104. nap
2010. január 27.
A busz másodpercre pontosan indult Cuiabá-ból, nagyon jó helyet kaptunk, fenn az emeleten a lépcső mögött van egy nagy beépített doboz, amiben jégben hűtik a poharas vizet, és az e mögötti két szék a miénk. Nekünk van a legnagyobb helyünk. Cuiabá-t még világosban hagyjuk el, és mivel senki nem ül a legelső székeken, az első buszmegállóig átköltözünk oda, és nézelődünk.
Miután besötétedik, én bevackolom magam az ülésbe és elalszok. Többször is felébredek az éjjel, hol az eső esik, hol az útról megyünk le, hol valamelyik buszmegállóban időzünk negyed órát, és akkor mindenkinek pisilni kell, vagy venni valamit az árusoknál. András is ugyanígy vészeli át az éjszakát, azzal a különbséggel, hogy az ő ülése nem rázkódik vissza minden zökkenőnél az alaphelyzetbe. A második ilyen után már automatikusan nyomom vissza félig fekvő helyzetbe, sajnos folyamtosan lifteztem a székkel.
Hajnal négykor mi sem bírjuk tovább, a megállóban becsatlakozunk a kollektív pisilésbe. A buszon jön a szellőzőn a hideg, magunkra terítjük az esőkabátot, és alszunk.
Reggel egy órás késéssel, nyolcra érünk Alta Florestába. Kellemes kis város a félmilliós lakosú Cuiabá után, itt csak negyven ezren élnek. A buszpályaudvaron már vár ránk egy kocsi, a Floresta Amazonica Hotel-től (rövidítve FAH), azt mondja a sofőr, hogy fél kilenckor indulunk a lodgeba, mi csak lesünk, nem így volt megbeszélve. Elvisznek minket a FAH-ba, ahol várjuk Priscilla-t, akinél lefoglaltuk a szállásunkat a Cristalino Jungle Lodge-ba. Ő szervezte le nekünk a buszjegyeket is.
Persze nem érkezik meg időben, megkínálnak minket tejeskávéval, szétnézünk a kertben, használhatjuk ingyen a wi-fit. A hely egy kis kincses doboz, kellemes kis apartmanok, színes virágokkal teli a kert, kis medencével a közepén. Terveink szerint a Cristalino után itt szállnánk meg két éjszakára, de nem tudjuk az árakat. Megy a tanakodás, hogy mi legyen, mert itt látható a hárpia sas, és András egyik nagy álmai közé tartozik, hogy láthassa. Másrészről be kell osztanunk a pénzünket.
Megérkezik Priscilla, kérdezzük, hogy miért változott a terv, mi szerint minket csak délután fél négykor vittek volna át Cristalino-ba? Mondja, hogy vannak vendégek, akiket ki kell hozni a reptérre, úgyhogy, ha nekünk nem probléma, akkor reggel kilenc órás indulással átvisznek minket Cristalinoba. Nem probléma?! Ez a változtatás nekünk 200 dollárba került volna. Alig várjuk, hogy induljunk, ott leszünk fél nappal hamarabb, András holt fáradtan is már azt mondja, hogy amint megérkezünk, ő megy a toronyra. Kiderül az is, hogy a FAH-ban kettőnknek egy éjszaka tizenötezer forint, amiben minden benne van és az ajtón négy csillag van „felróva”. Végül is úgy döntünk maradunk egy éjszakát vagy kettőt Cristalino után.
Beülünk a Land Roverbe, és zötyögünk a vörös agyagos úton. Itt is estek nagy esők, emiatt van ahol csak összkerékben verekedjük át magunkat a sártengeren. Felvesszük a házánál az idegenvezető madarászunkat, Francisco-t, majd olyan egy órányi kocsikázás után megérkezünk a folyóhoz. Itt várnak már a vendégek a kocsira, ránk pedig a motorcsónak, amit Francisco vezet. Beülünk a csónakba, és egy keskeny vízi ösvényen a ránk hajló fák ágai között utazunk. András videózik, egyszer csak, mintha barlangból érnénk ki, kikanyarodunk a nagy folyóra. Mindketten ledöbbenünk, ez a folyó még a Paraguay-folyónál is szélesebb, a Duna sokszor egymás mellett, és csak ebben a pillanatban négy mellékfolyót láttunk betorkollni, mindegyik szélesebb mint a Duna. Ennyi folyóvizet még nem láttunk egyszerre! Ha lesz jó net (reméljük FAH-ben lesz) feltöltjük a videót is. Megyünk a csónakkal, és bekanyarodunk az egyik mellékágba. Az eddigi barnás víz eltűnik alólunk, és fekete színű vízen suhanunk tovább, ez a Cristalino-folyó. Andrásnak már a csónakban három új faja van.
Furcsa szerkezeteket látunk a vízben, Francisco mondja, hogy ezzel szoktak áramot termelni kisegítve a lodge-ban lévő aggregátort. Egyszer meglátunk egy mesterséges úszó szigetet, rajta nagyon kényelmesnek látszó hintaágyakkal és felettük napernyőkkel. Megérkeztünk. Kikötünk a parton, Francisco átpakolja a quad mögé a platóra a csomagjainkat és elkísér a logde szívébe.
Már vár ránk Fran (Francisca), és egy-egy pohár jeges mangó lé. Leülünk és Fran elmondja, hogy nincsenek szabályok, de azért néhány dolgot tudni kell:
1) a lodge-ban nincs áram, csak napi kétszer, amikor beindítják a generátort, délelőtt 2 órára és délután héttől este tízig. Este pedig gyertyával kell világítani.
2) papírt nem dobunk a WC-be. A szennyvíz elvezetése itt kicsit nehezebb, mert a környezetet minimális szinten próbálják szennyezni.
3) a lodge környékén lehet sétálni vezető nélkül, de az ösvényeken szigorúan tilos. A vezetők bármikor kimennek bárkivel az ösvényekre, de a mérges kígyók, rovarok, hangyák és a jaguár miatt egyedül nem lehet. A toronyhoz sem. András itt kezd összeesni…
4) Fran szól, hogy itt nem vették át a nyári időszámítást, emiatt egy órával kevesebb van, mint Alta Floresta-ban.
Ezek után Fran megmutogat mindent, a pihenőt, az éttermet, az irodáját, ahol mindig megtaláljuk, és a szobánkat, ami igazából egy háznak a negyed része. Egyszerű, tiszta és kényelmes. Vannak itt kis paloták is, amik tényleg nagyon jól néznek kis, de kétszer annyiba kerül, mint a mi kis szobánk, és higgyétek el, hogy az is sok. Ez a legdrágább hely, ahol eddigi életünk során voltunk, pedig szálltunk már meg ötcsillagos szállodában is. De már most elkönyveltük magunkban, hogy megérte, mert ilyen helyen sem leszünk többet. Az őserdő közepén, egy szigeten vagyunk, amit folyók vesznek körül. Az erdőben van a lodge, három különálló egységben, közöttük kis ösvénnyel, ami fölé behajolnak a magas fák, rajtuk majmok ugrálnak, a középszintet a banánfák uralják, alul pedig filodendronok, broméliák meg olyan növények, amiket otthon előszeretettel nevelgetünk cserépben, a szobában egzotikus növényként.
Találkozunk Leonadro-val is, aki tolmácsként dolgozik itt, ő és Francisco jön majd velünk túrázni.
Ebédre sült marha van, de végre rendesen átsült, porhanyós, nagyon finom fűszerezéssel, zöldségek, saláták, rizs tetején pirított brazil mogyoróval, bab, és valamilyen kókuszos édesség, ami olyan finom, hogy két-két adagot eszünk meg Andrással. Olyan, mint a Bounty otthon, csak csoki nélkül.
Rögtön ebéd után indulunk a toronyhoz vezető ösvényre (Rocky Trail), kevergünk jobbra-balra, Francisco hanggal hívja be a madarakat és zöld lézerrel mutatja, hogy hol lehetnek. Nagyon nehéz itt madarászni, mert akkora és olyan kusza az aljnövényzet, hogy a sűrűben könnyen megbújnak a madarak. Sokszor kell várni arra, hogy kibújjon egy levél mögül a madár, mert tudjuk hogy ott van, de nem lehetett arrébb menni, hogy benézzünk a levél mögé, talán el is vesztenénk.
Francisco megy a sor elején, mutatja az utat, hívja és figyeli a madarakat, utána András, én őt követem, Leonardo zárja a sort. Francisco nem hagyja ki a felsorolásból az érdekes növényeket, pillangókat és rovarokat sem. Na ezekből van is elég itt! Kéttenyérnyi lepkék, tizenöt-húsz centis rovarok (sáskaszerűek), és rengeteg hangos kabóca.
Elérünk a toronyhoz, ami ötvenegy méter magas, majdnem a domb tetejére építették. Megerőszakolom magam, mondván, ha belehalok, akkor is felmegyek (tériszony), de csak a második szintig jutok (ez harminc méter) de már nem merem elengedni a torony oszlopát sem. A kilátás fantasztikus, a fák fölött vagyunk, látszik az esőerdő, azok a madarak, amelyek a koronában és felette repkednek, az eső, ahogyan nem messze mellettünk halad el, leírhatatlan. Andrásék még felmásznak a harmadik szintre is, (ötvenegy méter), és onnan is szétnéznek. Én még nézelődök egy darabig, majd jön egy nagyobb szél, amitől nekem már vészesen kileng a torony, rám tör a pánik, és elindulok lefelé az első szintre. Itt már jobb.
Este fél hétkor lemászunk a toronyból, és az ösvényen elindulunk vissza a lodge-ba. Az erdőben már jó sötét van, sietünk.
Nem véletlen, hogy nem lehet vezető nélkül elindulni az ösvényeken, mert sok a mellékösvény, néhol kitáblázzák, de a többségét nem, el is tévedhet az ember. Zárt cipőben és hosszú nadrágban lehet csak bemenni az erdőbe, és mindig figyelni kell, hova lépsz. Az elején Leonardo szól, hogy vigyázz erre-arra, főként a hatalmas, hadban vonuló csípős hangyákra, egy idő után már ráérez az ember. Nem lehet mindenfelé nyúlkálni, kapaszkodni, ha megcsúszik az ember, mert belenyúlhat tüskébe, bogárba, mérges növénybe, vagy a tűzhangyákba, vagy az utánuk hagyott csípős levelekbe. Francisco végig vágta az ösvényen az utat, pedig itt mindennap járnak az emberek. Szerencsére nem találkoztunk egy veszélyes állattal sem, András viszont látott nagyon sok új fajt.
Este fél nyolckor vacsi, ha lehet, még finomabb, mint az ebéd, csirke, és édességnek kókuszhab van, ebből már háromszor szedünk. Még jó hogy csak két napot vagyunk itt, mert úgy elhíznák, mint egy malac. András is.
Mivel tízig van áram, feltöltjük a laptopot, meggyújtjuk a biztonság kedvéért a gyertyákat, András még írogat, én elalszok. Éjjel felébredek, hogy szakad az eső, de mintha dézsából öntenék, és visszaalszok. András reggel csodálkozik, hogy esett? Nem ébredt fel az éjjel.
Miután besötétedik, én bevackolom magam az ülésbe és elalszok. Többször is felébredek az éjjel, hol az eső esik, hol az útról megyünk le, hol valamelyik buszmegállóban időzünk negyed órát, és akkor mindenkinek pisilni kell, vagy venni valamit az árusoknál. András is ugyanígy vészeli át az éjszakát, azzal a különbséggel, hogy az ő ülése nem rázkódik vissza minden zökkenőnél az alaphelyzetbe. A második ilyen után már automatikusan nyomom vissza félig fekvő helyzetbe, sajnos folyamtosan lifteztem a székkel.
Hajnal négykor mi sem bírjuk tovább, a megállóban becsatlakozunk a kollektív pisilésbe. A buszon jön a szellőzőn a hideg, magunkra terítjük az esőkabátot, és alszunk.
Reggel egy órás késéssel, nyolcra érünk Alta Florestába. Kellemes kis város a félmilliós lakosú Cuiabá után, itt csak negyven ezren élnek. A buszpályaudvaron már vár ránk egy kocsi, a Floresta Amazonica Hotel-től (rövidítve FAH), azt mondja a sofőr, hogy fél kilenckor indulunk a lodgeba, mi csak lesünk, nem így volt megbeszélve. Elvisznek minket a FAH-ba, ahol várjuk Priscilla-t, akinél lefoglaltuk a szállásunkat a Cristalino Jungle Lodge-ba. Ő szervezte le nekünk a buszjegyeket is.
Persze nem érkezik meg időben, megkínálnak minket tejeskávéval, szétnézünk a kertben, használhatjuk ingyen a wi-fit. A hely egy kis kincses doboz, kellemes kis apartmanok, színes virágokkal teli a kert, kis medencével a közepén. Terveink szerint a Cristalino után itt szállnánk meg két éjszakára, de nem tudjuk az árakat. Megy a tanakodás, hogy mi legyen, mert itt látható a hárpia sas, és András egyik nagy álmai közé tartozik, hogy láthassa. Másrészről be kell osztanunk a pénzünket.
Megérkezik Priscilla, kérdezzük, hogy miért változott a terv, mi szerint minket csak délután fél négykor vittek volna át Cristalino-ba? Mondja, hogy vannak vendégek, akiket ki kell hozni a reptérre, úgyhogy, ha nekünk nem probléma, akkor reggel kilenc órás indulással átvisznek minket Cristalinoba. Nem probléma?! Ez a változtatás nekünk 200 dollárba került volna. Alig várjuk, hogy induljunk, ott leszünk fél nappal hamarabb, András holt fáradtan is már azt mondja, hogy amint megérkezünk, ő megy a toronyra. Kiderül az is, hogy a FAH-ban kettőnknek egy éjszaka tizenötezer forint, amiben minden benne van és az ajtón négy csillag van „felróva”. Végül is úgy döntünk maradunk egy éjszakát vagy kettőt Cristalino után.
Beülünk a Land Roverbe, és zötyögünk a vörös agyagos úton. Itt is estek nagy esők, emiatt van ahol csak összkerékben verekedjük át magunkat a sártengeren. Felvesszük a házánál az idegenvezető madarászunkat, Francisco-t, majd olyan egy órányi kocsikázás után megérkezünk a folyóhoz. Itt várnak már a vendégek a kocsira, ránk pedig a motorcsónak, amit Francisco vezet. Beülünk a csónakba, és egy keskeny vízi ösvényen a ránk hajló fák ágai között utazunk. András videózik, egyszer csak, mintha barlangból érnénk ki, kikanyarodunk a nagy folyóra. Mindketten ledöbbenünk, ez a folyó még a Paraguay-folyónál is szélesebb, a Duna sokszor egymás mellett, és csak ebben a pillanatban négy mellékfolyót láttunk betorkollni, mindegyik szélesebb mint a Duna. Ennyi folyóvizet még nem láttunk egyszerre! Ha lesz jó net (reméljük FAH-ben lesz) feltöltjük a videót is. Megyünk a csónakkal, és bekanyarodunk az egyik mellékágba. Az eddigi barnás víz eltűnik alólunk, és fekete színű vízen suhanunk tovább, ez a Cristalino-folyó. Andrásnak már a csónakban három új faja van.
Furcsa szerkezeteket látunk a vízben, Francisco mondja, hogy ezzel szoktak áramot termelni kisegítve a lodge-ban lévő aggregátort. Egyszer meglátunk egy mesterséges úszó szigetet, rajta nagyon kényelmesnek látszó hintaágyakkal és felettük napernyőkkel. Megérkeztünk. Kikötünk a parton, Francisco átpakolja a quad mögé a platóra a csomagjainkat és elkísér a logde szívébe.
Már vár ránk Fran (Francisca), és egy-egy pohár jeges mangó lé. Leülünk és Fran elmondja, hogy nincsenek szabályok, de azért néhány dolgot tudni kell:
1) a lodge-ban nincs áram, csak napi kétszer, amikor beindítják a generátort, délelőtt 2 órára és délután héttől este tízig. Este pedig gyertyával kell világítani.
2) papírt nem dobunk a WC-be. A szennyvíz elvezetése itt kicsit nehezebb, mert a környezetet minimális szinten próbálják szennyezni.
3) a lodge környékén lehet sétálni vezető nélkül, de az ösvényeken szigorúan tilos. A vezetők bármikor kimennek bárkivel az ösvényekre, de a mérges kígyók, rovarok, hangyák és a jaguár miatt egyedül nem lehet. A toronyhoz sem. András itt kezd összeesni…
4) Fran szól, hogy itt nem vették át a nyári időszámítást, emiatt egy órával kevesebb van, mint Alta Floresta-ban.
Ezek után Fran megmutogat mindent, a pihenőt, az éttermet, az irodáját, ahol mindig megtaláljuk, és a szobánkat, ami igazából egy háznak a negyed része. Egyszerű, tiszta és kényelmes. Vannak itt kis paloták is, amik tényleg nagyon jól néznek kis, de kétszer annyiba kerül, mint a mi kis szobánk, és higgyétek el, hogy az is sok. Ez a legdrágább hely, ahol eddigi életünk során voltunk, pedig szálltunk már meg ötcsillagos szállodában is. De már most elkönyveltük magunkban, hogy megérte, mert ilyen helyen sem leszünk többet. Az őserdő közepén, egy szigeten vagyunk, amit folyók vesznek körül. Az erdőben van a lodge, három különálló egységben, közöttük kis ösvénnyel, ami fölé behajolnak a magas fák, rajtuk majmok ugrálnak, a középszintet a banánfák uralják, alul pedig filodendronok, broméliák meg olyan növények, amiket otthon előszeretettel nevelgetünk cserépben, a szobában egzotikus növényként.
Találkozunk Leonadro-val is, aki tolmácsként dolgozik itt, ő és Francisco jön majd velünk túrázni.
Ebédre sült marha van, de végre rendesen átsült, porhanyós, nagyon finom fűszerezéssel, zöldségek, saláták, rizs tetején pirított brazil mogyoróval, bab, és valamilyen kókuszos édesség, ami olyan finom, hogy két-két adagot eszünk meg Andrással. Olyan, mint a Bounty otthon, csak csoki nélkül.
Rögtön ebéd után indulunk a toronyhoz vezető ösvényre (Rocky Trail), kevergünk jobbra-balra, Francisco hanggal hívja be a madarakat és zöld lézerrel mutatja, hogy hol lehetnek. Nagyon nehéz itt madarászni, mert akkora és olyan kusza az aljnövényzet, hogy a sűrűben könnyen megbújnak a madarak. Sokszor kell várni arra, hogy kibújjon egy levél mögül a madár, mert tudjuk hogy ott van, de nem lehetett arrébb menni, hogy benézzünk a levél mögé, talán el is vesztenénk.
Francisco megy a sor elején, mutatja az utat, hívja és figyeli a madarakat, utána András, én őt követem, Leonardo zárja a sort. Francisco nem hagyja ki a felsorolásból az érdekes növényeket, pillangókat és rovarokat sem. Na ezekből van is elég itt! Kéttenyérnyi lepkék, tizenöt-húsz centis rovarok (sáskaszerűek), és rengeteg hangos kabóca.
Elérünk a toronyhoz, ami ötvenegy méter magas, majdnem a domb tetejére építették. Megerőszakolom magam, mondván, ha belehalok, akkor is felmegyek (tériszony), de csak a második szintig jutok (ez harminc méter) de már nem merem elengedni a torony oszlopát sem. A kilátás fantasztikus, a fák fölött vagyunk, látszik az esőerdő, azok a madarak, amelyek a koronában és felette repkednek, az eső, ahogyan nem messze mellettünk halad el, leírhatatlan. Andrásék még felmásznak a harmadik szintre is, (ötvenegy méter), és onnan is szétnéznek. Én még nézelődök egy darabig, majd jön egy nagyobb szél, amitől nekem már vészesen kileng a torony, rám tör a pánik, és elindulok lefelé az első szintre. Itt már jobb.
Este fél hétkor lemászunk a toronyból, és az ösvényen elindulunk vissza a lodge-ba. Az erdőben már jó sötét van, sietünk.
Nem véletlen, hogy nem lehet vezető nélkül elindulni az ösvényeken, mert sok a mellékösvény, néhol kitáblázzák, de a többségét nem, el is tévedhet az ember. Zárt cipőben és hosszú nadrágban lehet csak bemenni az erdőbe, és mindig figyelni kell, hova lépsz. Az elején Leonardo szól, hogy vigyázz erre-arra, főként a hatalmas, hadban vonuló csípős hangyákra, egy idő után már ráérez az ember. Nem lehet mindenfelé nyúlkálni, kapaszkodni, ha megcsúszik az ember, mert belenyúlhat tüskébe, bogárba, mérges növénybe, vagy a tűzhangyákba, vagy az utánuk hagyott csípős levelekbe. Francisco végig vágta az ösvényen az utat, pedig itt mindennap járnak az emberek. Szerencsére nem találkoztunk egy veszélyes állattal sem, András viszont látott nagyon sok új fajt.
Este fél nyolckor vacsi, ha lehet, még finomabb, mint az ebéd, csirke, és édességnek kókuszhab van, ebből már háromszor szedünk. Még jó hogy csak két napot vagyunk itt, mert úgy elhíznák, mint egy malac. András is.
Mivel tízig van áram, feltöltjük a laptopot, meggyújtjuk a biztonság kedvéért a gyertyákat, András még írogat, én elalszok. Éjjel felébredek, hogy szakad az eső, de mintha dézsából öntenék, és visszaalszok. András reggel csodálkozik, hogy esett? Nem ébredt fel az éjjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése