119. nap
2010. február 11.
Reggel kilenckor kelünk és reggelizünk. Összepakoljuk a nagy táskákat, mert fél tizenegyig el kell hagynunk a szobát. Szerencsére a nagy táskákat nem kell cipelnünk, hanem itt hagyhatjuk, eddig nem tűnt el semmink, pedig a takinő rendszeresen nyitva hagyta a szobánkban az ablakot.
Kigyalogolunk az egyik legközelebbi buszmegállóhoz, várunk majdnem fél órát, mire jön a buszunk, ami elvisz az Itaipú gáthoz. Az út háromnegyed óra, mert először össze-vissza tekergünk a városban, még a paraguayi határig is elmentünk. Mint egy városnéző túra!
A gáthoz érve a busz visszakanyarodik, nincs tovább út tömegközlekedésnek és személyautóknak, csak engedéllyel rendelkezők juthatnak át a szigorúan ellenőrzött kapukon. Itt leszállunk.
A látogatóközpont az út másik oldalán van, több nyelven beszélő „monitor-ok” várnak bennünket, mondjuk azt, hogy ők az idegenvezetők. Többféle programra lehet befizetni, vagy program-kombinációkra: panoráma túra a gáton kívül, speciális túra a gáton kívül és belül, esti túra a kivilágított gáthoz, öko-túra és ezek különféle kombinációja. Mi a panoráma túrára fizettünk be, ami egy órás program.
Emeletes, felül nyitott buszokkal lehet csak bejutni a gát területére, amelyen két „monitor” is jön velünk. az egyikük három nyelven (portugálul, angolul és spanyolul) mondja az információkat, a másik segítkezik a látogatóknak.
Az első megálló egy nagy terasz, ahonnan látni lehet az egész erőművet, és a folyóba lezúduló vízrengeteget. A méretek döbbenetesek, a vízpára hatalmas, a gáton közlekedő buszok pedig kis játékoknak tűnnek az erőmű méreteihez képest. Itt öt percet maradunk.
A második megálló már közelebb visz a gáthoz, innen csak a gát szívét, a turbinaházakat láthatjuk (hatalmas csövek, melyekben szakadatlanul zubog lefelé a víz), és a terasz másik oldaláról a Paraná-folyó lezúduló vizét. A csövek kijáratai 4 méterrel a vízszint alatt vannak. Itt tíz percet maradunk.
Most jön a lényeg! A busz jobb oldalára kell ülni, onnan igazán élvezetes a látvány, ugyanis felmegyünk a gátra! A turbinaházak mellett cammogunk el, majd elérjük a központi épületet (a gáton), innen irányítják és figyelik az erőmű működését, és utána… Isten hozott bennünket Paraguay-ban, átlépjük a határt, mivel átérünk a határfolyó túloldalára. Átmegyünk a folyó vizét elvezető hatalmas „csúszda” alatt, és felkanyarodunk a gát legtetejére. Innen fantasztikus a kilátás a gátra, és a gát előtt elterülő hatalmas felduzzasztott víztömegre.
Lassan kiérünk a látogató központhoz, úgy elrepült az egy óra, hogy észre sem vettük. Egyikünk sem érdekelt az energetikában, vagy mérnöki dolgokban, de ezek az embertelen méretek valami döbbenetesek! Aki itt jár, az ne menjen el anélkül, hogy ide ki nem jön!
A túra közben a „monitor” végig mondja az adatokat, csak röpködnek a kimondhatatlan nagy számok, amelyeket a túra végén egy filmen is újra végighallgatunk, és megnézhetjük, hogy is építették húsz! (20) éven keresztül a gátat többen, mint százezren (100.000)!!
Jöjjenek az adatok:
1973-ban tervezték a gátat, és megállapodást kötött a két szomszédos ország Brazília és Paraguay. Külön nemzetközi törvény is született a gát és a létrehozott energia felhasználásával kapcsolatban. Ez ebben az időben itt Dél-Amerikában egyedülálló eseménynek számított. Ma már több jogszabály és megállapodás létezik, melyek a gát építésével járó környezeti és természeti állapotok visszaállításáról és megóvásáról, az itt élt indiánok kárpótlásáról és életkörülményeik javításáról szól.
A gátat 1974-ben kezdték építeni és 20 éven keresztül több fázison keresztül érte el a mai állapotát. Két ütemben dolgozott az erőmű, 1997-ben a mostani kapacitás felével, majd a szükséges pénzt előteremtve 2008-ban már teljes kapacitással dolgozott.
Jelenleg a termelt elektromos energia Brazília energiakészletének 20%-át, Paraguaynak pedig a 90%-át fedezi! A termelt energiát fele-fele arányban osztja meg egymással a két ország, az erőműben mindkét nemzet képviselteti magát a dolgozók között.
A Parana-folyó a Föld tízedik legnagyobb folyója, mely a gátat követően 6 km hosszan kanyarog és ömlik bele az Iguacu-folyóba, itt található a hármas határ (Brazília, Argentína és Paraguay).
A gát 9 km hosszú és 200 m magas. Az építése 18 milliárd amerikai dollárba került. Az általános kapacitása 12.600 megawatt tiszta energia, negyvenszer akkora a vízhozama, mint a teljes Iguacu-vízesésé. A turbina rotorja a legnehezebb alkatrész, 1760 tonna, 16 x 3,5 méter.
A gát előtt a folyót felduzzasztva 700 km2 esőerdőt árasztottak el, többek között több indián települést is. Ennek a területnek az elárasztása 90 napba tellett. Sok kritikus és gát-ellenző szerint ekkora mértékű pusztítást nem lehet helyreállítani. Az Itaipu Binacional mégis megpróbálja, ültettek 40 millió fát, visszatelepítették szinte az összes itt élő állat és növényfajt, és rendszeresen vizsgálják ezek mellett a víz mennyiségét és minőségét is. A kritikusok szerint ekkora vízmennyiség felalmozása már klímaváltozásokat is okoz, és befolyásolja a rendszeres időjárást is.
Összehasonlító adatok:
1) a gát építéséhez szükséges beton mennyisége 210 Maracana Stadion, vagy egy kétsávos út építésére lenne elég Moszkvától Lisszabonig,
2) a felhasznált vasanyagból 380 darab Eiffel-torony jönne ki,
3) a szükséges föld és kő mozgatása több volt, mint a Franciaország és Anglia közötti Eurotunnel (Csalagút) építésénél, és tizenötször több betonra volt szükség, mint ahhoz,
4) a gát magassága 65 emeletnyi.
A gát neve: Itaipú Binacional, az itaipú indián eredetű szó, jelentése: éneklő kövek.
Még egy érdekesség: az a vihar, amely három napja elkapott bennünket a vízesésnél, olyan mennyiségű csapadékot hozott, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb áradását okozta a térségben!!!
A buszból a gáthoz tartva meglátjuk, hogy van állatkert is a városban, visszafelé ott szállunk le. Kiderül, hogy ingyenes, így ott ütünk el pár órát a délutánból. Kisebb emlősök és a jellegzetes színes madarak kifutói és röpdéi vannak itt, egy kellemes parkban, ahol András még madarászni is tud. (Mellesleg a gátnál beszedett Paragauyra három új fajt.)
Visszagyalogolunk a hostelba, ahol a recepciós unszimpi gyerek le akar lejmolni bennünket egy ezresre, hogy használhassuk a WC-t, majd a tulaj röhögve mondja, hogy bármit használhatunk, ami közös, és ingyen.
Közben András kiszúr egy túramotort a hostel udvarán, albertai rendszámmal (Kanada), majd beszélgetésbe kezd a tulajjal, aki augusztusban indult és 38.000 km-t tett meg eddig. Vannak még fanatikusok!
Este kilenckor indulunk Curitiba-ba, és reggel hatra ér be a buszunk, ahol a terv szerint Bruna vár minket és segít olcsó szállást találni.
Kigyalogolunk az egyik legközelebbi buszmegállóhoz, várunk majdnem fél órát, mire jön a buszunk, ami elvisz az Itaipú gáthoz. Az út háromnegyed óra, mert először össze-vissza tekergünk a városban, még a paraguayi határig is elmentünk. Mint egy városnéző túra!
A gáthoz érve a busz visszakanyarodik, nincs tovább út tömegközlekedésnek és személyautóknak, csak engedéllyel rendelkezők juthatnak át a szigorúan ellenőrzött kapukon. Itt leszállunk.
A látogatóközpont az út másik oldalán van, több nyelven beszélő „monitor-ok” várnak bennünket, mondjuk azt, hogy ők az idegenvezetők. Többféle programra lehet befizetni, vagy program-kombinációkra: panoráma túra a gáton kívül, speciális túra a gáton kívül és belül, esti túra a kivilágított gáthoz, öko-túra és ezek különféle kombinációja. Mi a panoráma túrára fizettünk be, ami egy órás program.
Emeletes, felül nyitott buszokkal lehet csak bejutni a gát területére, amelyen két „monitor” is jön velünk. az egyikük három nyelven (portugálul, angolul és spanyolul) mondja az információkat, a másik segítkezik a látogatóknak.
Az első megálló egy nagy terasz, ahonnan látni lehet az egész erőművet, és a folyóba lezúduló vízrengeteget. A méretek döbbenetesek, a vízpára hatalmas, a gáton közlekedő buszok pedig kis játékoknak tűnnek az erőmű méreteihez képest. Itt öt percet maradunk.
A második megálló már közelebb visz a gáthoz, innen csak a gát szívét, a turbinaházakat láthatjuk (hatalmas csövek, melyekben szakadatlanul zubog lefelé a víz), és a terasz másik oldaláról a Paraná-folyó lezúduló vizét. A csövek kijáratai 4 méterrel a vízszint alatt vannak. Itt tíz percet maradunk.
Most jön a lényeg! A busz jobb oldalára kell ülni, onnan igazán élvezetes a látvány, ugyanis felmegyünk a gátra! A turbinaházak mellett cammogunk el, majd elérjük a központi épületet (a gáton), innen irányítják és figyelik az erőmű működését, és utána… Isten hozott bennünket Paraguay-ban, átlépjük a határt, mivel átérünk a határfolyó túloldalára. Átmegyünk a folyó vizét elvezető hatalmas „csúszda” alatt, és felkanyarodunk a gát legtetejére. Innen fantasztikus a kilátás a gátra, és a gát előtt elterülő hatalmas felduzzasztott víztömegre.
Lassan kiérünk a látogató központhoz, úgy elrepült az egy óra, hogy észre sem vettük. Egyikünk sem érdekelt az energetikában, vagy mérnöki dolgokban, de ezek az embertelen méretek valami döbbenetesek! Aki itt jár, az ne menjen el anélkül, hogy ide ki nem jön!
A túra közben a „monitor” végig mondja az adatokat, csak röpködnek a kimondhatatlan nagy számok, amelyeket a túra végén egy filmen is újra végighallgatunk, és megnézhetjük, hogy is építették húsz! (20) éven keresztül a gátat többen, mint százezren (100.000)!!
Jöjjenek az adatok:
1973-ban tervezték a gátat, és megállapodást kötött a két szomszédos ország Brazília és Paraguay. Külön nemzetközi törvény is született a gát és a létrehozott energia felhasználásával kapcsolatban. Ez ebben az időben itt Dél-Amerikában egyedülálló eseménynek számított. Ma már több jogszabály és megállapodás létezik, melyek a gát építésével járó környezeti és természeti állapotok visszaállításáról és megóvásáról, az itt élt indiánok kárpótlásáról és életkörülményeik javításáról szól.
A gátat 1974-ben kezdték építeni és 20 éven keresztül több fázison keresztül érte el a mai állapotát. Két ütemben dolgozott az erőmű, 1997-ben a mostani kapacitás felével, majd a szükséges pénzt előteremtve 2008-ban már teljes kapacitással dolgozott.
Jelenleg a termelt elektromos energia Brazília energiakészletének 20%-át, Paraguaynak pedig a 90%-át fedezi! A termelt energiát fele-fele arányban osztja meg egymással a két ország, az erőműben mindkét nemzet képviselteti magát a dolgozók között.
A Parana-folyó a Föld tízedik legnagyobb folyója, mely a gátat követően 6 km hosszan kanyarog és ömlik bele az Iguacu-folyóba, itt található a hármas határ (Brazília, Argentína és Paraguay).
A gát 9 km hosszú és 200 m magas. Az építése 18 milliárd amerikai dollárba került. Az általános kapacitása 12.600 megawatt tiszta energia, negyvenszer akkora a vízhozama, mint a teljes Iguacu-vízesésé. A turbina rotorja a legnehezebb alkatrész, 1760 tonna, 16 x 3,5 méter.
A gát előtt a folyót felduzzasztva 700 km2 esőerdőt árasztottak el, többek között több indián települést is. Ennek a területnek az elárasztása 90 napba tellett. Sok kritikus és gát-ellenző szerint ekkora mértékű pusztítást nem lehet helyreállítani. Az Itaipu Binacional mégis megpróbálja, ültettek 40 millió fát, visszatelepítették szinte az összes itt élő állat és növényfajt, és rendszeresen vizsgálják ezek mellett a víz mennyiségét és minőségét is. A kritikusok szerint ekkora vízmennyiség felalmozása már klímaváltozásokat is okoz, és befolyásolja a rendszeres időjárást is.
Összehasonlító adatok:
1) a gát építéséhez szükséges beton mennyisége 210 Maracana Stadion, vagy egy kétsávos út építésére lenne elég Moszkvától Lisszabonig,
2) a felhasznált vasanyagból 380 darab Eiffel-torony jönne ki,
3) a szükséges föld és kő mozgatása több volt, mint a Franciaország és Anglia közötti Eurotunnel (Csalagút) építésénél, és tizenötször több betonra volt szükség, mint ahhoz,
4) a gát magassága 65 emeletnyi.
A gát neve: Itaipú Binacional, az itaipú indián eredetű szó, jelentése: éneklő kövek.
Még egy érdekesség: az a vihar, amely három napja elkapott bennünket a vízesésnél, olyan mennyiségű csapadékot hozott, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb áradását okozta a térségben!!!
A buszból a gáthoz tartva meglátjuk, hogy van állatkert is a városban, visszafelé ott szállunk le. Kiderül, hogy ingyenes, így ott ütünk el pár órát a délutánból. Kisebb emlősök és a jellegzetes színes madarak kifutói és röpdéi vannak itt, egy kellemes parkban, ahol András még madarászni is tud. (Mellesleg a gátnál beszedett Paragauyra három új fajt.)
Visszagyalogolunk a hostelba, ahol a recepciós unszimpi gyerek le akar lejmolni bennünket egy ezresre, hogy használhassuk a WC-t, majd a tulaj röhögve mondja, hogy bármit használhatunk, ami közös, és ingyen.
Közben András kiszúr egy túramotort a hostel udvarán, albertai rendszámmal (Kanada), majd beszélgetésbe kezd a tulajjal, aki augusztusban indult és 38.000 km-t tett meg eddig. Vannak még fanatikusok!
Este kilenckor indulunk Curitiba-ba, és reggel hatra ér be a buszunk, ahol a terv szerint Bruna vár minket és segít olcsó szállást találni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése