36. nap
2009. november 20.
Éjjel hatalmas trópusi viharra ébredünk. Amerre szem ellát, villámlik mindenhol, egyfolytában, szünet nélkül dörög valahol az ég, és akkora a szél, hogy a nappaliban az asztalról a könnyű dolgokat lefújja. Én ébredek fel először, hallom, hogy valaki kimegy kocsival a fazendára, majd kb 20 perc múlva Andrást is felkeltem, hogy nézze ő is a vihart, mert ilyen otthon nincs. Rögtön ki is megy videózni. Eső csak szemerkél, megint a szélét kaptuk a viharnak.
Reggelre jelentősen (27 fok) lehűl a levegő, és szitál az eső. Bence dönt, ma „vasárnap” van, azaz nem dolgozunk. Rá 10 percre kimennek Andrással a műhelybe, és megmutatják André-nek, hogyan kell lefesteni zöldre a keselyűs lest, ők pedig ügyködnek egy órácskát még ezzel-azzal.
Mikor visszajönnek (nincs net) Bence eltűnik valamit szervezni, Andrással kimegyünk a hangárhoz, megnézzük, áll-e még, mert este elfelejtettük becsukni az ajtaját. Szerencsére a vihar nem tett kárt semmiben. Kicsit bóklászunk a környékén, Andrásnak új faja van (még most is).
Visszafelé a recepción találkozunk Joao barátnőjével, Olíviával, aki tegnap érkezett vissza Sao Paulo-ból, ahol suliba jár. Nagyon aranyos lány, összeillenek.
Kis bemutatkozó beszélgetés után Andrással kimentünk a folyópartra, Rodrigó (az egyik idegenvezető, aki mellesleg uruguayi) megmutatta, hogy melyik fa gyümölcsét használják a henna tetováláshoz (én is szeretnék), majd megnéztük a kajmánokat a vízben.
Annyira alacsony már a folyó vízszintje, hogy inkább kis tavacskák hálózatának mondanám, nem folyónak. A kajmánok (min. 100) teljesen összesűrűsödtek az egyikben (pont a lodge kikötőjénél), és mindenhol a vízben csak lapos fejeket és szemeket látunk. Nekünk nagyon érdekes. András fotóz közelről-távolról, egyszer csak a túlpartról nagy csörtetést hallunk, (András már mondja nekem, hogy jön a jaguár), de csak két kapibara (vízidisznó) ugrik hatalmas elánnal a vízbe, majd minket meglátva rögtön vissza is mennek az erdőbe.
Alig érünk vissza, Bence már útra kész, megyünk hárman a leshez. Ők Andrással fent a lábak tetején, én lent a földön ügyködök, a gyerek (André) pedig ássa a lyukfúróval a gödröket egymás után. Összesen kettőt ásott ki, ezalatt végighallgattunk valami brazil népdalegyveleget, és a csörtetését oda-vissza az árnyékban lévő vízért.
Megy a munka (a magasban jobban, mint lent), én adogatom fel a „vödör-liften” a dolgokat, be és kikapcsolom az aggregátort, és időnként leellenőrzöm az arákat, hogy megvannak-e még?
Egyszer megjelenik egy autó két pasassal, és köszönnek André-nek, aki úgy néz rájuk, mint a Messiásra. Felveszi az ingét, majd odaszól Andrásnak, hogy akkor ő most hazamegy Corumbába, beül a kocsiba, és elmennek. Mindhárman nézünk egymásra, és elkezdünk nevetni. Egy napot bírt…
Naplementére összepakolunk, és indulunk haza.
A naplementék itt mindig csodálatosak: a felhők, a színek, az, hogy messze elnézhetsz a távolba, nincs villanyvezeték vagy épület, ami megszakítja a táj folytonosságát, és a nyugalom hihetetlen varázslatossá teszi. Amikor a Nap lebukik a horizont alatt, hirtelen sötét lesz, de pár pillanat múlva a felhőkön visszaverődik a horizont alól a Nap fénye és érzékelhetően világosabb lesz. Újra „kivilágosodik”, elsőször a keletebbre lévő felhők, majd ahogy telik az idő, halad folyamatosan nyugat fel,é utána hirtelen teljes lesz sötétség.
Ebédre pantanali húsos-palacsinta volt, majdnem olyan, mint a hortobágyi. Vacsira siettünk vissza, hogy még maradjon, de már csak egy volt, azt is félrerakták valakinek. Pech…
Reggelre jelentősen (27 fok) lehűl a levegő, és szitál az eső. Bence dönt, ma „vasárnap” van, azaz nem dolgozunk. Rá 10 percre kimennek Andrással a műhelybe, és megmutatják André-nek, hogyan kell lefesteni zöldre a keselyűs lest, ők pedig ügyködnek egy órácskát még ezzel-azzal.
Mikor visszajönnek (nincs net) Bence eltűnik valamit szervezni, Andrással kimegyünk a hangárhoz, megnézzük, áll-e még, mert este elfelejtettük becsukni az ajtaját. Szerencsére a vihar nem tett kárt semmiben. Kicsit bóklászunk a környékén, Andrásnak új faja van (még most is).
Visszafelé a recepción találkozunk Joao barátnőjével, Olíviával, aki tegnap érkezett vissza Sao Paulo-ból, ahol suliba jár. Nagyon aranyos lány, összeillenek.
Kis bemutatkozó beszélgetés után Andrással kimentünk a folyópartra, Rodrigó (az egyik idegenvezető, aki mellesleg uruguayi) megmutatta, hogy melyik fa gyümölcsét használják a henna tetováláshoz (én is szeretnék), majd megnéztük a kajmánokat a vízben.
Annyira alacsony már a folyó vízszintje, hogy inkább kis tavacskák hálózatának mondanám, nem folyónak. A kajmánok (min. 100) teljesen összesűrűsödtek az egyikben (pont a lodge kikötőjénél), és mindenhol a vízben csak lapos fejeket és szemeket látunk. Nekünk nagyon érdekes. András fotóz közelről-távolról, egyszer csak a túlpartról nagy csörtetést hallunk, (András már mondja nekem, hogy jön a jaguár), de csak két kapibara (vízidisznó) ugrik hatalmas elánnal a vízbe, majd minket meglátva rögtön vissza is mennek az erdőbe.
Alig érünk vissza, Bence már útra kész, megyünk hárman a leshez. Ők Andrással fent a lábak tetején, én lent a földön ügyködök, a gyerek (André) pedig ássa a lyukfúróval a gödröket egymás után. Összesen kettőt ásott ki, ezalatt végighallgattunk valami brazil népdalegyveleget, és a csörtetését oda-vissza az árnyékban lévő vízért.
Megy a munka (a magasban jobban, mint lent), én adogatom fel a „vödör-liften” a dolgokat, be és kikapcsolom az aggregátort, és időnként leellenőrzöm az arákat, hogy megvannak-e még?
Egyszer megjelenik egy autó két pasassal, és köszönnek André-nek, aki úgy néz rájuk, mint a Messiásra. Felveszi az ingét, majd odaszól Andrásnak, hogy akkor ő most hazamegy Corumbába, beül a kocsiba, és elmennek. Mindhárman nézünk egymásra, és elkezdünk nevetni. Egy napot bírt…
Naplementére összepakolunk, és indulunk haza.
A naplementék itt mindig csodálatosak: a felhők, a színek, az, hogy messze elnézhetsz a távolba, nincs villanyvezeték vagy épület, ami megszakítja a táj folytonosságát, és a nyugalom hihetetlen varázslatossá teszi. Amikor a Nap lebukik a horizont alatt, hirtelen sötét lesz, de pár pillanat múlva a felhőkön visszaverődik a horizont alól a Nap fénye és érzékelhetően világosabb lesz. Újra „kivilágosodik”, elsőször a keletebbre lévő felhők, majd ahogy telik az idő, halad folyamatosan nyugat fel,é utána hirtelen teljes lesz sötétség.
Ebédre pantanali húsos-palacsinta volt, majdnem olyan, mint a hortobágyi. Vacsira siettünk vissza, hogy még maradjon, de már csak egy volt, azt is félrerakták valakinek. Pech…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése