89. nap
2010. január 12.
Reggel nyugodtan felkelünk, elkezdünk készülődni, mikor megjelenik Carlos, hogy őt valaki vigye ki a fazendára. Míg nem vagyunk itt, Joao ad neki munkát, mert amúgy semmit sem csinálna az ivászaton kívül. Pelikán kifuvarozza, ahol kiderül, hogy nem is kellett volna kivinni, mert a hangárban fogják Joao-val javítani a harmadik Toyotát (nem a mienket).
Pelikán visszaér, felcuccolunk, és elindulunk. Kidöcögünk Burraco-ba, ahol átülünk a „kis piros-ba”, és folytatjuk az utat Corumbá-ba. Az út majdnem felénél átkelünk egy nagyon magasra épített hídon, ami a Paraquay-folyó felett ível. A folyó kb. négyszer olyan széles, mint a Duna, és hatalmas árterülete van. Kisebb folyók ágaznak ki-be a híd előtt és után is. Természetesen hídpénzt is kell fizetni, 5 reált (500 Ft).
Corumbá-ban a város közepén lévő buszpályaudvaron van a brazil „határ”, ahol bepecsételnek az útlevélbe ki- és belépéskor. Ezek után utazva még 10 km-t jutunk el a Bolíviai határig, ahol szintén pecsételnek. Érdekes, hogy 10 km-en keresztül hivatalosan a Föld egyik országához sem tartoztunk.
Corumbá-ban megkeressük a buszpályaudvart, ahol hatalmas sor fogad bennünket az immigrációs iroda előtt. Kiderül, hogy kettőig ebédszünet van. Addig elmegyünk a belvárosba, és felveszünk pénzt, hogy legyen elég az Amazonas-i úthoz. A K&H-s kártyánkat csak a HSBC bank automatája fogadja el, ráadásul csak 450 reált (45 ezer forintot) tudunk felvenni egy nap. Mi nem emlékszünk, hogy ilyen limitet beállítottunk volna, de nem tudunk mit csinálni, felvesszük a maximum összeget. Pelikánnak egy hét alatt nem sikerült a két magyar bank között lebonyolítani a tranzakciót, emiatt a kártyája egyenlege a nullához közeli.
Gondoljuk, hogy a bankban biztos tudunk dollárt váltani bolivár-ra, megkérdezzük, persze hogy lehet és rámutat a leghosszabb sorra. Kivárjuk a félórát, és a kedves banki alkalmazott közli, hogy dollárt, azt itt váltani nem lehet. Jó, hogy minden alkalmazott tudja a munkáját…
Visszamegyünk a buszpályaudvarra, beállunk a sorba, és várunk. Egy perc múlva megjelenik egy kedves hölgy és kérdezi, hogy kimegyünk vagy bejövünk Braziliából/ba? Mondjuk, hogy ki. Akkor ez nem a mi sorunk, álljunk át a másikba, mutatja, hol. Kellemes meglepetés, mi vagyunk az elsők a „sorban”. Gyorsan kiszaladok a kocsihoz Pelikánért, mert ő ott maradt, mire ketten visszaérünk az ablakhoz, már az én útlevelemet is kezelték, úgy hogy ott sem voltam!
Lezárjuk a kis pirost, és megyünk a határ felé taxival, fejenként 10 reál (ezer Ft), de nincs mit tenni, gyalog mégsem mehetünk. A határon kitesz minket, beállunk a sorba. A határ három épületből áll, minden tiszta por, mindenhol autók állnak, pénzváltók ülnek, és főként ideges bolíviai emberek állnak sorban, vagy járkálnak. A két út közötti épület a „pecsételős”, ott kell sorban állni. Kijön egy ember a házból, megáll a lépcső tetején, és kiabálva igazgatja az embereket: bolíviai ide, külföldi oda. Beállunk a helyünkre, jön egy másik ember, az osztogatja az űrlapot, ami egy fél méter hosszú lepedő, és mindkét oldalát ki kell töltened, a szokásos adatok mellett (név, született, honnan-hova, mikor, útlevélszám) olyanokat is, hogy terrorista vagyok-e, drogot csempészek-e, van-e fegyver nálam, hasadó anyag, dolgozok-e Bolíviában, visszautasították-e már a belépési engedélyem. Két opció van, igen, vagy nem a válasz. Szerintetek egy épelméjű ember mit ikszel be?
Kitöltjük, sorra kerülünk, a pasas megnézi. Csodálkozik, hogy mennyire hasonlít kívül a helyi útlevélre a mienk (az új), és Pelikánnak miért másmilyen van, ha ő is magyar (neki régi)? Végül is bejutunk a pecsételős szobába, ahol egy kismama nézi, pecsételi az útleveleket, papírokat. Ránk kerül a sor, ekkor kiderül, hogy a nagy papír felét letépik, és egyes emberekét kidobják a kukába, másokét pedig az asztalra teszik egy nagy darab kő alá. A másik felére és az útlevélbe pecsétet nyomnak, és mehetünk is az utunkra.
Fogunk egy taxit, és elvitetjük magunkat a vonatállomásra. Rodrigo útmutatása szerint itt van egy jó és olcsó hostel. A taxissal kicsit alkudni kell, mert bepróbálkozik, de eljutunk a pályaudvarig. Puerto Quijarro (ejts puertó kissahro) egy koszos kisváros, ahol a főút az egyetlen aszfaltos utca. Már itt látszik az ország szegénysége: kis házak, kis kertek, disznók és rengeteg kutya az utcán, por és sár, kis boltok és nagy olcsóság Brazíliához képest. Megnézzük a pályaudvart, innen indul a „halál-vonat” Santa Cruz-ba, semmi extra. Lekanyarodunk a város utolsó utcájára, és az utolsó ház a hostel. Bemegyünk a magas kapun és elámulunk. Tiszta, rendezett, jól kiépített és barátságos hostel, kedves személyzet, normális internet és olcsó szállás vár ránk. Ráadásul egy magaslatra építették, és a medence partjáról (mert az is van) fantasztikus a kilátás a Paraguayi folyóra, a Pantanalra és Corumbá-ra.
Mivel hostel, ezért egy nyolcágyas szobában kapunk három ágyat és ágyneműhuzatot. Estére kiderül, hogy én vagyok az egyetlen női vendég, úgyhogy nem kell aggódnom a zuhanyzóban lévő forgalom miatt. Gyorsan elhelyezkedünk, és elindulunk nézelődni a városban. Veszünk innivalót, ennivalót, elmegyünk a buszpályaudvarra is, ahonnan megemelt buszok indulnak (a rossz útviszonyok miatt emelik meg a buszok alját), nézelődünk a ruhás butikokban is, de semmi különös nincs, majd András hazatelefonál 60 Ft/perc-ért anyukájának, az én szüleim viszont nem veszik fel.
Este nyolcra ígérik a vacsit a hostelben, addig Pelikán jégkrémezik, mi meg sörözünk a medence mellett. András közben madarászik, lát egyszerre 200 jabirut!! Már kopog a szemünk az éhségtől, de elérkezik a nyolc óra, leülünk az asztalhoz. Ekkor kiderül, hogy itt egy órával kevesebb van, azaz csak hét. Beülünk a tévézőbe, de csak egy csatorna jön be, a többi elég rosszul. Pelikán inkább alszik egyet, én nézem a tévét, András összeírja hány fajt látott eddig Bolíviában.
Eljön a helyi idő szerinti nyolc óra, amikor is szólnak, hogy sajnos csak kilenckor lesz vacsi. Na itt még nagyobb a trankilo hangulat, mint a szomszédban! Kivárjuk, kapunk egy fél sült csirkemellet, három szelet főtt krumplit, valami zöldséges salátát, meg helyi gabonából készített kását. Vacsi közben egy norvég gyerekkel beszélgetünk, aki éppen világkörüli úton van, Brazília után ez a második állomása.
Estére megtelik a szoba.
Pelikán visszaér, felcuccolunk, és elindulunk. Kidöcögünk Burraco-ba, ahol átülünk a „kis piros-ba”, és folytatjuk az utat Corumbá-ba. Az út majdnem felénél átkelünk egy nagyon magasra épített hídon, ami a Paraquay-folyó felett ível. A folyó kb. négyszer olyan széles, mint a Duna, és hatalmas árterülete van. Kisebb folyók ágaznak ki-be a híd előtt és után is. Természetesen hídpénzt is kell fizetni, 5 reált (500 Ft).
Corumbá-ban a város közepén lévő buszpályaudvaron van a brazil „határ”, ahol bepecsételnek az útlevélbe ki- és belépéskor. Ezek után utazva még 10 km-t jutunk el a Bolíviai határig, ahol szintén pecsételnek. Érdekes, hogy 10 km-en keresztül hivatalosan a Föld egyik országához sem tartoztunk.
Corumbá-ban megkeressük a buszpályaudvart, ahol hatalmas sor fogad bennünket az immigrációs iroda előtt. Kiderül, hogy kettőig ebédszünet van. Addig elmegyünk a belvárosba, és felveszünk pénzt, hogy legyen elég az Amazonas-i úthoz. A K&H-s kártyánkat csak a HSBC bank automatája fogadja el, ráadásul csak 450 reált (45 ezer forintot) tudunk felvenni egy nap. Mi nem emlékszünk, hogy ilyen limitet beállítottunk volna, de nem tudunk mit csinálni, felvesszük a maximum összeget. Pelikánnak egy hét alatt nem sikerült a két magyar bank között lebonyolítani a tranzakciót, emiatt a kártyája egyenlege a nullához közeli.
Gondoljuk, hogy a bankban biztos tudunk dollárt váltani bolivár-ra, megkérdezzük, persze hogy lehet és rámutat a leghosszabb sorra. Kivárjuk a félórát, és a kedves banki alkalmazott közli, hogy dollárt, azt itt váltani nem lehet. Jó, hogy minden alkalmazott tudja a munkáját…
Visszamegyünk a buszpályaudvarra, beállunk a sorba, és várunk. Egy perc múlva megjelenik egy kedves hölgy és kérdezi, hogy kimegyünk vagy bejövünk Braziliából/ba? Mondjuk, hogy ki. Akkor ez nem a mi sorunk, álljunk át a másikba, mutatja, hol. Kellemes meglepetés, mi vagyunk az elsők a „sorban”. Gyorsan kiszaladok a kocsihoz Pelikánért, mert ő ott maradt, mire ketten visszaérünk az ablakhoz, már az én útlevelemet is kezelték, úgy hogy ott sem voltam!
Lezárjuk a kis pirost, és megyünk a határ felé taxival, fejenként 10 reál (ezer Ft), de nincs mit tenni, gyalog mégsem mehetünk. A határon kitesz minket, beállunk a sorba. A határ három épületből áll, minden tiszta por, mindenhol autók állnak, pénzváltók ülnek, és főként ideges bolíviai emberek állnak sorban, vagy járkálnak. A két út közötti épület a „pecsételős”, ott kell sorban állni. Kijön egy ember a házból, megáll a lépcső tetején, és kiabálva igazgatja az embereket: bolíviai ide, külföldi oda. Beállunk a helyünkre, jön egy másik ember, az osztogatja az űrlapot, ami egy fél méter hosszú lepedő, és mindkét oldalát ki kell töltened, a szokásos adatok mellett (név, született, honnan-hova, mikor, útlevélszám) olyanokat is, hogy terrorista vagyok-e, drogot csempészek-e, van-e fegyver nálam, hasadó anyag, dolgozok-e Bolíviában, visszautasították-e már a belépési engedélyem. Két opció van, igen, vagy nem a válasz. Szerintetek egy épelméjű ember mit ikszel be?
Kitöltjük, sorra kerülünk, a pasas megnézi. Csodálkozik, hogy mennyire hasonlít kívül a helyi útlevélre a mienk (az új), és Pelikánnak miért másmilyen van, ha ő is magyar (neki régi)? Végül is bejutunk a pecsételős szobába, ahol egy kismama nézi, pecsételi az útleveleket, papírokat. Ránk kerül a sor, ekkor kiderül, hogy a nagy papír felét letépik, és egyes emberekét kidobják a kukába, másokét pedig az asztalra teszik egy nagy darab kő alá. A másik felére és az útlevélbe pecsétet nyomnak, és mehetünk is az utunkra.
Fogunk egy taxit, és elvitetjük magunkat a vonatállomásra. Rodrigo útmutatása szerint itt van egy jó és olcsó hostel. A taxissal kicsit alkudni kell, mert bepróbálkozik, de eljutunk a pályaudvarig. Puerto Quijarro (ejts puertó kissahro) egy koszos kisváros, ahol a főút az egyetlen aszfaltos utca. Már itt látszik az ország szegénysége: kis házak, kis kertek, disznók és rengeteg kutya az utcán, por és sár, kis boltok és nagy olcsóság Brazíliához képest. Megnézzük a pályaudvart, innen indul a „halál-vonat” Santa Cruz-ba, semmi extra. Lekanyarodunk a város utolsó utcájára, és az utolsó ház a hostel. Bemegyünk a magas kapun és elámulunk. Tiszta, rendezett, jól kiépített és barátságos hostel, kedves személyzet, normális internet és olcsó szállás vár ránk. Ráadásul egy magaslatra építették, és a medence partjáról (mert az is van) fantasztikus a kilátás a Paraguayi folyóra, a Pantanalra és Corumbá-ra.
Mivel hostel, ezért egy nyolcágyas szobában kapunk három ágyat és ágyneműhuzatot. Estére kiderül, hogy én vagyok az egyetlen női vendég, úgyhogy nem kell aggódnom a zuhanyzóban lévő forgalom miatt. Gyorsan elhelyezkedünk, és elindulunk nézelődni a városban. Veszünk innivalót, ennivalót, elmegyünk a buszpályaudvarra is, ahonnan megemelt buszok indulnak (a rossz útviszonyok miatt emelik meg a buszok alját), nézelődünk a ruhás butikokban is, de semmi különös nincs, majd András hazatelefonál 60 Ft/perc-ért anyukájának, az én szüleim viszont nem veszik fel.
Este nyolcra ígérik a vacsit a hostelben, addig Pelikán jégkrémezik, mi meg sörözünk a medence mellett. András közben madarászik, lát egyszerre 200 jabirut!! Már kopog a szemünk az éhségtől, de elérkezik a nyolc óra, leülünk az asztalhoz. Ekkor kiderül, hogy itt egy órával kevesebb van, azaz csak hét. Beülünk a tévézőbe, de csak egy csatorna jön be, a többi elég rosszul. Pelikán inkább alszik egyet, én nézem a tévét, András összeírja hány fajt látott eddig Bolíviában.
Eljön a helyi idő szerinti nyolc óra, amikor is szólnak, hogy sajnos csak kilenckor lesz vacsi. Na itt még nagyobb a trankilo hangulat, mint a szomszédban! Kivárjuk, kapunk egy fél sült csirkemellet, három szelet főtt krumplit, valami zöldséges salátát, meg helyi gabonából készített kását. Vacsi közben egy norvég gyerekkel beszélgetünk, aki éppen világkörüli úton van, Brazília után ez a második állomása.
Estére megtelik a szoba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése