111. nap
2010. február 3.
Ez a mindegy (111) nap!
Tegnap délután sikeresen kiértünk a helyi „tömeg” közlekedéssel a Cuiaba-ig reptérre, ahol a becsekkolás után derült ki, hogy tíz perces késéssel indulunk, meg még ráraktak hármat. Ennek az oka, hogy a gépünk nem innen indul, hanem érkezik valahonnan, innen tovább megy Campo Grande-ba, onnan Curitiba-ba és onnan Porto Alegre-be. Mint egy buszjárat, és mi csak egy megállót utazunk vele!
A GOL társaságnál a beszállítás úgy működik, hogy először a gyerekek, idősek és a kismamák szállnak fel, és csak utána engedik a többi utast, és senki részéről nincs morgolódás, hogy miért nem ő az első.
András már az interneten lefoglalta a helyünket, így gyönyörködhetünk madártávlatból is az igazi Pantanalban. Ameddig a szem ellát víz, víz és víz. Csak sejteni lehet a folyók medrét, de egyes területek teljesen víz alatt vannak, balatonnyi vízfelületek. Húsz perces késéssel érkezünk Campo Grande-ba, szerencsésen megjönnek a csomagjaink is (a hátizsákokon az összes madzag úgy össze van görcsölve, a cipzárak lelakatolva, hogy legény legyen a talpán, aki bele tud nyúlni).
Kimegyünk a reptér elé a buszállomásra, és megkérdezünk egy nőt, hogy melyik busz megy a távolsági járatos buszpályaudvarra, ahonnan a buszok indulnak Miranda-ba és Corumbá-ba. A Lonely azt írja, hogy itt sok olcsó szállás van, minket ezek érdekelnek. Magyaráz valamit extra gyorsan, végül is András kihámozza, hogy el kell menni egy végállomásig, és ott átszállni egy másik buszra. Jaj, de jó! Várunk negyed órát, az alatt egy bácsika elmondja, hogyan lehet eljutni a központba, mondom Andrásnak, hogy minket az nem érdekel, mert a csaj azt mondta, hogy az pont az ellenkező irányban van. Végül is jön egy busz, ami jó nekünk, felszállunk, fizetünk ötszáz forintot kettőnknek, átmegyünk a buszban a pörgő kapun, ez jelzi azt, hogy fizettél, és leszállunk nem sokkal később a végállomáson. Ott mutatják, hogy melyik buszra kell átszállni, már fent ülünk a buszon, én a sofőrt kérem, hogy szóljon, mikor kell leszállni, miközben Andrásnak a busz végében mondja az előző busz vezetője, hogy még egyszer át kell szállni. Még jobb, ennyi csomaggal, élvezetes! A második végállomáson is sikeresen busz cserélünk, amin már ülőhely sincs, és kérjük a vezetőt, hogy szóljon a buszpályaudvarnál. Szól, leszállunk, és kiderül, hogy ez egy másik pályaudvar, csili-vili, vadi új, szerintünk a napokban nyithatták meg, mert mindenhol tábla hirdeti, hogy „Megnyílt!”. András egyfolytában mondja, hogy megszívtuk, megszívtuk! Bemegyünk, megkérdezzük, hogy mennyi a jegy meg az út, és mikor indulnak buszok Ponta Pora-ba, András jegyet is szeretne venni, de a jegyárus gyerek azt mondja „Trankiló!”, nem kell előre megvenni, nincsenek sokan. Engem ott hagy a csomagokkal, és elmegy megnézni a közeli Hotelt, amit a buszból látott meg. Visszajön nevetve, hogy lefoglalta két éjszakára a szállást, mert kevesebbe kerül egy éjre a szoba, mint ötezer forint, és ez volt a mai napra előirányozva. Átcuccolunk oda, a szoba olyan apró, hogy a négy hátizsákkal már alig férünk el, a fürdőben a neon éppen pislog, de tiszta és van meleg víz is, meg net is, de csak a folyosón. Olyan fáradtak vagyunk, hogy szinte semmi idő alatt elalszunk, reggel korán kelünk, mert megyünk ki Bence elé a reptérre.
Svédasztalos reggeli fogad minket, a narancslére rá kell rabolni, mert nagyon fogy és nincs utánpótlás, de a többi jó. Belakmározunk, és elindulunk vissza ugyanazon a busz útvonalon, amit tegnap este megtettünk idefelé jövet. Nekünk tetszik, hogy a végállomásokra csak jeggyel, vagy bérlettel lehet bemenni, emiatt a városban akárhány buszra szállsz át a végállomásokon, csak egyszer kell fizetned, a legelső buszon! Magyarul, végigbuszozhatod az egész várost kétszázötven forintból! Próbáld meg ezt Budapesten, ahol ha mész két metrómegállót és utána három buszmegállót, akkor két jegyet kell venned.
Nagyon kiszámolva érkezünk a reptérre háromnegyed tízre, ekkor érkezik Bence gépe. Nézzük a kiírást, negyed tizenegyre jelzik, csupán fél órát késik. Reméljük, hogy a géppel Bence is megérkezik, és nem késte le egyik csatlakozást sem!
Írunk egy papírt, amin az áll, hogy „Sr. Bensze Mate, Xaraes”, odaállunk a kijárathoz és várjuk. Meg is érkezik, teljesen fáradtan, kiderült, hogy a két napot úgy utazta végig Costa Rica-ból, hogy mindig a vészkijárathoz kérte a repjegyet, és lefeküdt a földre aludni. Már amikor a személyzet hagyta…
Elmegyünk taxival a Hotel Metropolitan-ba, eddig mindig ott szálltak meg, ha bejöttek CG-ba, ott gyorsan leszedjük a netről a szükséges info-kat, majd áttaxizunk a mi szállásunkra, Bence is ott alszik ma éjjel. A taxistól megkérdezzük, hogy mikor nyitott a pályaudvar, kiderül, hogy most hétfőn, még meleg, olyan friss! A régit be is zárták, nem működik. A szállásunkon is van net, én skypolok a szülőkkel, András és Bence megbeszélik, hogy mit kell még venni, milyen munkák vannak még, mekkora a víz a lodge-ban és a fazendán, milyen volt Costa Rica. A szállodával szemben van egy bolt, ahol sikeresen megveszünk mindent, a laposvas kivételével. A bolt mellett van egy narancsosztályozó üzem, bemegyünk, és míg nézzük, hogy osztályozzák a narancsokat, élvezzük a finom illatot, ami igazi felüdülés ebben a melegben. Embertelen a hőség, főleg az aszfalton.
Elgyalogolunk a pályaudvarra, Andrással sört iszunk, Bence mangólevet, meg jégkrémet eszik. András készít néhány képet, majd megvesszük a jegyünket. Persze Bencének teljesen más időpontra tudnak csak jegyet adni, mint ami a netes oldalon van, ez is érdekes, mert akkor minek van egy komoly weboldal, ha még véletlenül sem fedi a valóságot?
A mi buszunk reggel ötkor indul, de azt mondja a jegyárus, hogy elég kimenni hatig (!), mert Brasília-ból (a fővárosból) jön, és biztos fog annyit késni. No komment.
Taxit fogunk, és elmegyünk a vastelepre, ahol megvesszük a laposvasat. András próbál üzletelni a taxissal, hogy kap zsebbe ezer forintot, ha megvár minket (tíz perc) és visszavisz a pályudvarra, mivel neki úgyis mindegy, hogy visszafelé ülnek-e a kocsiban vagy nem. Rábólint. Bence hozza a vasat, elindulunk, és a taxis lenyomja a taxiórát. Most akkor mi van? Szegény öreg annyira szenilis volt vagy értelmi gyenge, hogy nem értett, amit mondtunk neki.
Út közben meglátunk egy szupermerkado-t, itt kiszállunk, hogy bevásároljunk Bencének egy hónapra való kaját, mert elmeséltük neki, hogy milyen a melós kutyakaja. Inkább bebiztosítja magát arra az esetre, ha nem jönnének vendégek a lodge-ba. Én kint maradok a kasszákon kívül, mert van egy fél dinnyénk, meg a laposvas, és ebben a boltban nincs megőrzés. Nézelődök, itt olyan rendszer van, hogy miután fizetsz a kasszánál, a kijáratnál áll egy alkalmazott, akinek meg kell mutatnod a blokkot, és szúrópróba szerűen beletúr a kocsidba, és leellenőrzi, hogy x árú rajta van-e a számlán. Nem értem a logikáját, de érdekes. Egyetlen ember sincs, aki nyűglődne emiatt. Ezt meg kellene nekünk is tanulnunk.
Bence összevásárol öt doboznyi árut (ebből 2 karton a 24 dobozos tej), mi egy szerény kis nejlontáskával végzünk. Kitoljuk a parkolóba, és rájövünk, hogy ezt mi ugyan a busszal el nem visszük innen! Ismét taxit fogunk.
A szálláson bevackoljuk magunkat Bence szobájába, és megnézzük egymás képeit. Bence olyanokat fotózott CR-ban, hogy az állunk leesett, pedig láttuk már jó néhány nyertes képét!
Este fél nyolcra jön értünk Rodrigo (nem az Uruguay-i, ez másik), akitől Bencéék vették a faanyagokat az építkezésekhez. Elvisz bennünket egy churrascaria-ba, ahol fix árat fizetsz, és annyit eszel, amennyi beléd fér. Út közben felvesszük a barátnőjét is. Az étteremben van egy hatalmas asztal, ahol saláták,
folyt. köv.
A GOL társaságnál a beszállítás úgy működik, hogy először a gyerekek, idősek és a kismamák szállnak fel, és csak utána engedik a többi utast, és senki részéről nincs morgolódás, hogy miért nem ő az első.
András már az interneten lefoglalta a helyünket, így gyönyörködhetünk madártávlatból is az igazi Pantanalban. Ameddig a szem ellát víz, víz és víz. Csak sejteni lehet a folyók medrét, de egyes területek teljesen víz alatt vannak, balatonnyi vízfelületek. Húsz perces késéssel érkezünk Campo Grande-ba, szerencsésen megjönnek a csomagjaink is (a hátizsákokon az összes madzag úgy össze van görcsölve, a cipzárak lelakatolva, hogy legény legyen a talpán, aki bele tud nyúlni).
Kimegyünk a reptér elé a buszállomásra, és megkérdezünk egy nőt, hogy melyik busz megy a távolsági járatos buszpályaudvarra, ahonnan a buszok indulnak Miranda-ba és Corumbá-ba. A Lonely azt írja, hogy itt sok olcsó szállás van, minket ezek érdekelnek. Magyaráz valamit extra gyorsan, végül is András kihámozza, hogy el kell menni egy végállomásig, és ott átszállni egy másik buszra. Jaj, de jó! Várunk negyed órát, az alatt egy bácsika elmondja, hogyan lehet eljutni a központba, mondom Andrásnak, hogy minket az nem érdekel, mert a csaj azt mondta, hogy az pont az ellenkező irányban van. Végül is jön egy busz, ami jó nekünk, felszállunk, fizetünk ötszáz forintot kettőnknek, átmegyünk a buszban a pörgő kapun, ez jelzi azt, hogy fizettél, és leszállunk nem sokkal később a végállomáson. Ott mutatják, hogy melyik buszra kell átszállni, már fent ülünk a buszon, én a sofőrt kérem, hogy szóljon, mikor kell leszállni, miközben Andrásnak a busz végében mondja az előző busz vezetője, hogy még egyszer át kell szállni. Még jobb, ennyi csomaggal, élvezetes! A második végállomáson is sikeresen busz cserélünk, amin már ülőhely sincs, és kérjük a vezetőt, hogy szóljon a buszpályaudvarnál. Szól, leszállunk, és kiderül, hogy ez egy másik pályaudvar, csili-vili, vadi új, szerintünk a napokban nyithatták meg, mert mindenhol tábla hirdeti, hogy „Megnyílt!”. András egyfolytában mondja, hogy megszívtuk, megszívtuk! Bemegyünk, megkérdezzük, hogy mennyi a jegy meg az út, és mikor indulnak buszok Ponta Pora-ba, András jegyet is szeretne venni, de a jegyárus gyerek azt mondja „Trankiló!”, nem kell előre megvenni, nincsenek sokan. Engem ott hagy a csomagokkal, és elmegy megnézni a közeli Hotelt, amit a buszból látott meg. Visszajön nevetve, hogy lefoglalta két éjszakára a szállást, mert kevesebbe kerül egy éjre a szoba, mint ötezer forint, és ez volt a mai napra előirányozva. Átcuccolunk oda, a szoba olyan apró, hogy a négy hátizsákkal már alig férünk el, a fürdőben a neon éppen pislog, de tiszta és van meleg víz is, meg net is, de csak a folyosón. Olyan fáradtak vagyunk, hogy szinte semmi idő alatt elalszunk, reggel korán kelünk, mert megyünk ki Bence elé a reptérre.
Svédasztalos reggeli fogad minket, a narancslére rá kell rabolni, mert nagyon fogy és nincs utánpótlás, de a többi jó. Belakmározunk, és elindulunk vissza ugyanazon a busz útvonalon, amit tegnap este megtettünk idefelé jövet. Nekünk tetszik, hogy a végállomásokra csak jeggyel, vagy bérlettel lehet bemenni, emiatt a városban akárhány buszra szállsz át a végállomásokon, csak egyszer kell fizetned, a legelső buszon! Magyarul, végigbuszozhatod az egész várost kétszázötven forintból! Próbáld meg ezt Budapesten, ahol ha mész két metrómegállót és utána három buszmegállót, akkor két jegyet kell venned.
Nagyon kiszámolva érkezünk a reptérre háromnegyed tízre, ekkor érkezik Bence gépe. Nézzük a kiírást, negyed tizenegyre jelzik, csupán fél órát késik. Reméljük, hogy a géppel Bence is megérkezik, és nem késte le egyik csatlakozást sem!
Írunk egy papírt, amin az áll, hogy „Sr. Bensze Mate, Xaraes”, odaállunk a kijárathoz és várjuk. Meg is érkezik, teljesen fáradtan, kiderült, hogy a két napot úgy utazta végig Costa Rica-ból, hogy mindig a vészkijárathoz kérte a repjegyet, és lefeküdt a földre aludni. Már amikor a személyzet hagyta…
Elmegyünk taxival a Hotel Metropolitan-ba, eddig mindig ott szálltak meg, ha bejöttek CG-ba, ott gyorsan leszedjük a netről a szükséges info-kat, majd áttaxizunk a mi szállásunkra, Bence is ott alszik ma éjjel. A taxistól megkérdezzük, hogy mikor nyitott a pályaudvar, kiderül, hogy most hétfőn, még meleg, olyan friss! A régit be is zárták, nem működik. A szállásunkon is van net, én skypolok a szülőkkel, András és Bence megbeszélik, hogy mit kell még venni, milyen munkák vannak még, mekkora a víz a lodge-ban és a fazendán, milyen volt Costa Rica. A szállodával szemben van egy bolt, ahol sikeresen megveszünk mindent, a laposvas kivételével. A bolt mellett van egy narancsosztályozó üzem, bemegyünk, és míg nézzük, hogy osztályozzák a narancsokat, élvezzük a finom illatot, ami igazi felüdülés ebben a melegben. Embertelen a hőség, főleg az aszfalton.
Elgyalogolunk a pályaudvarra, Andrással sört iszunk, Bence mangólevet, meg jégkrémet eszik. András készít néhány képet, majd megvesszük a jegyünket. Persze Bencének teljesen más időpontra tudnak csak jegyet adni, mint ami a netes oldalon van, ez is érdekes, mert akkor minek van egy komoly weboldal, ha még véletlenül sem fedi a valóságot?
A mi buszunk reggel ötkor indul, de azt mondja a jegyárus, hogy elég kimenni hatig (!), mert Brasília-ból (a fővárosból) jön, és biztos fog annyit késni. No komment.
Taxit fogunk, és elmegyünk a vastelepre, ahol megvesszük a laposvasat. András próbál üzletelni a taxissal, hogy kap zsebbe ezer forintot, ha megvár minket (tíz perc) és visszavisz a pályudvarra, mivel neki úgyis mindegy, hogy visszafelé ülnek-e a kocsiban vagy nem. Rábólint. Bence hozza a vasat, elindulunk, és a taxis lenyomja a taxiórát. Most akkor mi van? Szegény öreg annyira szenilis volt vagy értelmi gyenge, hogy nem értett, amit mondtunk neki.
Út közben meglátunk egy szupermerkado-t, itt kiszállunk, hogy bevásároljunk Bencének egy hónapra való kaját, mert elmeséltük neki, hogy milyen a melós kutyakaja. Inkább bebiztosítja magát arra az esetre, ha nem jönnének vendégek a lodge-ba. Én kint maradok a kasszákon kívül, mert van egy fél dinnyénk, meg a laposvas, és ebben a boltban nincs megőrzés. Nézelődök, itt olyan rendszer van, hogy miután fizetsz a kasszánál, a kijáratnál áll egy alkalmazott, akinek meg kell mutatnod a blokkot, és szúrópróba szerűen beletúr a kocsidba, és leellenőrzi, hogy x árú rajta van-e a számlán. Nem értem a logikáját, de érdekes. Egyetlen ember sincs, aki nyűglődne emiatt. Ezt meg kellene nekünk is tanulnunk.
Bence összevásárol öt doboznyi árut (ebből 2 karton a 24 dobozos tej), mi egy szerény kis nejlontáskával végzünk. Kitoljuk a parkolóba, és rájövünk, hogy ezt mi ugyan a busszal el nem visszük innen! Ismét taxit fogunk.
A szálláson bevackoljuk magunkat Bence szobájába, és megnézzük egymás képeit. Bence olyanokat fotózott CR-ban, hogy az állunk leesett, pedig láttuk már jó néhány nyertes képét!
Este fél nyolcra jön értünk Rodrigo (nem az Uruguay-i, ez másik), akitől Bencéék vették a faanyagokat az építkezésekhez. Elvisz bennünket egy churrascaria-ba, ahol fix árat fizetsz, és annyit eszel, amennyi beléd fér. Út közben felvesszük a barátnőjét is. Az étteremben van egy hatalmas asztal, ahol saláták,
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése