108. nap
2010. január 31.
Reggel korán kelünk, András elmegy a hotel körül madarászni, addig én megírom a leveleket az útitervünkkel Bruna-nak és Olíviának, hogy akkor tudnak-e fogadni? Persze a net szakadozik, csak akkor javul meg, mire András is visszaérkezik.
Megint hosszan reggelizünk: joghurt müzlivel, meleg szendvics, sajtos-sonkás francia kenyér, tejeskávé, üdítő, gyümölcsök. Ezzel ki kell húznunk a busz indulásáig.
Reggeli után kimegyünk még a hárpia sashoz, ami a hatalmas ágak között megbújva figyel a neszekre. András megint csinál képeket meg videót, én inkább csak nézegetem, ahogy forgatja a fejét jobbra-balra, meg hintázik előre-hátra. Hát ennek a madárnak van tisztelete meg tekintélye! Ahogy ott ül a fán, hihetetlen! Már éppen indulni készülünk, amikor átugrik egy másik ágra, ott nekünk is jobbak a fényviszonyok, még maradunk egy kicsit.
A szobában összepakolunk. Szomorúan konstatáljuk, hogy a már megvett ajándékaink (még azelőtt vettük, hogy eldöntöttük, nem érdemes visszamennünk Pantanalba) kezdenek úgy kinézni, mintha a kutya szájából rángatták volna ki. Próbáljuk menteni a menthetőt, nem nagy sikerrel.
András megbeszéli, hogy még maradni szeretnénk egy órát a szobában, nem probléma. Ez idő alatt a szülőkkel konferenciabeszélgetést létesítünk, és átküldjük nekik is az útitervet.
Délután egykor leadjuk a táskánkat a recepción, ahol megőrzik este hatig (hétkor indul a busz), és kimegyünk gyalog a városba. Gondoljuk, hogy szétnézünk, boltozunk, meg bevásárolunk az útra egy kis ezt-azt. Persze elfelejtettük, hogy vasárnap van, amikor itt semmi sincs nyitva! Találunk egy kis bódét, ahol a három decis kóla száz forint, elnézegetjük mi is a TV-ben a kandi kamerát, nevetünk azon, hogy a helyiek mennyire hangosan és jóízűen tudnak a legkisebb poénokon is röhögni.
András megkérdez két taxist is, hogy mennyiért jönnek el a hotelba és visznek ki a buszpályaudvarra, mindkettő mást mond. Megállapodik az olcsóbikkal, hogy hatra legyen a hotelnél.
Kóválygunk a városban, eszünk még jégkrémet, majd visszaindulunk a hotelbe. Nem messze attól találunk egy nagy orchidea-kertészetet, mondom, hogy ide be kell menni. Tudtam, hogy nagyon szépek az orchideák, meg színesek, de nem nagyon érdekeltek, eddig. Hát itt volt választék bőven. Mondom Andrásnak, hogy anyu ha ezt látná, sírva fakadna, olyan szép! A válasz: először az árak láttán sírná el magát. Igaz, volt olyan virágzó kaktusz-szerű növény, ami tizenkét év alatt nő meg teljes magasságára (kb. 1-2 méter), és az ára százötvenezer forint! Nem írom le, hogy az orchideák mennyibe kerültek, de ha milliomos lennék, nagy pusztítást tudtam volna végezni a kertészet készletében! Na meg, ha otthon telente nem lennének mínuszok. Bár akkor már építtetnék odahaza ezeknek a gyönyörűségeknek egy télikertet…
András kimegy madarászni az út mellé, én még bóklászom a kertészetben, vannak csavart kaktuszok (olyan, mint a csavaros fagyi), hatalmas buzogány alakú virágok, ami igazából virágzat, és a buzogány egy-egy lapkája egy-egy virág! Hatalmas futók három-négy tenyérnyi egybefüggő rózsaszín és lila virágzattal, szőrös kaktuszok, mindenféle broméliák, pálmák, filodendronok, rododendronok, rózsák. Felsorolni sem tudom.
Még madarászunk egy kicsit a hotel mellet, majd megnézzük még egyszer, de tényleg utoljára a sast. Most is ott ül, néz minket.
Jön a taxis, kimegyünk a buszpályaudvarra, ahol van még egy óránk. Eszünk töltött-sült tésztát, majd fél hétkor begördül a buszunk. Brazíliában nagyon sok busztársaság van, de majdnem mindegyiknél van „leito” járat is, ami alvós buszt jelent. Ezek viszonylag kényelmesek, az ülések támlái szinte teljesen hátradönthetőek, az előző ülés talpából kiágazik egy lábtámasz, amit a saját ülésed ülőrészéhez tudsz hajtani, és így majdnem olyan, mint egy fogorvosi szék, nem lóg le a lábad. Van WC a buszon, és jégbe hűtött víz is. A leito buszok a normál járatokhoz képest 20-30%-kal drágábbak. A mi buszunk 859 km-t tesz most meg, és ez fejenként 13.750 forintba kerül.
Megérkezik még egy busz, ugyanazzal a felirattal. Mentesítő járat, mert annyian vannak. Leadjuk a csomagokat, felszállunk, persze az én ülésem lábtartója nem a legjobb, mert mindig beesik az ülésem alá. Végül is megoldom, működik. Mondom Andrásnak, hogy szerintem most nem fogunk hétkor elindulni, mert bonyodalmak vannak. Ugyanis a jegyekre nincs ráírva, hogy egyes vagy kettes busz, hanem szimplán kétszer van kiadva ugyanaz a szék, és állandóan át kell szállítani az embereket attól függően, hogy hamarabb vagy később vette a jegyet. A mi jegyünkkel szerencsére nincs probléma. Jó huszonöt perces késéssel indulunk, mögöttünk a másik busszal.
Persze az első megállónál felszáll mögöttünk lévő két székre egy komplett két gyerekes család, na, még ez hiányzott a budapesti Thököly út minőségű úthoz! András fejét rendszeresen ütögeti a kisfiú, míg a háttámlámat lábdobolásra használja a kislány. Értem én, hogy gyerek, de az anyja-apja nem az, nem szólnak rájuk. Este tíz körül már nem bírja a kislány (2 éves körüli) és elkezd bömbölni. Semmi nem jó neki, ha az apja ölében ül, az a baj, ha az anyjáéban, az. Nem is értem, hogy lehet egy leito buszra két ilyen kis gyerekkel felszállni. Miért nem délután mennek velük, akkor talán nem olyan fáradtak és nyűgösek.
Végül is éjfélkor az egyik állomáson arra ébredünk, hogy nagyban megy a vita mögöttünk. Kiderül, hogy a családnak a másik buszra van jegye, és most szálltak fel a jó jegyesek, és ülnének le mögénk. A család viszont itt akar maradni. Tíz perc után végül is leszállnak, és leülnek mögénk hárman, egy pár a kis gyerekkel. Ez a gyerek olyan csöndben aludt végig, mint egy kisangyal, viszont az anyja magára aggatott egy halom csilingelős karperecet, és szerintem nagyon élvezhette a hangját, mert állandóan mozgatta a karját. Mondom Andrásnak, olyan, mintha Pantanalban lennénk (mert ott is az ablakunk alatt aludtak a marhák, az egyiknek a nyakában egy nagy kolomppal, és egész éjjel azt hallgattuk). Én már csak Cuiaba-ban ébredek fel reggel. Ismét egy órás késéssel érkeztünk.
Megint hosszan reggelizünk: joghurt müzlivel, meleg szendvics, sajtos-sonkás francia kenyér, tejeskávé, üdítő, gyümölcsök. Ezzel ki kell húznunk a busz indulásáig.
Reggeli után kimegyünk még a hárpia sashoz, ami a hatalmas ágak között megbújva figyel a neszekre. András megint csinál képeket meg videót, én inkább csak nézegetem, ahogy forgatja a fejét jobbra-balra, meg hintázik előre-hátra. Hát ennek a madárnak van tisztelete meg tekintélye! Ahogy ott ül a fán, hihetetlen! Már éppen indulni készülünk, amikor átugrik egy másik ágra, ott nekünk is jobbak a fényviszonyok, még maradunk egy kicsit.
A szobában összepakolunk. Szomorúan konstatáljuk, hogy a már megvett ajándékaink (még azelőtt vettük, hogy eldöntöttük, nem érdemes visszamennünk Pantanalba) kezdenek úgy kinézni, mintha a kutya szájából rángatták volna ki. Próbáljuk menteni a menthetőt, nem nagy sikerrel.
András megbeszéli, hogy még maradni szeretnénk egy órát a szobában, nem probléma. Ez idő alatt a szülőkkel konferenciabeszélgetést létesítünk, és átküldjük nekik is az útitervet.
Délután egykor leadjuk a táskánkat a recepción, ahol megőrzik este hatig (hétkor indul a busz), és kimegyünk gyalog a városba. Gondoljuk, hogy szétnézünk, boltozunk, meg bevásárolunk az útra egy kis ezt-azt. Persze elfelejtettük, hogy vasárnap van, amikor itt semmi sincs nyitva! Találunk egy kis bódét, ahol a három decis kóla száz forint, elnézegetjük mi is a TV-ben a kandi kamerát, nevetünk azon, hogy a helyiek mennyire hangosan és jóízűen tudnak a legkisebb poénokon is röhögni.
András megkérdez két taxist is, hogy mennyiért jönnek el a hotelba és visznek ki a buszpályaudvarra, mindkettő mást mond. Megállapodik az olcsóbikkal, hogy hatra legyen a hotelnél.
Kóválygunk a városban, eszünk még jégkrémet, majd visszaindulunk a hotelbe. Nem messze attól találunk egy nagy orchidea-kertészetet, mondom, hogy ide be kell menni. Tudtam, hogy nagyon szépek az orchideák, meg színesek, de nem nagyon érdekeltek, eddig. Hát itt volt választék bőven. Mondom Andrásnak, hogy anyu ha ezt látná, sírva fakadna, olyan szép! A válasz: először az árak láttán sírná el magát. Igaz, volt olyan virágzó kaktusz-szerű növény, ami tizenkét év alatt nő meg teljes magasságára (kb. 1-2 méter), és az ára százötvenezer forint! Nem írom le, hogy az orchideák mennyibe kerültek, de ha milliomos lennék, nagy pusztítást tudtam volna végezni a kertészet készletében! Na meg, ha otthon telente nem lennének mínuszok. Bár akkor már építtetnék odahaza ezeknek a gyönyörűségeknek egy télikertet…
András kimegy madarászni az út mellé, én még bóklászom a kertészetben, vannak csavart kaktuszok (olyan, mint a csavaros fagyi), hatalmas buzogány alakú virágok, ami igazából virágzat, és a buzogány egy-egy lapkája egy-egy virág! Hatalmas futók három-négy tenyérnyi egybefüggő rózsaszín és lila virágzattal, szőrös kaktuszok, mindenféle broméliák, pálmák, filodendronok, rododendronok, rózsák. Felsorolni sem tudom.
Még madarászunk egy kicsit a hotel mellet, majd megnézzük még egyszer, de tényleg utoljára a sast. Most is ott ül, néz minket.
Jön a taxis, kimegyünk a buszpályaudvarra, ahol van még egy óránk. Eszünk töltött-sült tésztát, majd fél hétkor begördül a buszunk. Brazíliában nagyon sok busztársaság van, de majdnem mindegyiknél van „leito” járat is, ami alvós buszt jelent. Ezek viszonylag kényelmesek, az ülések támlái szinte teljesen hátradönthetőek, az előző ülés talpából kiágazik egy lábtámasz, amit a saját ülésed ülőrészéhez tudsz hajtani, és így majdnem olyan, mint egy fogorvosi szék, nem lóg le a lábad. Van WC a buszon, és jégbe hűtött víz is. A leito buszok a normál járatokhoz képest 20-30%-kal drágábbak. A mi buszunk 859 km-t tesz most meg, és ez fejenként 13.750 forintba kerül.
Megérkezik még egy busz, ugyanazzal a felirattal. Mentesítő járat, mert annyian vannak. Leadjuk a csomagokat, felszállunk, persze az én ülésem lábtartója nem a legjobb, mert mindig beesik az ülésem alá. Végül is megoldom, működik. Mondom Andrásnak, hogy szerintem most nem fogunk hétkor elindulni, mert bonyodalmak vannak. Ugyanis a jegyekre nincs ráírva, hogy egyes vagy kettes busz, hanem szimplán kétszer van kiadva ugyanaz a szék, és állandóan át kell szállítani az embereket attól függően, hogy hamarabb vagy később vette a jegyet. A mi jegyünkkel szerencsére nincs probléma. Jó huszonöt perces késéssel indulunk, mögöttünk a másik busszal.
Persze az első megállónál felszáll mögöttünk lévő két székre egy komplett két gyerekes család, na, még ez hiányzott a budapesti Thököly út minőségű úthoz! András fejét rendszeresen ütögeti a kisfiú, míg a háttámlámat lábdobolásra használja a kislány. Értem én, hogy gyerek, de az anyja-apja nem az, nem szólnak rájuk. Este tíz körül már nem bírja a kislány (2 éves körüli) és elkezd bömbölni. Semmi nem jó neki, ha az apja ölében ül, az a baj, ha az anyjáéban, az. Nem is értem, hogy lehet egy leito buszra két ilyen kis gyerekkel felszállni. Miért nem délután mennek velük, akkor talán nem olyan fáradtak és nyűgösek.
Végül is éjfélkor az egyik állomáson arra ébredünk, hogy nagyban megy a vita mögöttünk. Kiderül, hogy a családnak a másik buszra van jegye, és most szálltak fel a jó jegyesek, és ülnének le mögénk. A család viszont itt akar maradni. Tíz perc után végül is leszállnak, és leülnek mögénk hárman, egy pár a kis gyerekkel. Ez a gyerek olyan csöndben aludt végig, mint egy kisangyal, viszont az anyja magára aggatott egy halom csilingelős karperecet, és szerintem nagyon élvezhette a hangját, mert állandóan mozgatta a karját. Mondom Andrásnak, olyan, mintha Pantanalban lennénk (mert ott is az ablakunk alatt aludtak a marhák, az egyiknek a nyakában egy nagy kolomppal, és egész éjjel azt hallgattuk). Én már csak Cuiaba-ban ébredek fel reggel. Ismét egy órás késéssel érkeztünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése