86. nap
2010. január 9.
Akkor jön a szöveg...
Reggel később kelünk, annak ellenére, hogy Bolita a ház előtt kereket cserél. Egyszer egy nagy dübbenést hallunk, hát persze, hogy leesett a kocsi az emelőről… Nem ő lett volna, ha nem így történik. András szól, hogy ezt a látványt ne hagyjam ki, aztán kimegy segíteni, mert egész nap ezt a munkafolyamatot fogja végezni, fél órás szenvedés árán, sikerül visszaemelni a kocsit, de a kerék, még nem fér alá. Sebaj, brazilosan ás egy akkora gödröt, hogy a kereket rá tudjuk csavarozni.
A „sikeres” kerékcsere után, kimegyünk a toronyhoz kijelölni az ara itatónak a helyét. Joao vagy Kiko fog a nagy trakival odaépíteni egy dombot, és azon lesz az itató. Valamikor, már csak erre várunk.
A folyón, az „átjárón”, ahol eddig közlekedtünk, már nem lehet kocsival átmenni, kerülni kell a híd felé. Nem nagy kerülő, ki kell menni a lodge területéről, és úgy 2 km után visszaérünk a szokásos útra a fazenda felé.
A folyó szintje naponta, szemmel láthatóan emelkedik. Ez nem csak az esőzések miatt van, hanem a nagy folyók (Miranda, Paraguay) így öntenek ki, ezek a kis folyók az „árterületei”. Igazából a folyók szintjének emelkedésével kezdődik itt az esős évszak. Tény, hogy rengeteg eső is leesik, és a laposabb területek keményen víz alatt állnak, de a kisebb pocsolyákat a napokig tartó erős napsütés fel is tudja szárítani.
Miután kijelöltük az itató helyét, kicsit pihenünk a toronyban, nézelődünk. Megérkezik Joao és Olívia, elmondjuk nekik, hogy szeretnénk a dombot, majd ők elmennek, és mi is követjük őket.
Visszafelé megnézzük, hátha a keselyűs lesnél vannak a kerítés-építők, de nem. Sehol sem dolgoznak. Vajon miért?
Ebéd a medence mellett, sült bivaly, sült kolbász, sült ananász és saláták, meg finom lime-hab. Meghívjuk Joao-t és Olíviát egy caipirinha-ra, majd odaül az egyik vendég is hozzánk és beszélgetünk. Egy idő után én bejövök, mert már nem tudom követni a portugál beszélgetést, és csípnek a szúnyogok, András még marad. Többek között beszélnek Sao Paolo-ról (oda valósi Olívia és a vendég is, akinek egy nagy utazásszervező irodája van), a Pantanalról, a lodge-ról, a marhatenyésztésről. Joao mondja, hogy a kígyók több állatot ölnek meg, mint a jaguár, és hogy a szomszéd fazendán volt egy kígyómarásos haláleset is.
Délután kis pihi, András számítógépezik, elalszom. Arra ébredek, hogy nagy szél kerekedik és fúj be az ablakon, kinézek, és látom, hogy a folyó fölött (200 m a háztól), már esik is. Gyorsan becsukogatom az ablakokat, mire végzek, már itt is szakad. Ömlik és folyik mindenhol az eső.
Négykor kelünk, mert megyünk az ötórai szafarival mi is. Felülünk leghátra a vendégek mögé, és elindulunk arra, amerre úgy egy hónapja, a sok (ötven) jabirut látták. Joao területének a túlsó vége, szinte a szomszéd fazenda már. Egy ideig az úton megyünk, a hídnál ismét friss jaguár nyomokat látunk. Megállunk, kiszállunk és fotózzuk, ahogy a földön elterült az állat, tisztán kivehető minden nyom az eső áztatta homokon, megint megelőzött minket... Azután Kiko lekanyarodik a mezőre, és ott zötyögünk tovább. Teljesen elámulunk, az egy hónappal ezelőtti, fejünkben lévő tájkép még csak hasonlítani sem hasonlít a mostanira. Az egész terület víz alatt áll, embermagasságú füvek és növények miatt nem látni a vizet, csak a kisebb nyílt területeken. Mi a mező közepén levő kis úton megyünk, de az is víz alatt áll. Egyszer megérkezünk egy hatalmas pocsolyához, ami az úton és mellette terül el, Kiko kiszáll, és átteszi négy kerékbe a Toyotát (ugyanolyan, mint a mienk). Hátratolat, lendületet vesz, és irány a víz! Platóig ér a vízszint, a kipufogó a vízbe nyomja a gázokat, és mi megyünk-megyünk, száz métereken keresztül, megállás nélkül, körben mindenhol víz, amerre a szem ellát. Rodrigo szólni sem mer, szerintem magában imádkozik, mellette az amerikai nászutasok karót nyelve ülnek, a sao paolo-i család csak néz, a papa GPS koordinátákat vesz fel, mi pedig élvezzük az utat. András videóz. A kajmánok a kocsi elől menekülnek jobbra-balra, madarak szállnak fel körülöttünk, látunk szarvast és őzet, kapibarákat, vaddisznókat, agutikat, az arák követnek minket egy darabon, a marhák és lovak is csak néznek minket. A táj gyönyörű, olyan, mint a hosszú tél után most bújtak volna ki a növények, finom, halványzöld minden, teli élettel. Körben az égen hatalmas fehér felhők bodrozódnak, leírhatatlan formákat vesznek fel. Naplemente előtt az összes fehér felhő rózsaszín és narancssárga lesz, gyönyörű! És mindenhol millió szúnyog döng, és csíp. Megérkeztünk ez az igazi Pantanal!
Jó két órát bolyongunk a mezőn, egyszer sem akadtunk el, sőt a közelében sem jártunk. Kiko nagyon jó sofőr, mindig tudja, hol kell lassítani, gyorsítani, pedig végig olyan helyeken mentünk, ahol a víz csak éppen nem folyt be a platóra. Szerintem más már régen elakadt volna itt.
Fél kilencre érünk a lodge-ba, vacsi. Rodrigo mondja, hogy jön majd ide egy idegenvezető, és itt is fog lakni. Beszél angolul is. Mondjuk neki, hogy az már nem hír, ha jön valaki, hanem az a hír, ha marad is.
Holnap mennek el a vendégek, velük Rodrigo is. Kérdezzük, hogy mikor jön legközelebb, nem tudja megmondani. Volt egy kis összetűzésük Esmiria-val a fizetést illetően, emiatt félünk, hogy nem fog többet erre jönni. Vele szegényebb lesz az ittlétünk, a hihetetlen nagy tudása, segítőkészsége, humora és kifogyhatatlan energiája sok vidám percet adott nekünk.
Mivel Joao elvitte a kis Toyotát, és csak kedden jön vissza, mi csak szerdán megyünk Bolíviába. Ha addig nem változik újra a program. A lényeg, hogy legkésőbb január 15-én pecsételjenek az útlevelünkbe.
Reggel később kelünk, annak ellenére, hogy Bolita a ház előtt kereket cserél. Egyszer egy nagy dübbenést hallunk, hát persze, hogy leesett a kocsi az emelőről… Nem ő lett volna, ha nem így történik. András szól, hogy ezt a látványt ne hagyjam ki, aztán kimegy segíteni, mert egész nap ezt a munkafolyamatot fogja végezni, fél órás szenvedés árán, sikerül visszaemelni a kocsit, de a kerék, még nem fér alá. Sebaj, brazilosan ás egy akkora gödröt, hogy a kereket rá tudjuk csavarozni.
A „sikeres” kerékcsere után, kimegyünk a toronyhoz kijelölni az ara itatónak a helyét. Joao vagy Kiko fog a nagy trakival odaépíteni egy dombot, és azon lesz az itató. Valamikor, már csak erre várunk.
A folyón, az „átjárón”, ahol eddig közlekedtünk, már nem lehet kocsival átmenni, kerülni kell a híd felé. Nem nagy kerülő, ki kell menni a lodge területéről, és úgy 2 km után visszaérünk a szokásos útra a fazenda felé.
A folyó szintje naponta, szemmel láthatóan emelkedik. Ez nem csak az esőzések miatt van, hanem a nagy folyók (Miranda, Paraguay) így öntenek ki, ezek a kis folyók az „árterületei”. Igazából a folyók szintjének emelkedésével kezdődik itt az esős évszak. Tény, hogy rengeteg eső is leesik, és a laposabb területek keményen víz alatt állnak, de a kisebb pocsolyákat a napokig tartó erős napsütés fel is tudja szárítani.
Miután kijelöltük az itató helyét, kicsit pihenünk a toronyban, nézelődünk. Megérkezik Joao és Olívia, elmondjuk nekik, hogy szeretnénk a dombot, majd ők elmennek, és mi is követjük őket.
Visszafelé megnézzük, hátha a keselyűs lesnél vannak a kerítés-építők, de nem. Sehol sem dolgoznak. Vajon miért?
Ebéd a medence mellett, sült bivaly, sült kolbász, sült ananász és saláták, meg finom lime-hab. Meghívjuk Joao-t és Olíviát egy caipirinha-ra, majd odaül az egyik vendég is hozzánk és beszélgetünk. Egy idő után én bejövök, mert már nem tudom követni a portugál beszélgetést, és csípnek a szúnyogok, András még marad. Többek között beszélnek Sao Paolo-ról (oda valósi Olívia és a vendég is, akinek egy nagy utazásszervező irodája van), a Pantanalról, a lodge-ról, a marhatenyésztésről. Joao mondja, hogy a kígyók több állatot ölnek meg, mint a jaguár, és hogy a szomszéd fazendán volt egy kígyómarásos haláleset is.
Délután kis pihi, András számítógépezik, elalszom. Arra ébredek, hogy nagy szél kerekedik és fúj be az ablakon, kinézek, és látom, hogy a folyó fölött (200 m a háztól), már esik is. Gyorsan becsukogatom az ablakokat, mire végzek, már itt is szakad. Ömlik és folyik mindenhol az eső.
Négykor kelünk, mert megyünk az ötórai szafarival mi is. Felülünk leghátra a vendégek mögé, és elindulunk arra, amerre úgy egy hónapja, a sok (ötven) jabirut látták. Joao területének a túlsó vége, szinte a szomszéd fazenda már. Egy ideig az úton megyünk, a hídnál ismét friss jaguár nyomokat látunk. Megállunk, kiszállunk és fotózzuk, ahogy a földön elterült az állat, tisztán kivehető minden nyom az eső áztatta homokon, megint megelőzött minket... Azután Kiko lekanyarodik a mezőre, és ott zötyögünk tovább. Teljesen elámulunk, az egy hónappal ezelőtti, fejünkben lévő tájkép még csak hasonlítani sem hasonlít a mostanira. Az egész terület víz alatt áll, embermagasságú füvek és növények miatt nem látni a vizet, csak a kisebb nyílt területeken. Mi a mező közepén levő kis úton megyünk, de az is víz alatt áll. Egyszer megérkezünk egy hatalmas pocsolyához, ami az úton és mellette terül el, Kiko kiszáll, és átteszi négy kerékbe a Toyotát (ugyanolyan, mint a mienk). Hátratolat, lendületet vesz, és irány a víz! Platóig ér a vízszint, a kipufogó a vízbe nyomja a gázokat, és mi megyünk-megyünk, száz métereken keresztül, megállás nélkül, körben mindenhol víz, amerre a szem ellát. Rodrigo szólni sem mer, szerintem magában imádkozik, mellette az amerikai nászutasok karót nyelve ülnek, a sao paolo-i család csak néz, a papa GPS koordinátákat vesz fel, mi pedig élvezzük az utat. András videóz. A kajmánok a kocsi elől menekülnek jobbra-balra, madarak szállnak fel körülöttünk, látunk szarvast és őzet, kapibarákat, vaddisznókat, agutikat, az arák követnek minket egy darabon, a marhák és lovak is csak néznek minket. A táj gyönyörű, olyan, mint a hosszú tél után most bújtak volna ki a növények, finom, halványzöld minden, teli élettel. Körben az égen hatalmas fehér felhők bodrozódnak, leírhatatlan formákat vesznek fel. Naplemente előtt az összes fehér felhő rózsaszín és narancssárga lesz, gyönyörű! És mindenhol millió szúnyog döng, és csíp. Megérkeztünk ez az igazi Pantanal!
Jó két órát bolyongunk a mezőn, egyszer sem akadtunk el, sőt a közelében sem jártunk. Kiko nagyon jó sofőr, mindig tudja, hol kell lassítani, gyorsítani, pedig végig olyan helyeken mentünk, ahol a víz csak éppen nem folyt be a platóra. Szerintem más már régen elakadt volna itt.
Fél kilencre érünk a lodge-ba, vacsi. Rodrigo mondja, hogy jön majd ide egy idegenvezető, és itt is fog lakni. Beszél angolul is. Mondjuk neki, hogy az már nem hír, ha jön valaki, hanem az a hír, ha marad is.
Holnap mennek el a vendégek, velük Rodrigo is. Kérdezzük, hogy mikor jön legközelebb, nem tudja megmondani. Volt egy kis összetűzésük Esmiria-val a fizetést illetően, emiatt félünk, hogy nem fog többet erre jönni. Vele szegényebb lesz az ittlétünk, a hihetetlen nagy tudása, segítőkészsége, humora és kifogyhatatlan energiája sok vidám percet adott nekünk.
Mivel Joao elvitte a kis Toyotát, és csak kedden jön vissza, mi csak szerdán megyünk Bolíviába. Ha addig nem változik újra a program. A lényeg, hogy legkésőbb január 15-én pecsételjenek az útlevelünkbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése