10. nap
2009. október 25.
Regua Reserve
Korán reggel keltünk, és fél nyolc körül elhagytuk Teresópolist vissza, Rio felé. Guapimirin városkától 32 km-re rátértünk egy kis útra, ami a Regua Reserve felé vezetett.
A Regua Reserve egy hatalmas magánterület, ahol az esőerdő a mezőgazdasági földekkel határos, illetve vizes területek (tavak) is találhatók. Maga a környék farm-jellegű terület, tehenek és lovak mindenhol, és hihetetlen zöld legelők. Mindez egy völgyben, amelyet a Serra dos Organos hegyei vesznek körül.
Délelőtt 10,00 körül értünk Reguába, ahol egy vizes terület is található, azt szerettük volna megnézni. A terület hatalmas, van egy kiszolgáló rész, ahol különböző mezőgazdasági járműveket és eszközöket tárolják, van négy ház az önkénteseknek, van két ház, amelyekben az elültetendő növényeket tartják, a tulajdonos házai, és a vendégeknek egy központ 10 apartmannal (a közponban egy hatalmas „mentsük meg a túzokot” magyar poszter!!) És ez csak a „lakó-rész”.
Egyetlen teremtett lélekkel nem találkoztunk, minden mindenhol nyitva. Végül is a kiszolgáló résznél olvasgatott egy amerikai lány, aki önkéntesként dolgozik itt, ő volt egyedül az egész területen. A tulaj talán délután hazajön. Elmondta, hogy merre találjuk a vizes élőhelyet, nagyjából megmutatta, hogy merre menjünk az ösvényekhez, és mutatott egy baglyot (bónuszként).
A területről volt egy skiccel térképünk, amelyen a vizes terület körüli ösvény viszonylag rövidnek tűnt. Gyorsan felvettük a hátizsákokat (benne az értékek és víz!!!), és elindultunk az ösvényen. András szerint a levegő árnyékban kb. 35 fokos lehetett, hogy a napon mennyi, tippelni sem merünk, mindehhez hozzájön még a nagyon magas páratartalom. Az extrém izzadság-elvezető nadrágom tapad a combjaimra, fenekemre (pedig 1 számmal nagyobb, mint kellene), a trikómból csavarni lehet a vizet, Ömlik rólunk a víz, szó szerint, olyannyira, hogy meg sem próbálom az arcomról letörölni az izzadságot, mert felesleges, egy perc, és ugyanolyan, mint törlés előtt. A nap annyira tűz, hogy mindketten vastagon bekentük magunkat az 50 faktoros baba-naptejjel, fehérek voltunk az arcunkon, és még így is pirosak vagyunk mindketten.
A látvány kárpótol bennünket, körben a hegyek, előttünk a vizi-virágokkal és madarakkal teli tó, pálmafák mindenhol. András örül, mert megint sok új faja volt, én meg örülök, ha árnyékba érünk.
A séta kb. másfél órás volt (többnek tűnt), majd elkocsikáztunk a környező „porfészekbe”, és ettünk egy helyi árusnál, András csirkét, én pedig valamilyen töltött és sütött tésztát (kinézetre a fasírtra hasonlít, de belül hússal és zöldséggel van töltve a tészta). A helyiek segítőkészek, jól megnéznek bennünket, mi pedig őket.
Ebéd után az egyik ösvényt szeretnénk bejárni, de nem találjuk. Persze, eltévedtünk, mert a skiccelt térkép nem túlzottan pontos. Legalább láttunk szép helyeket, házakat. Visszafordulunk, majd megtaláljuk a tavat, ami a „mi ösvényünkön” túl van. Menjünk akkor a tó melletti ösvényen, hegynek fel, melegben, de legalább az erdőben. Fél km múlva elkezd esni az eső, épp csak csöpörög, de földúton vagyunk a kocsival, inkább menjünk vissza, nehogy elakadjunk. András szerint csak ijesztget az eső bennünket. Visszamegyünk egy kicsit a kocsival, és megtaláljuk az ösvényünket… illetve azt hisszük, mert kiderül, hogy az egy magánház bejárója. Még tovább megyünk, és végre tényleg megtaláljuk az ösvényt, természetesen nincs kitáblázva (a többi ki volt), talán azért, mert ide hozzák a madarászokat (a legjobb hely madarak szempontjából), és hogy magadtól ne találd meg. Hátizsákok fel, és bemegyünk a kerítésen (ez is magánterület). Az ösvény szép, majd egy nagy legelőre visz ki, tele tengernyi tehénnel. Nálam beindul a para, András nevet, a tehenek meg jönnek utánunk (díszkíséret). Közben teljesen beborult az ég, dörög, villámlik. Van itt egy kis tó, azt megnézzük, majd visszamegyünk a kocsihoz. András kívánsága, hogy ha már beültünk a kocsiba, akkor essen az eső, mert a kocsi rettenet koszos, és legalább lemosná. Kívánsága teljesült, épp csak becsukjuk az ajtókat és esik. Először csendesen, majd pár perc múlva már jobban, a szél is fúj, Mire visszaérünk a Reguához (pár km), addigra már úgy szakad, hogy az ablaktörlők nem bírják, mi meg alig látunk. Mindenhol folyik a víz, az úton, mellette, a földeken. Az aszfaltra kiérve áll az úton a víz, András alvázmosást is végez, és keményen marja a kormányt, mert vannak részek, ahol több centi magasan áll a víz.
Beérünk Guamipirinba (itt szinte nem is esett), és keressük a hotelt, kiderül, hogy az itt nincs, csak Mage-ban, kb 8 km-re Rio felé.
Mage-ban nagy nehezen találunk egy Motelt. Brazíliában a motel nem ugyanazt jelenti, mint nálunk, Itt a szerelmesek veszik igénybe a moteleket, és a szoba díja órákban mérendő. A recepciós nő kapásból „legringóz” minket, bár kedvesen, András kedvesen kijavítja, hogy mi EURÓPAIAK vagyunk, majd pár perces beszélgetés után (a nő géppuska tempóban, mi makogva) megállapodunk, hogy 2 óra múlva (este 8) visszajövünk, és 12 órára kiveszünk egy szobát, aludni. Más hotel nincs a környéken.
A két órában tankolunk, eszünk, iszunk. Egy kis talponállóban nézzük a meccset (Flamengo-Botafogo) a helyiekkel, akik, számunkra furcsa, de nem otthon nézik a meccset, hanem ilyen kis helyeken, és együtt drukkolnak. Ki-kinek, itt keveredik a két tábor, még sincs semmi baj, egy üvegből isszák az üdítőt, vagy a sört, és jót nevetnek a másik csapat balfogásain.
Vissza a motelbe, és próbálunk pihenni. Fárasztó volt a nap.
A Regua Reserve egy hatalmas magánterület, ahol az esőerdő a mezőgazdasági földekkel határos, illetve vizes területek (tavak) is találhatók. Maga a környék farm-jellegű terület, tehenek és lovak mindenhol, és hihetetlen zöld legelők. Mindez egy völgyben, amelyet a Serra dos Organos hegyei vesznek körül.
Délelőtt 10,00 körül értünk Reguába, ahol egy vizes terület is található, azt szerettük volna megnézni. A terület hatalmas, van egy kiszolgáló rész, ahol különböző mezőgazdasági járműveket és eszközöket tárolják, van négy ház az önkénteseknek, van két ház, amelyekben az elültetendő növényeket tartják, a tulajdonos házai, és a vendégeknek egy központ 10 apartmannal (a közponban egy hatalmas „mentsük meg a túzokot” magyar poszter!!) És ez csak a „lakó-rész”.
Egyetlen teremtett lélekkel nem találkoztunk, minden mindenhol nyitva. Végül is a kiszolgáló résznél olvasgatott egy amerikai lány, aki önkéntesként dolgozik itt, ő volt egyedül az egész területen. A tulaj talán délután hazajön. Elmondta, hogy merre találjuk a vizes élőhelyet, nagyjából megmutatta, hogy merre menjünk az ösvényekhez, és mutatott egy baglyot (bónuszként).
A területről volt egy skiccel térképünk, amelyen a vizes terület körüli ösvény viszonylag rövidnek tűnt. Gyorsan felvettük a hátizsákokat (benne az értékek és víz!!!), és elindultunk az ösvényen. András szerint a levegő árnyékban kb. 35 fokos lehetett, hogy a napon mennyi, tippelni sem merünk, mindehhez hozzájön még a nagyon magas páratartalom. Az extrém izzadság-elvezető nadrágom tapad a combjaimra, fenekemre (pedig 1 számmal nagyobb, mint kellene), a trikómból csavarni lehet a vizet, Ömlik rólunk a víz, szó szerint, olyannyira, hogy meg sem próbálom az arcomról letörölni az izzadságot, mert felesleges, egy perc, és ugyanolyan, mint törlés előtt. A nap annyira tűz, hogy mindketten vastagon bekentük magunkat az 50 faktoros baba-naptejjel, fehérek voltunk az arcunkon, és még így is pirosak vagyunk mindketten.
A látvány kárpótol bennünket, körben a hegyek, előttünk a vizi-virágokkal és madarakkal teli tó, pálmafák mindenhol. András örül, mert megint sok új faja volt, én meg örülök, ha árnyékba érünk.
A séta kb. másfél órás volt (többnek tűnt), majd elkocsikáztunk a környező „porfészekbe”, és ettünk egy helyi árusnál, András csirkét, én pedig valamilyen töltött és sütött tésztát (kinézetre a fasírtra hasonlít, de belül hússal és zöldséggel van töltve a tészta). A helyiek segítőkészek, jól megnéznek bennünket, mi pedig őket.
Ebéd után az egyik ösvényt szeretnénk bejárni, de nem találjuk. Persze, eltévedtünk, mert a skiccelt térkép nem túlzottan pontos. Legalább láttunk szép helyeket, házakat. Visszafordulunk, majd megtaláljuk a tavat, ami a „mi ösvényünkön” túl van. Menjünk akkor a tó melletti ösvényen, hegynek fel, melegben, de legalább az erdőben. Fél km múlva elkezd esni az eső, épp csak csöpörög, de földúton vagyunk a kocsival, inkább menjünk vissza, nehogy elakadjunk. András szerint csak ijesztget az eső bennünket. Visszamegyünk egy kicsit a kocsival, és megtaláljuk az ösvényünket… illetve azt hisszük, mert kiderül, hogy az egy magánház bejárója. Még tovább megyünk, és végre tényleg megtaláljuk az ösvényt, természetesen nincs kitáblázva (a többi ki volt), talán azért, mert ide hozzák a madarászokat (a legjobb hely madarak szempontjából), és hogy magadtól ne találd meg. Hátizsákok fel, és bemegyünk a kerítésen (ez is magánterület). Az ösvény szép, majd egy nagy legelőre visz ki, tele tengernyi tehénnel. Nálam beindul a para, András nevet, a tehenek meg jönnek utánunk (díszkíséret). Közben teljesen beborult az ég, dörög, villámlik. Van itt egy kis tó, azt megnézzük, majd visszamegyünk a kocsihoz. András kívánsága, hogy ha már beültünk a kocsiba, akkor essen az eső, mert a kocsi rettenet koszos, és legalább lemosná. Kívánsága teljesült, épp csak becsukjuk az ajtókat és esik. Először csendesen, majd pár perc múlva már jobban, a szél is fúj, Mire visszaérünk a Reguához (pár km), addigra már úgy szakad, hogy az ablaktörlők nem bírják, mi meg alig látunk. Mindenhol folyik a víz, az úton, mellette, a földeken. Az aszfaltra kiérve áll az úton a víz, András alvázmosást is végez, és keményen marja a kormányt, mert vannak részek, ahol több centi magasan áll a víz.
Beérünk Guamipirinba (itt szinte nem is esett), és keressük a hotelt, kiderül, hogy az itt nincs, csak Mage-ban, kb 8 km-re Rio felé.
Mage-ban nagy nehezen találunk egy Motelt. Brazíliában a motel nem ugyanazt jelenti, mint nálunk, Itt a szerelmesek veszik igénybe a moteleket, és a szoba díja órákban mérendő. A recepciós nő kapásból „legringóz” minket, bár kedvesen, András kedvesen kijavítja, hogy mi EURÓPAIAK vagyunk, majd pár perces beszélgetés után (a nő géppuska tempóban, mi makogva) megállapodunk, hogy 2 óra múlva (este 8) visszajövünk, és 12 órára kiveszünk egy szobát, aludni. Más hotel nincs a környéken.
A két órában tankolunk, eszünk, iszunk. Egy kis talponállóban nézzük a meccset (Flamengo-Botafogo) a helyiekkel, akik, számunkra furcsa, de nem otthon nézik a meccset, hanem ilyen kis helyeken, és együtt drukkolnak. Ki-kinek, itt keveredik a két tábor, még sincs semmi baj, egy üvegből isszák az üdítőt, vagy a sört, és jót nevetnek a másik csapat balfogásain.
Vissza a motelbe, és próbálunk pihenni. Fárasztó volt a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése