101. nap
2010. január 24.
Reggeli után megbeszéljük Pelikánnal a tegnapi döntésünket, beletörődve és nyugodtan fogadja. Megérti az érvelésünket.
Kiindulunk a műhelybe, mikor András meglátja Esmiria-t és megkérdezi, hogy mikor tudnánk kimenni csónakkal a toronyhoz, mert meg kell locsolni a betont, és leszedni a zsalut. Mondja, hogy Marcello most fogja vinni a turistákat, lovagló-program lesz. Szólunk Pelikánnak, veszünk rövidgatyát és papucsot, beülünk a motorcsónakba és elindulunk.
Kikötünk annál a lépcsőfeljárónál, ahol megálltunk pihenni kenuzás közben. A lépcső túlsó végén minden vízben áll, de halljuk, hogy már jön a Toyota. Kiko vezet, Joao mezítláb, farmerben macsetével vágja a kocsinak az utat az erdőben. Na szépen előkészített a terep! Felszállunk a kocsira, és a frissen megépített töltésen csúszkálunk az erdőben, körben víz, ha nem is mindenhol, az út nagy részén, és becsapnak az ágak is, mert nem vágták le. Ráadásul marnak a szúnyogok és a Toyota is a végét járja, Kiko ki is veszi összkerékből, így már szebb a hangja.
Kiérünk a fazendára, csak a magasabbra épített házak állnak szárazon, meg ahonnan indul a lovaglás. Kiko és Marcello elkezdi felnyergelni a lovakat, mikor kérjük, hogy nekünk is kettőt (mert én csak András mögé vagyok hajlandó felülni), akkor már Kiko nem mosolyog. Egy perc múlva mondja, hogy beszéljünk a kerítés-készítőkkel, hátha kivisznek trakival. András megbeszéli velük, persze nem probléma, segít nekik leszedni a platóról a hullámpalákat, ezalatt Pelikán leül és beszélget a turistákkal.
Mikor végeznek, felszállunk a platóra és irány a torony! A kistraki első kerekei teljesen eltűnnek a vízben, a toronynál viszont csak térdig ér. Felmászunk a „dombra”, hogy szétszedjük a zsalut, persze csak egy szekercénk, egy kalapácsunk és egy baltafejünk van, amit Andrással feltettünk a trakira. Egy óra alatt sikerül szétverni az itató belsejének a zsaluzását, a külsejéhez hozzá sem kezdünk, mert reménytelen. Tíz centi hosszú csavarok vannak benne, aggregátor és fúrógép nélkül nem lehet szétszedni. A hangyák alul, a szúnyogok felül csípnek.
A fazendán elköszönünk Olíviától, aki felajánlja, hogy aludhatunk néhány éjszakát a mamájánál, vagy az egyik rokonánál Sao Paolo-ban, csak mondjuk meg, hogy mikor megyünk, és leszervezi. Bruna is meghívott magához minket Curitiba-ba, vele is szeretnénk beszélni, hogy áll-e még az ajánlata, és tud-e fogadni bennünket.
Kezd körvonalazódni a hátralévő időre az útiterv, már csak a pénzünk függvénye, hogy mit tudunk a tervből kihozni. Ehhez kellene a net, de az csak annyi volt, hogy a szülőknek skypon el tudtuk mondani, hogy ide már nem jövünk vissza, ennek mi az oka, és hogy nem tudjuk mikor lesz legközelebb net, illetve hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot. Szerencsére ezt gyorsan megbeszéltük, és utána egészen az indulásunk percéig nem is volt többet net.
Délután befejezzük az odúkat is, csak a tukánosoknak nem sikerült beszerelni az alját. Elköszönünk még egyszer Olíviától, az összes magyar fűszerünket nekiadom, András Joao-nak egy üveg fehér rumot ajándékoz, és hosszasan beszélgetünk velük. Lehet a nyáron jönnek Magyarországra, így visszahívjuk őket.
Beszélek Bolita-val, hogy a tyúkól alatt lakik két nagy tatu, ugyanolyanok, mint Pöki. Mivel Bolita ott lakik az óltól nem messze, ugyan vegye már szárnyai alá Pökit, és protezsálja be a két nagynak, hátha befogadják, és akkor megmarad. Azt mi is tudjuk, hogy ha nem tud ásni, akkor enni sem, ez az egyetlen esélye.
Este pakolás, jó pár ruhát itt hagyunk, András az egyik szandáját is. A munkát, a napot, és Sebastiana mosását nem bírták ki, már megvarrni sem lehet. El is használtunk otthonról hozott dolgokat, többek között kb. 14 kis és nagy szappant, sampont, kéztörlőt, testápolót, ilyesmit, így gyors számolás mellett olyan 15 kiló mínuszban van a csomagunk a megérkezésünkhöz képest. És ne felejtsük el, hogy szerencsére már az üvegeket sem kell cipelnünk.
Még kitakarítom a fürdőszobát, elmosogatok, reggelre hagyom a söprést, meg a szemét kirakását. Nem akarok úgy elmenni, hogy disznóólat hagyjunk magunk után, ez szerintem alapvető…
Kiindulunk a műhelybe, mikor András meglátja Esmiria-t és megkérdezi, hogy mikor tudnánk kimenni csónakkal a toronyhoz, mert meg kell locsolni a betont, és leszedni a zsalut. Mondja, hogy Marcello most fogja vinni a turistákat, lovagló-program lesz. Szólunk Pelikánnak, veszünk rövidgatyát és papucsot, beülünk a motorcsónakba és elindulunk.
Kikötünk annál a lépcsőfeljárónál, ahol megálltunk pihenni kenuzás közben. A lépcső túlsó végén minden vízben áll, de halljuk, hogy már jön a Toyota. Kiko vezet, Joao mezítláb, farmerben macsetével vágja a kocsinak az utat az erdőben. Na szépen előkészített a terep! Felszállunk a kocsira, és a frissen megépített töltésen csúszkálunk az erdőben, körben víz, ha nem is mindenhol, az út nagy részén, és becsapnak az ágak is, mert nem vágták le. Ráadásul marnak a szúnyogok és a Toyota is a végét járja, Kiko ki is veszi összkerékből, így már szebb a hangja.
Kiérünk a fazendára, csak a magasabbra épített házak állnak szárazon, meg ahonnan indul a lovaglás. Kiko és Marcello elkezdi felnyergelni a lovakat, mikor kérjük, hogy nekünk is kettőt (mert én csak András mögé vagyok hajlandó felülni), akkor már Kiko nem mosolyog. Egy perc múlva mondja, hogy beszéljünk a kerítés-készítőkkel, hátha kivisznek trakival. András megbeszéli velük, persze nem probléma, segít nekik leszedni a platóról a hullámpalákat, ezalatt Pelikán leül és beszélget a turistákkal.
Mikor végeznek, felszállunk a platóra és irány a torony! A kistraki első kerekei teljesen eltűnnek a vízben, a toronynál viszont csak térdig ér. Felmászunk a „dombra”, hogy szétszedjük a zsalut, persze csak egy szekercénk, egy kalapácsunk és egy baltafejünk van, amit Andrással feltettünk a trakira. Egy óra alatt sikerül szétverni az itató belsejének a zsaluzását, a külsejéhez hozzá sem kezdünk, mert reménytelen. Tíz centi hosszú csavarok vannak benne, aggregátor és fúrógép nélkül nem lehet szétszedni. A hangyák alul, a szúnyogok felül csípnek.
A fazendán elköszönünk Olíviától, aki felajánlja, hogy aludhatunk néhány éjszakát a mamájánál, vagy az egyik rokonánál Sao Paolo-ban, csak mondjuk meg, hogy mikor megyünk, és leszervezi. Bruna is meghívott magához minket Curitiba-ba, vele is szeretnénk beszélni, hogy áll-e még az ajánlata, és tud-e fogadni bennünket.
Kezd körvonalazódni a hátralévő időre az útiterv, már csak a pénzünk függvénye, hogy mit tudunk a tervből kihozni. Ehhez kellene a net, de az csak annyi volt, hogy a szülőknek skypon el tudtuk mondani, hogy ide már nem jövünk vissza, ennek mi az oka, és hogy nem tudjuk mikor lesz legközelebb net, illetve hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot. Szerencsére ezt gyorsan megbeszéltük, és utána egészen az indulásunk percéig nem is volt többet net.
Délután befejezzük az odúkat is, csak a tukánosoknak nem sikerült beszerelni az alját. Elköszönünk még egyszer Olíviától, az összes magyar fűszerünket nekiadom, András Joao-nak egy üveg fehér rumot ajándékoz, és hosszasan beszélgetünk velük. Lehet a nyáron jönnek Magyarországra, így visszahívjuk őket.
Beszélek Bolita-val, hogy a tyúkól alatt lakik két nagy tatu, ugyanolyanok, mint Pöki. Mivel Bolita ott lakik az óltól nem messze, ugyan vegye már szárnyai alá Pökit, és protezsálja be a két nagynak, hátha befogadják, és akkor megmarad. Azt mi is tudjuk, hogy ha nem tud ásni, akkor enni sem, ez az egyetlen esélye.
Este pakolás, jó pár ruhát itt hagyunk, András az egyik szandáját is. A munkát, a napot, és Sebastiana mosását nem bírták ki, már megvarrni sem lehet. El is használtunk otthonról hozott dolgokat, többek között kb. 14 kis és nagy szappant, sampont, kéztörlőt, testápolót, ilyesmit, így gyors számolás mellett olyan 15 kiló mínuszban van a csomagunk a megérkezésünkhöz képest. És ne felejtsük el, hogy szerencsére már az üvegeket sem kell cipelnünk.
Még kitakarítom a fürdőszobát, elmosogatok, reggelre hagyom a söprést, meg a szemét kirakását. Nem akarok úgy elmenni, hogy disznóólat hagyjunk magunk után, ez szerintem alapvető…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése