106. nap
2010. január 29.
Hajnal fél hatkor (ami ott fél ötnek számít) kelünk, megyünk és újra rápróbálunk a Zigzag Heron-ra (Zigzag gém), amit tegnap csak hallottunk, de nem láttuk. Leonardo nem ébredt fel, emiatt csak Francisco-val megyünk a csónakkal. Ahol tegnap hallottuk a hangot, leállunk a bokrosban, és próbáljuk hanggal behívni. Jön is, már egészen közel jár, András távcsővel és a digi-vel a kezében feszülten vár, amikor egyszer csak kivág egy kékes-szürke valami és vissza is repül szinte azonnal a sűrűbe. Ez volt a Zigzag. Francisco még egyszer hívja, ekkor át is repül a folyón, jól látjuk mindketten. Utána még szól, de már nem mutatja magát.
Ugyanitt látunk még esernyőmadarat és egy újabb fakopáncsot, majd visszaindulunk a lodge-ba. Gyors reggeli, megint kitettek magukért, a süti isteni finom, nem fűrészpor állagú. Gyorsan bepakolunk a táskákba, tényleg csak pár perc, mert nem pakoltunk szét. Kicsit tanakodunk, hova tegyük András farmerját és az én felsőmet, ami két nap alatt sem száradt meg (kimostam), majd berakom egy nejlonba és a táskába, kiterítjük a másik hotelben.
Francisco és Leonardo már vár minket a ház előtt, mert onnan indul az ösvény, amire most megyünk. Francisco hozza nekünk a tegnap este talált brazil dió ehető belsejét is, mivel a diót csak macsetével lehet felbontani, olyan kemény és nagy. Ismét látunk új fajokat, olyat is, ami Leonardo-nak is új! Jó másfél óra bóklászás után visszaindulunk, mert szívünk nagy fájdalmára letelt a két nap, és mennünk kell. Nagyon szomorúan hagyjuk itt a helyet, maradnánk még, egyetlen rossz szavunk, vagy érzésünk sincs a lodge-al, a tájjal, a személyzettel és a kajával kapcsolatban.
Kiderül, hogy szinte a teljes személyzet jön velünk a „városba”, mivel nem jönnek most pár napig vendégek. A legnagyobb csónak is megtelik, két kocsi vár ránk a folyóparton, éppen beférünk. Zötyögünk jó órácskát, közben beszélgetünk a másik két vendéggel, apa és lánya, akik délután indulnak tovább haza, Sao Paoloba repcsivel.
Megállunk a szállodánál, az FAH-nál, ahol már vár minket egy szőkeség, Priscilla helyett most ő a menedzser. Hát a döglött halban több élet van, mint benne. Mindegy. Megbeszéljük vele, hogy mi még szeretnénk két éjszakát itt aludni és látni a Hárpia Sast, ami András legnagyobb vágya a brazil utunk alatt. Kiderül, hogy Priscilla két napja lefoglalt nekünk egy szobát, szerencsénk is van, mert amúgy teltház van.
A Cristalino árában még benne van egy ebéd, viszont itt ma nem főztek, elvisznek minket kocsival egy étterembe, ahol kimérős kaját adnak. András indulás előtt tudja meg, hogy a másik két vendég kiugrott megnézni a Hárpiát és látták, teljesen ki van akadva, hogy ilyenkor miért nem tudnak odabüfögni két szót: Hárpia érdekel?... Ő legszívesebben kihagyná az evést és menne megnézni a az álom fajt. Szerencsére kiderül, hogy kirepült a madár, így inkább a hasára szavaz.
Négy féle sült húsból lehet választani, a köreteket és a salátákat meg se számoltuk, van lasagne, meg majonézes valami. Csak nézünk. Jól megpakoljuk a tányért, András kétszer szed. Ebéd után kivisszük a másik két vendéget az itteni reptérre. Reptér: kisebb, mint az orosházi buszpályaudvar, ami akkora, mint a Keleti pályaudvar jegypénztáras alagsorának a negyede. Van egy betonplacc (kifutópálya), az épületben van három pad (váróterem), egy faasztal, előtte szalaggal lezárt terület (becsekkoló hely). Kirakjuk a vendégeket, a szőke hal velük marad, minket visszavisznek a hotelba.
András elmegy madarászni a hotel mellé, én a kertben netezek, beszélgetek a családommal skypon. Végre hallom rendesen a hangjukat, ők még látnak is engem. Anyukám megjegyzi, hogy atyaisten, de lefogytál, látni az arcodon!
Nem sokkal később a két vendéget látom a kertben, odajönnek és mondják, hogy a légitársaság összekutyult valamit, és nincs csatlakozásuk Cuiaba-ból Sao Paolo-ba, emiatt az egész utat törölték, talán holnap haza tudnak menni. Már meg sem lepődök.
Kis idő múlva elered az eső, keményen szakad. András kint madarászik. Tíz perccel később teljesen vizesen letoccsan mellém a székre, átadom a terepet, most ő beszél a szüleivel.
Kis szieszta, majd negyed hatkor várjuk Leonadro-t (ötre ígérte), hogy kivisz bennünket a hárpia sas fészkéhez. Persze nincs sehol. Viszont jön a szőke hal, hogy ő menne haza, fizessük ki a Cristalino-t. Megtörténik ez is, kérjük, hogy ugyan oldják már meg, hogy kijussunk a fészekhez, ami nincs tíz percre gyalog innen. Végül is jön a kertész, elkísér minket az erdőig, ahonnan éppen kilép egy fiatal srác, és lelkesen mondja, hogy „énekelt” és nyújtózkodott egyet a sas és fél órája lelépett a fészekből. András teljesen magába roskad, kérdezi, hogy de mikor jön vissza, vagy mégis valami!!!! Hablatyol valamit portugálul, olyan gyorsan, hogy követni sem tudjuk, de a lényege, hogy ilyenkor oda süt a nap a fészekre és meleg van, meg esik is az eső, és nem szeret ott lenni. Oszd be. Mondom, hogy azért mutassák meg hol a fészek, hogy magunktól is ki tudjunk oda menni, a gyerek jön velünk, kanyargunk az erdőben egy keskeny ösvényen, majd megáll előttünk és felmutat a magasba, „Ott!”. András levágja a teleszkópot, majd bepisil örömében, mert ott a madár, az egy éves fióka, éppen eszik. Készülnek a képek, videók, kiderül, hogy a gyerek valami kutatást végez itt, és a hárpia sas is a témái közé tartozik. Mondja, hogy a szülők egy évig nevelik a fiókát, az idő többi részében távol vannak a bébitől, védik a területet. Maga a fióka már majdnem anyányi, lassan 80 cm magas lesz, ha megnő, a szárnya fesztávolsága eléri a 2 métert is. A gyerek szerint a fióka csak gyümölcsöt eszik, húst nem, de a teleszkópban éppen azt látjuk, hogy nagy húscafatokat tép valamiről. Ennyit a vegetáriánus kajáról.
Olyan háromnegyed órát állunk itt, majd visszajövünk, az eső is újra rákezdi. András megbeszéli a gyerekkel, hogy holnap reggel nyolckor találkoznak a recepciónál, és kimennek madarászni a sas fészke közelébe.
A szobában alig bír magával, nézegeti a képeket, videókat, teljesen készen van. Mióta biztossá vált, hogy jövünk Brazíliába, ezt hallgatom tőle egyfolytában: hárpia sas, hárpia sas. Na most megkapta!!
Ennek örömére megeszünk egy tábla kekszet, az összes gyümölcsünket, és a mini bárból egy dobozos üdítőt. Ünnepeltünk és a vacsora is letudva.
Reméljük, holnap a mamát is fogjuk látni, és akkor teljes a boldogság. Az örömünket csak az tetézné, ha az eső éjjel kiesné magát, és holnap kellemes esőmentes időnk lenne. De ha a kettő közül választani kellene, akkor inkább az első teljesüljön.
Ugyanitt látunk még esernyőmadarat és egy újabb fakopáncsot, majd visszaindulunk a lodge-ba. Gyors reggeli, megint kitettek magukért, a süti isteni finom, nem fűrészpor állagú. Gyorsan bepakolunk a táskákba, tényleg csak pár perc, mert nem pakoltunk szét. Kicsit tanakodunk, hova tegyük András farmerját és az én felsőmet, ami két nap alatt sem száradt meg (kimostam), majd berakom egy nejlonba és a táskába, kiterítjük a másik hotelben.
Francisco és Leonardo már vár minket a ház előtt, mert onnan indul az ösvény, amire most megyünk. Francisco hozza nekünk a tegnap este talált brazil dió ehető belsejét is, mivel a diót csak macsetével lehet felbontani, olyan kemény és nagy. Ismét látunk új fajokat, olyat is, ami Leonardo-nak is új! Jó másfél óra bóklászás után visszaindulunk, mert szívünk nagy fájdalmára letelt a két nap, és mennünk kell. Nagyon szomorúan hagyjuk itt a helyet, maradnánk még, egyetlen rossz szavunk, vagy érzésünk sincs a lodge-al, a tájjal, a személyzettel és a kajával kapcsolatban.
Kiderül, hogy szinte a teljes személyzet jön velünk a „városba”, mivel nem jönnek most pár napig vendégek. A legnagyobb csónak is megtelik, két kocsi vár ránk a folyóparton, éppen beférünk. Zötyögünk jó órácskát, közben beszélgetünk a másik két vendéggel, apa és lánya, akik délután indulnak tovább haza, Sao Paoloba repcsivel.
Megállunk a szállodánál, az FAH-nál, ahol már vár minket egy szőkeség, Priscilla helyett most ő a menedzser. Hát a döglött halban több élet van, mint benne. Mindegy. Megbeszéljük vele, hogy mi még szeretnénk két éjszakát itt aludni és látni a Hárpia Sast, ami András legnagyobb vágya a brazil utunk alatt. Kiderül, hogy Priscilla két napja lefoglalt nekünk egy szobát, szerencsénk is van, mert amúgy teltház van.
A Cristalino árában még benne van egy ebéd, viszont itt ma nem főztek, elvisznek minket kocsival egy étterembe, ahol kimérős kaját adnak. András indulás előtt tudja meg, hogy a másik két vendég kiugrott megnézni a Hárpiát és látták, teljesen ki van akadva, hogy ilyenkor miért nem tudnak odabüfögni két szót: Hárpia érdekel?... Ő legszívesebben kihagyná az evést és menne megnézni a az álom fajt. Szerencsére kiderül, hogy kirepült a madár, így inkább a hasára szavaz.
Négy féle sült húsból lehet választani, a köreteket és a salátákat meg se számoltuk, van lasagne, meg majonézes valami. Csak nézünk. Jól megpakoljuk a tányért, András kétszer szed. Ebéd után kivisszük a másik két vendéget az itteni reptérre. Reptér: kisebb, mint az orosházi buszpályaudvar, ami akkora, mint a Keleti pályaudvar jegypénztáras alagsorának a negyede. Van egy betonplacc (kifutópálya), az épületben van három pad (váróterem), egy faasztal, előtte szalaggal lezárt terület (becsekkoló hely). Kirakjuk a vendégeket, a szőke hal velük marad, minket visszavisznek a hotelba.
András elmegy madarászni a hotel mellé, én a kertben netezek, beszélgetek a családommal skypon. Végre hallom rendesen a hangjukat, ők még látnak is engem. Anyukám megjegyzi, hogy atyaisten, de lefogytál, látni az arcodon!
Nem sokkal később a két vendéget látom a kertben, odajönnek és mondják, hogy a légitársaság összekutyult valamit, és nincs csatlakozásuk Cuiaba-ból Sao Paolo-ba, emiatt az egész utat törölték, talán holnap haza tudnak menni. Már meg sem lepődök.
Kis idő múlva elered az eső, keményen szakad. András kint madarászik. Tíz perccel később teljesen vizesen letoccsan mellém a székre, átadom a terepet, most ő beszél a szüleivel.
Kis szieszta, majd negyed hatkor várjuk Leonadro-t (ötre ígérte), hogy kivisz bennünket a hárpia sas fészkéhez. Persze nincs sehol. Viszont jön a szőke hal, hogy ő menne haza, fizessük ki a Cristalino-t. Megtörténik ez is, kérjük, hogy ugyan oldják már meg, hogy kijussunk a fészekhez, ami nincs tíz percre gyalog innen. Végül is jön a kertész, elkísér minket az erdőig, ahonnan éppen kilép egy fiatal srác, és lelkesen mondja, hogy „énekelt” és nyújtózkodott egyet a sas és fél órája lelépett a fészekből. András teljesen magába roskad, kérdezi, hogy de mikor jön vissza, vagy mégis valami!!!! Hablatyol valamit portugálul, olyan gyorsan, hogy követni sem tudjuk, de a lényege, hogy ilyenkor oda süt a nap a fészekre és meleg van, meg esik is az eső, és nem szeret ott lenni. Oszd be. Mondom, hogy azért mutassák meg hol a fészek, hogy magunktól is ki tudjunk oda menni, a gyerek jön velünk, kanyargunk az erdőben egy keskeny ösvényen, majd megáll előttünk és felmutat a magasba, „Ott!”. András levágja a teleszkópot, majd bepisil örömében, mert ott a madár, az egy éves fióka, éppen eszik. Készülnek a képek, videók, kiderül, hogy a gyerek valami kutatást végez itt, és a hárpia sas is a témái közé tartozik. Mondja, hogy a szülők egy évig nevelik a fiókát, az idő többi részében távol vannak a bébitől, védik a területet. Maga a fióka már majdnem anyányi, lassan 80 cm magas lesz, ha megnő, a szárnya fesztávolsága eléri a 2 métert is. A gyerek szerint a fióka csak gyümölcsöt eszik, húst nem, de a teleszkópban éppen azt látjuk, hogy nagy húscafatokat tép valamiről. Ennyit a vegetáriánus kajáról.
Olyan háromnegyed órát állunk itt, majd visszajövünk, az eső is újra rákezdi. András megbeszéli a gyerekkel, hogy holnap reggel nyolckor találkoznak a recepciónál, és kimennek madarászni a sas fészke közelébe.
A szobában alig bír magával, nézegeti a képeket, videókat, teljesen készen van. Mióta biztossá vált, hogy jövünk Brazíliába, ezt hallgatom tőle egyfolytában: hárpia sas, hárpia sas. Na most megkapta!!
Ennek örömére megeszünk egy tábla kekszet, az összes gyümölcsünket, és a mini bárból egy dobozos üdítőt. Ünnepeltünk és a vacsora is letudva.
Reméljük, holnap a mamát is fogjuk látni, és akkor teljes a boldogság. Az örömünket csak az tetézné, ha az eső éjjel kiesné magát, és holnap kellemes esőmentes időnk lenne. De ha a kettő közül választani kellene, akkor inkább az első teljesüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése