66. nap
2009. december 20.
Ma vasárnap van, és nem dolgozunk. Mindenki kimerült és fáradt.
András reggel hétkor elmegy madarászni, én próbálok netezni, de nincs kapcsolat. Olvasgatok, a többiek csak 10 óra felé ébredeznek.
Ebéd előtt még tudunk skypolni a szülőkkel, én már legalább három hete nem hallottam anyuék hangját, most végre sikerült. András is örül, hogy otthon minden rendben van.
Ebéd a medence mellett van, lángon sült marhahús és kolbászkák (az a bizonyos univerzális kolbász, ami a piranyjáknak és a karakaráknak is jó). Ebéd közben Rodrigó (az uruguayi idegenvezető) szól, hogy délután mennek kocsival Passo do Lontra-ba, és van még hely. Andrással ketten rögtön be is vállaljuk, többek között azért, hogy megpróbáljunk vásárolni valamit a hűtőbe és a fürdőszobába, na és azért is, hogy megnézzük a hidat. Katasztrófaturizmus!
Fél négykor indulunk a kocsival, Kiko állat módjára vezet, mint mindig. Úgy megy a rossz földúton, hogy mi a platóra feltett üléseken csúszkálunk minden irányban. Alig hagyjuk el a lodge-ot, elkezd esni az eső. Mivel csak egy kihúzott ponyva van a plató tetején, az előttünk ülő két ausztrál és Rodrigó teljesen elázik, szerencsére a víz nagy részét felfogják, így mi alig lettünk nedvesek.
Kiérve az Estrada Parque-ra szinte belehajtunk egy marhacsordába, amit az úton vezetnek. Rodrigó magyarázza (nagyon jó idegenvezető), hogy az úton szokták hajtani a marhákat, ez itt tradicionális. Megszólítja az egyik pásztort is, aki nem pásztor, hanem valójában „marha-hajtó”, aki elmondja, hogy 200 marhát terelnek öten, és még öt napig fognak menni. Mindegyikük öszvéren ül, amiket naponta váltanak, emiatt a kétszáz marha mellett még öt öszvér (a cserejátékosok) is kajtatnak a sor elején. Rodrigó mondja, hogy ez nagyon nehéz munka, vigyázni kell a marhákra, és ráadásul nagyon kényelmetlen az öszvéren lovagolni. A szövegét néha megszakítja egy-egy ostorcsattanás és bőgés, András készít néhány képet meg videót, az ausztrál csajnak valami nem tetszik, emiatt elő sem veszi a gépét, és megyünk tovább. Az út további része eseménytelen, egy defekttől eltekintve, de szerencsére azt már közvetlen Passo előtt kaptuk.
Rodrigó a két ausztrállal elmegy, mert ők a folyón fognak csónakázni jaguárt keresve (nem láttak), mi pedig elindulunk a híd felé. Odaérve látjuk, hogy a fahíd közepe teljesen fel van púposodva, a két púp között van egy hatalmas rés, ahol le lehet látni a folyóra. A rés alatt egy kamion hátulja látszik ki a vízből, csak négy kereke és a jobb oldali hátsó lámpák látszanak ki. A híd faszerkezetének egyik oldala teljesen megcsavarodva félig a kamionon, félig a vízben, a másik oldala a levegőben lóg. A híd két vége lezárva egy-egy ruhaszárító madzaggal, és egy pasas ül a hídon, kezében egy zseblámpával, és ólomlassúsággal integet, ha valaki a híd felé közeledik kocsival. Döbbenet…
Lemegyünk a csónakállomáshoz is, más szemszögből is megnézzük ezt a „csodát”. Ez a kis baleset a helyieknek hatalmas bevételi forrás, mivel a csónakokat is ők üzemeltetik, és a folyó túloldalán lévő kocsikat is. A Passo-i bolt is jól jár, mert sokan csak ott tudnak bevásárolni, még azt a horror árat kifizetni is olcsóbb, mint átcsónakozni és kocsizni Buracco-ig, bebuszozni a városba, és mindezt vissza is.
A bevásárló-listánkról sok mindent nem tudtunk megvenni, de a lényeg, szappan van, veszünk tejet Bencének és italport (bár nem Tang) Pelikánnak is. Mi még megiszunk egy tejeskávét az „étteremben”, majd kimegyünk a térre, várva hogy megérkezzen Kiko és Rodrigóék. Lassan már több mint egy órát vártunk a szúnyogfelhőben, mire megjelennek, még beülnek iszogatni az „étterembe”, majd indulunk haza.
A visszafelé úton Rodrigó előveszi a nagy lámpát, elmondja és megmutatja, hogyan kell pásztázni vele, felsorolja, hogy melyik állatnak milyen színnel csillan be a szeme a lámpafényben, odaadja a lámpát az ausztrál csajnak, és megyünk tovább. Mindannyian nézzük, hogy nincs e zölden becsillanó szempár, ami a jaguáré, de egész úton nem látunk ilyet. Viszont látunk ismét rókákat, és egy mosómedvét is, ami miatt Rodrigó nagyon lelkendezik, állítólag nagyon nehéz látni és ritka is. Mi azt hittük, hogy koati.
Az Estrada Parque-ról letérve még jobban zötyögünk. Kiko, meg az ausztrál pasas is nagyon unja már az egészet, emiatt még gyorsabban megyünk, mint eddig, pedig az se volt semmi. Andrással leghátul nézegetjük a villámokat a távolban, olyan színház ez, amit itt minden nap láthatunk, de betelni vele nem lehet. Fantasztikus és lélegzetelállító. A távolban a villámok néha szabadon cikáznak minden irányban, néha megvilágítják a hatalmas felhőket. Mindezt nem zavarja meg sem lámpaoszlop, sem közvilágítás, sem épület, csak a puszta táj van alul, és a szikrázó csillagos ég felül. Mesés.
A lodge-ba visszaérve beesünk a vacsorára, Bence már lassan végez, gyorsan lelövi a szakácsnét, hogy mégsem kell nekünk kaját csomagolnia. Meséljük neki a hidat.
A vacsi végén csatlakozik hozzánk Bruna és Rodrigó is. Ez Bruna utolsó estéje, a két idegenvezető tényleg jó fej akkor is, ha nem kell dolgozniuk. Kiderül, hogy ez a Passo-i híd alig több, mint egy éves. Nagy valószínűséggel a sofőr hibája volt, hogy leszakadt. Ráadásul a sofőr mellett a tíz éves kisfia ült, aki csak úgy simán kiúszott a kamionból, miután belecsattantak a vízbe. Rodrigó meséli, hogy három hónapot dolgozott Bonito-ban, és hogy szívesen elkísér minket 2-3 napra, megmutogatja a jó helyeket, és segít nekünk minél olcsóbban kihozni a túrát. Bonito az a hely, ahol olyan kristálytiszta a folyó, hogy lehet benne búvárkodni. Megbeszéljük vele, hogy február második felében egy hétfői napon felülünk a buszra (300 km és 5 óra) és megyünk. Miután késő este kijövünk az étkezőből András, Bence és én teljesen fel vagyunk dobódva azon, hogy Rodrigó segít nekünk Bonito-ban. El sem hisszük.
Este bedőlünk az ágyba, alvás.
András reggel hétkor elmegy madarászni, én próbálok netezni, de nincs kapcsolat. Olvasgatok, a többiek csak 10 óra felé ébredeznek.
Ebéd előtt még tudunk skypolni a szülőkkel, én már legalább három hete nem hallottam anyuék hangját, most végre sikerült. András is örül, hogy otthon minden rendben van.
Ebéd a medence mellett van, lángon sült marhahús és kolbászkák (az a bizonyos univerzális kolbász, ami a piranyjáknak és a karakaráknak is jó). Ebéd közben Rodrigó (az uruguayi idegenvezető) szól, hogy délután mennek kocsival Passo do Lontra-ba, és van még hely. Andrással ketten rögtön be is vállaljuk, többek között azért, hogy megpróbáljunk vásárolni valamit a hűtőbe és a fürdőszobába, na és azért is, hogy megnézzük a hidat. Katasztrófaturizmus!
Fél négykor indulunk a kocsival, Kiko állat módjára vezet, mint mindig. Úgy megy a rossz földúton, hogy mi a platóra feltett üléseken csúszkálunk minden irányban. Alig hagyjuk el a lodge-ot, elkezd esni az eső. Mivel csak egy kihúzott ponyva van a plató tetején, az előttünk ülő két ausztrál és Rodrigó teljesen elázik, szerencsére a víz nagy részét felfogják, így mi alig lettünk nedvesek.
Kiérve az Estrada Parque-ra szinte belehajtunk egy marhacsordába, amit az úton vezetnek. Rodrigó magyarázza (nagyon jó idegenvezető), hogy az úton szokták hajtani a marhákat, ez itt tradicionális. Megszólítja az egyik pásztort is, aki nem pásztor, hanem valójában „marha-hajtó”, aki elmondja, hogy 200 marhát terelnek öten, és még öt napig fognak menni. Mindegyikük öszvéren ül, amiket naponta váltanak, emiatt a kétszáz marha mellett még öt öszvér (a cserejátékosok) is kajtatnak a sor elején. Rodrigó mondja, hogy ez nagyon nehéz munka, vigyázni kell a marhákra, és ráadásul nagyon kényelmetlen az öszvéren lovagolni. A szövegét néha megszakítja egy-egy ostorcsattanás és bőgés, András készít néhány képet meg videót, az ausztrál csajnak valami nem tetszik, emiatt elő sem veszi a gépét, és megyünk tovább. Az út további része eseménytelen, egy defekttől eltekintve, de szerencsére azt már közvetlen Passo előtt kaptuk.
Rodrigó a két ausztrállal elmegy, mert ők a folyón fognak csónakázni jaguárt keresve (nem láttak), mi pedig elindulunk a híd felé. Odaérve látjuk, hogy a fahíd közepe teljesen fel van púposodva, a két púp között van egy hatalmas rés, ahol le lehet látni a folyóra. A rés alatt egy kamion hátulja látszik ki a vízből, csak négy kereke és a jobb oldali hátsó lámpák látszanak ki. A híd faszerkezetének egyik oldala teljesen megcsavarodva félig a kamionon, félig a vízben, a másik oldala a levegőben lóg. A híd két vége lezárva egy-egy ruhaszárító madzaggal, és egy pasas ül a hídon, kezében egy zseblámpával, és ólomlassúsággal integet, ha valaki a híd felé közeledik kocsival. Döbbenet…
Lemegyünk a csónakállomáshoz is, más szemszögből is megnézzük ezt a „csodát”. Ez a kis baleset a helyieknek hatalmas bevételi forrás, mivel a csónakokat is ők üzemeltetik, és a folyó túloldalán lévő kocsikat is. A Passo-i bolt is jól jár, mert sokan csak ott tudnak bevásárolni, még azt a horror árat kifizetni is olcsóbb, mint átcsónakozni és kocsizni Buracco-ig, bebuszozni a városba, és mindezt vissza is.
A bevásárló-listánkról sok mindent nem tudtunk megvenni, de a lényeg, szappan van, veszünk tejet Bencének és italport (bár nem Tang) Pelikánnak is. Mi még megiszunk egy tejeskávét az „étteremben”, majd kimegyünk a térre, várva hogy megérkezzen Kiko és Rodrigóék. Lassan már több mint egy órát vártunk a szúnyogfelhőben, mire megjelennek, még beülnek iszogatni az „étterembe”, majd indulunk haza.
A visszafelé úton Rodrigó előveszi a nagy lámpát, elmondja és megmutatja, hogyan kell pásztázni vele, felsorolja, hogy melyik állatnak milyen színnel csillan be a szeme a lámpafényben, odaadja a lámpát az ausztrál csajnak, és megyünk tovább. Mindannyian nézzük, hogy nincs e zölden becsillanó szempár, ami a jaguáré, de egész úton nem látunk ilyet. Viszont látunk ismét rókákat, és egy mosómedvét is, ami miatt Rodrigó nagyon lelkendezik, állítólag nagyon nehéz látni és ritka is. Mi azt hittük, hogy koati.
Az Estrada Parque-ról letérve még jobban zötyögünk. Kiko, meg az ausztrál pasas is nagyon unja már az egészet, emiatt még gyorsabban megyünk, mint eddig, pedig az se volt semmi. Andrással leghátul nézegetjük a villámokat a távolban, olyan színház ez, amit itt minden nap láthatunk, de betelni vele nem lehet. Fantasztikus és lélegzetelállító. A távolban a villámok néha szabadon cikáznak minden irányban, néha megvilágítják a hatalmas felhőket. Mindezt nem zavarja meg sem lámpaoszlop, sem közvilágítás, sem épület, csak a puszta táj van alul, és a szikrázó csillagos ég felül. Mesés.
A lodge-ba visszaérve beesünk a vacsorára, Bence már lassan végez, gyorsan lelövi a szakácsnét, hogy mégsem kell nekünk kaját csomagolnia. Meséljük neki a hidat.
A vacsi végén csatlakozik hozzánk Bruna és Rodrigó is. Ez Bruna utolsó estéje, a két idegenvezető tényleg jó fej akkor is, ha nem kell dolgozniuk. Kiderül, hogy ez a Passo-i híd alig több, mint egy éves. Nagy valószínűséggel a sofőr hibája volt, hogy leszakadt. Ráadásul a sofőr mellett a tíz éves kisfia ült, aki csak úgy simán kiúszott a kamionból, miután belecsattantak a vízbe. Rodrigó meséli, hogy három hónapot dolgozott Bonito-ban, és hogy szívesen elkísér minket 2-3 napra, megmutogatja a jó helyeket, és segít nekünk minél olcsóbban kihozni a túrát. Bonito az a hely, ahol olyan kristálytiszta a folyó, hogy lehet benne búvárkodni. Megbeszéljük vele, hogy február második felében egy hétfői napon felülünk a buszra (300 km és 5 óra) és megyünk. Miután késő este kijövünk az étkezőből András, Bence és én teljesen fel vagyunk dobódva azon, hogy Rodrigó segít nekünk Bonito-ban. El sem hisszük.
Este bedőlünk az ágyba, alvás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése