100. nap
2010. január 23.
Reggel András átmegy az irodába, megbeszélni Esmiria-val, hogyan tudunk kijutni a buszhoz hétfő reggel, mivel az út a Park Estrada-ig mától legalább három hónapon keresztül kocsival járhatatlan. Enyhén feldúltan jön vissza, mivel a válasz az volt, hogy csónakkal kivisznek minket az Abobral-hídig, ott átszállunk egy bérelt kocsira, aminek a tarifája 130 reál (13.000, azaz tizenháromezer forint) Buraco-ig, ami a hídtól 24 km-re van. Egyet nem értett, hogy ez személyenként, vagy egy kocsira vonatkozik? Dúl-fúl, elmondja, hogy ez már a röhej kategóriába sem tartozik, meg rabló-banda, és én igazat adok neki.
Kimegyünk a műhelybe, hogy megcsináljuk a leeső faanyagokból a madárodúkat, 2 vércse, 8 papagáj és 4 tukán. Sajnos az aráknak nem tudjuk megcsinálni, mert a zsalu deszkáiból lenne, ami kint van a toronynál. Bolita a változatosság kedvéért a kocsit szereli, így átmegyünk körbe a hangárba áthozni faanyagot. Az úton sem tudunk végig közlekedni, mert azt is elárasztotta a folyó, keresztbe megyünk a mezőn. Visszafelé már kicsit sok nekem a fa a hónom alatt, estére jó kis véraláfutás lesz a medencecsontom felett.
Visszafelé számolunk, és arra a következtetésre jutunk, hogy nekünk ezzel a módszerrel Alta-Florestából a vissza út, és február végén a hazaút (Bp-re) egy vagyonba fog kerülni. Ha a fenti összeget kocsira számoljuk, és nem főre, hozzáadjuk a Buraco-Campo Grande buszjegyet háromszor (oda-vissza-oda), akkor ez nekünk cirka hetvenezer forint lenne. Átgondoljuk, hogy milyen és mennyi munka van még itt, és miket lehet megcsinálni a növekvő vízszint mellett, arra jutunk, hogy a február végéig elvégezhető munkák több mint 90%-a készen van, a maradékot három ember elbírja.
A hangárban nekiállunk az odúknak, amikor megjelenik Pelikán, hogy vigyük át az öt keselyűs lest a a hangárba. Megérkezik még két ismeretlen ember, ők segítenek felpakolni a platóra. Mivel nagy a les, egyszerre csak egy fér fel a kocsira. Mivel én ebben nem tudok segíteni, bemegyek a házba. Megkérdezem Esmiria-tól, hogy akkor ez az összeg mire vonatkozik, kiderül, hogy kocsinként ennyi. Hétfőn reggel három turista elutazik a lodge-ból, így minket is ki tudnak vinni csónakkal a hídig, Esmiria pedig megkérdezi, hogy beférünk-e hozzájuk a kocsiba. Ez így mindjárt jobban hangzik, mert akkor a tizenháromezer öt felé osztódna!
Ebéd a turistákkal, végre normális a kaja! Ebéd után csináljuk az odúkat. A vércseodúkat a hangárból áthozott fából készítjük, ahány oldalt vágunk le, az mind másfelé görbül. Elég nehéz összecsavarozni és szegelni, de kettő megvan. Ekkor András megelégeli, és kihozatja Bolitával a madardék OSB táblákat, amik már semmire sem kellenek, és abból csináljuk az összes többi odút. Este nyolcra végzünk a négy vércsével és négy papagáj odúval. Az odúk méreteit részben Bence találta ki, részben megkaptuk e-mailben (tukán odút), részben én kutattam a neten utána.
Mivel nyolcra végeztünk, gyorsan megfürdünk, és átmegyünk vacsizni. Utána beszélünk Esmiria-val, és szerencsére ott van Marcello is, az új idegenvezető, aki beszél angolul, és kiderül, hogy nem férünk be az öt személyes kocsiba, még a platóra sem. Nagyszerű! Megkérjük, hogy szervezzen le nekünk is egy kocsit, de úgy, hogy egykor elérjük a buszt Buraco-ba, és holnapra állítsa össze a számlánkat (telefon, üdítő). Meglepődik, ekkor elmondjuk neki, hogy a holnapi az utolsó napunk a lodge-ban, nem jövünk már vissza.
András lekezeli Pöki lábát, viszonylag szép, lassan lappad a gyulladás. Pöki egyre gyorsabban mászik fel-alá, egyre többet eszik, és miután este megetetem tejjel bekucorodik a mosdókagyló alá és dorombol! Mint a macskák. Érdekes. Andrással guggolunk mellette és hallgatjuk. A szívem belefájdul, hogy mi lesz vele ez után. Ha lehetne, hazavinném.
Pelikánnal is közölnénk a döntésünket, de nincs jó kedvében, ez a következő napra fog maradni.
Kimegyünk a műhelybe, hogy megcsináljuk a leeső faanyagokból a madárodúkat, 2 vércse, 8 papagáj és 4 tukán. Sajnos az aráknak nem tudjuk megcsinálni, mert a zsalu deszkáiból lenne, ami kint van a toronynál. Bolita a változatosság kedvéért a kocsit szereli, így átmegyünk körbe a hangárba áthozni faanyagot. Az úton sem tudunk végig közlekedni, mert azt is elárasztotta a folyó, keresztbe megyünk a mezőn. Visszafelé már kicsit sok nekem a fa a hónom alatt, estére jó kis véraláfutás lesz a medencecsontom felett.
Visszafelé számolunk, és arra a következtetésre jutunk, hogy nekünk ezzel a módszerrel Alta-Florestából a vissza út, és február végén a hazaút (Bp-re) egy vagyonba fog kerülni. Ha a fenti összeget kocsira számoljuk, és nem főre, hozzáadjuk a Buraco-Campo Grande buszjegyet háromszor (oda-vissza-oda), akkor ez nekünk cirka hetvenezer forint lenne. Átgondoljuk, hogy milyen és mennyi munka van még itt, és miket lehet megcsinálni a növekvő vízszint mellett, arra jutunk, hogy a február végéig elvégezhető munkák több mint 90%-a készen van, a maradékot három ember elbírja.
A hangárban nekiállunk az odúknak, amikor megjelenik Pelikán, hogy vigyük át az öt keselyűs lest a a hangárba. Megérkezik még két ismeretlen ember, ők segítenek felpakolni a platóra. Mivel nagy a les, egyszerre csak egy fér fel a kocsira. Mivel én ebben nem tudok segíteni, bemegyek a házba. Megkérdezem Esmiria-tól, hogy akkor ez az összeg mire vonatkozik, kiderül, hogy kocsinként ennyi. Hétfőn reggel három turista elutazik a lodge-ból, így minket is ki tudnak vinni csónakkal a hídig, Esmiria pedig megkérdezi, hogy beférünk-e hozzájuk a kocsiba. Ez így mindjárt jobban hangzik, mert akkor a tizenháromezer öt felé osztódna!
Ebéd a turistákkal, végre normális a kaja! Ebéd után csináljuk az odúkat. A vércseodúkat a hangárból áthozott fából készítjük, ahány oldalt vágunk le, az mind másfelé görbül. Elég nehéz összecsavarozni és szegelni, de kettő megvan. Ekkor András megelégeli, és kihozatja Bolitával a madardék OSB táblákat, amik már semmire sem kellenek, és abból csináljuk az összes többi odút. Este nyolcra végzünk a négy vércsével és négy papagáj odúval. Az odúk méreteit részben Bence találta ki, részben megkaptuk e-mailben (tukán odút), részben én kutattam a neten utána.
Mivel nyolcra végeztünk, gyorsan megfürdünk, és átmegyünk vacsizni. Utána beszélünk Esmiria-val, és szerencsére ott van Marcello is, az új idegenvezető, aki beszél angolul, és kiderül, hogy nem férünk be az öt személyes kocsiba, még a platóra sem. Nagyszerű! Megkérjük, hogy szervezzen le nekünk is egy kocsit, de úgy, hogy egykor elérjük a buszt Buraco-ba, és holnapra állítsa össze a számlánkat (telefon, üdítő). Meglepődik, ekkor elmondjuk neki, hogy a holnapi az utolsó napunk a lodge-ban, nem jövünk már vissza.
András lekezeli Pöki lábát, viszonylag szép, lassan lappad a gyulladás. Pöki egyre gyorsabban mászik fel-alá, egyre többet eszik, és miután este megetetem tejjel bekucorodik a mosdókagyló alá és dorombol! Mint a macskák. Érdekes. Andrással guggolunk mellette és hallgatjuk. A szívem belefájdul, hogy mi lesz vele ez után. Ha lehetne, hazavinném.
Pelikánnal is közölnénk a döntésünket, de nincs jó kedvében, ez a következő napra fog maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése