65. nap
2009. december 19.
A tegnapi nap folyamán Joao-val egyeztettek szerint, a traki ma tizenegykor a rendelkezésünkre fog állni. Ma reggel már dél lett a tizenegyből, nem sokkal később délután három.
Reggel mindannyian kimegyünk a leshez dolgozni. A tűz parázslik, nem nehéz újra begyújtani, de sajnos a szél pont nem felénk fújja a füstöt. Támadnak a szúnyogok, nem is ezerrel, hanem százezerrel. Bence szerzett még egy flakon riasztót, a fiúk félóránként fújják magukat, de nem nagyon használ. Én „jól” jártam, mert rám marad a tűz őrzése, ami mellett az amúgy is harminc-valahány fokban és vastag hosszú ruhákban irtózatos meleg van, de legalább kevesebb a szúnyog. A fiúk összeállítják a les négy oldalát, ami nem éppen könnyű feladat tekintettel a les oldalainak súlyára, a szúnyogokra és a fák között betűző napra. Délre már támasz nélkül megáll a les. Én ezalatt elégettem az aljnövényzet jó részét, de ez a szúnyogokat nem hatotta meg, sajnos.
Ebéd után András kicsit ledől aludni, én számítógépezek, de rábukok egy idő után és alszok. Kiderül, hogy mindenki bevágta a szunyát, fél háromkor ébredünk. Készüljünk, mindjárt jön a traki!!
Negyed négykor sincs még itt a traki, Bence átmegy Kiko-hoz, aki semmit sem tud az egészről. Andrással már a szobában nevetjük, hogy ebből sem lesz ma sem semmi, végighallgatjuk a rádión a beszélgetést Bence és Olívia között, talán holnap lesz traki. Joao este megváltoztatta a terveit (csak nekünk elfelejtettek szólni).
Nem baj, van még munka a lesnél! Menet közben elkezd esni az eső, mire kiérünk eláll, kicsit sár van, viszont összehasonlíthatatlanul kevesebb a szúnyog, mint délelőtt. András és Bence a les összeszerelését folytatják, Pelikán lecsiszolja a les tetejét tartó gerendákat, én megtisztítom a leendő bejárat előtti részt, ahol egy csomó faág, elszáradt aljnövényzet és fatuskó van. Találok néhány megkövesedett csigát is közben.
Egy idő után megjelenik Joao és Olívia, megnézik, hogy állunk, egyeztetnek a traki-ról (igazából nem tudom, mi a végeredmény, de úgy is mindegy, egyszer majd jön), és elmondják, hogy a Buracco das Piranhas felé a Miranda folyót átívelő fahíddal probléma van, leszakadt egy túlsúlyos kamion alatt, a benne ülők nem sérültek meg miközben a kamion belezubogott a folyóba. A tizenöt tonna teherbírású hídon, harminc tonnás szerelvénnyel akartak áthajtani. Nem sikerült…
Mindannyian nézünk, majd kitör belőlünk a nevetés. Ilyen nincs. Ez most azt jelenti, hogy innen egy kocsival se Mirandába, se Corumbá-ba nem lehet eljutni (Corumbá-ba igen, de az az út rettentő rossz), csak úgy hogy az egyik kocsi elvisz a hídig, ott csónakkal átvisznek a folyón (500 HUF), és utána egy másik kocsi elvisz Buracco-ba (2000 HUF a kb. 7-8 km). Teherforgalom nincs. A könnyebb megértésért mellékeljük a térképet.
Bence december 29-én megy Costa Rica-ba, azt mondják, hogy addig nem lesz meg az új híd. Mondanom sem kell, mennyire boldog arra a gondolatra, hogy a fotós cuccát a Mirtanda folyón csónakáztassa…
Bruna teljesen készen van. Nem elég, hogy 10 napjába és sok pénzébe került az, hogy sikerüljön vasárnapra jegyet foglalnia a Curitiba felé tartó buszra (innen 1300 km), utána kiderült, hogy csak hétfőre van hely a buszon, és mindez jó sok pénzébe került, hanem még idegeskedhet amiatt is, hogy el fogja-e érni Buraccos-ban a buszt, a hidas cécó miatt. Szerinte a brazil emberek kicsit furák (szó szerint a nem normálisak jelzővel illette őket). És akkor mit mondjunk mi?
Miután elmennek Joao-ék folytatódik a munka. Pelikán csiszol, András ás, Bence morog a görbe gerendák miatt, én kenem a lest valami trutyival, ami vízhatlanná teszi. A konzervdobozt tartó tenyeremet a riasztó ellenére teljesen összecsipkedik a szúnyogok.
Este sikeresen nem gyújtottunk fel sem egy újabb fát, sem az erdőt, így idő előtt beértünk a vacsira. Ilyen is ritkán van. Bruna kéri, hogy András fotózzon le neki egy békát, ami a potoo-hoz közel van, Bence kitalálja, hogy keressünk hangyászsünt, így felcuccolva egy nagy lámpával mindannyian nekiindulunk. A potoo ugyanott van, ahol tegnap, készülnek a fotók, a madár most végig a helyén marad. András segít Brunának a békafogásban, Pelikán haza kívánkozik, Bencével kirakjuk a háznál. Visszaérve látjuk, hogy Andrásék még mindig békáznak, és hogy nemsokára kifogy a gázolaj a kocsiból. Vissza a házhoz üzemanyagért. Bencével ketten nagy nehezen feltornázzuk az ötven literes teli hordót a platóra, és indulunk vissza. Mire odaérünk, már a békázással is végeznek, megyünk tovább. András világít mindenhova, élvezi ezt a nagy lámpát. Látunk még két rákevő-rókát (Crab-eating Fox az angol név, ennek a tükörfordítása), pálmafáknak a tetejében alvó arákat, kis kajmánt és rengeteg marhát. Nem sokáig autózunk, mert félünk, hogy kifogy az üzemanyag, és akkor légteleníteni kell a rendszert, ahhoz meg nem hoztunk kulcsot. A ház mellett egy kapibara család fogad bennünket, közöttük egy picivel. Naná, hogy András nekiindul fotózni, a kicsi ordítva menekül előle, az anyjáék meg fűcsomóval a szájukban nézik a jelenetet. Majd megunva a gyerek ordítását ők is becsatlakoznak és az egész társaság ordítva beszalad a sötétbe.
Pelikán még mindig filmet néz, mi letusolunk és pihenünk. Engem nem kell ringatni, hamar elalszok.
Holnap vasárnap, és nem dolgozunk. Mindenkinek lemerültek az elemei, lassan hét hete megy a napi 12-14 órás munka, és az állandó keresztbeszervezés, kocsi szerelés, kocsi mentés.
Már csak azt kellene megoldanunk, hogy a hűtőt feltöltsük kajával, de ez a híd miatt most még nehezebb feladatnak bizonyul, mint eddig.
Reggel mindannyian kimegyünk a leshez dolgozni. A tűz parázslik, nem nehéz újra begyújtani, de sajnos a szél pont nem felénk fújja a füstöt. Támadnak a szúnyogok, nem is ezerrel, hanem százezerrel. Bence szerzett még egy flakon riasztót, a fiúk félóránként fújják magukat, de nem nagyon használ. Én „jól” jártam, mert rám marad a tűz őrzése, ami mellett az amúgy is harminc-valahány fokban és vastag hosszú ruhákban irtózatos meleg van, de legalább kevesebb a szúnyog. A fiúk összeállítják a les négy oldalát, ami nem éppen könnyű feladat tekintettel a les oldalainak súlyára, a szúnyogokra és a fák között betűző napra. Délre már támasz nélkül megáll a les. Én ezalatt elégettem az aljnövényzet jó részét, de ez a szúnyogokat nem hatotta meg, sajnos.
Ebéd után András kicsit ledől aludni, én számítógépezek, de rábukok egy idő után és alszok. Kiderül, hogy mindenki bevágta a szunyát, fél háromkor ébredünk. Készüljünk, mindjárt jön a traki!!
Negyed négykor sincs még itt a traki, Bence átmegy Kiko-hoz, aki semmit sem tud az egészről. Andrással már a szobában nevetjük, hogy ebből sem lesz ma sem semmi, végighallgatjuk a rádión a beszélgetést Bence és Olívia között, talán holnap lesz traki. Joao este megváltoztatta a terveit (csak nekünk elfelejtettek szólni).
Nem baj, van még munka a lesnél! Menet közben elkezd esni az eső, mire kiérünk eláll, kicsit sár van, viszont összehasonlíthatatlanul kevesebb a szúnyog, mint délelőtt. András és Bence a les összeszerelését folytatják, Pelikán lecsiszolja a les tetejét tartó gerendákat, én megtisztítom a leendő bejárat előtti részt, ahol egy csomó faág, elszáradt aljnövényzet és fatuskó van. Találok néhány megkövesedett csigát is közben.
Egy idő után megjelenik Joao és Olívia, megnézik, hogy állunk, egyeztetnek a traki-ról (igazából nem tudom, mi a végeredmény, de úgy is mindegy, egyszer majd jön), és elmondják, hogy a Buracco das Piranhas felé a Miranda folyót átívelő fahíddal probléma van, leszakadt egy túlsúlyos kamion alatt, a benne ülők nem sérültek meg miközben a kamion belezubogott a folyóba. A tizenöt tonna teherbírású hídon, harminc tonnás szerelvénnyel akartak áthajtani. Nem sikerült…
Mindannyian nézünk, majd kitör belőlünk a nevetés. Ilyen nincs. Ez most azt jelenti, hogy innen egy kocsival se Mirandába, se Corumbá-ba nem lehet eljutni (Corumbá-ba igen, de az az út rettentő rossz), csak úgy hogy az egyik kocsi elvisz a hídig, ott csónakkal átvisznek a folyón (500 HUF), és utána egy másik kocsi elvisz Buracco-ba (2000 HUF a kb. 7-8 km). Teherforgalom nincs. A könnyebb megértésért mellékeljük a térképet.
Bence december 29-én megy Costa Rica-ba, azt mondják, hogy addig nem lesz meg az új híd. Mondanom sem kell, mennyire boldog arra a gondolatra, hogy a fotós cuccát a Mirtanda folyón csónakáztassa…
Bruna teljesen készen van. Nem elég, hogy 10 napjába és sok pénzébe került az, hogy sikerüljön vasárnapra jegyet foglalnia a Curitiba felé tartó buszra (innen 1300 km), utána kiderült, hogy csak hétfőre van hely a buszon, és mindez jó sok pénzébe került, hanem még idegeskedhet amiatt is, hogy el fogja-e érni Buraccos-ban a buszt, a hidas cécó miatt. Szerinte a brazil emberek kicsit furák (szó szerint a nem normálisak jelzővel illette őket). És akkor mit mondjunk mi?
Miután elmennek Joao-ék folytatódik a munka. Pelikán csiszol, András ás, Bence morog a görbe gerendák miatt, én kenem a lest valami trutyival, ami vízhatlanná teszi. A konzervdobozt tartó tenyeremet a riasztó ellenére teljesen összecsipkedik a szúnyogok.
Este sikeresen nem gyújtottunk fel sem egy újabb fát, sem az erdőt, így idő előtt beértünk a vacsira. Ilyen is ritkán van. Bruna kéri, hogy András fotózzon le neki egy békát, ami a potoo-hoz közel van, Bence kitalálja, hogy keressünk hangyászsünt, így felcuccolva egy nagy lámpával mindannyian nekiindulunk. A potoo ugyanott van, ahol tegnap, készülnek a fotók, a madár most végig a helyén marad. András segít Brunának a békafogásban, Pelikán haza kívánkozik, Bencével kirakjuk a háznál. Visszaérve látjuk, hogy Andrásék még mindig békáznak, és hogy nemsokára kifogy a gázolaj a kocsiból. Vissza a házhoz üzemanyagért. Bencével ketten nagy nehezen feltornázzuk az ötven literes teli hordót a platóra, és indulunk vissza. Mire odaérünk, már a békázással is végeznek, megyünk tovább. András világít mindenhova, élvezi ezt a nagy lámpát. Látunk még két rákevő-rókát (Crab-eating Fox az angol név, ennek a tükörfordítása), pálmafáknak a tetejében alvó arákat, kis kajmánt és rengeteg marhát. Nem sokáig autózunk, mert félünk, hogy kifogy az üzemanyag, és akkor légteleníteni kell a rendszert, ahhoz meg nem hoztunk kulcsot. A ház mellett egy kapibara család fogad bennünket, közöttük egy picivel. Naná, hogy András nekiindul fotózni, a kicsi ordítva menekül előle, az anyjáék meg fűcsomóval a szájukban nézik a jelenetet. Majd megunva a gyerek ordítását ők is becsatlakoznak és az egész társaság ordítva beszalad a sötétbe.
Pelikán még mindig filmet néz, mi letusolunk és pihenünk. Engem nem kell ringatni, hamar elalszok.
Holnap vasárnap, és nem dolgozunk. Mindenkinek lemerültek az elemei, lassan hét hete megy a napi 12-14 órás munka, és az állandó keresztbeszervezés, kocsi szerelés, kocsi mentés.
Már csak azt kellene megoldanunk, hogy a hűtőt feltöltsük kajával, de ez a híd miatt most még nehezebb feladatnak bizonyul, mint eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése