92. nap
2010. január 15.
Reggel későn kelünk, Pelikán ébreszt minket, hozott forró vizet. Kicsit jobb az idő, mint tegnap, de még mindig nem az igazi. Hogy riogattak minket még november elején, hogy itt december-januárban szakadni fog állandóan az eső, meg negyven fok lesz! Majdnem…
Ebédig megy a tengi-lengi, mivel festékünk nincs, ezért festeni nem tudunk, a dombot a vizes föld miatt még nem hordták össze az ara itatónak, emiatt betonozni sem lehet. Az odúk készítése van még hátra, meg a betonozáshoz az itató belsejének, és a keselyűs lesnek a zsalu készítése.
András arca kezd dagadni, megegyeznek Pelikánnal, hogy hétfőn bemennek Miranda-ba, és fogat húzatnak (próbálnak), valamint pénzt is vesznek fel.
Megérkezik az amazonasi lodge-tól a foglalásunk visszaigazolása, meg még néhány másik vendégé is, így most tudjuk, hogy kik és mennyien foglaltak eddig szállást oda egész évre. Fő a diszkréció!
Az ebéd borzasztó, mócsingos rizs. Pelikán szerint mindig sír a szám a melós kajáldában, lehet, hogy igaza van, de én nem tudok meglenni napi háromszori étkezés nélkül, mert a gyomorsavam az egekig ér, és ha kajáról van szó, akkor nem a kutyáknak valót szeretném enni. A rizses húsban én egyetlen darab húst nem találtam, csak mócsingokat. András is szinte csak rizst és babot evett, a húst kikaparta a kutyáknak. Nem is értem, hogy lehet az, hogy egy olyan fazendán, ahol két-három-négyezer (mert mindig más számot mondanak) marha van, a melósoknak csak a legalja, mócsingos, inas, undorító részek maradnak. Egy előnye van a dolognak, lefogyok.
Andrásék elkérik a kenut, így délután elindulunk a ház melletti folyón felfelé. Ahol eddig kocsival átjártunk, már olyan tetemes mennyiségű a víz, hogy itt szállunk be a kajakba. Viszonylag nagy a sodrása a víznek, sötétbarna a színe. Mivel két hete itt még kocsival keltünk át, és a folyómederben inkább csak pocsolyák hálózata volt, most sok a folyó közepén kibukkanó faág, vagy egész fa, némelyiken fészek is van. Mivel még soha nem kajakoztam, mondhatni kézi hajtású vízi járműben sem ültem sokszor, én vagyok a leggyengébb láncszem. Én ülök elől, mögöttem Pelikán, ölében a fényképezővel, hátul András, az iránytó. Evezünk, főként inkább a fiúk, mert nekem egy idő után leszakad a karom, elmegyünk egy fazenda mellett, majd később meglátunk néhány falépcsőt, ott kikötünk, és szétnézünk. András szerint már biztos a másik fazendán vagyunk, hogy melyikre gondolt, azt nem tudom, mert én végig azt vártam, hogy mikor jön a jaguáros híd, amin keresztül átjutunk a fazendára, mikor András felvilágosított, hogy az egy másik folyón ível át. Kiderül, hogy még mindig a lodge területén vagyunk, ráadásul nem is olyan messze jutottunk, csak az itatóig. Megyünk tovább, majd egy laposabb területen megint kikötünk, szétnézünk, és megállapítjuk, hogy fogalmunk sincs, hol is vagyunk. Kiöntjük a vizet a kajakból, mert persze a lábamnál lyukas, és szépen csordogál be a víz, majd visszafordulunk. Visz minket az áramlat, néha keményen kell küzdeni, egyszer majdnem beleborulunk, viszont a táj gyönyörű. Pelikán fotózgat, jégmadarakat szeretne, de azok nem akarnak minket megvárni, András lát egy új fajt, én meg videózgatok. Elérünk az átjáróig, innen már csak egy kanyar, és a lodge kikötőjénél vagyunk, csak egy perc. Kiderül, hogy azért ez jóval nagyobb kanyar, mert még egy erdő is van a parton, amit mi csak néhány fának gondoltunk eddig. A parton kapibarák riasztanak, majd elérünk a kikötőhöz, ahol egy kajmán fekszik, mintha csak ránk várna.
Nagyon szép a folyón utazni, kicsit fárasztó evezni, meg egy idő után már az ember feneke is sajog, de ezek elviselhetőek lennének. A legnagyobb probléma ezzel a dologgal az a mérhetetlen mennyiségű szúnyog, ami végig velünk volt az utunk során. Gumicsizmába berepülnek, nadrágon átcsípnek, egyedül a vastag, téli hosszú kapucnis felsőm fogott ki rajtuk. A riasztó tíz percig jó, utána mintha nem is lenne. A két combom és a fenekem egy hatalmas szúnyogcsípés, és a többiek is ugyanígy néznek ki, ráadásul Pelikán csak egy pólót vett magára, hosszút nem. Amit eddig írtunk a rengeteg szúnyogról, azt felejtsétek el, mert most van sok szúnyog. De tényleg!
Este mócsingos tészta a vacsi, kiválogatva a mócsingot és kechuppal megborítva a tésztát még ehető is volt. Legyünk igazságosak, volt még déli mócsingos rizs is, de valahogy az nem akart fogyni. Nem is értem, lehet, hogy ettől a kajától nem csak az én szám sír…
Ebédig megy a tengi-lengi, mivel festékünk nincs, ezért festeni nem tudunk, a dombot a vizes föld miatt még nem hordták össze az ara itatónak, emiatt betonozni sem lehet. Az odúk készítése van még hátra, meg a betonozáshoz az itató belsejének, és a keselyűs lesnek a zsalu készítése.
András arca kezd dagadni, megegyeznek Pelikánnal, hogy hétfőn bemennek Miranda-ba, és fogat húzatnak (próbálnak), valamint pénzt is vesznek fel.
Megérkezik az amazonasi lodge-tól a foglalásunk visszaigazolása, meg még néhány másik vendégé is, így most tudjuk, hogy kik és mennyien foglaltak eddig szállást oda egész évre. Fő a diszkréció!
Az ebéd borzasztó, mócsingos rizs. Pelikán szerint mindig sír a szám a melós kajáldában, lehet, hogy igaza van, de én nem tudok meglenni napi háromszori étkezés nélkül, mert a gyomorsavam az egekig ér, és ha kajáról van szó, akkor nem a kutyáknak valót szeretném enni. A rizses húsban én egyetlen darab húst nem találtam, csak mócsingokat. András is szinte csak rizst és babot evett, a húst kikaparta a kutyáknak. Nem is értem, hogy lehet az, hogy egy olyan fazendán, ahol két-három-négyezer (mert mindig más számot mondanak) marha van, a melósoknak csak a legalja, mócsingos, inas, undorító részek maradnak. Egy előnye van a dolognak, lefogyok.
Andrásék elkérik a kenut, így délután elindulunk a ház melletti folyón felfelé. Ahol eddig kocsival átjártunk, már olyan tetemes mennyiségű a víz, hogy itt szállunk be a kajakba. Viszonylag nagy a sodrása a víznek, sötétbarna a színe. Mivel két hete itt még kocsival keltünk át, és a folyómederben inkább csak pocsolyák hálózata volt, most sok a folyó közepén kibukkanó faág, vagy egész fa, némelyiken fészek is van. Mivel még soha nem kajakoztam, mondhatni kézi hajtású vízi járműben sem ültem sokszor, én vagyok a leggyengébb láncszem. Én ülök elől, mögöttem Pelikán, ölében a fényképezővel, hátul András, az iránytó. Evezünk, főként inkább a fiúk, mert nekem egy idő után leszakad a karom, elmegyünk egy fazenda mellett, majd később meglátunk néhány falépcsőt, ott kikötünk, és szétnézünk. András szerint már biztos a másik fazendán vagyunk, hogy melyikre gondolt, azt nem tudom, mert én végig azt vártam, hogy mikor jön a jaguáros híd, amin keresztül átjutunk a fazendára, mikor András felvilágosított, hogy az egy másik folyón ível át. Kiderül, hogy még mindig a lodge területén vagyunk, ráadásul nem is olyan messze jutottunk, csak az itatóig. Megyünk tovább, majd egy laposabb területen megint kikötünk, szétnézünk, és megállapítjuk, hogy fogalmunk sincs, hol is vagyunk. Kiöntjük a vizet a kajakból, mert persze a lábamnál lyukas, és szépen csordogál be a víz, majd visszafordulunk. Visz minket az áramlat, néha keményen kell küzdeni, egyszer majdnem beleborulunk, viszont a táj gyönyörű. Pelikán fotózgat, jégmadarakat szeretne, de azok nem akarnak minket megvárni, András lát egy új fajt, én meg videózgatok. Elérünk az átjáróig, innen már csak egy kanyar, és a lodge kikötőjénél vagyunk, csak egy perc. Kiderül, hogy azért ez jóval nagyobb kanyar, mert még egy erdő is van a parton, amit mi csak néhány fának gondoltunk eddig. A parton kapibarák riasztanak, majd elérünk a kikötőhöz, ahol egy kajmán fekszik, mintha csak ránk várna.
Nagyon szép a folyón utazni, kicsit fárasztó evezni, meg egy idő után már az ember feneke is sajog, de ezek elviselhetőek lennének. A legnagyobb probléma ezzel a dologgal az a mérhetetlen mennyiségű szúnyog, ami végig velünk volt az utunk során. Gumicsizmába berepülnek, nadrágon átcsípnek, egyedül a vastag, téli hosszú kapucnis felsőm fogott ki rajtuk. A riasztó tíz percig jó, utána mintha nem is lenne. A két combom és a fenekem egy hatalmas szúnyogcsípés, és a többiek is ugyanígy néznek ki, ráadásul Pelikán csak egy pólót vett magára, hosszút nem. Amit eddig írtunk a rengeteg szúnyogról, azt felejtsétek el, mert most van sok szúnyog. De tényleg!
Este mócsingos tészta a vacsi, kiválogatva a mócsingot és kechuppal megborítva a tésztát még ehető is volt. Legyünk igazságosak, volt még déli mócsingos rizs is, de valahogy az nem akart fogyni. Nem is értem, lehet, hogy ettől a kajától nem csak az én szám sír…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése