112. nap
2010. február 4.
Elnézést, de tegnap éjjel már nagyon fáradtak voltunk és ma hajnal négykor kellett kelnünk, hogy elérjük az öt órás buszt Ponta Pora-ba.
Szóval folytatva a tegnapi napot a vacsorával. Az étteremben van egy hatalmas asztal, ahol különböző hidegtálak, saláták, natúr és sült zöldségek, főtt fürjtojás, salátákhoz öntetek vannak, azt vehetsz és annyit, amit és amennyit szeretnél. Ez lesz a húshoz a köret. A személyzet nyársakon sült húsokat hordanak körbe és az asztalodnál annyit vág le a húsból, amennyit kérsz. Folyamatosan jönnek egymás után: csirkecomb, csirkeszív, többféle része a disznónak, a marhának, sajttal töltött húsok, sült bivalysajt és sült ananász a felhozatal. Az asztalunkra még kihoznak sült tésztácskát, rizst, sült maniókát, sült hagymát, sült banánt is. Mint egy lakodalom! Dugig esszük magunkat, szinte a rosszullétig, közben beszélgetünk. Bencét és engem beengednek a konyhába, megmutatják, hogyan készül a sült ananász, megnézzük a húsokat, ínycsiklandó illatok szálldosnak. Rodrigo nagy ellenkezésére a vacsit végül is Bence fizeti, mi is megköszönjük, hiszen nagy élvezet volt mind a gyomrunknak, mind a szemünknek.
Rodrigoval még kocsizunk egyet a városban, megnézzük a „férfi-nő” prostikat az utcákon, mint az egyetlen esti helyi látványosságot, rettenetes volt! Bence szeretne pénzt felvenni, megállunk a Banco do Brazil-nál, majd Bence már éppen kiteszi a lábát a kocsiból, amikor Rodrigo kiabál „Back-back!!” (Vissza-vissza), mert meglát két motorost sisakban, a bank árnyékában. Gyorsan elhajtunk, közben mondja, hogy nem szabad ilyenkor kiszállni és bemenni a bank automatához, mert ezek fegyveres rablók, és mindenre képesek!
A szálláson Rodrigo elintézi Bencének, hogy reggel hatra jöjjön egy taxi, és segítsen neki felszállni csomagostól a buszra. Még beszélgetünk a mai nap eseményeiről, meg a jövőről, majd ő is és mi is pakolászunk. András reggel mondta, hogy csak azért imádkozzunk, hogy a hátizsákok végig bírják (egyik sem mai gyerek), erre este észrevesszük, hogy az ő nagy hátizsákjának a csatját (amivel le lehet rendesen zárni) a takinéni eltörte, még szerencse, hogy össze tudjuk úgy kötni a pántokat, mintha jó lenne a csat. Éjfél után lefekszünk aludni.
Reggel négykor kelünk, összekészülünk és öt tízkor elindulunk az öt órás buszhoz (gyalog nincs tíz perc), mert a busz Brasíliából jön, és valószínű, hogy késik. A pályaudvaron csak annyit tudnak mondani, hogy késik, a társaság irodája még zárva, majd hat óra után nyit, amikor minden más társaság busza már elindult Ponta Pora-ba, és mondja az árus, hogy a buszunk valószínűleg nem érkezik meg nyolcig. Szuper, és minden más lehetőség elment már! Tanakodunk, végül is úgy döntünk, hogy inkább kivárjuk itt a maradék időt, nehogy hamarabb jöjjön és elmenjen nélkülünk. Nem is értem, hogy lehet ennyi késést összeszedni, mikor a rossz úton a Cuiaba – Alta Floresta járat (850 km) csak egy órát késett!! Közben megérkezik Bence a csomagjaival, meg a hordárral. Az ő busza sincs jól kiírva másik peronról indul. Ők is késéssel indulnak, valószínű a háromszáz kilométeren megint összeszednek egy órást késést! Hihetetlen ez az ország!
A mi buszunk öt óra helyett negyed kilenckor (8:15!!) indul, „enyhe” késéssel. Viszont a legkényelmesebb, amin eddig utaztunk. Andrással felváltva nézelődünk és alszunk, majd Dourados-ban még megállunk egy benzinkúton és a sofőr teletankolja a buszt.
Ponta Pora-ban van az eddigi legszakadtabb busz pályaudvar, amit Brazíliában láttunk. Nekem külön öröm volt megérkezni, mert a pályaudvar kellős közepén összeakadt a két bakancsomon a csat és sikerül kiterülnöm a placcon, mint egy béka. Isten hozott engem Ponta Pora-ban!! Andrásnak persze majdnem megáll a szíve a látványtól. Eszünk egy töltött tésztát, meg üdítőt hozzá, kétszáz forint, ennyiért a városba csak egy üdítőt lehet kapni. András elmegy megnézni a közeli szállást, ami elég leszakadt, viszont kettőnknek háromezer forint egy éj, és még ötszáz forintért ki is mosatjuk az összes szennyesünket (ami estére meg is szárad, friss és illatos, nem Sabastiana féle mosás). A szoba ugyanakkora, mint tegnap, és omlik a vakolat, de legalább minden tiszta és csendes.
Átpakoljuk a kis hátizsákokat, leintjük a helyi buszt a központ felé. Csak nézünk a buszból, mert az a határt jelentő úton megy, amelynek a felőlünk levő oldala Brazília, a másik pedig Paraguay. Nincs kerítés, vagy bármi, ami határhoz hasonlítana, mindenki arra megy, amerre akar. A paraguayi oldalon hatalmas bevásárlóközpontok vannak, egy szintén hatalmas nemzeti zászló alatt, mi pedig a Brazil oldalon becsattogunk a helyi busz végállomására. Elindulunk Paraguay felé, majd egy kis parkhoz érve András megszólal, hogy „most már jöhetnének a madarak”! Nem értem, miért, hiszen Paraguay még odébb van, amikor szól, hogy már régen ott vagyunk! Észre sem vettem, mikor mentünk át a szomszédos országba. Megtaláljuk a buszpályaudvart, ami még szegényebb, mint a másik volt, és valami iszonyatos állapotban lévő buszok várakoznak az indulásra. Nem tudni hányszor kikalapált kaszni, többször felerősített aljzat, és lökhárító, brutális. Jesszusom, ezekkel kell mennünk hét órát?! Megtaláljuk az irodát, ahol megvesszük holnaputánra a jegyet, leito (alvós) busz ez is, csak egy megy, éjjel fél tizenegykor. Kiderül az is, hogy előtte kezeltetnünk kell az útlevelet egy nappal az indulás előtt. Magyarul, holnap papír szerint már Paraguay-ban leszünk, a valóságban pedig Brazíliában!!!
András egyszer a fejére csap, hogy ma van Icu szülinapja! Reggel nem köszöntöttük fel, egyrészt, mert fogalmunk sincs milyen nap és hányadika van (csak az órámról tudjuk), másrészt mert annyira hullafáradtak voltunk. Nézzük, még nincs olyan késő otthon, hívjuk fel telefonon. Veszünk egy telefonkártyát, de negyed órás hiábavaló próbálkozás után sem sikerül felhívni, kiderül, hogy a kártya csak belföldi hívásra használható. Veszünk egy másikat, amivel öt perc után sikerül létrehozni a kapcsolatot, gyorsan felköszöntjük, elmondjuk, hol is vagyunk. A maradék egységekről felhívom az én szüleimet és elmondom nekik ugyanezt (köszöntés nélkül).
Elindulunk gyalog megkeresni a paraguayi immigrációs irodát, de szinte senki sem tudja, hol van. A végén már egy rendőrautót intünk le, az egyikük tök jól elmagyarázza, hogy a térképen hol is vagyunk (már régen lementünk róla), merre kell menni először is a brazil majd a paraguayii irodába kezeltetni az útlevelet, mert mindkettőnél kell és természetesen a város két túlsó végében vannak. Ez itt normális, már fent sem akadunk rajta. Járkálunk a boltok között, bevásárolunk enni és innivalót fele annyiért, mint a brazil oldalon, és keressük a paraguayi irodát, mert az nincs a térképünkön. Már régen feladjuk, mire tök véletlenül megtaláljuk, egy kis ablak az egész egy bazi nagy irodaházban. A nő kérdésünkre, hogy holnap sokan lesznek-e, csak azt válaszolja, hogy trankíló, mert itt még több van ebből, mint Brazíliában. Pedig azt is nehéz felülmúlni!
Én már annyira kivagyok ettől a negyven-valahány fokos melegtől, a tűző naptól, a sok kilós hátizsáktól, hogy alig vánszorgok, de András is fáradt. Megvárjuk a helyi buszt, és visszamegyünk a szállás mellé egy kis kocsmába, megiszunk egy nagy üveg sört, közben az Avatar megy a TV-ben portugálul.
A szálláson kis szieszta, majd átmegyünk a buszpályaudvarra feltölteni a blogot. Egy apró cyber cafét gondoljatok ahová bezsúfoltak 8 gépet, a net ár/érték arányban van. Olcsó és lassú, sajnos a laptopot nem engedik csatlakoztatni a hálózathoz, így megnézzük a leveleinket és az otthoni választási őrületet… Ezt látva fizetünk és megyünk a szállásra.
Holnapi éjszakát is itt töltjük, majd holnapután éjjel indulunk a busszal az Iguaszu-vízeséshez, először a paraguayi oldalra , majd onnan gyorsan át a brazilra, mert vasárnap lesz és nincs argentin fizető eszközünk, nem tudjuk, hogy nyitva lesznek-e a váltóirodák.
2010. február 4.
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT ICU/ANYU!!!
Elnézést, de tegnap éjjel már nagyon fáradtak voltunk és ma hajnal négykor kellett kelnünk, hogy elérjük az öt órás buszt Ponta Pora-ba.
Szóval folytatva a tegnapi napot a vacsorával. Az étteremben van egy hatalmas asztal, ahol különböző hidegtálak, saláták, natúr és sült zöldségek, főtt fürjtojás, salátákhoz öntetek vannak, azt vehetsz és annyit, amit és amennyit szeretnél. Ez lesz a húshoz a köret. A személyzet nyársakon sült húsokat hordanak körbe és az asztalodnál annyit vág le a húsból, amennyit kérsz. Folyamatosan jönnek egymás után: csirkecomb, csirkeszív, többféle része a disznónak, a marhának, sajttal töltött húsok, sült bivalysajt és sült ananász a felhozatal. Az asztalunkra még kihoznak sült tésztácskát, rizst, sült maniókát, sült hagymát, sült banánt is. Mint egy lakodalom! Dugig esszük magunkat, szinte a rosszullétig, közben beszélgetünk. Bencét és engem beengednek a konyhába, megmutatják, hogyan készül a sült ananász, megnézzük a húsokat, ínycsiklandó illatok szálldosnak. Rodrigo nagy ellenkezésére a vacsit végül is Bence fizeti, mi is megköszönjük, hiszen nagy élvezet volt mind a gyomrunknak, mind a szemünknek.
Rodrigoval még kocsizunk egyet a városban, megnézzük a „férfi-nő” prostikat az utcákon, mint az egyetlen esti helyi látványosságot, rettenetes volt! Bence szeretne pénzt felvenni, megállunk a Banco do Brazil-nál, majd Bence már éppen kiteszi a lábát a kocsiból, amikor Rodrigo kiabál „Back-back!!” (Vissza-vissza), mert meglát két motorost sisakban, a bank árnyékában. Gyorsan elhajtunk, közben mondja, hogy nem szabad ilyenkor kiszállni és bemenni a bank automatához, mert ezek fegyveres rablók, és mindenre képesek!
A szálláson Rodrigo elintézi Bencének, hogy reggel hatra jöjjön egy taxi, és segítsen neki felszállni csomagostól a buszra. Még beszélgetünk a mai nap eseményeiről, meg a jövőről, majd ő is és mi is pakolászunk. András reggel mondta, hogy csak azért imádkozzunk, hogy a hátizsákok végig bírják (egyik sem mai gyerek), erre este észrevesszük, hogy az ő nagy hátizsákjának a csatját (amivel le lehet rendesen zárni) a takinéni eltörte, még szerencse, hogy össze tudjuk úgy kötni a pántokat, mintha jó lenne a csat. Éjfél után lefekszünk aludni.
Reggel négykor kelünk, összekészülünk és öt tízkor elindulunk az öt órás buszhoz (gyalog nincs tíz perc), mert a busz Brasíliából jön, és valószínű, hogy késik. A pályaudvaron csak annyit tudnak mondani, hogy késik, a társaság irodája még zárva, majd hat óra után nyit, amikor minden más társaság busza már elindult Ponta Pora-ba, és mondja az árus, hogy a buszunk valószínűleg nem érkezik meg nyolcig. Szuper, és minden más lehetőség elment már! Tanakodunk, végül is úgy döntünk, hogy inkább kivárjuk itt a maradék időt, nehogy hamarabb jöjjön és elmenjen nélkülünk. Nem is értem, hogy lehet ennyi késést összeszedni, mikor a rossz úton a Cuiaba – Alta Floresta járat (850 km) csak egy órát késett!! Közben megérkezik Bence a csomagjaival, meg a hordárral. Az ő busza sincs jól kiírva másik peronról indul. Ők is késéssel indulnak, valószínű a háromszáz kilométeren megint összeszednek egy órást késést! Hihetetlen ez az ország!
A mi buszunk öt óra helyett negyed kilenckor (8:15!!) indul, „enyhe” késéssel. Viszont a legkényelmesebb, amin eddig utaztunk. Andrással felváltva nézelődünk és alszunk, majd Dourados-ban még megállunk egy benzinkúton és a sofőr teletankolja a buszt.
Ponta Pora-ban van az eddigi legszakadtabb busz pályaudvar, amit Brazíliában láttunk. Nekem külön öröm volt megérkezni, mert a pályaudvar kellős közepén összeakadt a két bakancsomon a csat és sikerül kiterülnöm a placcon, mint egy béka. Isten hozott engem Ponta Pora-ban!! Andrásnak persze majdnem megáll a szíve a látványtól. Eszünk egy töltött tésztát, meg üdítőt hozzá, kétszáz forint, ennyiért a városba csak egy üdítőt lehet kapni. András elmegy megnézni a közeli szállást, ami elég leszakadt, viszont kettőnknek háromezer forint egy éj, és még ötszáz forintért ki is mosatjuk az összes szennyesünket (ami estére meg is szárad, friss és illatos, nem Sabastiana féle mosás). A szoba ugyanakkora, mint tegnap, és omlik a vakolat, de legalább minden tiszta és csendes.
Átpakoljuk a kis hátizsákokat, leintjük a helyi buszt a központ felé. Csak nézünk a buszból, mert az a határt jelentő úton megy, amelynek a felőlünk levő oldala Brazília, a másik pedig Paraguay. Nincs kerítés, vagy bármi, ami határhoz hasonlítana, mindenki arra megy, amerre akar. A paraguayi oldalon hatalmas bevásárlóközpontok vannak, egy szintén hatalmas nemzeti zászló alatt, mi pedig a Brazil oldalon becsattogunk a helyi busz végállomására. Elindulunk Paraguay felé, majd egy kis parkhoz érve András megszólal, hogy „most már jöhetnének a madarak”! Nem értem, miért, hiszen Paraguay még odébb van, amikor szól, hogy már régen ott vagyunk! Észre sem vettem, mikor mentünk át a szomszédos országba. Megtaláljuk a buszpályaudvart, ami még szegényebb, mint a másik volt, és valami iszonyatos állapotban lévő buszok várakoznak az indulásra. Nem tudni hányszor kikalapált kaszni, többször felerősített aljzat, és lökhárító, brutális. Jesszusom, ezekkel kell mennünk hét órát?! Megtaláljuk az irodát, ahol megvesszük holnaputánra a jegyet, leito (alvós) busz ez is, csak egy megy, éjjel fél tizenegykor. Kiderül az is, hogy előtte kezeltetnünk kell az útlevelet egy nappal az indulás előtt. Magyarul, holnap papír szerint már Paraguay-ban leszünk, a valóságban pedig Brazíliában!!!
András egyszer a fejére csap, hogy ma van Icu szülinapja! Reggel nem köszöntöttük fel, egyrészt, mert fogalmunk sincs milyen nap és hányadika van (csak az órámról tudjuk), másrészt mert annyira hullafáradtak voltunk. Nézzük, még nincs olyan késő otthon, hívjuk fel telefonon. Veszünk egy telefonkártyát, de negyed órás hiábavaló próbálkozás után sem sikerül felhívni, kiderül, hogy a kártya csak belföldi hívásra használható. Veszünk egy másikat, amivel öt perc után sikerül létrehozni a kapcsolatot, gyorsan felköszöntjük, elmondjuk, hol is vagyunk. A maradék egységekről felhívom az én szüleimet és elmondom nekik ugyanezt (köszöntés nélkül).
Elindulunk gyalog megkeresni a paraguayi immigrációs irodát, de szinte senki sem tudja, hol van. A végén már egy rendőrautót intünk le, az egyikük tök jól elmagyarázza, hogy a térképen hol is vagyunk (már régen lementünk róla), merre kell menni először is a brazil majd a paraguayii irodába kezeltetni az útlevelet, mert mindkettőnél kell és természetesen a város két túlsó végében vannak. Ez itt normális, már fent sem akadunk rajta. Járkálunk a boltok között, bevásárolunk enni és innivalót fele annyiért, mint a brazil oldalon, és keressük a paraguayi irodát, mert az nincs a térképünkön. Már régen feladjuk, mire tök véletlenül megtaláljuk, egy kis ablak az egész egy bazi nagy irodaházban. A nő kérdésünkre, hogy holnap sokan lesznek-e, csak azt válaszolja, hogy trankíló, mert itt még több van ebből, mint Brazíliában. Pedig azt is nehéz felülmúlni!
Én már annyira kivagyok ettől a negyven-valahány fokos melegtől, a tűző naptól, a sok kilós hátizsáktól, hogy alig vánszorgok, de András is fáradt. Megvárjuk a helyi buszt, és visszamegyünk a szállás mellé egy kis kocsmába, megiszunk egy nagy üveg sört, közben az Avatar megy a TV-ben portugálul.
A szálláson kis szieszta, majd átmegyünk a buszpályaudvarra feltölteni a blogot. Egy apró cyber cafét gondoljatok ahová bezsúfoltak 8 gépet, a net ár/érték arányban van. Olcsó és lassú, sajnos a laptopot nem engedik csatlakoztatni a hálózathoz, így megnézzük a leveleinket és az otthoni választási őrületet… Ezt látva fizetünk és megyünk a szállásra.
Holnapi éjszakát is itt töltjük, majd holnapután éjjel indulunk a busszal az Iguaszu-vízeséshez, először a paraguayi oldalra , majd onnan gyorsan át a brazilra, mert vasárnap lesz és nincs argentin fizető eszközünk, nem tudjuk, hogy nyitva lesznek-e a váltóirodák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése