2009. október 24.
9. nap
Serra Dos Orgaos (Orgona-hegy) Nemzeti Park (Teresópolis)
Reggel 6-kor keltünk, hogy a családdal tudjunk skypolni, szerencsére sikerült, legalábbis az egyik részével. 7-körül reggeliztünk, és utána bementünk a Nemzeti Parkba.
A parkot 1939-ben alapították, védettségét az adja, hogy a területet a Mata Atlantica (Atlanti esőerdő) borítja. A 11.000 hektáros park Petrópolis és Teresópolis között fekszik, három bejárata van, mi Teresópolis felöl mentünk be. Hozzávetőleg 3 km hosszúságú kiépített keskeny út vezet a nevezetességek mellet, melyen kocsival is lehet közlekedni. Több kisebb teret alakítottak ki parkolónak, ezektől nem messze egy-egy ösvény indul, mely kilátóhoz vezet, vagy csak be az erdőbe.
Mi három ösvényen mentünk végig,
- az egyik csak az erdőben kanyargott, itt láttunk mókusokat, akik a fán fejjel lefelé csimpaszkodva ették a fák gyümölcseit,
- a másik ösvény magasan kígyózott fel az egyik hegy tetejére, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt Teresópolisra,
- a harmadik ösvény a hegy oldalában magasan, pallókra építve vezetett be az erdőbe. Állítólag gyönyörű a végéről a kilátás a környező hegyekre, de sajnos le volt zárva, felújítás miatt.
Andrásnak ismét volt pár új faja, némelyikért egészen be kellett mennie az erdőbe. Amint 10 lépésnél távolabbra ment, már nem is láttam, hogy hol van, annyira sűrű az aljnövényzet, Azt mondja, hogy olyan érzés az erdőben járkálni, mintha vastag moha szőnyegen lépkedne.
Délután betértünk a látogatóközpontba, reménykedve, hogy lehet valamit enni, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Kis alumínium tepsikben valamilyen sütiket árultak. Ketten próbálták elmagyarázni, hogy mi az (az egyik lány angolul, de a leglényegesebb szó, amiből rájöttünk volna, hogy mi is az étel, nem jutott angolul az eszébe). Kipróbáltuk, főként azért, mert éhesek voltunk, és mert a parkban termett gyümölcsből készítették. Nagyon finom volt, az ízét semmihez nem tudom hasonlítani, a neve Empadao de Palmito (ejtsd: Empadáú Dzsi Palmitu).
Evés után még sétálgattunk egy kicsit a parkban, szerencsére, mert láttunk koatikat (kis emlősök eszegettek az egyik híd alatt, és kíváncsian figyeltek bennünket).
A park 5-kor zár, gyorsan visszamentünk a szállodába, és megnéztük, hogy fel tudjuk-e tölteni a laptop aksiját. Sajnos nem, s mivel az elemek is döglöttek 12-24 órás töltés után is, kerestünk egy villamossági üzletet, ahol András vesz újratölthető elemeket (4 db AAA és 4 db AA) töltővel, ami jó az itteni konnektorba, a másik boltban pedig egy átalakítót (600 HUF), amibe már be tudjuk dugni a hosszabbítónkat is. Gyors bevásárlás holnapra, mert vasárnap lesz, és valószínűleg zárva lesznek a boltok.
Még világos van, így elmegyünk Garaffao-ba, ami egy pici település Teresópolistól kb 5 km-re. Az úton a kilátás gyönyörű, látjuk Isten Ujját (Dedo de Deus), amint a hegytetőről az égbe tör, és még sok hasonló formájú sziklát. Garaffao-n keresztül bazaltköves út vezet, mely már zöld a rárakódott mohától, szinte a völgy aljáig visz minket. Megtaláljuk a helyet, ahol 1996-ban látták a Kinglet Calíptura madárfajt, és azóta soha, senki. Minden erre járó madarász megpróbálja visszatalálni, de nem sikerül. Mi sem lettünk szerencsés kivételek.
Sötétedéskor visszamegyünk a szállodába, a szobában az összes konnektorba bedugunk valamit. Nagy az öröm, tudjuk tölteni az otthoni elemeket, az itt vásárolt elemeket és a laptopot is.
András szerencsés szobaválasztásának köszönhetően nem kell lemennünk a társalkodóba netezni, mert az ablakunkból fogjuk a wifi-t. Mindketten rákattanunk a netre, hátha valaki otthonról elérhető, de sajnos senki. Sebaj, akkor feltöltjük a kolibris videót a blogra, ami a múltkor nem sikerült, Nagyon tetszik mindkettőnknek, úgyhogy feltöltünk még egyet. Elolvassuk pelikán blogját is, mert arról is lemaradtunk már pár napja. András határozza a madarakat, én pedig írom a mai nap eseményeit, és kiegészítem a tegnapi napét, mivel az extra rövidre sikerült a laptop aksijának lemerülése miatt.
Reggel 6-kor keltünk, hogy a családdal tudjunk skypolni, szerencsére sikerült, legalábbis az egyik részével. 7-körül reggeliztünk, és utána bementünk a Nemzeti Parkba.
A parkot 1939-ben alapították, védettségét az adja, hogy a területet a Mata Atlantica (Atlanti esőerdő) borítja. A 11.000 hektáros park Petrópolis és Teresópolis között fekszik, három bejárata van, mi Teresópolis felöl mentünk be. Hozzávetőleg 3 km hosszúságú kiépített keskeny út vezet a nevezetességek mellet, melyen kocsival is lehet közlekedni. Több kisebb teret alakítottak ki parkolónak, ezektől nem messze egy-egy ösvény indul, mely kilátóhoz vezet, vagy csak be az erdőbe.
Mi három ösvényen mentünk végig,
- az egyik csak az erdőben kanyargott, itt láttunk mókusokat, akik a fán fejjel lefelé csimpaszkodva ették a fák gyümölcseit,
- a másik ösvény magasan kígyózott fel az egyik hegy tetejére, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt Teresópolisra,
- a harmadik ösvény a hegy oldalában magasan, pallókra építve vezetett be az erdőbe. Állítólag gyönyörű a végéről a kilátás a környező hegyekre, de sajnos le volt zárva, felújítás miatt.
Andrásnak ismét volt pár új faja, némelyikért egészen be kellett mennie az erdőbe. Amint 10 lépésnél távolabbra ment, már nem is láttam, hogy hol van, annyira sűrű az aljnövényzet, Azt mondja, hogy olyan érzés az erdőben járkálni, mintha vastag moha szőnyegen lépkedne.
Délután betértünk a látogatóközpontba, reménykedve, hogy lehet valamit enni, mert már kopogott a szemünk az éhségtől. Kis alumínium tepsikben valamilyen sütiket árultak. Ketten próbálták elmagyarázni, hogy mi az (az egyik lány angolul, de a leglényegesebb szó, amiből rájöttünk volna, hogy mi is az étel, nem jutott angolul az eszébe). Kipróbáltuk, főként azért, mert éhesek voltunk, és mert a parkban termett gyümölcsből készítették. Nagyon finom volt, az ízét semmihez nem tudom hasonlítani, a neve Empadao de Palmito (ejtsd: Empadáú Dzsi Palmitu).
Evés után még sétálgattunk egy kicsit a parkban, szerencsére, mert láttunk koatikat (kis emlősök eszegettek az egyik híd alatt, és kíváncsian figyeltek bennünket).
A park 5-kor zár, gyorsan visszamentünk a szállodába, és megnéztük, hogy fel tudjuk-e tölteni a laptop aksiját. Sajnos nem, s mivel az elemek is döglöttek 12-24 órás töltés után is, kerestünk egy villamossági üzletet, ahol András vesz újratölthető elemeket (4 db AAA és 4 db AA) töltővel, ami jó az itteni konnektorba, a másik boltban pedig egy átalakítót (600 HUF), amibe már be tudjuk dugni a hosszabbítónkat is. Gyors bevásárlás holnapra, mert vasárnap lesz, és valószínűleg zárva lesznek a boltok.
Még világos van, így elmegyünk Garaffao-ba, ami egy pici település Teresópolistól kb 5 km-re. Az úton a kilátás gyönyörű, látjuk Isten Ujját (Dedo de Deus), amint a hegytetőről az égbe tör, és még sok hasonló formájú sziklát. Garaffao-n keresztül bazaltköves út vezet, mely már zöld a rárakódott mohától, szinte a völgy aljáig visz minket. Megtaláljuk a helyet, ahol 1996-ban látták a Kinglet Calíptura madárfajt, és azóta soha, senki. Minden erre járó madarász megpróbálja visszatalálni, de nem sikerül. Mi sem lettünk szerencsés kivételek.
Sötétedéskor visszamegyünk a szállodába, a szobában az összes konnektorba bedugunk valamit. Nagy az öröm, tudjuk tölteni az otthoni elemeket, az itt vásárolt elemeket és a laptopot is.
András szerencsés szobaválasztásának köszönhetően nem kell lemennünk a társalkodóba netezni, mert az ablakunkból fogjuk a wifi-t. Mindketten rákattanunk a netre, hátha valaki otthonról elérhető, de sajnos senki. Sebaj, akkor feltöltjük a kolibris videót a blogra, ami a múltkor nem sikerült, Nagyon tetszik mindkettőnknek, úgyhogy feltöltünk még egyet. Elolvassuk pelikán blogját is, mert arról is lemaradtunk már pár napja. András határozza a madarakat, én pedig írom a mai nap eseményeit, és kiegészítem a tegnapi napét, mivel az extra rövidre sikerült a laptop aksijának lemerülése miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése