105. nap
2010. január 28.
Negyed hatkor („Cristalino időzóna”) találkozó a társalgónál, Csilla okosan az ágyat választja, mert nem szeretne unatkozni a torony alatt, a tériszonya miatt. Hatalmas léptekkel haladunk az ösvényen, még csendes az erdő, csak az este lehullott csapadék csepeg rendületlenül alá, jelezve, hogy nem kevés eső esett.
Felmászunk a kilátó legtetejére, sajnos felhős az ég, így nem láthatjuk a napfelkeltét, de így is gyönyörű a táj. Pára foltok szállnak fel az erdőből, folyamatosan változik a látótávolság, aztán kisüt a nap. Kitisztul a légtér, a madarak is jobban mozognak: tukánok, araszárik, papagájok, arák, különböző sarlósfecskék és sok más madárka repked mindenfelé. A legviccesebb a pézsmaréce megfigyelése volt az esőerdő felett. Hatalmas morajlást hallunk, egy öregebb fa adta meg magát, komótosan dőlt a mélybe. Az esőerdő olyan, amit az iskolában tanultunk róla, jól elkülöníthetőek a lombkoronaszintek, de most itt vagyunk és látjuk alulról, középről és felülről. Messze az egyik hegygerincen pókmajmok mozognak a lombkoronában.
Legszívesebben itt maradnék néhány napot a tetőn, de nem tudok, mivel ez az egy tiszta, teljes napunk a lodgeba és még más élőhelyeket is meglátogatunk. Ment is tanakodás, hiszen nagyon jól kitalálta a tulajdonos, hogy egy éjszakára ne is legyen érdemes ide jönni, aki jön az három vagy több éjszakát marad. Van itt egy visszajáró vendég Sao Paoloból, de ő már egyedül közlekedhet, igaz most is egy hete érkezett. Úristen mit tudnék itt egy hét alatt művelni…
Nehezen hagyom ott a kilátást és a madarakat, de indulni kell és irány az étkező. Csilla már régen felkelt, mire visszaérünk és mondja, hogy látott egy madarat amit nem tudott meghatározni, de lefotózni se, mert a gépe pont akkor merült le… Kibogozzuk, hogy egy kakukk félét látott, amit én még nem.
Gyors reggeli, ismét a kedvenc gyümölcsöm van, papaja. Utána már indulunk is tovább, fel a folyón egy másik ösvényre, a magasabban fekvő hegyi ösvényre. Az ösvény elején egy hatalmas fa dőlt keresztbe. Leo mondja, hogy két napja még állt a fa! Kikerüljük, és mindketten figyelnek ránk Francisco-val, nehogy érintsük a fát és leveleket, mert tűzhangyák nyomait látják rajtuk. Olyan erős savat termelnek, hogy még az általuk megrágott növényrészeket sem szabad érinteni, mert nagyon fájdalmas nyomot hagy. Gránit kibukkanások között vezet az út egyre feljebb, amikor egy leszakadásnál rálátunk újra az erdőre. Megkeressük a kilátót, innen nem tűnik olyan nagynak. Itt már elég meleg van, kevés madár mozog. Visszafordulunk, és lefelé menet belefutunk egy nagyobb flockba (vegyes madár csapat, az erdőben, melyek folyamatosan mozognak, a madarászok nagyon szeretik ezeket a csapatokat). Csak kapkodjuk a fejünket, szinte mindig új fajt látunk vagy mutatnak: tangarák, eufóniák, pitpitek, cukormadarak és vireó mozgott. Itt elvagyunk egy ideig, ezekkel nem kell szenvedni a sűrűben. Egyik-másik madár olyan, mintha egy smaragd- vagy egy rubin-darab repkedne föl-le.
Vissza egy másik úton megyünk, de ezt inkább a természet alakította ki, a gránit kibukkanáson vezet az út. Leo a kövek alatt mérgező békát keres és talál. Nem az igazi nyílméreg béka, de ennek is erős a mérge. Utoljára rápróbálunk egy törpetukán fajra (Gould’s Toucanet), de csak válaszol a hangra nem mutatja magát, sajnos.
Találunk vad ananászt is, ami érdekes módon egy nagyon pici broméliához hasonlít, maga a termés pedig ugyanúgy néz ki, mint az otthon kapható ananász, de annak a negyedét sem éri el méretre. Isten illata van egyik-másiknak.
Ezen az ösvényen is többet maradunk, mint amennyit szoktak, így pont beesünk ebédre. Utána 2 óra csendes pihenő. Csilla kimossa a kevés szennyesünket, én kinézek az úszószigetre, itt fotózok még pár fajt, de leszakad az ég, így berohanok a házba. Bemenekítjük a száraz ruhákat az ajtó elöl. Elnyom az álom, negyed órával később kelünk a kelleténél. Gyorsan elkészülünk és irány a Teles Pires-folyó egyik szigete, ahol egy manakin fajt keresünk és találunk. Előtte egy amazonasi énekest (Amazonian Tyrannulet) keresünk, ami csak a folyók szigeteinek ártereiben él, annak is az alsó szintjén! Viszonylag gyorsan meg találjuk és nagyon bizalmas, több képet is csinálok róla, néhány méterről (legutolsó fotó).
A folyón az alsóbb szakasz felé haladunk, mert ott biztosan látható a sisakos madár (Amazonian Umbrellabird), de meglepetésünkre a folyó közepén egy kígyót látunk. Leo eksztázisban pattog a csónakban, Bushmaster, Bushmaster!!! Nagyon veszélyes, harcias mérges kígyó! Amerika legnagyobb mérges kígyója van előttünk, ez a példány olyan 180 cm hosszú, a második legveszélyesebb Dél-Amerikában. Többször megkerüljük, de tisztes távolságból, Leo még így is fél a csónakban, sajnos jó képet nem tudok csinálni. Közben beszáll egy hím sisakos madár, így már csak a zebragém (Zigzag Heron) van hátra.
A Cristalino-folyón keressünk még utoljára egy ritka ragadozót (Cryptic Forest-Falcon), melyet a vezetőnk írt le először a világon, sajnos ez a madár nem mutatja magát. Viszont pont a megfelelő idő a zebragémre. Közben két különböző lappantyú faj is elkezd repülni. Megszólal a madár, de nem akar mozogni. Valószínű, hogy a tojót nem akarja elhagyni, mert most kezdődik a nász.
Ott hagyjuk, ezt a pár, de a vezetőnk nem nyugszik bele, hogy nem sikerült előcsalogatni, még két különböző helyen megállunk hallgatózni, de már nagyon sötét van. Mondom neki, hogy holnap hajnalban próbáljunk rá újra.
Közben besötétedett, így csak a kikötő fénye segít minket. A vacsora ismét fantasztikus, de a desszert nem nyeri el tetszésünket, tökből készítették… Hosszan beszélgetünk Leo-val és Fran-nal a kígyóról, csak most tudatosul igazán bennünk, hogy mi lett volna, ha nem a folyón, hanem az erdőben, az ösvényen találkozunk vele. Leo meséli, hogy van egy nagyon gyakorlott vezetőjük, aki jól ismeri az erdőt, és egyszer, amikor ment az ösvényen egy L alakú kanyarba ért, és az L másik szárán ment át előtte a kígyó, úgy, hogy se nem látta, se nem hallotta előtte, mert annyira jól rejtőzködik az aljnövényzetben. A mérge nagyon erős, ráadásul nagyon agresszív, és a hosszúsága miatt egészen derékmagasságig képes marni. Leo mondja, hogy mindennap imádkozik reggel azért, hogy ne találkozzunk ezzel a kígyóval az erdőben, és ez komoly.
Este a gyertya fényénél összébb pakolunk és lefekszünk, mivel holnap korán kelünk.
Szerencsére a házban nincs szúnyog. A vezetők szerint viszont az erdőben sok a szúnyog, mi csak nevetünk a pantanali szúnyogparadicsom után, még riasztót sem használunk, mialatt ők egyfolytában kenik magukat. Van is böjtje estére, meg másnapra. Ugyanis bár kevés szúnyog csípett meg bennünket, ezek a csípések körben bepirosodnak és fájdalmasan bedagadnak. Csillát a tenyerén is megcsípték és ki kellett nyomni a mérget, mert annyira bedagadt a tenyere, hogy minden mozgatásnál fájt neki.
Felmászunk a kilátó legtetejére, sajnos felhős az ég, így nem láthatjuk a napfelkeltét, de így is gyönyörű a táj. Pára foltok szállnak fel az erdőből, folyamatosan változik a látótávolság, aztán kisüt a nap. Kitisztul a légtér, a madarak is jobban mozognak: tukánok, araszárik, papagájok, arák, különböző sarlósfecskék és sok más madárka repked mindenfelé. A legviccesebb a pézsmaréce megfigyelése volt az esőerdő felett. Hatalmas morajlást hallunk, egy öregebb fa adta meg magát, komótosan dőlt a mélybe. Az esőerdő olyan, amit az iskolában tanultunk róla, jól elkülöníthetőek a lombkoronaszintek, de most itt vagyunk és látjuk alulról, középről és felülről. Messze az egyik hegygerincen pókmajmok mozognak a lombkoronában.
Legszívesebben itt maradnék néhány napot a tetőn, de nem tudok, mivel ez az egy tiszta, teljes napunk a lodgeba és még más élőhelyeket is meglátogatunk. Ment is tanakodás, hiszen nagyon jól kitalálta a tulajdonos, hogy egy éjszakára ne is legyen érdemes ide jönni, aki jön az három vagy több éjszakát marad. Van itt egy visszajáró vendég Sao Paoloból, de ő már egyedül közlekedhet, igaz most is egy hete érkezett. Úristen mit tudnék itt egy hét alatt művelni…
Nehezen hagyom ott a kilátást és a madarakat, de indulni kell és irány az étkező. Csilla már régen felkelt, mire visszaérünk és mondja, hogy látott egy madarat amit nem tudott meghatározni, de lefotózni se, mert a gépe pont akkor merült le… Kibogozzuk, hogy egy kakukk félét látott, amit én még nem.
Gyors reggeli, ismét a kedvenc gyümölcsöm van, papaja. Utána már indulunk is tovább, fel a folyón egy másik ösvényre, a magasabban fekvő hegyi ösvényre. Az ösvény elején egy hatalmas fa dőlt keresztbe. Leo mondja, hogy két napja még állt a fa! Kikerüljük, és mindketten figyelnek ránk Francisco-val, nehogy érintsük a fát és leveleket, mert tűzhangyák nyomait látják rajtuk. Olyan erős savat termelnek, hogy még az általuk megrágott növényrészeket sem szabad érinteni, mert nagyon fájdalmas nyomot hagy. Gránit kibukkanások között vezet az út egyre feljebb, amikor egy leszakadásnál rálátunk újra az erdőre. Megkeressük a kilátót, innen nem tűnik olyan nagynak. Itt már elég meleg van, kevés madár mozog. Visszafordulunk, és lefelé menet belefutunk egy nagyobb flockba (vegyes madár csapat, az erdőben, melyek folyamatosan mozognak, a madarászok nagyon szeretik ezeket a csapatokat). Csak kapkodjuk a fejünket, szinte mindig új fajt látunk vagy mutatnak: tangarák, eufóniák, pitpitek, cukormadarak és vireó mozgott. Itt elvagyunk egy ideig, ezekkel nem kell szenvedni a sűrűben. Egyik-másik madár olyan, mintha egy smaragd- vagy egy rubin-darab repkedne föl-le.
Vissza egy másik úton megyünk, de ezt inkább a természet alakította ki, a gránit kibukkanáson vezet az út. Leo a kövek alatt mérgező békát keres és talál. Nem az igazi nyílméreg béka, de ennek is erős a mérge. Utoljára rápróbálunk egy törpetukán fajra (Gould’s Toucanet), de csak válaszol a hangra nem mutatja magát, sajnos.
Találunk vad ananászt is, ami érdekes módon egy nagyon pici broméliához hasonlít, maga a termés pedig ugyanúgy néz ki, mint az otthon kapható ananász, de annak a negyedét sem éri el méretre. Isten illata van egyik-másiknak.
Ezen az ösvényen is többet maradunk, mint amennyit szoktak, így pont beesünk ebédre. Utána 2 óra csendes pihenő. Csilla kimossa a kevés szennyesünket, én kinézek az úszószigetre, itt fotózok még pár fajt, de leszakad az ég, így berohanok a házba. Bemenekítjük a száraz ruhákat az ajtó elöl. Elnyom az álom, negyed órával később kelünk a kelleténél. Gyorsan elkészülünk és irány a Teles Pires-folyó egyik szigete, ahol egy manakin fajt keresünk és találunk. Előtte egy amazonasi énekest (Amazonian Tyrannulet) keresünk, ami csak a folyók szigeteinek ártereiben él, annak is az alsó szintjén! Viszonylag gyorsan meg találjuk és nagyon bizalmas, több képet is csinálok róla, néhány méterről (legutolsó fotó).
A folyón az alsóbb szakasz felé haladunk, mert ott biztosan látható a sisakos madár (Amazonian Umbrellabird), de meglepetésünkre a folyó közepén egy kígyót látunk. Leo eksztázisban pattog a csónakban, Bushmaster, Bushmaster!!! Nagyon veszélyes, harcias mérges kígyó! Amerika legnagyobb mérges kígyója van előttünk, ez a példány olyan 180 cm hosszú, a második legveszélyesebb Dél-Amerikában. Többször megkerüljük, de tisztes távolságból, Leo még így is fél a csónakban, sajnos jó képet nem tudok csinálni. Közben beszáll egy hím sisakos madár, így már csak a zebragém (Zigzag Heron) van hátra.
A Cristalino-folyón keressünk még utoljára egy ritka ragadozót (Cryptic Forest-Falcon), melyet a vezetőnk írt le először a világon, sajnos ez a madár nem mutatja magát. Viszont pont a megfelelő idő a zebragémre. Közben két különböző lappantyú faj is elkezd repülni. Megszólal a madár, de nem akar mozogni. Valószínű, hogy a tojót nem akarja elhagyni, mert most kezdődik a nász.
Ott hagyjuk, ezt a pár, de a vezetőnk nem nyugszik bele, hogy nem sikerült előcsalogatni, még két különböző helyen megállunk hallgatózni, de már nagyon sötét van. Mondom neki, hogy holnap hajnalban próbáljunk rá újra.
Közben besötétedett, így csak a kikötő fénye segít minket. A vacsora ismét fantasztikus, de a desszert nem nyeri el tetszésünket, tökből készítették… Hosszan beszélgetünk Leo-val és Fran-nal a kígyóról, csak most tudatosul igazán bennünk, hogy mi lett volna, ha nem a folyón, hanem az erdőben, az ösvényen találkozunk vele. Leo meséli, hogy van egy nagyon gyakorlott vezetőjük, aki jól ismeri az erdőt, és egyszer, amikor ment az ösvényen egy L alakú kanyarba ért, és az L másik szárán ment át előtte a kígyó, úgy, hogy se nem látta, se nem hallotta előtte, mert annyira jól rejtőzködik az aljnövényzetben. A mérge nagyon erős, ráadásul nagyon agresszív, és a hosszúsága miatt egészen derékmagasságig képes marni. Leo mondja, hogy mindennap imádkozik reggel azért, hogy ne találkozzunk ezzel a kígyóval az erdőben, és ez komoly.
Este a gyertya fényénél összébb pakolunk és lefekszünk, mivel holnap korán kelünk.
Szerencsére a házban nincs szúnyog. A vezetők szerint viszont az erdőben sok a szúnyog, mi csak nevetünk a pantanali szúnyogparadicsom után, még riasztót sem használunk, mialatt ők egyfolytában kenik magukat. Van is böjtje estére, meg másnapra. Ugyanis bár kevés szúnyog csípett meg bennünket, ezek a csípések körben bepirosodnak és fájdalmasan bedagadnak. Csillát a tenyerén is megcsípték és ki kellett nyomni a mérget, mert annyira bedagadt a tenyere, hogy minden mozgatásnál fájt neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése