114. nap
2010. február 6.
Reggel András előbb kel és még egyszer átugrik a másik országba madarászni, talán most jobban mozognak majd a madarak. Sikerült találnia egy nyugodt erdős-patakos részt, és látott ma még új fajokat Paraguayra, így 50%-al növelte a listáját!
Én még visszafekszek, de aludni nem tudok, mert olyan hangosan ordítoznak, csapkodnak, röhögnek és köhögnek a folyosón, hogy az hihetetlen. Ráadásul büdösek is, és a szobát is lassan betölti ez a szag.
András kilenc körül jön vissza, gyors tusolás, összepakolás és tízkor elhagyjuk a szobát, mert nem engedik a későbbi tartózkodást, csak komoly reálok ellenében.
Kibuszozunk a helyi buszok végállomására, átgyalogolunk a paraguayi buszpályaudvarra, ahol letesszük a két nagy táskát az értékmegőrzőben. Ez itt drágább, mint Cuiaba-ban!
Gyalog elindulunk forgószéket keresni (a nap éget, és lassan 40 fok van ismét), majd a hatodszorra sikerül megtalálnunk azt a negyedik utcasarkot, amit a segítő emberek mondanak, csak mindig másfelé mutatva. Van többféle szék, lefényképezzük Bencének, leírjuk az adatokat, és visszaindulunk a buszmegálló felé. Útközben beülünk egy kis kocsmába, András sörözik, és egy kólát iszok (nem volt nagy választék, Sprite – amit utálok – és valami helyi borzadály), közben nézzük, hogy a mellettünk levő fát hogyan nyírják a vezetékek alatt. Még nézni is borzasztóan veszélyes volt. A bácsika föl-le mászott a fán, a létrát úgy támasztották le, hogy már én mozdultam arrébb a székkel, ha mégis eldőlne, legalább ne az ölembe essen. Jó órácskát elidőzünk itt, közben látjuk a „jövő buszát”, és a helyi szegényeket is.
Folytatva utunkat meglátjuk a paraguayi piacot. András kitalálja, hogy keressünk az iPod-hoz kábelt, amit kiloptak a Sao Paoloi reptéren a hátizsákból. Megnézünk sok-sok boltot, sehol sincs, mindegyik azt mondja, hogy a szomszédjában biztos van. De nincs ott sem. Közben András papucsot is nézeget, de az ő méretében nincs fekete, csak szürke, így ennyit a papucsról.
Beülünk egy netszalonba (ezt is csak fél órás és háromemberes segítség után találjuk meg), ahol skypolunk és netezünk. Egyre inkább úgy gondoljuk, hogy április közepéig talán nem is kellene hazajutnunk, nem mintha utána sokat változna az élet, teljesen mindegy kis is nyeri meg a választást, de legalább nem lenne kampány. Két órát elücsörgünk itt (háromszázötven forint), majd keresgélünk valami jó kajáldát.
Sajnos megint rossz időpontban vagyunk éhesek, mert az ebédhez már késő van, a vacsorához még túl korán (négy óra). Látunk egy pizzást, drága és nem szimpi, úgyhogy felszállunk a helyi járatra (brazil oldal) és elmegyünk a bevásárlóközpontig. Egy ezresért fejenként fejedelmi kaját eszünk, a narancslé isteni finom hozzá. Kaja után nézelődünk, ma, szombat lévén, tele a bevásárlóközpont, a játszóházban annyi a gyerek, hogy még a plafonról is lógnak. Szinte minden asztal foglalt. Az emberek a legszebb ruhájukban jönnek ide, mi meg trikóban, rövidgatyában és bakancsban, egy kis sarokban meg is húzzuk magunkat. András írja a fajait, én meg a blogot. Még mindig van négy óránk a buszindulásig! Lassan megy ez a délután, de legalább most nem a forróságban ülünk.
Sötétedés előtt elindulunk vissza a paraguayi buszpályaudvarra, de mivel jön egy busz, és nagy a meleg, inkább felszállunk rá. A pályaudvaron várunk majdnem három órát, mire begördül a busz, rendes légkondis, alvós ülésekkel. Nem megyünk sokan vele. Leülünk a helyünkre, András nevetve mondja, hogy látom, milyen jó, hogy a jegyet erre az oldalra kérte, mert a másik oldalon nem jó az ülés lábtámlája. A TV-ben bikaviadal megy ezerrel, András nézi, én inkább az utca forgalmát, mert mindig is elítéltem ezt a „rendezvényt”. Tíz perces késéssel elindulunk, de előtte még megkínálnak minket hideg üdítővel és valamilyen süteménnyel, ez beletartozik a borsos háromezer forintos jegyárba (kb. 500 km, 7 óra)!
Jó háromnegyed órával az indulás után András már az álom határán van, amikor a busz megáll a semmi közepén. Kérdezem tőle, hogy az útlevelek kéznél vannak? Alig szedi elő a zsebéből, amikor felszáll két tagbaszakadt, legalább 130 kilós ember, nyakukban jelvénnyel, láthatósági övvel a mellükön és a derekukon, oldalukon övbe dugott meztelen fegyverrel. Nem volt fegyvertáska. Elővetették mindenkivel az igazolványukat, zseblámpával megnézték és belevilágítottak az arcokba, úgy beszéltek az emberekkel, mint a legutolsó kivert kutyákkal. Hozzánk érve csak néztek az útlevelünkre, majd felhívtak egy harmadik embert, akin már golyóálló mellény is volt, hogy megkérdezze, spanyolul, honnan jövünk, hová megyünk? Mondjuk, hogy Pantanalból a vízeséshez. Megnézi mindkettőnk útlevelét elejétől a végéig, meg minket is, majd mindhárman jó utat kívánnak nekünk! Ezek után eseménytelen az út. Hajnalban arra ébredek, hogy a jéghideget fújó légkondi helyett valami borzasztó meleg van. Kiderült, hogy volt két kisgyerekes család a buszon, és kérték, hogy fűtsenek.
Én még visszafekszek, de aludni nem tudok, mert olyan hangosan ordítoznak, csapkodnak, röhögnek és köhögnek a folyosón, hogy az hihetetlen. Ráadásul büdösek is, és a szobát is lassan betölti ez a szag.
András kilenc körül jön vissza, gyors tusolás, összepakolás és tízkor elhagyjuk a szobát, mert nem engedik a későbbi tartózkodást, csak komoly reálok ellenében.
Kibuszozunk a helyi buszok végállomására, átgyalogolunk a paraguayi buszpályaudvarra, ahol letesszük a két nagy táskát az értékmegőrzőben. Ez itt drágább, mint Cuiaba-ban!
Gyalog elindulunk forgószéket keresni (a nap éget, és lassan 40 fok van ismét), majd a hatodszorra sikerül megtalálnunk azt a negyedik utcasarkot, amit a segítő emberek mondanak, csak mindig másfelé mutatva. Van többféle szék, lefényképezzük Bencének, leírjuk az adatokat, és visszaindulunk a buszmegálló felé. Útközben beülünk egy kis kocsmába, András sörözik, és egy kólát iszok (nem volt nagy választék, Sprite – amit utálok – és valami helyi borzadály), közben nézzük, hogy a mellettünk levő fát hogyan nyírják a vezetékek alatt. Még nézni is borzasztóan veszélyes volt. A bácsika föl-le mászott a fán, a létrát úgy támasztották le, hogy már én mozdultam arrébb a székkel, ha mégis eldőlne, legalább ne az ölembe essen. Jó órácskát elidőzünk itt, közben látjuk a „jövő buszát”, és a helyi szegényeket is.
Folytatva utunkat meglátjuk a paraguayi piacot. András kitalálja, hogy keressünk az iPod-hoz kábelt, amit kiloptak a Sao Paoloi reptéren a hátizsákból. Megnézünk sok-sok boltot, sehol sincs, mindegyik azt mondja, hogy a szomszédjában biztos van. De nincs ott sem. Közben András papucsot is nézeget, de az ő méretében nincs fekete, csak szürke, így ennyit a papucsról.
Beülünk egy netszalonba (ezt is csak fél órás és háromemberes segítség után találjuk meg), ahol skypolunk és netezünk. Egyre inkább úgy gondoljuk, hogy április közepéig talán nem is kellene hazajutnunk, nem mintha utána sokat változna az élet, teljesen mindegy kis is nyeri meg a választást, de legalább nem lenne kampány. Két órát elücsörgünk itt (háromszázötven forint), majd keresgélünk valami jó kajáldát.
Sajnos megint rossz időpontban vagyunk éhesek, mert az ebédhez már késő van, a vacsorához még túl korán (négy óra). Látunk egy pizzást, drága és nem szimpi, úgyhogy felszállunk a helyi járatra (brazil oldal) és elmegyünk a bevásárlóközpontig. Egy ezresért fejenként fejedelmi kaját eszünk, a narancslé isteni finom hozzá. Kaja után nézelődünk, ma, szombat lévén, tele a bevásárlóközpont, a játszóházban annyi a gyerek, hogy még a plafonról is lógnak. Szinte minden asztal foglalt. Az emberek a legszebb ruhájukban jönnek ide, mi meg trikóban, rövidgatyában és bakancsban, egy kis sarokban meg is húzzuk magunkat. András írja a fajait, én meg a blogot. Még mindig van négy óránk a buszindulásig! Lassan megy ez a délután, de legalább most nem a forróságban ülünk.
Sötétedés előtt elindulunk vissza a paraguayi buszpályaudvarra, de mivel jön egy busz, és nagy a meleg, inkább felszállunk rá. A pályaudvaron várunk majdnem három órát, mire begördül a busz, rendes légkondis, alvós ülésekkel. Nem megyünk sokan vele. Leülünk a helyünkre, András nevetve mondja, hogy látom, milyen jó, hogy a jegyet erre az oldalra kérte, mert a másik oldalon nem jó az ülés lábtámlája. A TV-ben bikaviadal megy ezerrel, András nézi, én inkább az utca forgalmát, mert mindig is elítéltem ezt a „rendezvényt”. Tíz perces késéssel elindulunk, de előtte még megkínálnak minket hideg üdítővel és valamilyen süteménnyel, ez beletartozik a borsos háromezer forintos jegyárba (kb. 500 km, 7 óra)!
Jó háromnegyed órával az indulás után András már az álom határán van, amikor a busz megáll a semmi közepén. Kérdezem tőle, hogy az útlevelek kéznél vannak? Alig szedi elő a zsebéből, amikor felszáll két tagbaszakadt, legalább 130 kilós ember, nyakukban jelvénnyel, láthatósági övvel a mellükön és a derekukon, oldalukon övbe dugott meztelen fegyverrel. Nem volt fegyvertáska. Elővetették mindenkivel az igazolványukat, zseblámpával megnézték és belevilágítottak az arcokba, úgy beszéltek az emberekkel, mint a legutolsó kivert kutyákkal. Hozzánk érve csak néztek az útlevelünkre, majd felhívtak egy harmadik embert, akin már golyóálló mellény is volt, hogy megkérdezze, spanyolul, honnan jövünk, hová megyünk? Mondjuk, hogy Pantanalból a vízeséshez. Megnézi mindkettőnk útlevelét elejétől a végéig, meg minket is, majd mindhárman jó utat kívánnak nekünk! Ezek után eseménytelen az út. Hajnalban arra ébredek, hogy a jéghideget fújó légkondi helyett valami borzasztó meleg van. Kiderült, hogy volt két kisgyerekes család a buszon, és kérték, hogy fűtsenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése