103. nap
2010. január 26.
Indulás előtt telefonálok Maria-nak, hogy visszaérkezésünk napjára tud-e kinézni valami olcsó szállást nekünk. Mire Maria rájön, hogy mi itt vagyunk Campo Grande-ben, mondja, hogy várjam meg a reptér bejáratánál, és leteszi a telefont. Alig ismerem meg, a haja barna, az arca kisimult, és Csilla szerint hízott is egy kicsit. Látszik rajta, hogy nem dolgozik és idegeskedik annyit. Trigo is kijön, ő is jól néz ki. Beszélgetünk a mostani életéről, a mi terveinkről és Xaraes-ről, ő már most több pletykát tud, mint mi, pedig csak most jöttünk el onnan. Felajánlja, hogy nyugodtan náluk aludhatunk, nem baj.
Menetrend szerint érünk Cuiabába. Csilla a repcsin a teljes 50 percet végig aludta, csak arra emlékszik, hogy narancslevet adtak a repülőn, a többire nem. Délben kérdezi, hogy amúgy mit adtak enni, és hogy ő is tényleg megette?
Sokkal nagyobb a repülőtér Campo Grandehoz képest, de itt is gyalogolni kell, a repcsi parkoló mellett van kijelölve a gyalogút.
A csomagok sértetlenül és elsőként érkeznek meg, de mi nem sietünk, a repülőtér indulási oldalán találunk egy nyugodt sarkot, ott húzzuk meg magunkat. Ezért az éjszakáért már nem szeretnénk fizetni. Felváltva alszunk fél órákat, de ahogy telik az idő egyikünk se bírja, így a csomagjainkat magunkhoz kötözzük és alszunk. Mindkét reptéren ezerrel nyomatják a tizenhárom fokos hideget, fáztunk egész éjjel. Csilla a melegítő felsőre még az esőkabátot is felvette, de hajnalban már kijárkált a szabadba, mert ott melegebb volt. Reggelre már olyan hideg van a váróban, annyira elegünk lett, hogy úgy döntöttünk, inkább irány a buszpályaudvar.
A legrosszabb időpontban indulunk, hétköznap reggeli csúcsforgalom. Kinézzük a Lonely Planet-ből, hogy lehet tömegközlekedéssel bejutni a buszpályaudvarra, de természetesen az ellenkező irányba menő buszra szállunk fel. Ebből is látszik, hogy mennyire fáradtak vagyunk, ilyen bakik ritkán vannak. A buszon pergetős-számlálós kapu van, amin Csilla a nagy táskával nem tud átmászni, így elől marad, kiabálok neki, hogy a buszpályaudvaron szálljunk le.
Persze ez egy másik buszpályaudvar, de szerencsénk van, mert egy közepesen hosszú sorba kell csak beállnunk, és mivel a pályaudvar zárt, csak fizetéssel vagy bérlettel lehet bejönni, nem kell újra jegyet vennünk. Három busz megy el, amire nem férünk fel, pedig még az ablakból is lógtak ki az emberek. Már látjuk közeledni a mi buszunkat, amikor nekem valami helyi alkalmazott elmondja, hogy álljak ki a sorból, mert a csomagokért valami ablaknál fizetni kell. Mondom neki, hogy én ki nem állok, azután bármit is mond, alkalmazom Csilla bevált taktikáját, szajkózom, hogy „Nem értem!”. Felszállunk a buszra, Csillának még ülőhelye is van, zötyögünk át a város másik felébe, és örömmel konstatáljuk, hogy Budapest ehhez képest semmi! Még a legnagyobb csúcsforgalom sem! Csilla mondja, hogy Brazília után máshogy fogja látni az otthoni dolgokat.
A buszpályaudvaron átvesszük a jegyünket, leadjuk a csomagmegőrzőbe a két nagy táskát (a kettő együtt negyven kiló), és elindulunk enni, inni, meg amerre látunk. Megnézzük a pályaudvar környéki szállodákat, találunk fejenként kétezerötszáz - háromezer forintért szállást. Magabiztosan megyünk a Lonely térképe után, míg meg nem látjuk az utcanév-táblát, és ki nem derül, hogy mi rajta sem vagyunk azon a térképen. Ez egy másik buszmegálló egy másik sugárúton vagy a könyvben jelöltek valamit rosszul.
Megbeszéljük, hogy nincs értelme kimenni a közeli nemzeti parkba, mert az út összesen oda-vissza minimum négy óra, ennek fényében maradna a parkban két óránk a nézelődésre.
Elindulunk valamerre, találunk egy szupermarketet, nézelődünk a kellemes hidegben (kint már őrjítő meleg van, és a levegő sem mozog), majd leülünk az árnyékba és megesszük a vásárolt alapanyagokból készített szendvicseink. Tovább megyünk, és találunk egy lakás felszerelési boltot, ezt sem hagyjuk ki. A bolt előtt kellemes padok vannak az árnyékban, először én alszok egy órácskát, majd Csilla.
Visszamegyünk a buszpályaudvarra, leülünk, nézzük a TV-t, pihenünk, megírjuk a blogot, a leveleket, amik a további úthoz szükségesek, majd átmegyünk egy netkávézóba.
Este hétkor indul a buszunk, tizenkét órás út. Reméljük, hogy egyetlen síró kisbaba sem lesz a buszon, és mindketten tudunk aludni, mert már nagyon fáradtak vagyunk. Csilla ráadásul az indulás előtti két éjszakán sem tudott aludni, mert megfázott a dereka vagy a veséje, és fáj neki. Azt mondja, hogy minden nap jobb, de még érzi. Ő már kezd zombivá válni.
Menetrend szerint érünk Cuiabába. Csilla a repcsin a teljes 50 percet végig aludta, csak arra emlékszik, hogy narancslevet adtak a repülőn, a többire nem. Délben kérdezi, hogy amúgy mit adtak enni, és hogy ő is tényleg megette?
Sokkal nagyobb a repülőtér Campo Grandehoz képest, de itt is gyalogolni kell, a repcsi parkoló mellett van kijelölve a gyalogút.
A csomagok sértetlenül és elsőként érkeznek meg, de mi nem sietünk, a repülőtér indulási oldalán találunk egy nyugodt sarkot, ott húzzuk meg magunkat. Ezért az éjszakáért már nem szeretnénk fizetni. Felváltva alszunk fél órákat, de ahogy telik az idő egyikünk se bírja, így a csomagjainkat magunkhoz kötözzük és alszunk. Mindkét reptéren ezerrel nyomatják a tizenhárom fokos hideget, fáztunk egész éjjel. Csilla a melegítő felsőre még az esőkabátot is felvette, de hajnalban már kijárkált a szabadba, mert ott melegebb volt. Reggelre már olyan hideg van a váróban, annyira elegünk lett, hogy úgy döntöttünk, inkább irány a buszpályaudvar.
A legrosszabb időpontban indulunk, hétköznap reggeli csúcsforgalom. Kinézzük a Lonely Planet-ből, hogy lehet tömegközlekedéssel bejutni a buszpályaudvarra, de természetesen az ellenkező irányba menő buszra szállunk fel. Ebből is látszik, hogy mennyire fáradtak vagyunk, ilyen bakik ritkán vannak. A buszon pergetős-számlálós kapu van, amin Csilla a nagy táskával nem tud átmászni, így elől marad, kiabálok neki, hogy a buszpályaudvaron szálljunk le.
Persze ez egy másik buszpályaudvar, de szerencsénk van, mert egy közepesen hosszú sorba kell csak beállnunk, és mivel a pályaudvar zárt, csak fizetéssel vagy bérlettel lehet bejönni, nem kell újra jegyet vennünk. Három busz megy el, amire nem férünk fel, pedig még az ablakból is lógtak ki az emberek. Már látjuk közeledni a mi buszunkat, amikor nekem valami helyi alkalmazott elmondja, hogy álljak ki a sorból, mert a csomagokért valami ablaknál fizetni kell. Mondom neki, hogy én ki nem állok, azután bármit is mond, alkalmazom Csilla bevált taktikáját, szajkózom, hogy „Nem értem!”. Felszállunk a buszra, Csillának még ülőhelye is van, zötyögünk át a város másik felébe, és örömmel konstatáljuk, hogy Budapest ehhez képest semmi! Még a legnagyobb csúcsforgalom sem! Csilla mondja, hogy Brazília után máshogy fogja látni az otthoni dolgokat.
A buszpályaudvaron átvesszük a jegyünket, leadjuk a csomagmegőrzőbe a két nagy táskát (a kettő együtt negyven kiló), és elindulunk enni, inni, meg amerre látunk. Megnézzük a pályaudvar környéki szállodákat, találunk fejenként kétezerötszáz - háromezer forintért szállást. Magabiztosan megyünk a Lonely térképe után, míg meg nem látjuk az utcanév-táblát, és ki nem derül, hogy mi rajta sem vagyunk azon a térképen. Ez egy másik buszmegálló egy másik sugárúton vagy a könyvben jelöltek valamit rosszul.
Megbeszéljük, hogy nincs értelme kimenni a közeli nemzeti parkba, mert az út összesen oda-vissza minimum négy óra, ennek fényében maradna a parkban két óránk a nézelődésre.
Elindulunk valamerre, találunk egy szupermarketet, nézelődünk a kellemes hidegben (kint már őrjítő meleg van, és a levegő sem mozog), majd leülünk az árnyékba és megesszük a vásárolt alapanyagokból készített szendvicseink. Tovább megyünk, és találunk egy lakás felszerelési boltot, ezt sem hagyjuk ki. A bolt előtt kellemes padok vannak az árnyékban, először én alszok egy órácskát, majd Csilla.
Visszamegyünk a buszpályaudvarra, leülünk, nézzük a TV-t, pihenünk, megírjuk a blogot, a leveleket, amik a további úthoz szükségesek, majd átmegyünk egy netkávézóba.
Este hétkor indul a buszunk, tizenkét órás út. Reméljük, hogy egyetlen síró kisbaba sem lesz a buszon, és mindketten tudunk aludni, mert már nagyon fáradtak vagyunk. Csilla ráadásul az indulás előtti két éjszakán sem tudott aludni, mert megfázott a dereka vagy a veséje, és fáj neki. Azt mondja, hogy minden nap jobb, de még érzi. Ő már kezd zombivá válni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése