113. nap
2010. február 5.
Reggel nyolckor kelünk, András a szállás környékén (két utcányira és egy országnyira) madarászik, én még egy órára beájulok. Olyan jó, hogy végre nem a forróságban kell aludni, hanem kellemes az idő. Mondjuk nem fáztunk az éjjel, mert csak egy darab lepedő volt alattunk az ágyon, én kikészítettem a nagy arab kendőt takarónak, de nem használtuk.
Átmegyünk a szomszédos kis kocsmába reggelizni, nagyon finom töltött tésztákat sütnek, meg adnak két deci narancslevet (vizezett), és az egész csak négyszáz forint.
Felszállunk a buszra és megint bemegyünk a központba. Elmegyünk a brazil immigrációs irodába, hogy kilépjünk Brazíliából. A váróterem tele, atyaég! A sorszámunk az 575-ös, és csak a 129-nél járnak! Ülőhely sincs. Ez hosszú lesz! A 129-es után jön 942-es, majd a miénk. Odamegyünk az ablakhoz, beadjuk az útlevelet, meg a belépő papírunkat, gyorsan lepecsételik mindkettőt, és kész is vagyunk. Öt perc volt az egész, na ezt nem gondoltuk volna. Mellettünk két nő szeretett volna valamilyen papírokat intézni paraguayi iratokkal és brazil férjekkel. Az ő ügyük kicsit hosszabb kimenettelű volt, mert már az ablaknál ültek, mikor megérkeztünk, és ott is hagytuk őket.
Átgyalogolunk a paraguayi immigrációs irodához, kicsit rövidebb idő alatt és fele olyan hosszú úton, mint tegnap, mert már tudjuk, hogy hol van. A főutca egyik oldala Brazília, a másik Paraguay, és mindkettő oldalon végig bazár és piac, mindenféle holmikkal. Andrással élvezzük, hogyha nincs is határ, akkor is milyen érdekes, hogy egyik országból ugrálunk a másikba, és senkit sem érdekel. Az egyik oldalon még Skol-t lehet kapni a másikon Pilsen-t, az egyiken portugálul beszélnek és reálban számolnak, a másikon spanyolul és guaraniben. Nézegetjük az árakat is, itt minden féláron van, mint Brazíliában. Gondoltuk, hogy olcsóbb hely lesz, mert a buszon két nő csak azért jött ide Brasíliából (a fővárosból) hogy bevásároljon, és az kb. kétezer kilométeres út egy irányba!!! Nem olyan, mint anno Magyarországon, amikor a határ mentiek átmentek vásárolni Romániába, Szlovákiába vagy Jugo-ba, a szomszédba.
Az utcákon mindenhol végig fegyveres rendőrök vagy katonák állnak, golyóálló mellényben. Nem tudjuk miért, de csak a paraguayi oldalon. Lehet, hogy csak így fizet a biztosító társaság, ha betörnek, vagy lehet, hogy tényleg ennyire veszélyes itt, de mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltuk. Nyugodtan egyedül merek maradni, senki nem bánt, tény, hogy állandóan megnéznek mindkettőnket (itt nincs turista), helyi látványosság vagyunk, és titokban fényképeznek, de ezzel a természetes kíváncsisággal járó „kényelmetlenséggel” még Indiában megbarátkoztam, és már fel sem veszem. András meg csak nevet. Őt mindig brazilnak nézik, beszéljük is, hogy milyen irigyek lehetnek a „honfitársak”, hogy egy gringo bigével járkál kézen-fogva.
Kiérünk az immigrációs irodához, ott is bepecsételnek, és beviszik az adatainkat gépbe, itt nem kell kitölteni papírokat. Ettől a pillanattól mi Paraguayban tartózkodunk. Elsétálunk a nagy bevásárlóközpontokig, aminek a neve China Shopping Center, bemegyünk és a Burger Kingben ebédelünk (inkább csak András eszik, én szomjas vagyok egyfolytában). Átnézünk egy „utcával” arrébb, majd elülünk az étkezősoron a sarokba, innen jó kilátás nyílik egy kis tóra és egy parkra, nagyon kellemes a légkondis hűsből leszedni a paraguayi madarakat. András sörözik közben, én facsart mangó levet iszok. Ez aztán a kényelmes madarászat!
Azon tanakodunk, hogyan tudnánk bejutni a boltba úgy, hogy az értékeinket ne is hagyjuk a szálláson (mert az ajtó minden, csak nem biztonságos), de ne is kelljen beadni az értékmegőrzőbe (teleszkóp, távcsövek, laptop).
Közben nézegetjük, hogy a szomszédos asztaloknál ebédelők annyi kaját hagynak maguk után, hogy csak lesünk. Érintetlen sült krumpli-halmok, meg sült húsok. A takinők visszaviszik az árushoz, és dobják ki a kukákba. Ááá, hát szinte fáj.
Persze nem engedtek be az értékekkel a boltba, úgyhogy én kint maradtam, próbáltam netezni (nem sikerült), András ezalatt végigrohant a bolton.
Az egyik kis árusnál fagyit is árultak, megnézzük a választékot, meg hogy ennyi pénzért (háromszázötven forint) mekkora adagot adnak, hát akkorát, mint egy háromgombócos fagyi otthon, és olyan tömör, kemény, hogy ölni lehetne vele. András citromosat eszik leöntve forró csokival, én csokis-mentásat.
Átmegyünk a szomszédos áruházba, ahol élelmiszereket lehet kapni, veszünk vizet meg mangó levet fél áron. Visszagyalogolunk a szállásra, útközben meglátunk egy LANHOUSE feliratot (internetes ház), kiderül, hogy még nyitás alatt áll, bekéredzkedünk, és végre rendesen tudunk netezni a laptoppal.
Kis szieszta, ami alatt megérkezik az eső is, ami lehűti egy picit a levegőt. Már sötétedik, amikor nekiindulunk vacsorázni a szokásos helyünkre a szokásos tésztácskát. Persze a mellette lévő netszalonban nincs hely, sétálunk egyet, és találunk egy másikat, ami picit drágább, de úgy megy a net, hogy öröm nézni. Leszervezzük az utunk további célpontjait, megnézzük az otthoni híreket, és ránk is sötétedik.
A szálláson kipakolunk mindent, még egy kiló cuccot kiselejtezünk, és rendesen visszapakoljuk a táskákat. Még hely is marad mindkettő tetejében.
Átmegyünk a szomszédos kis kocsmába reggelizni, nagyon finom töltött tésztákat sütnek, meg adnak két deci narancslevet (vizezett), és az egész csak négyszáz forint.
Felszállunk a buszra és megint bemegyünk a központba. Elmegyünk a brazil immigrációs irodába, hogy kilépjünk Brazíliából. A váróterem tele, atyaég! A sorszámunk az 575-ös, és csak a 129-nél járnak! Ülőhely sincs. Ez hosszú lesz! A 129-es után jön 942-es, majd a miénk. Odamegyünk az ablakhoz, beadjuk az útlevelet, meg a belépő papírunkat, gyorsan lepecsételik mindkettőt, és kész is vagyunk. Öt perc volt az egész, na ezt nem gondoltuk volna. Mellettünk két nő szeretett volna valamilyen papírokat intézni paraguayi iratokkal és brazil férjekkel. Az ő ügyük kicsit hosszabb kimenettelű volt, mert már az ablaknál ültek, mikor megérkeztünk, és ott is hagytuk őket.
Átgyalogolunk a paraguayi immigrációs irodához, kicsit rövidebb idő alatt és fele olyan hosszú úton, mint tegnap, mert már tudjuk, hogy hol van. A főutca egyik oldala Brazília, a másik Paraguay, és mindkettő oldalon végig bazár és piac, mindenféle holmikkal. Andrással élvezzük, hogyha nincs is határ, akkor is milyen érdekes, hogy egyik országból ugrálunk a másikba, és senkit sem érdekel. Az egyik oldalon még Skol-t lehet kapni a másikon Pilsen-t, az egyiken portugálul beszélnek és reálban számolnak, a másikon spanyolul és guaraniben. Nézegetjük az árakat is, itt minden féláron van, mint Brazíliában. Gondoltuk, hogy olcsóbb hely lesz, mert a buszon két nő csak azért jött ide Brasíliából (a fővárosból) hogy bevásároljon, és az kb. kétezer kilométeres út egy irányba!!! Nem olyan, mint anno Magyarországon, amikor a határ mentiek átmentek vásárolni Romániába, Szlovákiába vagy Jugo-ba, a szomszédba.
Az utcákon mindenhol végig fegyveres rendőrök vagy katonák állnak, golyóálló mellényben. Nem tudjuk miért, de csak a paraguayi oldalon. Lehet, hogy csak így fizet a biztosító társaság, ha betörnek, vagy lehet, hogy tényleg ennyire veszélyes itt, de mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltuk. Nyugodtan egyedül merek maradni, senki nem bánt, tény, hogy állandóan megnéznek mindkettőnket (itt nincs turista), helyi látványosság vagyunk, és titokban fényképeznek, de ezzel a természetes kíváncsisággal járó „kényelmetlenséggel” még Indiában megbarátkoztam, és már fel sem veszem. András meg csak nevet. Őt mindig brazilnak nézik, beszéljük is, hogy milyen irigyek lehetnek a „honfitársak”, hogy egy gringo bigével járkál kézen-fogva.
Kiérünk az immigrációs irodához, ott is bepecsételnek, és beviszik az adatainkat gépbe, itt nem kell kitölteni papírokat. Ettől a pillanattól mi Paraguayban tartózkodunk. Elsétálunk a nagy bevásárlóközpontokig, aminek a neve China Shopping Center, bemegyünk és a Burger Kingben ebédelünk (inkább csak András eszik, én szomjas vagyok egyfolytában). Átnézünk egy „utcával” arrébb, majd elülünk az étkezősoron a sarokba, innen jó kilátás nyílik egy kis tóra és egy parkra, nagyon kellemes a légkondis hűsből leszedni a paraguayi madarakat. András sörözik közben, én facsart mangó levet iszok. Ez aztán a kényelmes madarászat!
Azon tanakodunk, hogyan tudnánk bejutni a boltba úgy, hogy az értékeinket ne is hagyjuk a szálláson (mert az ajtó minden, csak nem biztonságos), de ne is kelljen beadni az értékmegőrzőbe (teleszkóp, távcsövek, laptop).
Közben nézegetjük, hogy a szomszédos asztaloknál ebédelők annyi kaját hagynak maguk után, hogy csak lesünk. Érintetlen sült krumpli-halmok, meg sült húsok. A takinők visszaviszik az árushoz, és dobják ki a kukákba. Ááá, hát szinte fáj.
Persze nem engedtek be az értékekkel a boltba, úgyhogy én kint maradtam, próbáltam netezni (nem sikerült), András ezalatt végigrohant a bolton.
Az egyik kis árusnál fagyit is árultak, megnézzük a választékot, meg hogy ennyi pénzért (háromszázötven forint) mekkora adagot adnak, hát akkorát, mint egy háromgombócos fagyi otthon, és olyan tömör, kemény, hogy ölni lehetne vele. András citromosat eszik leöntve forró csokival, én csokis-mentásat.
Átmegyünk a szomszédos áruházba, ahol élelmiszereket lehet kapni, veszünk vizet meg mangó levet fél áron. Visszagyalogolunk a szállásra, útközben meglátunk egy LANHOUSE feliratot (internetes ház), kiderül, hogy még nyitás alatt áll, bekéredzkedünk, és végre rendesen tudunk netezni a laptoppal.
Kis szieszta, ami alatt megérkezik az eső is, ami lehűti egy picit a levegőt. Már sötétedik, amikor nekiindulunk vacsorázni a szokásos helyünkre a szokásos tésztácskát. Persze a mellette lévő netszalonban nincs hely, sétálunk egyet, és találunk egy másikat, ami picit drágább, de úgy megy a net, hogy öröm nézni. Leszervezzük az utunk további célpontjait, megnézzük az otthoni híreket, és ránk is sötétedik.
A szálláson kipakolunk mindent, még egy kiló cuccot kiselejtezünk, és rendesen visszapakoljuk a táskákat. Még hely is marad mindkettő tetejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése