110. nap
2010. február 2.
Tegnap este még sétáltunk egyet a téren és a közelében. Nézegettük a házakat, embereket, nagy az élet kora este. Kint ülnek az emberek a kávézókban, kocsmákban, vagy csak a tér közepén, a padokon és iszogatnak, beszélgetnek. Nálunk miért nincs ilyen?
Veszünk joghurtot, kekszet és narancsot, ez a vacsi. András kint netezik a folyosón, én bent nézek egy amerikai filmet a TV-ben, amit tíz percenként megszakítanak a reklámok, ez rosszabb, mint otthon! Este tizenegy után már kimegyek, megnézem, hogy mit csinál még mindig a folyosón, kiderül, hogy sikerült elérni Bencét, és vele skypol. Megbeszéljük, hogy találkozunk a reptéren.
A szobában levadásszuk az összes szúnyogot, majd éjfél után lefekszünk.
Reggel András nem tud korán felkelni, hogy madarásszunk, hét előtt összevakarjuk magunkat, és lemegyünk reggelizni (a szoba árában mindig benne van a reggeli is). Svédasztalos, meg is lepődünk, mert rosszabbra számítottunk. Többféle süti és kenyér, francia kenyér (ami itt olyan alakú, mint otthon a zsemle, viszont isteni finom, nem felfújt izé), vaj, dzsem, felvágott, sajt, három féle gyümölcs, tej, kávé, tea, joghurt, müzli, és nem felvizezett a gyümölcslé! Eszünk is rendesen.
Reggeli után elindulunk a szállás melletti úton, ahol tábla hirdeti, hogy két vízesés is látható. Megkérdezzük, hogy mégis mennyi az út odáig, másfél óra, gyalog. Nagyon kellemes az idő, az utcán is kevesen vannak, a madarak is rendesen mozognak, Andrásnak megint beesik egy-egy új faj. Olyan fél óra múlva elfogy alólunk a betonút, vörös kemény agyagos útra érünk, körben nagy a gaz, és jó kilátás a környező hegyekre. Itt is jönnek a madarak.
Lassan elérünk a szegénynegyedhez. Na, ez nem semmi! Minden ház egyforma, azzal a különbséggel, hogy a párosak kék színűek a páratlanok fehérek. Olyan kicsik, hogy nem is értem, hogy fér el egy-egy család benne. Áram van mindenhol, de a vizet nem tudom, hogy oldják meg, mert nem látok mindenhol csöveket. Itt elágazik az út, megkérdezzük, hogy merre? A mutatott irányba fekszik a még szegényebb negyed, ha ez lehetséges, és egyszer csak… vége az útnak! Nincs tovább, szögesdrótos kerítéssel lezárt terület jön. Na, jól jöttünk! Megkérdezzük az egyik lakost, hogy merre a vízesés? Kiderül, hogy persze a másik úton kellett volna menni, rosszul mondták, de a vízesés még a kereszteződéstől három kilométerre van (ami ebben az országban vagy másfél, vagy hat, de azt soha nem lehet tudni, hogy melyik). Tanakodunk, mi legyen, mert arra már nincs időnk, hogy annyit gyalogoljunk, ráadásul tűz a nap, megint ömlik rólunk a víz, a levegő sem moccan és iszonyú nagy a páratartalom (bár lassan kezdjük megszokni, de akkor is rengeteg energiát vesz ki belőlünk). Nagy kiabálás, a kerítésen túlról egy fickó mondja, hogy erre kell jönni, itt egy vízesés! Kinyitja egy eddig láthatatlan (gazban álló) kaput, és integet, hogy kövessük. Bevisz minket a közeli erdőbe, ahol a kinti tűző nap ellenére is minden vizes, csöpög a fákról, a levelekről a nedvesség, a kövek a talajon csúszósak és mohásak. Megmutatja, hogy merre menjünk tovább és ott hagy minket, megy tejért a szomszédos fazendára.
Folytatjuk az utat, nagyon óvatosan és csúszkálva, a mutatott úton, már halljuk is a dübörgést. Egy régen kitaposott természetes lépcsősor vezet lefelé, a szakadék mellett, ez már komoly próbatétel a bakancsoknak és az egyensúlyérzéknek, de leérünk az aljára, és szemben ott a vízesés! Nem olyan nagy, mint a tegnapi, „csak” tizenöt méter magas, de nagyon látványos az erdő mélyén megbújva, bezárva ide, ebbe a kis zugba. Iszonyú hangerővel dübörög, a pár lépésre tőlem álló Andrást már nem is hallom, csak látom, hogy tátog valamit. Sikerült egy olyat találni, ami nincsen kitáblázva!
Visszafelé rátalálunk egy kis ösvényre, ami felvisz a zuhatag tetejére, onnan is ránézünk, maradunk továbbra is ezen a csapáson és madarászunk. Az árnyékosabb helyeken annyi a madár, hogy azt sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket. Pici, de annál színesebb pillangók repdesnek, nagy sáskák ugrálnak. Kiderül, hogy ennek az ösvénynek sincs folytatása, visszafordulunk, felmászunk a csúszós részen, átvágunk a „láthatatlan kapun”, és visszagyalogolunk a tűző forróságban a szállásra. Fél órát skypolunk a szülőkkel és Bencével, majd összepakolunk, és kimegyünk a buszpályaudvarra, hogy elérjük az egy órás buszt. A jegyvételkor kiderül, hogy az fél egykor megy, még jó, hogy ki van rakva a menetrend, amin tök más van!
Veszünk egy literes ÜVEGES kólát (nem pille palackos), amit átöntünk a vizes palackunkba, mert vissza kell adni az üveget, és közben találgatjuk, hogy vajon ugyanazzal a sofőrrel és jegyszedővel megyünk-e ma vissza a buszon, akikkel tegnap eljöttünk ide, majd mentünk a nemzeti parkba, és jöttünk vissza onnan. Beáll a busz, ami ugyanaz, mint a tegnapi (Rubi=rubint társaság), de a személyzet más.
Iszonyú a meleg a buszon, nem megy a légkondi, az ablakokat ki lehet ugyan nyitni, de akkor kivisz a huzat. Megint a jó oldalra kaptunk jegyet, a szívünk megszakad, hogy nem volt időnk sem, meg keretünk sem kocsit bérelni (ezt az utat még december elején szerveztük le), mert annyira gyönyörű helyek mellett jöttünk el! Ha még egyszer megadatik, hogy visszajöjjünk ide, akkor csak kocsival, és minimum négy napra!
Én sikeresen bealszok a buszon, alig egy perc múlva (ami a valóságban fél óra volt) András ébreszt, hogy megérkeztünk Cuiaba-ba.
Várunk egy kicsit a buszállomáson, olyan meleg van, hogy a hátamon folyik a víz a pántos trikóm alatt, a térdemnél szintén a rövidgatyámban. András is tiszta víz. Meg sem moccan a levegő, hogy egy kicsit hűtene. Megírom a mai napot, András mindjárt átszalad a szemben lévő netszalonba, feltölti a blogot, majd kibumlizunk a helyi „tömött” busszal a város másik végében lévő reptérre, ahonnan este hatkor indul a gépünk Campo Grande-ba.
Reméljük, hogy ott is sikerül olcsó szállást találnunk, mert két éjszakát szeretnénk maradni. Utána kellene járnunk, hogy valóban indul-e naponta Ponta Pora-ból Paraguay-on át busz az Iguacu vízeséshez, mert az harmadannyiba kerülne, mintha Brazíliában utaznánk, és nem mellesleg látnánk valamit a szomszédos országból is. Ugyanis Ponta Pora olyan város, amit kettészel a Paraguay-Brazil határ, ennek megfelelően a főutca egyik oldala Brazília a másik oldala már Paraguay. Érdekes lehet, jó lesz ezt is látni!
Veszünk joghurtot, kekszet és narancsot, ez a vacsi. András kint netezik a folyosón, én bent nézek egy amerikai filmet a TV-ben, amit tíz percenként megszakítanak a reklámok, ez rosszabb, mint otthon! Este tizenegy után már kimegyek, megnézem, hogy mit csinál még mindig a folyosón, kiderül, hogy sikerült elérni Bencét, és vele skypol. Megbeszéljük, hogy találkozunk a reptéren.
A szobában levadásszuk az összes szúnyogot, majd éjfél után lefekszünk.
Reggel András nem tud korán felkelni, hogy madarásszunk, hét előtt összevakarjuk magunkat, és lemegyünk reggelizni (a szoba árában mindig benne van a reggeli is). Svédasztalos, meg is lepődünk, mert rosszabbra számítottunk. Többféle süti és kenyér, francia kenyér (ami itt olyan alakú, mint otthon a zsemle, viszont isteni finom, nem felfújt izé), vaj, dzsem, felvágott, sajt, három féle gyümölcs, tej, kávé, tea, joghurt, müzli, és nem felvizezett a gyümölcslé! Eszünk is rendesen.
Reggeli után elindulunk a szállás melletti úton, ahol tábla hirdeti, hogy két vízesés is látható. Megkérdezzük, hogy mégis mennyi az út odáig, másfél óra, gyalog. Nagyon kellemes az idő, az utcán is kevesen vannak, a madarak is rendesen mozognak, Andrásnak megint beesik egy-egy új faj. Olyan fél óra múlva elfogy alólunk a betonút, vörös kemény agyagos útra érünk, körben nagy a gaz, és jó kilátás a környező hegyekre. Itt is jönnek a madarak.
Lassan elérünk a szegénynegyedhez. Na, ez nem semmi! Minden ház egyforma, azzal a különbséggel, hogy a párosak kék színűek a páratlanok fehérek. Olyan kicsik, hogy nem is értem, hogy fér el egy-egy család benne. Áram van mindenhol, de a vizet nem tudom, hogy oldják meg, mert nem látok mindenhol csöveket. Itt elágazik az út, megkérdezzük, hogy merre? A mutatott irányba fekszik a még szegényebb negyed, ha ez lehetséges, és egyszer csak… vége az útnak! Nincs tovább, szögesdrótos kerítéssel lezárt terület jön. Na, jól jöttünk! Megkérdezzük az egyik lakost, hogy merre a vízesés? Kiderül, hogy persze a másik úton kellett volna menni, rosszul mondták, de a vízesés még a kereszteződéstől három kilométerre van (ami ebben az országban vagy másfél, vagy hat, de azt soha nem lehet tudni, hogy melyik). Tanakodunk, mi legyen, mert arra már nincs időnk, hogy annyit gyalogoljunk, ráadásul tűz a nap, megint ömlik rólunk a víz, a levegő sem moccan és iszonyú nagy a páratartalom (bár lassan kezdjük megszokni, de akkor is rengeteg energiát vesz ki belőlünk). Nagy kiabálás, a kerítésen túlról egy fickó mondja, hogy erre kell jönni, itt egy vízesés! Kinyitja egy eddig láthatatlan (gazban álló) kaput, és integet, hogy kövessük. Bevisz minket a közeli erdőbe, ahol a kinti tűző nap ellenére is minden vizes, csöpög a fákról, a levelekről a nedvesség, a kövek a talajon csúszósak és mohásak. Megmutatja, hogy merre menjünk tovább és ott hagy minket, megy tejért a szomszédos fazendára.
Folytatjuk az utat, nagyon óvatosan és csúszkálva, a mutatott úton, már halljuk is a dübörgést. Egy régen kitaposott természetes lépcsősor vezet lefelé, a szakadék mellett, ez már komoly próbatétel a bakancsoknak és az egyensúlyérzéknek, de leérünk az aljára, és szemben ott a vízesés! Nem olyan nagy, mint a tegnapi, „csak” tizenöt méter magas, de nagyon látványos az erdő mélyén megbújva, bezárva ide, ebbe a kis zugba. Iszonyú hangerővel dübörög, a pár lépésre tőlem álló Andrást már nem is hallom, csak látom, hogy tátog valamit. Sikerült egy olyat találni, ami nincsen kitáblázva!
Visszafelé rátalálunk egy kis ösvényre, ami felvisz a zuhatag tetejére, onnan is ránézünk, maradunk továbbra is ezen a csapáson és madarászunk. Az árnyékosabb helyeken annyi a madár, hogy azt sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket. Pici, de annál színesebb pillangók repdesnek, nagy sáskák ugrálnak. Kiderül, hogy ennek az ösvénynek sincs folytatása, visszafordulunk, felmászunk a csúszós részen, átvágunk a „láthatatlan kapun”, és visszagyalogolunk a tűző forróságban a szállásra. Fél órát skypolunk a szülőkkel és Bencével, majd összepakolunk, és kimegyünk a buszpályaudvarra, hogy elérjük az egy órás buszt. A jegyvételkor kiderül, hogy az fél egykor megy, még jó, hogy ki van rakva a menetrend, amin tök más van!
Veszünk egy literes ÜVEGES kólát (nem pille palackos), amit átöntünk a vizes palackunkba, mert vissza kell adni az üveget, és közben találgatjuk, hogy vajon ugyanazzal a sofőrrel és jegyszedővel megyünk-e ma vissza a buszon, akikkel tegnap eljöttünk ide, majd mentünk a nemzeti parkba, és jöttünk vissza onnan. Beáll a busz, ami ugyanaz, mint a tegnapi (Rubi=rubint társaság), de a személyzet más.
Iszonyú a meleg a buszon, nem megy a légkondi, az ablakokat ki lehet ugyan nyitni, de akkor kivisz a huzat. Megint a jó oldalra kaptunk jegyet, a szívünk megszakad, hogy nem volt időnk sem, meg keretünk sem kocsit bérelni (ezt az utat még december elején szerveztük le), mert annyira gyönyörű helyek mellett jöttünk el! Ha még egyszer megadatik, hogy visszajöjjünk ide, akkor csak kocsival, és minimum négy napra!
Én sikeresen bealszok a buszon, alig egy perc múlva (ami a valóságban fél óra volt) András ébreszt, hogy megérkeztünk Cuiaba-ba.
Várunk egy kicsit a buszállomáson, olyan meleg van, hogy a hátamon folyik a víz a pántos trikóm alatt, a térdemnél szintén a rövidgatyámban. András is tiszta víz. Meg sem moccan a levegő, hogy egy kicsit hűtene. Megírom a mai napot, András mindjárt átszalad a szemben lévő netszalonba, feltölti a blogot, majd kibumlizunk a helyi „tömött” busszal a város másik végében lévő reptérre, ahonnan este hatkor indul a gépünk Campo Grande-ba.
Reméljük, hogy ott is sikerül olcsó szállást találnunk, mert két éjszakát szeretnénk maradni. Utána kellene járnunk, hogy valóban indul-e naponta Ponta Pora-ból Paraguay-on át busz az Iguacu vízeséshez, mert az harmadannyiba kerülne, mintha Brazíliában utaznánk, és nem mellesleg látnánk valamit a szomszédos országból is. Ugyanis Ponta Pora olyan város, amit kettészel a Paraguay-Brazil határ, ennek megfelelően a főutca egyik oldala Brazília a másik oldala már Paraguay. Érdekes lehet, jó lesz ezt is látni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése