 óra út + 40 perc várakozás a buszra) a 7 csomaggal (a 4 utazó kb. 91 kg, a 3 kézipoggyász kb. 30 kg), és felszálltunk a Rio-i járatra (ami persze másik kapuról indult, nem arról, ami a jegyen volt).
Megjegyzés: szombaton egyelten bank sem volt nyitva a reptéren, pénzváltás nyista. Az ATM nem fogadta el a VISA kártyát, így 0 reállal a zsebünkben indultunk Rio-ba.
A Rio-i járat kisebb-nagyobb turbulenciákban tette meg az utat, volt egy nagyobb zuhanásunk, amikor a narancslevet majdnem felkentem poharastól a plafonra, de mentségemre szolgáljon, hogy a „stewik” is leöntötték az utasokat. András tiszta extázisban volt, amikor a gépről – leszállás közben - meglátta az első fregattmadarakat. Nem mellesleg nagyon szép kilátás nyílt a tengerpartra, közöttük a Cukorsüvegre is.
Rio-ban a reptéren senki, ismétlem, senki nem beszélt angolul, sem az információ, sem a GOL légitársaság irodai alkalmazottjai, sem a taxis cég recepciósa. Itt szeretnénk köszönetet mondani Fehér Ferinek, a portugál tanárunknak, aki brazil-portugált is próbált a fejünkbe táplálni az órákon, mert a brazilja nélkül elég nehéz lett volna. Mellesleg itt a géppuskatempó-beszéd a divat. Taxit béreltünk (37 reál), és végre eljutottunk a szállásra.
Utólag számolva, még jól is jártunk, hogy lekéstük a gépet, mert a nemzetközi reptér a Copacabana-ról kb. 15 km-re van, míg a helyi reptér bent Rio-ban, nem messze a szállásunktól található, így a felébe került emiatt a taxi (a Lonely Planet 70 reál körül írja).
Copacabana szép, a strand körül lévő épületek, szállodák, a harsogó zöld fű, és a színes virágú fák. Nagy a páratartalom, de nem elviselhetetlen. Most éppen esik az eső, bár annyira nem, mint az írásommal egy időben futó Interlagosi F1 futamon, ahol már lassan 2 és fél órája megy az időmérő, és a második időmérő végéig jutottak el.
A szálloda tetejéről jó a kilátás, és András is tud madarászni. Felvágtázott a tetőre, esőkabátban, kistávcsővel és napszemüvegben, és madarászott. Röhögve jött le, hogy a tetőtéri bárból biztosan senki nem nézte hülyének, de látott egy csomó madarat, és ez a lényeg.
A víz a lefolyóban tényleg a másik irányba forogva folyik le, már ezt is ellenőriztük! 

Indulás

2009. október 16.

1. nap

A kalandozások kezdetének napja

A gépünk este 8-kor indult Budapestről. A napunk azzal telt, hogy bepakoltunk, a két nagy 75 literes hátizsákba, a 2 kisebb hátizsákba (kézipoggyász), és András a Bence két üvegcsomagjára füleket eszkábált. A ház körül is tettünk-vettünk, téliesítettünk és minden értéket átvittünk András szüleihez. A legnagyobb értéket is, Manókát (játszótéri keverék, és tiszta értelem kutyusunkat), aki depis volt, mert tudta a nagy pakolászásban, hogy „ezek már megint mennek”…

Délután negyed 7-re értünk a 2/A-ra (köszönet András szüleinek a fuvarért), ahol a Swiss Air-es hölgy csak Zürich-vel történ többszöri telefonos értekezés után engedett fel a gépre bennünket, mivel nem volt vízumunk, és ő csak azt látta a repjegyfoglalásunkon, hogy négy és fél hónapra megyünk Brazíliába.

A jogszabályok szerint a 90 napnál hosszabb Brazil tartózkodáshoz vízum szükséges. Ez azt jelenti, hogy hatalmas pénzösszeget kellene a bankszámlán bemutatni. Továbbá mi a Bolívia határ mellé megyünk (kb. 140 km) és át is megyünk Bolíviába, így megszakad a Brazil tartózkodásunk, és nem kell vízum. Miután ezt elmagyaráztuk, már csak az volt a problémája, hogy nincs repjegy-foglalásunk Bolíviába, emiatt nem hihető a történet, és visszafordíthatnak Sao Paolo-ból, akkor pedig megbüntetik a Swiss Air-t. Végül is Zürich telefonja szerint nem kellett bemutatnunk foglalást, és átengedtek.

Az út Sao Paolo-ig eseménytelen volt. Annyira, hogy az egyenlítői átlépés alatt mind a ketten aludtuk…

A légi személyzet hibátlanul végezte a dolgát. A biztosítékot csak az verte ki Andrásnál, hogy a főfogást -éjjel fél 1 körül- fém evőeszközzökkel (kés, villa, kanál) szolgálták fel… Biztos ekkor már a terroristák is alszanak vagy a „stewik” nem fontosak…

Indulás előtt

Még 1 nap és indulunk...