2010. február 8-9.
A két napot az argentin oldalon töltöttük, így egy bejegyzéssel töltjük fel a blogra.
Sokkal szebb, mint a brazil oldal, továbbá ha a jegyet az első nap végén lepecsételtjük, akkor a második nap már fél áron van. Lehet madarászni az esőerdőben és arra gyalogolni, amerre szeretnél.
A hostel szervezésében mentünk ki az argentin nemzeti parkba, kisbusszal vittek és hoztak minket a hosteltől a bejáratig, és ez kettőnknek csak ötszáz forinttal került többe, mintha magunk utaztunk volna tömegközlekedéssel és minimum kettő átszállással (ha nem vár meg a busz a brazil határon, akkor hárommal).
Első nap három ausztrál, és egy dán lánnyal, valamint két finnel utaztunk, a második nap pedig egy japán, két spanyol, egy francia jött velünk, és mindenkinek bordó volt az útlevele!
A kisbusz megállt a brazil határon, ahol mindenkinek magának kellett intézni a kilépést, ami abból állt, hogy elvették a belépő papírt, és lepecsételték az útlevelünkkel együtt. Az argentin határ előtt a sofőr összeszedte az útleveleket és ő intézte a pecsételési ceremóniát. A két határ között szintén egy híd húzódik az Iguacu-folyó felett.
A határtól még 18 km-re van a nemzeti park bejárata, a kocsik az úton felállított kapun tudják megvenni a jegyet. A felnőtteknek 85 argentin peso a belépő (4400 forint), amiben benne van az ingyenes kisvonat, amely a vízesések között szállít és az ingyenes hajó, ami a San Martin szigetre visz ki. Több km-es ösvény van szétszórtan a parkban, a vízesések mentén, a folyón, vagy csak az esőerdőben, ahol egyedül lehet gyalogolni, több helyen leülni, kis ivó kutakból inni, ajándékokat venni, vagy csak beülni kisebb-nagyobb vendéglőkbe és gyors kajáldákba. Be lehet fizetni csónaktúrákra is.
A bejáratnál van egy látogatóközpont, ahol bemutatják a laikusok számára is könnyen megfigyelhető állat és növényfajokat, az érdekességeket, a nemzeti park történetét, és az itt élt indiánok (Guarani-k) történetét és életformájukat.
Nem messze a központtól indul a kisvonat, amire 200-300 ember fér fel egyszerre (nagyon tömött állapotban 300 ember), 15 – 20 percenként. Kis táblával jelzik a következő vonat indulását és a célállomást, mert nem mindegyik megy fel a végállomásig, a Torokig. A központtól 600 méteres Zöld Ösvényen (Green Trail) is el lehet jutni az első állomáshoz, a vízesésekhez, keresztülgyalogolva az esőerdőn, ahol hatalmas pókok függenek a fejünk felett mozdulatlanul, koatik ugrálnak és szaladnak kajára várva és varánuszok sétálnak át előttünk az úton. Madarászni elég nehéz, mert a madarak nem jönnek ki a rengetegből, és sok ember csoszog meg, szaladgál az ösvényen.
Az első állomás a Plaza Circuitos, innen két ösvény indul.
A felső „Circuito Superior, amely a vízesések felett (Ádám, Éva és San Martin vízesések) ível át, a lábunk alatt zubog le az a töménytelen mennyiségű víz, és a legnagyobb, a San Martin pedig a lábfejemtől egy méterre kezdődik! Mindenhol hatalmas a vízpára, az ösvények fém kordonok, melyek fél és egy méterrel a talajszint felett vezetnek, de a korlát csak derékig érő magasságú. Tériszonyosoknak nem éppen leányálom, amikor az átlátszó padló alatt láthatja a huszon méteres mélységbe zuhanó vízesést, de a látvány elfelejtette velem az összes félelmemet! Kisebb-nagyobb teraszok vannak a kordonok mentén, ahonnan félelmetesen gyönyörű a kilátás az esőerdőre és a rengeteg vízesésre!
A felső kört (Circuito Superior) érdemes reggel megnézni, mert a fények ekkor a legszebbek, a nap pont rásüt a vízesésekre.
A térre visszaérve elindultunk az alsó körön, a Circuito Inferior-on. Ez főként az erdőben megy, kicsit zártabb, mint a felső, viszont a kilátás innen csodálatos a Torokra, és az összes vízesésre. Ezen a körön van a csónakkikötő is, a kis teraszokról lehet látni, hogy merre mennek a csónakokkal, egészen be a vízesések közelébe. Ha valaki csónakázni szeretne, akkor érdemes váltóruhát és törölközőt vinni, mert semmi nem marad szárazon. Külön kis táskákat adnak, melyek vízállóak, és megóvják a víztől az értékeket.
A Zöld Ösvény és a két kör kényelmes tempóval négy órás mulatság volt nekünk, mert egyszerűen olyan nehéz elszakadni a látványtól.
Kis vonattal feldöcögünk (7 km/órás sebességgel) a végállomásra, a Torokhoz, a Garganta del Diablo-hoz. Innen egy hosszú fém-ösvény vezet a Torokhoz, keresztül a hatalmas Iguacu-folyón és a rajta fekvő kis szigeteken. Annyi lepkével találkoztunk ezen az ösvényen, és mind más volt, hogy fel sem tudom sorolni őket. Rendszeresen rászállnak az emberre és vitetik magukat egyik szigetről a másikra. A folyóban kis és nagy halak úszkálnak, a legtöbb faj csak itt, az Iguacu felső folyásán fordul elő, teknősök lebegnek az ösvény alatti csendes vízben és szajkók veszik el kézből a kajamaradékokat, miközben röhögnek a fák ágain. Nagy a nyugalom (eltekintve az emberáradattól), és ahogy haladunk a Torok felé, egyre nagyobb a levegő nedvességtartalma, pedig eddig sem volt semmi! A fák ágai közül néha ki-kitekintve már látjuk a Torokból feltörő vízpárát, ami a folyószint felé száll jó 20-30 méterrel.
Első nap délutánra csattogtunk ki a Torokhoz, mert akkor a legjobbak a fények. Természetesen mikor máskor, mint most merült le az összes frissen töltött elemünk! Végül is sikerült néhány képnyi energiát kicsikarni még belőlük, így le tudtuk fotózni a Torkot és a folyót a viharfelhők alatt. Megnézzük a Torkot, leírhatatlan az élmény, a kis terasz mellől zubog le a víz a 80 méteres mélységbe, egy rettenetesen szűk kis torokban. Mivel a sziklák nagyon kis teret engednek a folyónak, a vízpára valami hatalmas itt, nem lehet lelátni a folyó aljára. A szél néha felkapja, és felénk hozza a párát, mire kiérünk, már jó vizesek leszünk. De a ráadás még csak most jön…
András madarászik az ösvényen, én még visszamegyek a torokhoz. Ezt nem lehet otthagyni. Kis idő múlva csatlakozom Andráshoz, hogy indulni kellene, mert jön a második vihar, az első szerencsére elkerült bennünket, de a második felénk tart, hatalmas széllel és villámokkal. Mondom Andrásnak, hogy ha megázunk, az nem baj, de a villámokat nem szeretném a folyó felett egy fém-ösvényen megérni. El is indulunk gyorsan a kis vonat felé. Még félúton sem vagyunk, amikor már ömlik az eső, az esőkabátok a táskában vannak, de nincs értelme kivenni, mert már bőrig áztunk, és beesne az eső a táskában, mindent eláztatva. A hátizsákom oldalából elővesszük az esernyőt, András táskájára tesszük, hogy benne a könyv, meg a papírok ne ázzanak el. A fém-ösvény sima vas felületei pedig veszélyesen csúszóssá válnak, szerencsére megússzuk esés nélkül, azért fogni kell a korlátot.
Az állomáson a kisvonatra, nem fértünk már fel, leülünk egy padra és várunk. Az eső szakad, esnek be az emberek az állomás fedett (de oldalt nyitott) részére, mindenki vizes, és mivel jó húsz fokot hűlt a vihar alatt a levegő, fáznak. Remegő és kék szájú emberek mindenhol. Mi szépen előhúzzuk a vitorlás esőkabátokat a táskából (ezek kabátnak is megfelelnek), levesszük a vizes felsőket, és bebújunk a kabátba. Se perc alatt bemelegítjük a testünk melegével, mi nem fázunk! Mi vagyunk az egyetlenek!
Sajnos csak egy dolgot felejtettünk el, hogy az útlevelek András nadrágjának az oldalzsebében vannak, „kicsit” eláztak. Az enyém vadi új… volt.
A kisvonat már fél órája bent áll, tömve emberekkel, akik kezdenek idegesek lenni, mert az eső oldalról bevág, még ha tető van is a fejük felett. Nem értik meg, hogy amíg ömlik az eső addig nem indul el a vonat.
A következő vonatra már több, mint egy órája várunk, megérkezik, de tele van. Mivel még mindig esik, nem szállnak ki. Az állomás is tele. Andrással megbeszéljük, hogy ő túrja magát, és foglal helyet nekem is. Amint átengedik az embereket a vonathoz, ez a terv már teljesíthetetlen, mert mindenki lökdösődik, és tapossa a másikat. Nekem két kis kölköt kell letrankilóznom, mert a veséimet majd leverték a könyökükkel a nagy igyekezetben. Találok két ülőhelyet, megbeszélem a pasikkal, hogy akkor ketten ideülünk, de mire hátranézek szólni Andrásnak, hogy gyere, addigra ő már eltűnt. Csak remélem, hogy van helye a vonaton. Megyek leülni, mire egy öregasszony a pasikkal szemben mondja, hogy az a családja helye, mert nem akarnak kiszállni az eső miatt, és visszamennek. Nem ülhetek oda. Mondom neki, hogy bocsi, de ez engem nem érdekel, és leülök mellé. Érdekes módon nem hatja meg őket, hogy nem beszélek spanyolul, mert társalognának velem, de mikor kiderül, hogy a férjem a másik kocsiban ül, akkor elapad a társalgás.
Elindul a vonat, valószínűleg most háromszáznál többen ülünk rajta, mert a hatfősre hitelesített padon tízen ülünk.
A látogatóközpontnál leszállok, András négy paddal arrébb ült, de a tömeg miatt nem vettük észre egymást, ő is helyet foglalt nekem. Megnézzük még a központot, és megyünk a kisbuszunkhoz. A bejáratnál lepecsételtetjük a jegyet holnap már csak 45 peso-ba kerül a belépés.
A kijáratnál állnak már a többiek, a négy lány is teljesen elázott és most úgy fáznak, hogy nézni is rossz. Megérkezik a busz, felcsavarják a fűtést a maximumra, nem hiszem, hogy ezt a kocsi sokszor megérte.
Átsuhanunk a határokon, a brazil oldalon megkérdezik, hogy hány napot maradunk még, mondjuk, hogy húszat, és adnak hatvanhat napra vízumot. Kérdezik, hogy elég lesz?
Másnap ugyanígy végigjárjuk az útvonalat, csak már nyugodtabban, mert tudjuk, hogy mindenre lesz időnk. A levegő is hűvösebb, mint tegnap, viszont a sok esőnek köszönhetően a vízszint még magasabb, a vízesések még vadabbak. A sziget le van zárva a magas vízszint miatt, meg is értjük, mert a szigeten a kikötő teljesen eltűnt a víz alatt. Pedig onnan milyen kilátás lett volna!!!
A mai egyik busz utasunk, a japán, kicsit életre képtelen, vagy elvarázsolt. Megveteti San Paoloba a buszjegyét este hatra, és jön velünk Argentínába, ahonnan a visszaindulás szintén este hatkor van. Nagy nehezen megérti, hogy ez így nem jó, végül is a hostel megoldja, áttetetik a jegyét hét-húszra, és a találkozónk fél hatkor van a kijáratnál. A határon kiderül, hogy nincs belépő papírja, végül is a sofőr kapcsolatainak köszönhetően átengedik. Ráadásul vastag fekete farmerben és hosszú ujjúban jött ivóvíz nélkül és még csónakázni is megy. A másik utas egy francia lány, akinek hatalmas dumája és mű lelkendezése mögött nulla tudás van. Minden témához hozzászól, de amikor a francia helyzetekkel kapcsolatos kérdések felmerülnek, akkor a válasza mindig az, hogy nem tudom. A két spanyol srác az értelmes, jó kérdéseket tesznek fel, megy a társalgás végig, a parkig.
A nap végére szépen lepirul az arcom és a vádlim. András is vörös lesz, de mivel a madarászás közben állandóan ráncolja homlokát, fehér vízszintes csíkok jelzik, hol vannak a ráncai.
Tanácsunk az, hogy ha valaki idejön és csak egy napja van, akkor az argentin oldalt nézze meg. Ha két napot tud rááldozni, akkor először a brazil, majd az argentin parkba látogasson el, mert a második sokkal szebb.
Sokkal szebb, mint a brazil oldal, továbbá ha a jegyet az első nap végén lepecsételtjük, akkor a második nap már fél áron van. Lehet madarászni az esőerdőben és arra gyalogolni, amerre szeretnél.
A hostel szervezésében mentünk ki az argentin nemzeti parkba, kisbusszal vittek és hoztak minket a hosteltől a bejáratig, és ez kettőnknek csak ötszáz forinttal került többe, mintha magunk utaztunk volna tömegközlekedéssel és minimum kettő átszállással (ha nem vár meg a busz a brazil határon, akkor hárommal).
Első nap három ausztrál, és egy dán lánnyal, valamint két finnel utaztunk, a második nap pedig egy japán, két spanyol, egy francia jött velünk, és mindenkinek bordó volt az útlevele!
A kisbusz megállt a brazil határon, ahol mindenkinek magának kellett intézni a kilépést, ami abból állt, hogy elvették a belépő papírt, és lepecsételték az útlevelünkkel együtt. Az argentin határ előtt a sofőr összeszedte az útleveleket és ő intézte a pecsételési ceremóniát. A két határ között szintén egy híd húzódik az Iguacu-folyó felett.
A határtól még 18 km-re van a nemzeti park bejárata, a kocsik az úton felállított kapun tudják megvenni a jegyet. A felnőtteknek 85 argentin peso a belépő (4400 forint), amiben benne van az ingyenes kisvonat, amely a vízesések között szállít és az ingyenes hajó, ami a San Martin szigetre visz ki. Több km-es ösvény van szétszórtan a parkban, a vízesések mentén, a folyón, vagy csak az esőerdőben, ahol egyedül lehet gyalogolni, több helyen leülni, kis ivó kutakból inni, ajándékokat venni, vagy csak beülni kisebb-nagyobb vendéglőkbe és gyors kajáldákba. Be lehet fizetni csónaktúrákra is.
A bejáratnál van egy látogatóközpont, ahol bemutatják a laikusok számára is könnyen megfigyelhető állat és növényfajokat, az érdekességeket, a nemzeti park történetét, és az itt élt indiánok (Guarani-k) történetét és életformájukat.
Nem messze a központtól indul a kisvonat, amire 200-300 ember fér fel egyszerre (nagyon tömött állapotban 300 ember), 15 – 20 percenként. Kis táblával jelzik a következő vonat indulását és a célállomást, mert nem mindegyik megy fel a végállomásig, a Torokig. A központtól 600 méteres Zöld Ösvényen (Green Trail) is el lehet jutni az első állomáshoz, a vízesésekhez, keresztülgyalogolva az esőerdőn, ahol hatalmas pókok függenek a fejünk felett mozdulatlanul, koatik ugrálnak és szaladnak kajára várva és varánuszok sétálnak át előttünk az úton. Madarászni elég nehéz, mert a madarak nem jönnek ki a rengetegből, és sok ember csoszog meg, szaladgál az ösvényen.
Az első állomás a Plaza Circuitos, innen két ösvény indul.
A felső „Circuito Superior, amely a vízesések felett (Ádám, Éva és San Martin vízesések) ível át, a lábunk alatt zubog le az a töménytelen mennyiségű víz, és a legnagyobb, a San Martin pedig a lábfejemtől egy méterre kezdődik! Mindenhol hatalmas a vízpára, az ösvények fém kordonok, melyek fél és egy méterrel a talajszint felett vezetnek, de a korlát csak derékig érő magasságú. Tériszonyosoknak nem éppen leányálom, amikor az átlátszó padló alatt láthatja a huszon méteres mélységbe zuhanó vízesést, de a látvány elfelejtette velem az összes félelmemet! Kisebb-nagyobb teraszok vannak a kordonok mentén, ahonnan félelmetesen gyönyörű a kilátás az esőerdőre és a rengeteg vízesésre!
A felső kört (Circuito Superior) érdemes reggel megnézni, mert a fények ekkor a legszebbek, a nap pont rásüt a vízesésekre.
A térre visszaérve elindultunk az alsó körön, a Circuito Inferior-on. Ez főként az erdőben megy, kicsit zártabb, mint a felső, viszont a kilátás innen csodálatos a Torokra, és az összes vízesésre. Ezen a körön van a csónakkikötő is, a kis teraszokról lehet látni, hogy merre mennek a csónakokkal, egészen be a vízesések közelébe. Ha valaki csónakázni szeretne, akkor érdemes váltóruhát és törölközőt vinni, mert semmi nem marad szárazon. Külön kis táskákat adnak, melyek vízállóak, és megóvják a víztől az értékeket.
A Zöld Ösvény és a két kör kényelmes tempóval négy órás mulatság volt nekünk, mert egyszerűen olyan nehéz elszakadni a látványtól.
Kis vonattal feldöcögünk (7 km/órás sebességgel) a végállomásra, a Torokhoz, a Garganta del Diablo-hoz. Innen egy hosszú fém-ösvény vezet a Torokhoz, keresztül a hatalmas Iguacu-folyón és a rajta fekvő kis szigeteken. Annyi lepkével találkoztunk ezen az ösvényen, és mind más volt, hogy fel sem tudom sorolni őket. Rendszeresen rászállnak az emberre és vitetik magukat egyik szigetről a másikra. A folyóban kis és nagy halak úszkálnak, a legtöbb faj csak itt, az Iguacu felső folyásán fordul elő, teknősök lebegnek az ösvény alatti csendes vízben és szajkók veszik el kézből a kajamaradékokat, miközben röhögnek a fák ágain. Nagy a nyugalom (eltekintve az emberáradattól), és ahogy haladunk a Torok felé, egyre nagyobb a levegő nedvességtartalma, pedig eddig sem volt semmi! A fák ágai közül néha ki-kitekintve már látjuk a Torokból feltörő vízpárát, ami a folyószint felé száll jó 20-30 méterrel.
Első nap délutánra csattogtunk ki a Torokhoz, mert akkor a legjobbak a fények. Természetesen mikor máskor, mint most merült le az összes frissen töltött elemünk! Végül is sikerült néhány képnyi energiát kicsikarni még belőlük, így le tudtuk fotózni a Torkot és a folyót a viharfelhők alatt. Megnézzük a Torkot, leírhatatlan az élmény, a kis terasz mellől zubog le a víz a 80 méteres mélységbe, egy rettenetesen szűk kis torokban. Mivel a sziklák nagyon kis teret engednek a folyónak, a vízpára valami hatalmas itt, nem lehet lelátni a folyó aljára. A szél néha felkapja, és felénk hozza a párát, mire kiérünk, már jó vizesek leszünk. De a ráadás még csak most jön…
András madarászik az ösvényen, én még visszamegyek a torokhoz. Ezt nem lehet otthagyni. Kis idő múlva csatlakozom Andráshoz, hogy indulni kellene, mert jön a második vihar, az első szerencsére elkerült bennünket, de a második felénk tart, hatalmas széllel és villámokkal. Mondom Andrásnak, hogy ha megázunk, az nem baj, de a villámokat nem szeretném a folyó felett egy fém-ösvényen megérni. El is indulunk gyorsan a kis vonat felé. Még félúton sem vagyunk, amikor már ömlik az eső, az esőkabátok a táskában vannak, de nincs értelme kivenni, mert már bőrig áztunk, és beesne az eső a táskában, mindent eláztatva. A hátizsákom oldalából elővesszük az esernyőt, András táskájára tesszük, hogy benne a könyv, meg a papírok ne ázzanak el. A fém-ösvény sima vas felületei pedig veszélyesen csúszóssá válnak, szerencsére megússzuk esés nélkül, azért fogni kell a korlátot.
Az állomáson a kisvonatra, nem fértünk már fel, leülünk egy padra és várunk. Az eső szakad, esnek be az emberek az állomás fedett (de oldalt nyitott) részére, mindenki vizes, és mivel jó húsz fokot hűlt a vihar alatt a levegő, fáznak. Remegő és kék szájú emberek mindenhol. Mi szépen előhúzzuk a vitorlás esőkabátokat a táskából (ezek kabátnak is megfelelnek), levesszük a vizes felsőket, és bebújunk a kabátba. Se perc alatt bemelegítjük a testünk melegével, mi nem fázunk! Mi vagyunk az egyetlenek!
Sajnos csak egy dolgot felejtettünk el, hogy az útlevelek András nadrágjának az oldalzsebében vannak, „kicsit” eláztak. Az enyém vadi új… volt.
A kisvonat már fél órája bent áll, tömve emberekkel, akik kezdenek idegesek lenni, mert az eső oldalról bevág, még ha tető van is a fejük felett. Nem értik meg, hogy amíg ömlik az eső addig nem indul el a vonat.
A következő vonatra már több, mint egy órája várunk, megérkezik, de tele van. Mivel még mindig esik, nem szállnak ki. Az állomás is tele. Andrással megbeszéljük, hogy ő túrja magát, és foglal helyet nekem is. Amint átengedik az embereket a vonathoz, ez a terv már teljesíthetetlen, mert mindenki lökdösődik, és tapossa a másikat. Nekem két kis kölköt kell letrankilóznom, mert a veséimet majd leverték a könyökükkel a nagy igyekezetben. Találok két ülőhelyet, megbeszélem a pasikkal, hogy akkor ketten ideülünk, de mire hátranézek szólni Andrásnak, hogy gyere, addigra ő már eltűnt. Csak remélem, hogy van helye a vonaton. Megyek leülni, mire egy öregasszony a pasikkal szemben mondja, hogy az a családja helye, mert nem akarnak kiszállni az eső miatt, és visszamennek. Nem ülhetek oda. Mondom neki, hogy bocsi, de ez engem nem érdekel, és leülök mellé. Érdekes módon nem hatja meg őket, hogy nem beszélek spanyolul, mert társalognának velem, de mikor kiderül, hogy a férjem a másik kocsiban ül, akkor elapad a társalgás.
Elindul a vonat, valószínűleg most háromszáznál többen ülünk rajta, mert a hatfősre hitelesített padon tízen ülünk.
A látogatóközpontnál leszállok, András négy paddal arrébb ült, de a tömeg miatt nem vettük észre egymást, ő is helyet foglalt nekem. Megnézzük még a központot, és megyünk a kisbuszunkhoz. A bejáratnál lepecsételtetjük a jegyet holnap már csak 45 peso-ba kerül a belépés.
A kijáratnál állnak már a többiek, a négy lány is teljesen elázott és most úgy fáznak, hogy nézni is rossz. Megérkezik a busz, felcsavarják a fűtést a maximumra, nem hiszem, hogy ezt a kocsi sokszor megérte.
Átsuhanunk a határokon, a brazil oldalon megkérdezik, hogy hány napot maradunk még, mondjuk, hogy húszat, és adnak hatvanhat napra vízumot. Kérdezik, hogy elég lesz?
Másnap ugyanígy végigjárjuk az útvonalat, csak már nyugodtabban, mert tudjuk, hogy mindenre lesz időnk. A levegő is hűvösebb, mint tegnap, viszont a sok esőnek köszönhetően a vízszint még magasabb, a vízesések még vadabbak. A sziget le van zárva a magas vízszint miatt, meg is értjük, mert a szigeten a kikötő teljesen eltűnt a víz alatt. Pedig onnan milyen kilátás lett volna!!!
A mai egyik busz utasunk, a japán, kicsit életre képtelen, vagy elvarázsolt. Megveteti San Paoloba a buszjegyét este hatra, és jön velünk Argentínába, ahonnan a visszaindulás szintén este hatkor van. Nagy nehezen megérti, hogy ez így nem jó, végül is a hostel megoldja, áttetetik a jegyét hét-húszra, és a találkozónk fél hatkor van a kijáratnál. A határon kiderül, hogy nincs belépő papírja, végül is a sofőr kapcsolatainak köszönhetően átengedik. Ráadásul vastag fekete farmerben és hosszú ujjúban jött ivóvíz nélkül és még csónakázni is megy. A másik utas egy francia lány, akinek hatalmas dumája és mű lelkendezése mögött nulla tudás van. Minden témához hozzászól, de amikor a francia helyzetekkel kapcsolatos kérdések felmerülnek, akkor a válasza mindig az, hogy nem tudom. A két spanyol srác az értelmes, jó kérdéseket tesznek fel, megy a társalgás végig, a parkig.
A nap végére szépen lepirul az arcom és a vádlim. András is vörös lesz, de mivel a madarászás közben állandóan ráncolja homlokát, fehér vízszintes csíkok jelzik, hol vannak a ráncai.
Tanácsunk az, hogy ha valaki idejön és csak egy napja van, akkor az argentin oldalt nézze meg. Ha két napot tud rááldozni, akkor először a brazil, majd az argentin parkba látogasson el, mert a második sokkal szebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése